bezár
 

film

2019. 05. 30.
Volt egyszer egy cannes-i filmfesztivál
Xavier Dolanért megérte egészen Cannes-ig utazni
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Május 22., szerda reggel, 9 óra, ülök a Nizzából Cannes-ba tartó helyi buszon, kint ragyogó napsütés, a távolban az azúrkék tenger látványa, a rádióban felcsendül F. R. Davidtől a Words (Don’t Come Easy) című dal, és ekkor tudatosul bennem, hogy úton vagyok a 72. cannes-i filmfesztiválra. A szavak valóban nehezen jönnek, hiszen régi álmom válik ezzel valóra. De ne rohanjunk ennyire előre!

Jöjjön előbb pár szó arról, hogy miként is valósult meg ez a kis kiruccanás a francia Riviérára. A fesztivál tavaly indította el a Három nap Cannes-ban elnevezésű programot, melynek keretében a 18 és 28 év közötti fiatalok lehetőséget kapnak arra, hogy ott legyenek rajta. Első évben nem tudtam jelentkezni, így, amikor láttam, hogy idén újra kiírták a pályázatot, azonnal klaviatúrát ragadtam, megírtam a kért motivációs levelet, és vártam a választ. Pár hétre rá érkezett az email (franciául, gyors google fordító), amiből kiderült, hogy jóváhagyták a jelentkezésemet. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, nem akartam elhinni, hogy a régtől dédelgetett álom valóra válik. Mivel szeretek időben elintézni mindent, viszonylag hamar lefoglaltam a repülőt és a szállást, és számoltam vissza a napokat.

Ekkor még csak pletykákat lehetett hallani arról, hogy mely filmeknek van esélye bekerülni a hivatalos programba, bár engem már az utazás gondolata is boldoggá tett, és nem is voltak különösebb kívánságaim. Aztán bejelentették, és igen, jó néhány ígéretesnek tűnő alkotást válogattak be, de ami igazán felcsigázott, az Xavier Dolan új filmje volt, a Matthias és Maxime. A napi leosztást viszonylag későn tették közzé, ezért sokáig semmi elképzelésem nem volt arról, hogy miből fogok válogatni. A fesztivál második hetére szólt a belépőm, és valószínűleg működött a vonzás törvénye, ugyanis a Matthias és Maxime is arra a hétre került. Eldöntöttem, hogy ha csak egy filmet nézek meg a fesztivál alatt, akkor az, a Dolan-film lesz.

És akkor vissza a felütéshez! 22-én érkezem Cannes-ba, ledobom a csomagomat az ingyenes csomagmegőrzőben (nagy segítség, mivel az Airbnb-t csak este foglalhatom el), gyorsan felveszem a badge-et, megkapom a fesztiválszatyrot, benne az impozáns programfüzet, és számomra ezzel kezdetét veszi a cannes-i filmfesztivál. Tulajdonképpen ez a nulladik nap, a belépő még nem érvényes, így csak bóklászom a környéken, megismerkedem pár hozzám hasonló filmszerető fiatallal, kíváncsi vagyok, ki miért van itt, és honnan jött. Később, ahogy a fesztiválpalota melletti kikötőben sétálok, kordonoknál várakozó civilekre és hobbifotósokra leszek figyelmes. Mint kiderül, Tarantinóék photo calljára várnak. Nekem sem kell több, maradok! Közben elkezdek beszélgetni egy francia lánnyal, aki már tavaly is itt volt, és 5-6 filmre jutott be úgy, hogy az utcán kapott belépőket olyanoktól, akiknek nem kellett. Én is láttam a táblákkal belépőt kérőket (aznap a Volt egyszer egy… Hollywood a big fish), de nem tudtam, hogy ez ennyire eredményes módszer. Kis várakozás után begurulnak a kocsik, először Tarantino száll ki, dob felénk egy béke jelet, majd jön Leonardo DiCaprio, Brad Pitt és Margot Robbie. Az első napra ez jut, ami valljuk be, nem olyan rossz.

Cannes: vörös szőnyeg

23-án, csütörtökön fél 12-re szól az előzetesen kisorsolt belépőm Arnaud Desplechin filmjére, az Oh Mercy!-re, amit a Grand Lumiére teremben vetítenek. Korán kelek, reggeli a Mekiben, majd a palotában bóklászok, a film market és termek labirintusában nem nehéz elveszni, végül a Nespresso sarokban kötök ki (korlátlan fogyasztású ingyen kávé). A Grand Théátre Lumiére-hez a vörös szőnyeggel borított lépcső vezet, még sosem voltam ilyen hatalmas moziteremben, lenyűgöző méretek. A film sajnos kevésbé meggyőző: francia Taxisofőr, csak rendőrökkel. Karácsony van, különböző bűnügyek tartják ébren a városi nyomozókat, az elején még azt hiszi a néző, hogy ez kifut valahova, esetleg a szálak keresztezik egymást, de semmi ilyen nem történik végül. Olyan a dramaturgia, mintha Desplechin útközben folyamatosan gondolná meg magát azt illetően, miről is akar beszélni, és így teljesen elveszítené a fókuszt. A közel kétórás film versenyprogramban való szerepeltetése valószínűleg a rendező korábbi munkáinak köszönhető (két évvel ezelőtt az Ismael szellemeit is itt mutatták be). A karakterek kidolgozása esetlen, a történetvezetés következetlen, a film második feléhez érve már nevetnem is kell bizonyos jeleneteken. Ezt a filmet még a színészek sem tudják megmenteni.

A délutánom nem terv szerint halad, a rosszul felmért várakozási idő miatt két filmről is lecsúszok, a legfájóbb Céline Sciamma új  munkája, a Portrait of a Lady on Fire, amiről csak jó kritikákat olvastam, és nagyon kíváncsi lettem volna rá. Így estére az Olympia moziban Babak Anvari rendezése, a Wounds marad, amit a Rendezők Kéthete szekcióban mutatnak be. Armie Hammer és Dakota Johnson főszereplésével egy olyan horrort kapunk, ami nagyon okosnak akar tűnni: okkult tanok, hirtelen bevágott képek és zajok, mindez kiegészülve egy tét nélküli párkapcsolati bonyodalommal. Az atmoszférateremtés azonban dicséretet érdemel, a forró, izzadságtól átjárt New Orleans remek táptalaja a semmiből felbukkanó csótányoknak. A befejezés abszurditása láttán az egész közönség röhögésben tör ki. Ez is Cannes!

Cannes: Rendezők Kéthete

24-én végre bejutok a Matthias és Maxime-ra. Nem bízom a véletlenre, időben sorba állok, és egy belga lánnyal kezdek diskurzusba Dolanről. A film nem okoz csalódást, sőt, minden várakozásomat felülmúlja. Elképesztő, hogy a mindössze 30 éves kanadai csodafiú mennyire tehetséges! Elfogult vagyok, az összes filmjét szeretem. A Matthias és Maxime-ban a baráti köre tűnik fel, a történet autentikus, egyetlen hamis pillanat sincs benne. Dolan ezúttal sem csak írója, rendezője vagy vágója a filmnek, hanem az egyik főszereplő is. Két gyerekkori barát között egy diákfilm forgatása közben elcsattan egy csók, ami mindkettőjükben elindít egy érzelmi lavinát, majd viszonylag sokáig nem látjuk őket együtt, de látható, különösen Matthias viselkedésében, hogy valami megváltozott. Dolan, rendezői kézjegyéhez híven mai, főleg indie dalokkal egészíti ki a narrációt, melynek egyik mozgatórugója Maxime Ausztráliába költözése. A felborult viszonyok és érzelmek tisztázásához kapott szűk időkeret tovább fokozza a két férfi közt tapintható feszültséget. Dolan finoman mutatja be a saját szexualitásában elbizonytalanodott Matthiast, aki frusztrációját barátai és a családja előtt képtelen palástolni. A Dolan által alakított Maxime visszahúzódó, arcán valamiféle bőrbetegség nyoma látszik, és neki kell gondoskodnia az alkoholista anyjáról. A film sajtótájékoztatóján Dolan azt mondta, hogy a film alapvetően a két férfi barátságáról szól, és nem meleg szerelemről. A Matthias és Maxime jól illeszkedik abba a friss filmkulturális áramlatba, mely szerint szükségtelen mindenre címkéket aggatni (ez a megengedés már a két évvel ezelőtti Szólíts a nevedenről is elmondható volt, többek közt ennek köszönhette hatalmas sikerét). A moziteremben a mellettem ülő belga lánnyal a könnyeinkkel küszködünk, sírunk, nevetünk. Dolan ehhez ért remekül, az érzelmekre hat, anélkül, hogy kifejezésmódját a túlzott szentimentalizmus jellemezné. A film mindezeken felül humoros, könnyed, hűen mutatja be a húszas éveik végén járó fiatal, talán felnőni nem akaró felnőttek életét, problémáit. Az Oh Mercy! végét alig bírtam kivárni, a Matthias és Maxime-ot nézve pedig nem akarom, hogy valaha is véget érjen.

Cannes: Matthias és Maxime

Kávészünet, barangolás a palotában, kint és bent, már épp távoznánk, amikor felbukkan a zsűri elnöke, Alejandro González Iñárritu és Michael Moore. Ez is Cannes!

Délután a Cannes Classics dokumentumfilmes szekciójában megnézem a Les Silences de Johnny című filmet Pierre- William Glenntől, ami az énekes-színész Johnny Hallidayről szól. Erre a velem tartó magyar barátnőmmel teljesen vakon ülünk be, és mindketten jó élménnyel távozunk a Buñuel teremből.

Aznap este a Sibyl gálavetítésre próbálok last minute jegyet szerezni, de esélytelen, viszont látom a vörös szőnyeges felvonulást és az azt övező őrületet, majd a tengerparti vetítés felé veszem az irányt. Később még a Rambo bevonulásából is elcsípek egy picit.

25-én, szombaton már csak egy fél napom marad a fesztiválozásra, mivel délután a reptéren kell lennem. A fesztivál utolsó napján majdnem a teljes programot megismétlik, ez azonban azt is jelenti, hogy még nagyobb sorokra lehet számítani. A fél 9-es Fájdalom és dicsőség Almodóvartól kecsegtető opció, de képtelen vagyok olyan korán felkelni, plusz a táskámat is cipelem, ami a rengeteg magazin miatt jóval nehezebb, mint idefele jövet. Marad a nyugodt séta a tengerparton, kávé, ismét összefutok a belga lánnyal, akivel végül a Sibyl sajtótájékoztatójára ülünk be. Sajtótájékoztatókra nem lenne érvényes a badge-ünk, viszont utolsó nap lévén kevesebb az újságíró, így minket is beengednek. Ez is Cannes!

Újdonsült belga barátnőmmel fagyizás közben elmélkedünk a fesztiválról, a filmfelhozatalról, az itt szerzett élményekről, latolgatjuk az esélyeseket az Arany Pálmára, majd búcsút intünk egymásnak; ő megy filmet nézni, én szomorúan buszra szállok. Vissza Nizzába!

A reptéren belefutok az Ahogy eddig (itt írtunk róla) készítőibe, diplomafilmjüket a Cinéfondation programban játszották. Megállapítjuk, hogy a fesztivál nagyon izgalmas és érdekes, ugyanakkor tömény és fárasztó. A repülőn ülve, mint egy film, lepereg előttem az elmúlt pár nap, gondolataimba feledkezve a Matthias és Maxime nem enged el, és egy darabig, úgy érzem, nem is fog. Nekem ez volt Cannes!

Cannes: a poszter

A képeket – a Matthias és Maxime plakátjának részletét leszámítva – Kiss Dalma készítette a helyszínen.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Kiss Dalma --

Az ELTE BTK-n tanult filmelmélet és filmtörténet szakirányon, szakdolgozatában a kortárs ír filmművészettel foglalkozott. Elsősorban az európai és amerikai független (indie) filmeket kedveli.


További írások a rovatból

Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség
Interjú Zurbó Dorottya dokumentumfilm-rendezővel az univerzális történetek megkereséséről, a nézőkhöz vezető útról és a kitartás szerepéről

Más művészeti ágakról

színház

Győztes játszma Győztes játszma
Beszélgetés Nagy Józseffel a kortárs tánc alakulásáról, iskolákról és lehetőségekről, kétlakiságról és a fiatalok helyzetéről
irodalom

Utak a sötétségbe Utak a sötétségbe
Horváth Márk A digitalitás paroxizmusa: Spektákulum, szimulákrum, kibernetikai állapot és a virtualitás hiperkaotikus okkultúrája
zene

A zenész és barátai A zenész és barátai
Aradi Zsolt: Gasner János* emlékére


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés