Papírangyalok

Az ablakban ül, ujjai közt olcsó cigaretta. Arca márvány, tekintete a távolba réved. Gyanítom, régóta fenn lehet, talán már hajnalban megtette szokásos sétáját a környéken. Hozzászoktam, hogy mikor új íráson dolgozik, halk szavú lesz, és magába fordul – ilyenkor nem szívesen zavarom. Pedig számtalanszor láttam tépelődni, fel-alá járkálni a szobában, mert nem találta a megfelelő szót vagy éppen nem jutott dűlőre egy-egy karakter sorsát illetően. De láttam őt írás közben is, sietősen körmölni a mondatokat egymás után - nem számított, hogy olvashatatlanok. Ha régebben fel is kaptam fejem hangulatának egyik pillanatról a másikra történő változásaira, mára elfogadtam, ő ilyen: hol szeszélyes művész, hol gyámoltalan kisgyerek.

Mintha érezné, hogy figyelem, megszólal: - Felébresztettelek?

Továbbra is a várost fürkészi, nem néz rám; meglehet, válaszom sem érdekli különösebben.

- Már rég ébren vagyok.

Hűvös szellő csapja meg arcom, amint becsukja az ablakot. Egy percig némán tekint le a ködbe burkolt utakra, magányos épületekre, aztán láthatóan eszébe jut az égő cigaretta, így nekilát a hamutartó felkutatásának. – Bocs, tudom, hogy utálod – mondja, mikor helyet foglal mellettem az ágyon.

- Van valami terved mára? – kérdem tőle, feleslegesen, hiszen sejtem a választ.

Úgy tesz, mint aki erősen gondolkodik, majd így szól: - Valószínűleg a papír fölött görnyedek, várva, hogy homlokon csókoljon a múzsa.

Nevet, végre eltűnik komorsága.

Azt hiszem, nincs még egy ember, aki ennyire más, mint én; mégis ragaszkodom hozzá. Az egyetlen, aki átlát rajtam, ismeri minden hitványságomat, az összes gyengeségemet – s ennek ellenére sem akar megváltoztatni.

- Olvastam a novelládat – vetem fel a lehető legtermészetesebb hangon, ám a látszattal ellentétben cseppet sem vagyok nyugodt – Amelyiket még nem fejezted be.

Sóhajt, felkel az ágyról, lassan megint az ablakhoz lép.

– És milyennek találod?

Közönyében van valami, amitől összeszorul a torkom. Egyszerre jéggé dermed a szoba, s mi mérföldekre kerülünk egymástól.

Tamás feltörekvő író. Annával, a friss diplomás jogásszal bérel lakást Budapest egyik kerületében. Anna szereti Tamást. Tamás is szereti Annát. De szereti Bettit is, aki hozzá hasonlóan művészlélek, és akivel egy irodalmi esten találkozott a puszta véletlen jóvoltából. Csinos lány volt, ráadásul intelligens – kellemesen elbeszélgettek a kortárs magyar irodalomról. Végül telefonszámot cseréltek, mondván, beülhetnének valahova egy csésze kávéra. A csésze kávéból kettő lett, aztán három, majd mind gyakrabban jártak össze, hogy megtárgyalják tapasztalataikat művészetről, később kapcsolataikról. Mert Betti is kapcsolatban élt, de, mint mondta, párja rettentően féltékeny, ezért titokban kell tartania új ismeretségét. Tamás ugyanezen okból nem mesélt Annának Bettiről; s talán azért, mert legbelül tudta, Anna nem ok nélkül lenne féltékeny a lányra.

Vonzódik Bettihez.

Oly sok közös vonásuk van. Ugyanúgy látják a dolgokat, ugyanazokat kedvelik (vagy épp nem kedvelik), ugyanúgy vélekednek a jövőről.

Anna viszont sosem fogja teljesen megérteni. Ő mindenben a rációt keresi, és nem mutatja ki az érzelmeit.

Tamás őrlődik.

- Hmm. Nagyon életszerű – felelem.

Mozdulatlanul áll az ablak előtt, hátát felém fordítja, képtelen vagyok eldönteni, figyel-e rám egyáltalán. Mivel válaszra nem méltat, folytatom: - Tamás mióta találkozgat Bettivel?

Hangja távoli, szenvtelen. – Három hónapja.

Néha elképesztően vakok tudunk lenni – tán saját életünk megkönnyítése végett. Amiről nem tudunk, nem fáj. Amiről nem veszünk tudomást, szintúgy.

- És Betti vajon szereti őt?

Rám néz, egy pillanatig úgy tűnik, magyarázkodni fog, aztán meggondolja magát.

- Elhagyta. Elhagyta a vőlegényét.

A kabátjáért nyúl, én pedig hezitálok, feltegyem-e az utolsó kérdést. Felteszem: - Tamás is elhagyja Annát?

Megtorpan.

Arca márvány, tekintete a távolba réved.

-Még nem tudom.

Halkan becsukja maga mögött az ajtót.