bezár
 

irodalom

2019. 02. 28.
Helyzetjel: Terepszemle 4.
Nem tudom megmondani, hogy mi lesz
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Helyzetjel: Terepszemle 4. Az jobb lenne, ha olyat hazudnék, amit hallani akartok? Akkor már inkább magamat szórakoztatom. Kurva vicces az arcotok, mikor ilyeneket mondok, hogy gyilkos akarok lenni vagy drogdíler.

Mindenki ezt kérdezi. Már nem is veszem komolyan. Kitalálgatok mindenfélét, elröhögöm az egészet. Azt mondom, hogy én nem akarok lenni semmi. Vagy azt mondom, hogy bűnözővé szeretnék válni, keresztapává, akitől mindenki parázik. Vagy valami helyi maffiássá, akit ha meglátnak az utcán, már összefossák ijedtükben a bokájuk az emberek. Behajtó, érted? Verőember.

Aztán az szokott lenni, hogy aki kérdez, az felháborodik, hogy milyenek is vagyunk mi, cigányok meg fiatalok. Nincsen semmi jövőképünk, nem akarunk semmit az élettől. Nem komolyan mondom én ezeket, nehogy azt hidd. Csak kitalálom. Annak jobban örülnétek, ha azt mondanám, hogy tanár akarok lenni? Vagy mérnök? Ezek is kitalációk, csak szebben hangzanak. Az jobb lenne, ha olyat hazudnék, amit hallani akartok? Akkor már inkább magamat szórakoztatom. Kurva vicces az arcotok, mikor ilyeneket mondok, hogy gyilkos akarok lenni vagy drogdíler. A múltkor megállítottak az Újgyőrin, valami közvéleményesek, azok is ilyeneket kérdeztek, mint most te. Hogy mik a terveim, mit akarok kezdeni az életemmel. Mondtam nekik, hogy semmit. Aztán hozzátettem, hogy hazamegyek, és felkötöm magam, ja, nem is, inkább felvágom az ereimet, mert egy putriban lakom, ami összedőlne a súlyom alatt, ha kirúgnám magam alól a széket. Aztán csak lestek nagy szemekkel. Mondtam nekik, hogy ne lepődjetek meg, nincsen senkinek se születésnapja. Mégis, mit vártatok? Idejöttök, hogy kíváncsiak vagytok arra, amit mondani tudok, erre nem tetszik a válasz? Akkor basszátok meg. Látták a haverok, hogy szívatom ezt a két embert, odajöttek ők is, röhögcséltek, mondták, hogy ők bűnözők akarnak lenni. Nagyon nagy jelenet volt. Utána meg még ők voltak felháborodva, mármint ezek a közvéleményesek, hogy velünk nem lehet beszélgetni. Mintha a mi hibánk lenne, hogy ide születtünk Miskolcra. Szegények vagyunk, most akkor mi a faszt csináljunk? Mindenki szegény! Csórók vagyunk. Na és? Az apámék is azok, mindenki az a környezetemben, én is az vagyok, nincs ezen mit szépíteni.

Legyen lelkiismeret-furdalásom, hogy megszülettem? Eleget szívnak apámék miattam. De ők is belátják, hogy nincsenek kilátások. Azért élek így, azért csinálok ilyeneket. Mert nincsenek kilátásaim. A randalírozásra gondolok, hát igen. Szoktam. Voltak már rendőrségi ügyeim, persze. Vannak is. Ilyen kis piti dolgok, hogy bolti lopás, rongálás, verekedés. Nagyban kéne játszani. De ezt csak kevesen tudják megtenni. Le vannak osztva a lapok. Vannak ilyen bűnszervezetek, kapcsolatban áll mindenki mindenkivel. Mindenki tudja, hogy ki mit csinál. De senki nem köpi be a másikat. Csak ha olyan van, hogy szorul a hurok. Nem szabad bízni senkiben, csak magadban. Nagyon meg kell válogatni, hogy kivel kezdesz bele. Kicsiben el tudnám kezdeni én is az árulást, ilyen biocuccokkal, de az meg nem éri meg. Olcsó és bárhol hozzá lehet jutni. Keresnék vele, nem azt mondom, de nem annyit, hogy még börtönbe is menjek azért, mert valami faszfej lebuktatott. A nagyok közé kéne bekerülni. Majd lehet, hogy megpróbálom. Még fiatal vagyok, érted, van még idő. A baptista suliba, igen. Majd jövőre ballagok. Utána? Mondom, hogy felkötöm magam! Nem, csak viccelek. Na. Komolyra fordítva a szót, valami szakmát nem lenne rossz szerezni. De úgysem fogom megcsinálni. Csak az időt húznám vele. Inkább megyek pénzt keresni. Hogy fenn tudjam tartani magam. Veszek valami házat valahol Lyukóban, arra talán még össze tudom szedni a pénzt. Talán kimegyek Kanadába. Vagy valahová külföldre. Nem tudom még. Semmi lehetőség erre. Nem csoda, hogy mindenkiből kurva lesz. Keresik a kiutat. Mennek a pénz után. Apámék is ezt csinálták. Apám például 13 éves kora óta dolgozik folyamatosan. Most 46 éves. Vagy 47. Az a lényeg, hogy harminc éve dolgozik folyamatosan. Több mint három évtizede kergeti a lóvét. És, bazdmeg, hol a faszomba lakik? Itt. Egy putriban. Az anyámmal, aki ide szült engem. Megérte? Nem. Jobb lett volna máshová születni, de hát erről én nem tehetek, hogy ide szültek. Ők voltak a hülyék. Megtettek ők is sok mindent a nagy semmiért. Mást kellett volna. Máshogy. Ha látták, hogy nem jutnak egyről a kettőre, csak úgy, ha vért izzadnak, miért nem választottak? Hogy mit? Mondjuk egy másik életet. Másfajtát. Bűnözhettek is volna, érted, nem ők lettek volna az elsők, nem kell ezt annyira felfújni. De ők becsületesek voltak. Vagy gyávák. Igen, azt hiszem, inkább gyávák. Annyira féltették azt a kicsit, amit sikerült összekaparniuk, hogy inkább fejjel mentek a falnak, aztán reménykedtek, hogy majd egyszer áttörik. Csak, ugye, előbb tört be a fejük. Most meg már mindegy. Átlátom én a dolgokat, nem vagyok hülye. Megőrültek, becsavarodtak. Most is otthon vannak, fekszenek egész nap. Magukba fordultak. Isznak meg depressziósak teljesen. Én is legyek alkoholista? Vagy beteg? Lelkibetegség, érted. Ők is szednek mindenfajta gyógyszert rá, és arra isznak. Nem kispályások, tudják, hogy kell bekábulni.

Mennyi az idő? Dél? Ilyenkor már biztos jól vannak. Néha szoktam tőlük lopni egyet-kettőt. Nyugtatókat, érted. Bekábulgatok tőlük, aztán jól van. Beveszem a bogyókat, ráküldök néhány sört vagy amit akarok, ami éppen van, ami éppen a kezembe kerül. Aztán jön a repülés. Kurva jó. Csak lebegsz, úszol az emberek közt. Szeretek olyankor az emberek között lenni. Csak megyek közöttük, nem gondolok semmire. Úszok, repülök. Tompák lesznek a hangok. Elhalkul minden. Mintha víz alatt lennék, úgy hallok. Beszélgetnek körülöttem a villamoson, az utcán, de nem értem a szavakat. Nem érdekelnek. Csak haladok valamerre. Nem is én mozgatom a lábaimat. Ilyenkor nem nézek le a földre, mert szeretem azt hinni, hogy nem is mozognak a lábaim. Csak a sodrás van, az visz utcáról utcára. Álmodtál már olyat, hogy víz alatt lélegzel? Vagy olyat, hogy madár vagy? Sas, mondjuk. Én igen. Elég gyakran. Na, ugyanezt képzeld el józanul. Téged is bekapna az érzés. Aztán semmi mást nem akarnál, csak ezt. Hogy mondjam el neked, nem rászokás ez, ez ilyen vágy. Nem remegsz érte, mint a drogosok, hanem csak kívánod, akarod azt az érzést. Igen, tulajdonképpen segít felejteni. Most abba gondolj bele, hogy olyankor nem is vagyok éhes vagy szomjas. Napokig képes lennék csak sodródni, úszni, repülni. Nem megéri?

Ha társaságban vagyok, az más. Olyankor van más is, mindenki hoz valamit otthonról. Lelkibeteg itt mindenki, mindenki nyugtatózik. Tudunk szerezni anyagot általában. De vannak más bogyók is, azokat meg vesszük. Hát, innen-onnan. Bárhonnan hozzá tudok jutni. Minden utcasarkon árulnak. Rengetegen. Ezért sem érné meg nekem például, hogy áruljak. Faszom tudja, meg kell próbálni, addig nem tudhatod. Mindegy, csak azt mondom, hogy bárhol is vagyok a városban, tudok szerezni. Ebből nincs gond. Társaságban más szokott lenni. Akkor agresszív leszel, nyughatatlan. Ez a probléma. Különben nem érdekel, szeretem ezt is. Csak mész, kötözködsz. Nem tudom, miért. Dühös vagyok olyankor. Igen, amikor együtt vagyunk. Túl jó a kedvem, nem tudom visszafogni magam. De a többiekkel is ugyanez van. Nem akarok én rosszat, csak úgy alakul valahogy, hogy sosincs jó vége. Ordítasz, rugdosod a falakat, a kukákat, a buszokat, az autókat, az embereket. Ami az utadba kerül, azt szétvered. Most mit mondjak, volt már egy pár ilyen. Egyszer kiütöttem egy gyereknek a fogait. Innen, elölről. Csúnyán nézett, mondtam neki, hogy ne nézzen, mert szájba lesz verve, erre visszapattogott, hogy menjek a picsába. Mondtam neki, hogy velem így nem beszélsz, a kurva anyádat, aztán nyitotta a száját, hogy pofázzon még valamit, de beleöklöztem egyet. Egy ütés volt csak, de úgy ömlött belőle a vér, mintha szájba lőttem volna. Már most nem érdekel. Nem is érzek semmit, ha rá gondolok. Mondjuk, nem is szoktam rágondolni. De most eszembe jutott. Semmilyen, most sem érzek semmit. Nem bántam meg. Jó este volt, ha úgy nézzük, mármint az egészét. Történt egy ilyen is, hát, istenem. Megesik, előfordul. Nem halt meg senki. Vagyis nem öltem meg. Hogy öltem volna? Él még biztos. Ebből nem lett ügy. Lehet, hogy feljelentett, fogalmam sincs. Pár hónapja történt. Leszarom. Ha egyedül lettem volna, akkor nem csinálok ilyet. Nem arról van szó, hogy a többiek bátorítanak, csak olyan más valahogy. Nem tudom ezt megmagyarázni, ilyen és kész. Persze, nem minden este csináljuk ezt. Van, amikor máshogy hat, ezt sem lehet kiszámítani. Van, amikor csak ülsz, röhögsz, a pofádból meg csorog a nyál. Hiába akarsz, nem bírsz beszélni. Az sem rossz, bár amikor ilyen van, nem szabad a városban lenni. Azt itt a jó, Lyukóban. Ide nem jönnek a rendőrök, senki nem baszogat érte. Itt leszarnak minket. Megszokták már. A városban meg biztos lesz valaki, akinek zavarja a szemét, hogy hogy nézünk ki. Utálom az ilyeneket, gyűlölöm őket, érted? Nem mindegy nekik? Mit zavarja őket, ha mi ott röhögünk? Menjenek csak haza a lakásukba, zárják magukra az ajtót, tévézgessenek vagy faszom tudja, azt csinálnak, amit akarnak. De nem, ők geciznek.

Hát, többen vagyunk Lyukóból, de máshonnan is jönnek. A Vasgyárból is. Vannak, akikkel a suliban ismerkedtem össze, a többiekkel meg már nem is tudom. Valahogy így elkezdtünk együtt lenni. Néha sokan összejövünk, néha kevesebben. Ezt nem lehet kiszámítani. Nem szoktuk előre megbeszélni, valahogy megtaláljuk egymást mindig. Fölmegyünk az Újgyőrire, aztán ott találkozunk azzal, aki ott van. Eldöntjük, mi lesz, merre menjünk, mit csináljunk. Napközben nem szoktuk tartani a kapcsolatot, én csak néhányukkal. Általában iszunk meg szívunk csak együtt. Nem, nem csak ez köt össze minket, hanem az is, hogy ugyanolyanok vagyunk. Csórók, bazdmeg. Aztán ez így azért sokat jelent. Ha nincsen a másiknak, akkor nincsen, nem baj, ha nem tud beleadni a bogyóba, megvesszük, aztán majd legközelebb, amikor tud szerezni pénzt vagy valamit, akkor majd ő ad bele, másvalaki meg nem. Lerendezzük így. Az a baj, amikor lehúzgáljuk egymást, mikor próbálunk élősködni a másikon, spórolni magunknak. Én is ilyen vagyok, magamról tudom, azért is mondom, hogy ez így működik. Akinek nincs pénze, annak muszáj rafináltnak lennie, hogy azt a kicsit úgy fogja meg, hogy jól járjon vele. Mindenkiben benne van ez, na! Ez nem haverság kérdése. Ezekben a dolgokban nincs ilyenről szó. Ezzel tisztában kell lenni. Hiába vagyunk így el, jól érezzük magunkat meg minden, de ha leejt valamelyikünk egy ötszázast mondjuk, én ugyanúgy nem fogok szólni, mint mások nekem. Attól még lehet számítani a másikra, nem azt mondom. Ha balhé van, az más. De a pénzért meg kell tenni mindent. Mert különben megdöglesz. A földbe fognak döngölni.

