bezár
 

film

2018. 11. 09.
A királynő meztelen
Bryan Singer / Dexter Fletcher: Bohém rapszódia
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Janis Joplin, Jimi Hendrix, Bob Dylan, Jim Morrison és sok más rocklegenda után a Queen frontembere, Freddie Mercury is megkapta saját filmjét. A rajongók ilyenkor félelemmel vegyes izgalommal várják az életrajzi mozit, és előbbire sajnos van is okuk. Bryan Singer filmje ugyanis nem emelkedik a jól sikerült biopicek közé, sőt, rettenetesen felszínes és középszerű feldolgozását adja egy színes és extravagáns életútnak. Ami azonban a legfájóbb az egészben, hogy a Bohém rapszódiának több mint két órás játékidőben sem sikerül bemutatni, milyen ember is volt a legendás énekes.

Egyedi nyitánnyal indul a Mercury életét feldolgozó film: a 20th Century Fox ikonikus főcímdala Brian May jellegzetes gitárhangszínén szólal meg. Ezt pedig egy szépen kidolgozott montázs követi, amint a címszereplő legjobban sikerült 1985-ös koncertjük színpadára sétál. Izgalmas koncepció lett volna csak innentől figyelemmel kísérni az énekes életét, ám nem ez következik. A főcím után visszaugrunk 1970-be, a Queen alakulásának idejére, hogy egészen a ’85-ös Live Aid koncertig kövessük Mercury történetét. Aki titokzatos gyerekkorára vagy hányattatott utolsó éveire lett volna kíváncsi, csalódottan jöhet ki a moziból. Igaz, karrierjének legfőbb mérföldköveiről és az azokat övező magánéleti pillanatokról sem tudunk meg sokkal többet. A Bohém rapszódia a két szék közé esés iskolapéldája.

Bohém rapszódia

A reklámszöveg („a Queen zenéjénél csak az ő története különlegesebb”) alapján azt gondolhatja az ember, hogy Mercury magánéletén lesz a hangsúly. Ehhez képest sem a párszi indiai származású művész személyiségét, sem a Queen pályaívét nem sikerült mélyrehatóan ábrázolni. Eleinte szinte csak a zenéről szól minden, később viszont, pont a Queen legsikeresebb időszakából alig kapunk valamit. Hiába a több mint két órás játékidő, egy pillanatra sem sikerül mélységet adni a hős személyiségének. Rami Malek ugyan tökéletesen hozza a rockikon teátrális mozdulatait, a forgatókönyv viszont nagyon gyenge. Anthony McCarten korunk legnagyobb csapdájába esett bele: folyamatosan nagy jeleneteket, drámai csúcspontokat akart írni, de közben elfeledkezett a karakterépítésről. A forma totálisan felülírja a tartalmat. Egy szuperhősfilm elbírja ezt a szerkezetet, de egy életrajzi film semmiképp sem. Nincs súlya a családi ellentéteknek, a párkapcsolati konfliktusoknak és a magánéleti meghasonlásoknak. Egyedül a zenekari nézeteltérések és viták válnak valamelyest átélhetővé.

Egy életrajzi mozi elég kötött eszközkészlettel dolgozik, ezért csak attól válhat érdekessé, ha a hős személyes történetén kívül valamilyen más kérdést is tematizálni tud (mondjuk a generációs ellentétet a Janis Joplin-film esetében). A rendező azonban néhány nagyon apró kísérlettől eltekintve meg sem próbál ilyen tétet adni a cselekménynek. Még az sem egyértelmű, hogy milyennek kívánta ábrázolni Freddie Mercuryt. Ebben a filmben egy barátok nélkül tengődő, ostoba, céltalanul hedonista figurát látunk, aki képtelen életében akár egyetlen pillanatra is magán kívül másra figyelni. Azonosulhatatlanabb biopichőst még aligha látott a filmtörténet. Mercury vélelmezett rossz természetét csupán azzal kívánták ellensúlyozni, hogy nagy művésznek mutatják be őt. Ez a kísérlet azonban kifulladt abban, hogy Rami Malek több mint két órán keresztül egy hét éves gyerek naivitásával tekint a semmibe, és lírai egysorosokat oszt meg környezetével. Lehet persze, hogy a koncepciótlanság és a maratoni játékidő tartalmatlansága egy pontban gyökerezik. Nevezetesen, hogy a Bohém rapszódiának nem volt igazi rendezője. Bryan Singert ugyanis a munkálatok közben menesztették, mivel rendre távol maradt a forgatásoktól, helyére pedig a jövőre érkező Elton John-filmet is jegyző Dexter Fletcher került.

Bohém rapszódia

Nem világos az sem, hogy miért tér el a film többször is a történeti hűségtől. Archív felvételeket alig használtak fel (pedig ezzel közelebb lehetett volna hozni a nézőkhöz a hús-vér karaktereket), de több olyan jelenet is szerepel a műben, melyek soha nem történtek meg. A legnagyobb csúsztatás Mercury egészségi állapota kapcsán történik. Betegségét partnere, Jim Hutton állítása szerint ugyanis csak jóval a Live Aid koncert után fedezték fel (ráadásul még környezetének sem vallotta be először, hogy miben szenved). A Wembley-ben mutatott briliáns színpadi alakítását, vagy amit Budapesten láthattunk tőle, eszerint még nem a halál fenyegető árnyának tudatában művelte. Érthetetlen, hogy miért lódítana ekkorát egy film, aminek Roger Taylor és Brian May (a Queen dobosa és gitárosa) a producere.

A Bohém rapszódia egyetlen jól eltalált eleme a zenés montázsok kidolgozása. Izgalmas képsorok mutatják be a Queen saját hangjának megtalálását, a film felére pedig minden néző előtt világossá válhatnak a legendás négyes zenei gondolkodásának alapjai. Talán kicsit szájbarágós Mercury operaadaptációs kísérleteinek prezentálása (ez a fajta túlverbalizált történetmesélési mód egyébként az egész film rákfenéje), de legalább látjuk az operaszerű pop-rock megszületését és a Queenre jellemző agyoncicomázott stúdiómunkát. Nyerő húzás volt továbbá megmutatni Brian May We Will Rock You-jának keletkezését, mert ezzel is többet tudunk meg a banda közönséghez való hozzáállásáról. És szerencsére az is kiderül, hogy bár Freddie Mercury a Queen pótolhatatlan tagja volt, egyáltalán nem egyedül felelt a slágerek komponálásáért.

Bohém rapszódia

Ugyanakkor kissé hamis képet festenek az együttesről, hiszen pályafutásuk első harmadában egyáltalán nem tartoztak a szupersztár kategóriába. Az alkotók viszont szinte semmit sem mutatnak a zenekar legsikeresebb korszakáról. A diszkósabb, új hullámos hangzásra való átállás, ami a Queen igazán kiforrott kompozícióit hozta el, le van tudva egyetlen rövid jelenettel. Érthető, hogy nem a banda belső zenei felfogásbeli ellentéteire akarták kihegyezni a cselekményt, így viszont nagyon aránytalan lett karrierábrázolásuk, amit nem ellenpontoznak a Mercury magánéletét feldolgozó részek. A szájbarágós történetmesélés sajnos ez utóbbi téren érvényesül a legerősebben. Több rövid jelenetet látunk az énekes fellengzős házibulijairól, tudjuk, hogy kicsapongó életet él, de bohémságában mégsem merülünk el. A cselekmény fordulópontján hosszan végigpásztázik a kamera Mercury üres palackoktól és heroinnyomoktól rendetlen müncheni lakásán, majd hirtelen feltűnik első nagy szerelme, és közli vele, hogy bizony két végén égeti a gyertyát.

A film készítői itt gyakorlatilag le is zárják a cselekményt, az állítólagos pálfordulás ezzel megtörtént. Mercury elhagyja az AIDS-től fertőzött Münchent, hogy visszatérjen szeretett bandájához. Hiszen a Queen egy család, ahogy az számtalanszor elhangzik a filmben. A fináléban már csak az egyébként ügyesen összevágott Live Aid koncertet látjuk. Igaz, még itt is sikerül kissé borzolni a kedélyeket, amennyiben a színpad mellett síró arcok és a londoni kocsmákban táncoló rajongók vágóképei tördelik a koncert snittjeit. A musicales külsőségek és az igénytelen CGI helyett talán érdemesebb lett volna bemutatni Mercury utolsó éveit. Igazi nagysága kitűnhetett volna abból a mérsékelt viselkedésből, amit betegsége idején tanúsított. Esetleg lehetett volna tematizálni mintegy plusz rétegként az AIDS kérdéskörét is. Ám ezzel a lehetőséggel sem éltek az alkotók.

Bohém rapszódia

A Bohém rapszódia bántó módon hiteltelen és felszínes lett. Adódik a kérdés, hogy Singeréknek mégis mit sikerült hozzátenniük egy átlagos néző Freddie Mercury-képéhez. Inkább elidegenítették tőlünk a legendás énekest, mintsem bemutatták volna művészi ars poeticaját vagy a magánembert kínzó félelmeket és vágyakat. A film ugyan nem unalmas, de aligha akarja bárki még egyszer megnézni majd. A legtöbb, amit a produkciónak sikerül elérnie, hogy pár napig Queen dalok forognak az ember fejében. Egy ekkora reflektorfényt élvező blockbuster, aminek a stáblistájában slusszpoénként szerepel egy bizonyos George Harrison neve is, jóval többre volna hivatott.

 

Bohém rapszódia, angol-amerikai zenés-életrajzi film, 134 film, 2018. Rendező: Bryan Singer. Forgatókönyvíró: Anthony McCarten. Szereplők: Rami Malek, Mike Myers, Joseph Mazzello, Aidan Gillen, Lucy boynton, Tom Hollander, Ben Hardy, Gwilym Lee, Aaron McCusker. Producer: Jim Beach, Robert De Niro, Brian May, Roger Taylor. Zene: Queen, John Ottman. Operatőr: Newton Thomas Sigel. Vágó: John Ottman. Forgalmazó: Fórum Hungary. Bemutató dátuma: 2018. november 1.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Burillák B. Marcell --


További írások a rovatból

Todd Phillips: Joker
Szabó Réka A létezés eufóriája című dokumentumfilmje
Mozart in the Jungle
Ari Aster: Fehér éjszakák

Más művészeti ágakról

irodalom

Mosoly, sellők és sorok Mosoly, sellők és sorok
Margó 2019 – Umami, Darvasi László, André Aciman
Fischer Iván változata A Müpában
irodalom

Záróakkord Záróakkord
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 7. nap
irodalom

Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk
Interjú Ladik Katalinnal irodalomról, színházról, női jelenlétről, földrajzi és történelmi helyzetekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés