Szakonyi Noémi Veronika rövidebb dokumentumfilmeket és egy kisjátékfilmet követő, debütáló nagyjátékfilmje magán hordozza a kétezertizes évek utáni legújabb magyar film megannyi jellegzetes vonását, kezdve a vásznon valósággal átütő személyességgel, a fiatal főhősök életválságának hiteles bemutatásával, egészen a szociálisan érzékeny, (kis)realista atmoszférateremtés iránti fogékonyságig. A témaválasztásában kifejezetten bátor elsőfilm majd’ minden jelenetén érezhető, hogy a forgatókönyv fejlesztését kimerítő kutatómunka előzte meg. Az alapos tájékozódásból fakadó hiteles ábrázolás és a vászonról csaknem „lelépő” valószerűség pedig nemcsak szilárd fundamentumot biztosít a történetnek, hanem a film egészének is messze a legerősebb aspektusává válik.

A Hat hét ebben az esetben nagyon konkrét időtartamot és egyben élethelyzetet jelent: a szülést követően hat hétig tart a gyermekágyi időszak. Egy nyílt örökbefogadás során ezalatt a hat hét alatt az életadó anyának jogában áll meggondolnia magát, és „visszakérni” az újszülöttet az örökbefogadó szülőktől. Ugyancsak ez a hat hét jelenti az örökbefogadó számára a legkritikusabb időszakot, amikor már otthon van a várva-várt újszülöttjével, de még minden egyes telefoncsörgésben ott lapul az elválás fenyegetése.

Szakonyi filmjében a középiskolás Zsófi (Román Katalin) történetét követjük végig valahonnan a külvilág elől titkolt terhességének harmadik trimeszterétől. A nyitójelenetben egy meg nem nevezett, de első pillantásra felismerhető hangulatú magyar közkórházban a korosodó férfi nőgyógyász szenvtelen hangon sorolja az ultrahangkép alapján egy magzat paramétereit. A harminchetes terhes tinédzser arcán a frusztráltság keveredik az unalommal, nagyon menne már a vizsgálóágyról. Nem úgy a mögötte álló Emma (Balsai Móni), aki kissé megilletődötten, a vágyódástól hatalmasra nyílt szemmel ácsorog, és a fiatal lány helyett is elteszi az ultrahangfotót. Ő a születendő kisbaba valódi várományosa.

A fojtogató hangvételű első jelenet után érzékletes epizódokon keresztül, gyorsan bomlik ki a háttere azoknak az érzelmeknek és sorsoknak, amelyeket először a szereplők tekintetéből olvashattunk ki.

Zsófi fiatal kora ellenére küzdelmes életet él. Tulajdonképpen a film során mindvégig, egyfolytában küzdeni látjuk: az anyjával (Járó Zsuzsa), aki nem vállalja megfelelően a felelősséget a gyerekei neveléséért, a húgával, akit neki kell terelgetnie, az arrogáns fiúval, aki teherbe ejtette.

Ha az emberi viszonyok alapvető hiányosságai nem volnának elegendők, Zsófinak további harcokat kell megvívnia egzisztenciális kényszerek mentén: a család fenntartása érdekében délutánonként dolgozik, és nem utolsó sorban igyekszik mindent megtenni, hogy helyt álljon a pingpongedzéseken. A karnyújtásnyira lévő professzionális sportolói karrier ugyanis egyszerre jelenti számára az egyetlen kitörési pontot, az utolsó esélyt arra, hogy ne kelljen megismételnie az anyja sorsát, és a példát, amelyet a húgának mutathat egy jobb életre.

Ennyi felelősség terhe mellett, mint ami Zsófi vállát nyomja, a legkevésbé sincs szükség egy újszülöttre – a lány ebben a szerencsétlen helyzetben magára maradva hozza meg a minden nehézségével együtt is egyetlen ésszerű és – megint csak – felelős döntést a nyílt örökbeadás választásával. Ennek a folyamatnak a során ugyanis a gyámhivatal már a terhesség alatt kiválasztja az örökbefogadó szülőket, így az újszülött az első perctől családban nevelkedhet.  

Ám attól, hogy ez a helyes, a döntés egy cseppet sem válik egyszerűvé. Egy értelmes, eltökélt és nagyon erős fiatal lányt látunk, akit az élet gyémántszilárdságúvá préselt, amint kitartóan menetel a probléma megoldása, a szülés felé. Mielőtt azonban rátérnénk a cím által előrevetített leglényegesebb időszakra, érdemes egy főhajtással adóznunk Szakonyi Noémi Veronika és társforgatókönyvírói, Vincze Máté Arthur és Daoud Dániel előtt, akik a moziból ismert gyerekszülés-jelenetek valamennyi giccses és felstilizált kliséjét elkerülik. Ezalatt pedig nem csak a magyar közegészségügyből ismert miliő hiteles ábrázolását érthetjük a lehetetlen színű, szocializmusból ránk maradt csempékkel vagy a lekezelő – arrogáns –, unott spektrumon mozgó szakszemélyzet tömör utasításaival, hanem azoknak a jól ismert képsoroknak a magabiztos mellőzését, amelyek a szülést a filmvásznon rendszerint egy egzaltált, sikoltozással és kiabálással, esetenként komikus fújtatással kísért, röpke pillanatnak mutatják be, melynek végén, az újszülött kibújásával hirtelen minden csendes, békés, és rózsaszín lesz.

A Hat hét ehhez képest bátran vállalja a kitolási szakasz hosszú nyomásainak maratonfutását, a zavarba ejtően ellentmondó „nyomja, nyomja, most ne nyomja!” utasításokat, majd a megkönnyebbülés helyett az erőtlen levegő után kapkodás hosszú perceit. S végül minden valaha szülő nő nevében hála azért, hogy nem hazudja el a lepényi szakaszt, hogy tudniillik a baba megszületésével nem hogy nem jön még el a kisimult arcú anyai megdicsőülés, hanem éppen a rendszerint legfájdalmasabb és legmegerőltetőbb rész következik.

A valóban kivételesre sikerült szülésjelenet viszont nem kizárólag önmagában állva, realista ábrázolásmódja okán fontos, hanem a film egészében betöltött szerepe miatt, hangsúlyos cezúraként is. Míg ugyanis előtte viszonylag kiszámítható mederben, lendületesen haladnak előre az események, ezután egyszeriben minden megváltozik, Zsófi, és vele együtt a néző is, elbizonytalanodik. A leküzdhetetlenül, áramlásszerűen feltoluló érzelmek és hormonok hatására maga a film cselekményszervezése is kizökken a korábbi egyértelmű, és lineárisan előre haladó világrendből. Elveszítjük a biztos időérzékelésünket, az egymásnak ellentmondó jelek és Zsófi akart és akaratlan hazugságai elbizonytalanítanak abban, hogy hol is járunk éppen ebben a hat hétben, s ezzel párhuzamosan már abban sem lehetünk tökéletesen biztosak, hogy a lány végül mire jut ennek a különösen kegyetlen határidőnarratívának a végére.

A Hat hét tempója nem mindenhol tökéletes, bizonyos epizódok, különösen a jellemfestő és élethelyzetbemutató jelenetek dialógusai időnként kissé hamisan csengenek az egyébként rendkívül részletgazdag háttér előtt. Az alaposan kidolgozott eseményeken túlmenően filmnyelvi megoldásait tekintve a darab nem különösebben invenciózus, rendre a kanonizált magyar filmes hagyományt követő megoldásokkal él. A történetben rejlő drámaiságot sem sikerült olyan magabiztossággal kibontani, mint aminek a számos kapcsolódás miatt ide idézhető Külön falkában tanúi lehettünk. Mégis szép és emlékezetes búcsúja a filmnek az a korábbi realizmustól jó érzékkel elemelt pillanat, amikor végül Zsófi megtapasztalja a kompetens szülői jelenlét kegyelmi pillanatát, aminek köszönhetően az egész film során először, egyetlen alkalommal végre akként jelenhet meg előttünk, ami valójában: gyerekként.

Képek: Uránia Film