Jó, ezt most csak úgy mondtam. Nyilván nem veszem el csak úgy a haveroktól a pénzt. De tőlem vettek már el. Apámék is loptak már tőlem, mikor fát vágtam egy asszonynak itt, Lyukóban. Igen, ilyen idénymunka volt. El voltam fáradva, hazamentem, elaludtam, erre mikor kelek fel, és benyúlok a nadrágzsebembe, baszki, nincs benne a lóvé. Mondom, mi a fasz. Aztán látom, hogy apámék már jól vannak, ülnek, körülöttük üres borosüvegek, piáznak meg cigizgetnek meg csillog a szemük. Kérdeztem tőlük, hogy ezek honnan vannak? Azt mondták, hogy vették. És miből? Arra meg csak hallgattak. Elvettem tőlük az üveget, megittam az egészet, nekem is jusson már belőle valami, ha már én kerestem meg a rávalót, hát nem, bazdmeg? A helyén kell kezelni a dolgokat. Kicsaphattam volna a balhét, de minek? Ha kell valami, én is elveszem. Tőlük is, akárkitől. Tőled is, ha úgy alakulna. Soha nem lehet tudni. Aztán majd lesz valami. Pénz kell, sok pénz.

Jövőre elballagok, utána majd kitalálok valamit. Szakácsnak vagy kőművesnek kellene menni. Vagy dílerkedni. Lesz, ami lesz. Börtönbe nem akarok kerülni, de itt sem akarok maradni, ezen a szinten. Kis csóró gyereknek. Oké, most ez vagyok. De nem akarok ez maradni. Majd jövőre elkezdem a szakmát. Jövőre elballagok. Ez biztos, nem bukok, jó jegyeim vannak. Aztán valahogy összeszedem a pénzt. Gyűjtögetni, megélni kellene valahogy. Fogok magamnak egy nőt, alapítok egy családot. Mit csináljak? Ez az élet. Előbb-utóbb úgyis ez lesz. Vagy nem fogok magamnak senkit. Majd élek valahogy, mindenkinek megy. Pedig ha szétnézel, akkor láthatod, mennyi csóró van itt. Igazából mindenki hót szegény. Egész Lyukó. Éhezik mindenki, csak az nem, akinek megvan a magához való esze. Meg aki mer nem félni. Nekem miért ne sikerülne? Eléldegélnek valahogy még a legbénábbak is. Ismerek egy embert, fenn él a hegyen, ott, arra. Ki nem mozdul onnan. Soha nem jön le. És mégsem döglik meg. Mert visznek neki kaját biztos. Ha ő is megoldja valahogy, én ne tudnám? Valami majd csak kialakul. Most ezt így nem tudom megmondani, hogy mi lesz.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Juhász Tibor --

Juhász Tibor 1992. 10. 25-én született Salgótarjánban. A KULTer.hu és a Kortárs Online szerkesztője. Kötetei: Ez nem az a környék (2015), Salgó blues (2018). A prae.hu-n olvasható tárcasorozatának megjelenése alatt a Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjasa. A szerző a prae.hu művészeti portálon olvasható tárcasorozatának megírása idején az NKA alkotói támogatásából részesült.


További írások a rovatból

irodalom

Családi hálók a Margó Vásárszínpadán Családi hálók a Margó Vásárszínpadán
Margó 2019 - Barnás Ferenc és Harag Anita
irodalom

Mosoly, sellők és sorok Mosoly, sellők és sorok
Margó 2019 – Umami, Darvasi László, André Aciman
A PesText fesztivál programjai a PIM-ben

Más művészeti ágakról

Hartung Attila: FOMO – Megosztod és uralkodsz
Majoros Nóra válaszai a prae.hu körkérdésére
színház

Megtisztulás elvitelre Megtisztulás elvitelre
Ábel Stella Psyché-interpretációja. Monodráma, ami szó szerint a székhez szegez
art&design

Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk
Interjú Ladik Katalinnal irodalomról, színházról, női jelenlétről, földrajzi és történelmi helyzetekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés