bezár
 

film

2017. 01. 29.
Öl, butít, nyomorba dönt
Horváth Balázs: Dizájneren
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Drogfüggőségről sokféle játék- és dokumentumfilm készült már, de Horváth Balázs Dizájneren című dokumentumfilmje még így is tud újat mutatni.

A drogaddikció kedvelt témája a filmes sztoriknak, talán azért is, mert filmnyelvileg izgalmas kísérlet bemutatni az „anyagozó” delíriumát. S amúgy kultúrtörténeti szempontból is érdekesek a drogfilmek, minthogy bennük pontosan végigkövethető a kábítószer kulturális szerepe és társadalmi, büntetőjogi megítélésének változása. Az LSD-tripek nagy korszakában, a hatvanas években a drogfogyasztás ironikus módon az ellenkultúra, a fogyasztói társadalom elleni lázadás szimbóluma lett, mely olyan emlékezetes filmkísérleteket, illetve kísérleti filmes jeleneteket hívott életre, mint Roger Cormantól Az utazás vagy Dennis Hopper és Peter Fonda Szelíd motorosok című klasszikusának temetői tripjelenete.

Danny Boyle-tól a Trainspotting és Terry Gilliamtől a Félelem és reszketés Las Vegasban a kilencvenes években még nagyjából az ellenkultúra drogreprezentációját örökítette tovább, azonban a kilencvenes-kétezres években a kábítószer már inkább pejoratív értelemben (mint az emberi életet tönkretevő függőség) tűnt fel, és olyan „rémképek” jellemezték a mozivásznakon és tévéképernyőkön, mint Fliegauf Benedek Dealerje, Joachim Triertől az Oslo, augusztus vagy Vince Gilligan Breaking Bad című tévésorozata. E sztorikban a drog nem a tudat felszabadítója, új dimenziók megnyitója, hanem épp ellenkezőleg, az emberi elme és test lassú elsorvadását okozza. Az addiktológusok szerint különösen károsak a különböző disco-drogok (speed / metamfetamin, heroin, kokain, ketamin stb.) és a „barkácsolt”, kétes összetételű dizájner drogok (MDPV, Kati, Zsuzsi, K2, Chill Zone stb.). A Breaking Bad például, bár a készítők és terjesztők oldaláról mutatja be a témát, természetesen egyértelműen a drog káros hatását hangsúlyozza, és a sorozat legsokkolóbb jelenetei azok, melyekben a szinte élőhalottszerű, vegetatív szinten létező drogfogyasztó emberi roncsok megjelennek kontrasztban a tüdőrák miatt testileg lassan szintén leépülő metamfetamin-készítő dílerfőhőssel, Walttal.

Horváth Balázs: Dizájneren (2016). Forrás: Cirko Film

A szerek direkt hatásán kívül számos egyéb káros tényező veszélyezteti a függőségben szenvedők életét, ilyen például a vénásan adagolt kábítószerek esetében a fertőzött injekciós tű, mely többek között a HIV terjedését is segíti, de józan állapotban, váratlan pillanatban jelentkező flashbackek is eredményeztek már halálos (autó)baleseteket.

Éppen ezért az Index újságírója, Horváth Balázs (120 cm tömény erőszak, Jobb érzés, mintha egy nővel lefeküdnék) legújabb dokumentumfilmjére, a Dizájnerenre kettős feladat hárult. Egyfelől olyan aktuális és fontos jelenséget taglal, mely miatt a filmnek hatása lehet a valóságra, amennyiben képes megfogni a nézőjét. Másfelől pedig, pont az előbbi állítás miatt viszonylag eredetinek is kell lennie, hiszen már csak a játékfilmek között is temérdek alkotással találkozhatunk a témában, a dokumentumfilmek egyenesen megszámlálhatatlanok, így az emberek az évtizedek során közömbössé váltak a konvencionális drogfilmekre. Horváth Balázsnak a filmforma és a főszereplőválasztás miatt viszont sikerült eleget tennie e kritériumoknak, jóllehet, bizonyos tekintetben éppen az alkalmazott dokumentumfilm-alműfaj jelöli ki a Dizájneren korlátait.

Horváth Balázs az Index számára készített társadalmilag fontos feltáró filmeket, melyek kiemelkedtek az átlagos médiariportok közül. Híres munkái a budapesti hajléktalanfalujáról, „Sherwood”-ról szóló riportok és a Blaha Lujza tér kiskorú rablójáról készült rövid dokuja, melyekben a Dizájnerenben is megismert megfigyelői, direct cinema, illetve részvételi, cinéma verité módszert alkalmazza Horváth Balázs.

Horváth Balázs: Dizájneren (2016). Forrás: Cirko Film

A Dizájneren főszereplője Geri, egy középkorú férfi, aki bár kacérkodik a gondolattal, hogy leálljon a droggal, ám miközben intézi rehabilitációját, napi szükségletként be kell lőnie magát. Horváth Balázs dokumentumfilmje Geri pár napját mutatja be, míg eljut egy balatoni rehabba. Útja közben pedig megismerkedünk társaival, akiken Geri megpróbál segíteni, ugyanakkor akár önmagával, velük is kiszúr azáltal, hogy a segítségnyújtás egy formájaként újabb anyagmennyiséghez juttatja a kiszolgáltatott függőket.

A Dizájneren egyfelől perspektívaváltása miatt emelkedik ki a konvencionális drogfilmek közül. Horváth Balázs nem ítélkezik, nem riportként mutatja be Geri és a többiek történetet, hanem csupán megfigyel, követ. Persze a szereplők a kamerának (is) beszélnek, de Horváth elhagyja a kérdést, és így nem riportok sorozatává, hanem sokkal inkább egységes sztorivá áll össze ez a dokumentumfilm. Az akarva-akaratlanul is orientáló kérdések hiánya pedig növeli a látottak objektivitását, hiszen nem sulykolja a Dizájneren, hogy a drog rossz dolog, illetve maga Geri és az életükre reflektáló szereplők mondják el, milyen (káros) hatást vált ki belőlük hosszú távon a kábítószer. Emellett pedig persze megszólalnak „külsősök”, a drogprevenciós szervezetek tagjai és Geri édesanyja is. Akik természetesen a saját véleményüket adják elő a témával kapcsolatban.

A nézőnek mégis magának kell eldöntenie, hogy minek tartsa a drogot. A sok perspektíva és álláspont miatt ugyanis sokféleképpen lehet értelmezni a kábítószert. Geri és édesanyja beszámolójából egy olyan kép rajzolódik ki, mely nem annyira a jelen magyar társadalmi állapotokat okolja a függőség kialakulásáért, hanem éppen ellenkezőleg, a jólétet teszi meg a problémák eredőjévé. Jóllehet, Geri a filmben kvázi hajléktalan, illetve embertelen állapotban levő lakásban, vagy inkább lakásromban, valamint a Gellért-hegyen, egy bokorban él, az utcán öltözködik, télen-nyáron a szabadban lövi magát, kukázik stb.

Azonban Geri édesanyja meglepő öntudatosággal mesél arról, hogy ő felelősnek érzi magát. S az a zseniális ebben a jelenetben, hogy mikor az anya feltűnik a vásznon, a nézőnek akár az juthat eszébe rögtön: „igen, itt az anya, aki hagyja, hogy gyermeke az utcán éljen”. Aztán viszont felelősségének elismerésével, gondolatainak és kettejük történetének kifejtése után egyre szimpatikusabb és érthetőbb lesz Geri szülője. Az anyuka ugyanis kifejti, hogy ők a fiú édesapjával keményen dolgoztak azért, hogy a gyermeküknek a legjobb legyen. Mert a fennálló gazdasági-politikai rendszer azt az ideológiát közvetítette, hogy az anyagi javak biztosításával a szülő a lehető legtöbbet adhatja meg a gyermekének. Ehhez viszont – ellentmondásos módon – a szülői jelenlétet redukálnia kell az apának és az anyának, minthogy túlórákat, másodállásokat vállalnak be a jólét érdekében, hogy gyermeküknek gondtalan, idilli, nélkülözéstől mentes gyermekkora legyen.

E monológjával pedig Geri édesanyja tökéletesen megragadja a családok szerepét hangsúlyozó kapitalista demokráciák ambivalenciáját, hiszen míg a szülő éjt nappallá téve dolgozik, a nevelői szerepet kénytelen átadni egyéb személyeknek vagy szervezeteknek: jobb esetben nagyszülőknek, óvodának, iskolának, rosszabb esetben az utcának. Azaz az anyagi lehetőségek növekedésével a szülői jelenlét hiánya, a lelki tényezők elhanyagolása járhat együtt, mely ugyanolyan káros hatású lehet, mintha valakinek a kilátástalan élete miatt „kellene” a tűhöz és a szerhez nyúlnia.

S erre Geri is ráerősít egy-egy tiszta pillanatában, mert bevallja, hogy nála a csövezés és a drogozás egyfajta kamaszos lázadás is volt a szülői tekintély, illetve a konvencionális létforma ellen. Mint a fiú kifejti, eleinte még élvezte is, hogy szégyentelenül kukázik, maga mögött hagyja a tisztes polgári létet, csak a kábítószernek él, olykor 4-5 napig nem alszik, annyira kattog az agya, s akár 3 napot is öntudatlanul tölt, kisebb megszakításokkal. Felemlegeti a szegénységben élő, fiatalkorúak börtönét is megjárt tizenéves roma drogfogyasztókat, akikkel kontrasztba állítja magát mint azt az embert, akinek rendelkezésére állt volna egy jobb út, egy másik perspektíva. De ő tudatosan utasította el, s most 30-40 évesen, szakma és értelmes életcél nélkül ugyanott van, ahol azok, akiknek a családi háttere közel sem volt olyan rendezett, mint Gerié.

Horváth Balázs: Dizájneren (2016). Forrás: Cirko Film

Egyébként a főszereplő férfiről nehéz eldönteni, hány éves. Külsejét már egyértelműen tönkretette a kábítószer közvetlenül és közvetett módon is. Mint arról Geri beszámol, az MDPV, amit maga is lőtt, többek között műtrágyából készül, mely alapanyag a rovarokat belülről égeti, marja szét – s Gerinek is hasonló érzései voltak, vannak a szer használata közben. Emellett a fiú elmondása szerint egyik durva, többnapos delíriumába majdnem belehalt egy elfajult tüdőgyulladás miatt, melynek utóhatása, hogy mai napig nehezére esik a légzés. Hátán pedig ott a heg, mely árulkodik az életmentő operációról, melyet végrehajtottak Gerin.

Azaz külsőleg Geri úgy fest, mint egy összeroppant, leszázalékolt beteg. Gondolkodás- és életmódjában viszont nagyjából a kamaszok szintjén mozog. Édesanyja gondoskodik róla még így is, hogy fia mintegy önként vállalta a hajléktalanok „szabad” életét, és a fiú bizonytalan monológjai, depresszív fejtegetései is egy identitásában fejletlen egyén képét festik le. Mikor a drog hatása alatt van, Geri viccelődve, izgalommal beszél bolti lopásairól, s szinte menőnek tartja, hogy egy rozzant sátorban alszik nyaranta egy eldugott bokorban. Ám ha éppen nincs belőve, akkor kamaszos depresszióval taglalja, hogy milyen szinten elszúrta az életét.

Horváth Balázs műve persze nemcsak Geriről szól, barátain és „ügyfelein” (akiket segít droghoz jutni) keresztül megjelennek más sorsok is a Dizájnerenben. Szinte mindegyikőjük öntudatos, már-már értelmiségi karakter, akik tisztában vannak vele, hogy amit tesznek, az önpusztító. S nagy részük szájából elhangzik az a mondat, hogy „egy kiút van, a rehab”. Ám ezt könnyebb kimondani, mint a rehabilitáció útjára lépni, és végig is menni azon. Főleg, hogy belőve, magabiztosan könnyű ilyen kijelentéseket tenni.

Horváth Balázs: Dizájneren (2016). Forrás: Cirko Film

S igen, belőve is öntudatosak a szereplők, sőt ha résen vagyunk, pontosan lekövethetjük, mikor jutnak anyaghoz Geri és a többiek, s mikor nem lőttek már jó ideje. A leszokást ugyanis az nehezíti, hogy mint minden addikció esetében, úgy a drogfüggőségnél is a szervezet hozzászokik a standard mennyiségekhez. Mint Geriék kifejtik, először egy füves cigi vagy késhegynyi kábítószer is elég az üdvösséghez. Később azonban a megszokott adag csupán arra jó, hogy az elvonási tüneteket enyhítse, ám ugyanazt az eufóriát már nem képes elérni a függő beteg, mint korábban. Ezért kell növelnie a téteket, különben dezorientált és depressziós lesz a droghasználó, sőt a durva pánikrohamok is gyakoriakká válnak – egy ilyenben Gerinek is volt része, melyre rátett egy lapáttal a tüdőbetegségéből megmaradt szövődmény is.

S egyébként a többi szereplő révén különféle életutak jelennek meg. Van, aki a magyar társadalmi-politikai viszonyokat okolja azért, hogy ő és társai droghoz nyúlnak. Van, aki egy családi konfliktus miatt került utcára, és süllyedt le magas társadalmi státuszából. Sokuknak vannak gyerekei, akik még valamennyire tartják a lelket ezekben az emberekben, de Horváth Balázs műve többek között ezzel a ténnyel érzékelteti a szer letehetetlenségének problémáját, hogy még meglett családapák, egykor sikeres, családos emberek a szeretet ereje ellenére sem képesek megszabadulni a tűtől és az anyagtól.

Horváth Balázs: Dizájneren (2016). Forrás: Cirko Film

A Dizájneren legnagyobb erénye, hogy komplexen mutatja be a témát, és nem drogprevenciós film, hanem őszinte és kendőzetlen jelentés a problémáról. Annak a problémájáról, hogy miért nehéz leállni. Sőt nemcsak nehéz, hanem közel lehetetlen. A filmben sok a visszaeső, és sokan olyan spirálba kerülnek, hogy a részint a drog miatt kialakult vagy súlyosbodó társadalmi helyzetből már nem képesek felkapaszkodni. Így sokuk számára újra a drog felé vezet az út, de nagyrészt képtelenek végigcsinálni a rehabot is. Mint Geri édesanyja megjegyzi, ő csak annyit tud tenni, hogy támogatja fiát testileg-lelkileg, de sajnos helyette nem tudja véghez vinni a rehabilitációt. A paradoxon viszont az, hogy a drogfüggő függősége éppen eléggé elgyengíti az embert ahhoz, hogy saját erejéből ne legyen képes elutasítani a szer használatát.

A Dizájneren így egyedi hangvételű és perspektívájú alkotás, mert nem konkrét társadalmi körülményeket hibáztat a drogfüggőségért, hanem általánosabb problémaként fogja fel azt, melynek nem feltétlenül előzménye, hanem következménye a társadalmi lecsúszás folyamata. Komplexitása ellenére azonban Horváth Balázs művének is vannak egészen apró hiányosságai. Például akár megjelenhetett volna az orvosi, szakemberi oldal is, illetve a szereplők monológjain kívül hasznos lett volna, ha tudatosítja a Dizájneren, hogy pontosan mik azok a dizájnerdrogok, milyen fajtái vannak, hogy tudjuk, miktől kell tartózkodni. S érdekes lett volna megismerni a „felelősöket”, a dílereket, a terjesztőket. Igaz, ez egy nagyon veszélyes feladat lenne, mert mint a filmben megszólalók is kifejtik, a dizájner drogok csak azért lehetnek piacon, mert a legfelsőbb körökben szemet hunynak bizonyos kábítószerek terjesztése felett.

Persze Horváth Balázs dokujának választott és következetesen fenntartott cinema verité formája nem tette volna lehetővé a klasszikus oknyomozóriportot, tudósítást, ismeretterjesztést, hiszen Horváth nem kívánt kommentálni, orientálni, nem drogprevenciós filmet készített, hanem emberi sorsokat mutatott be, és arra koncentrált, hogy milyen természetű az az ördögi kör, amibe belekerültek a film szereplői.

Így a kritikai észrevételek imkább csak kérdésfelvetések, mert Horváth Balázs dokuja előző munkáihoz hasonlóan nagyon erős alkotás. Egyszerre kellemetlen és felemelő, de mindenképp erősen ajánlott a Dizájneren.

Horváth Balázs: Dizájneren (2016). Forrás: Cirko Film

 

Dizájneren

Színes, magyar dokumentumfilm, 90 perc, 2016.

Rendező: Horváth Balázs

Operatőr: Horváth Balázs, Botos Tamás

Zene: Kristóf Márton, Porteleki Áron, Szabó Bálint

Producer: Pusztay András

Vágó: Pap Levente

Bemutató: 2017. január 26.

Forgalmazó: Cirko Film.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Jeanne Herry: Az arcuk mindig előttem lesz
Jonathan Glazer: Érdekvédelmi terület
Anna Hints: Smoke Sauna Sisterhood

Más művészeti ágakról

Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza az Örkény Stúdióban
színház

A Vígszínház Ármány és szerelem bemutatójáról
irodalom

Fehér Enikő Az analóg ember című könyvének bemutatója


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés