bezár
 

irodalom

2010. 08. 25.
Nem akarok elszakadni
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nem akarok elszakadni „Attól, aki fontos, attól, ami jó, nem akarok elszakadni” – szól a tapolcai gyorsvonat szomszéd fülkéjében az egyik srác telefonján a Depresszió örökérvényű száma. Lassan négy éve én is minden nyáron visszajövök Szigligetre. Idén egészen szombatig maradok, hogy beszámolhassak a tábor fontosabb eseményeiről.
Az adyszemű Balogh Endre, ahogy 2007-es titkos naplójában Pollágh Péter nevezte, már a peronon vár minket. Utastársam, a tábor idei fotósa, alig akarja felismerni rövid sortjában. Némiképp csalódottan veszi tudomásul, hogy nem tudja lefotózni vajfehér zakóban és szalmakalapban a park egyik fenyőfája alatt. Endre azzal vígasztal minket, hogy holnap már a nadrág sem lesz rajta.

Rajtam kívül, minden eddigi rekordot megdöntve, közel 180 ember döntött még úgy, hogy részt vesz a 22. JAK-táborban. Nem csoda, az idei táborprogram igen ígéretesnek tűnik. A számos felolvasás mellett, a tábor kiemelt témája, hogy a literátor hogyan kerülheti el az éhhalált. (A részletes programot lásd a JAK-honlapján.) 180 ember ide vagy oda, érezni, hogy az első nap van. Az emberek többsége a cukrászdában örül a viszontlátásnak, a tábor másik fele pedig az írószemináriumokon tűnik el. Délután ötkor gyakorlatilag teljesen kihalt a kastély.

A tábort a vajdasági Symposion folyóirat kiállítással egybekötött felolvasása nyitja meg. Az elejéről sajnos lemaradunk, mert időközben Fehér Renátóval és Gerőcs Péterrel futunk össze, aki többek között Woody Allen anekdotákkal szórakoztat bennünket. Szerencsére Bencsik Orsolya, Aaron Blumm, Nemes Z. Márió, Orcsik Roland és Sirbik Attila felolvasására még időben beérünk. A Symposion azon kevés folyóiratok közé tartozik, amely végre konstruktívan elegyíti a képzőművészetet az irodalommal, s a különféle grafikák, fotók, festmények a szöveggel valódi szimbiózisban élnek együtt, nem csak egyszerű dekorációként.
Tanár is lehetsz
Hét körül az anyaságtól még sugárzóbb mosolyú Tamás Zsuzsa száll ringbe két gimnáziumi tanárral Csobánka Zsuzsával és Porogi Andrással, valamint Kukorelly Endrével és Menyhért Annával, akik már nem csak középiskolás fokon tanítják a magyart és az írást. Csobánka Zsuzsa szerint a tanári lét élesen elválasztható a költő, írói léttől, sőt, csak így érdemes a kettőt egyszerre művelni. Reggel nyolctól délután háromnegyed kettőig tanárként szívet-lelket kitenni a gyerekekért, csak utána jöhet az írás. Van aki szerint Zsuzsának könnyű, mert ő költő, aki emellett tanít is. Menyhért Anna szerint a tanárság kevésbé tanítható, mint az irodalom. Az emberben vagy megvan ez az ösztön vagy nincs, persze ez is, mint akár az íráskézség, fejleszthető. Ezzel át is eveztünk a különféle íróiskolák és a kortárs irodalom taníthatóságának bonyolult kérdésére. Kukorelly Endre, aki az országban elsőként, 1992 óta tanítja az írást az amerikai Kreatív írás órák mintájára, nem ajánlja senkinek, hogy ezt a mesterséget válassza szakmájaként, viszont szeretné, ha mindenki írna. Jó lenne, ha önismereti gyakorlattá válna, egyfajta terápiás módszerré. Sőt, ha tehetné, az írást külön alaptárggyá nevezné ki az iskolákban. Az sem zavarná, ha elöntené az országot a dilettánsok, azaz a műkedvelők áradata, mivel ő magát is egy egyszerű dilettánsnak tartja. A lényeg az, hogy ezeken az írói szemináriumokon mindenki kifejlessze azt a módszert, technikát, amiben megtalálja önmagát. Menyhért Anna ennél konzervatívabban áll a témához. Szerinte kell egy határ, egy tanár-diák felállás, amibe nem fér bele az oktatásba, hogy a pedagógus diákjai terapeutájáva váljon és ezek a foglalkozások egy idő után csoportterápiává alakuljanak át.

A kortárs irodalom taníthatósága is egy fontos probléma volt az esti diszkusszió folyamán. Porogi András szerint sajnos a klasszikus irodalomoktatásnak vége. A gyerekeket lassacskán irodalomoktatás címszó alatt praktikus dolgokra kell megtanítani egy gimnáziumban, például szöveget érteni, hogy értelmezni tudjanak például egy használati utasítást. Csobánka Zsuzsa egyik módszere az, hogy első óráin egy-egy kortárs szöveget visz be a kilencedikeseknek. Így jutnak el odáig, hogy idővel a gyerekek már maguktól is levesznek egy-egy kortárs folyóiratot, olvasnak. Bárcsak többen nyitnának így…
A lelkes közönség
Hogy baj van a magyaroktatással, ebben mind egyetértenek. Kukorelly Endre ezt is megírta már annak idején az És-ben a Lil(l)a legyező című írásában. Szerinte az irodalom presztizsének mélyrepülése bizony rajtuk/unk múlott/ik, a tanárokon és a családon, az országon.

Nem elég bátrak és nyitottak a tanárok, vallja be őszintén Csobánka Zsuzsa. Mert valóban egyszerűbb a rég bevált tematikákat évről évre elővenni, Mohácsi vagy Pethőné közkedvelt könyveiből oktatni, ahelyett, hogy a tanár új nézőpontból közelítené meg a tananyagot, nyitna az alternatívabb módszerek felé. Csak hát az idő és a pénz... És jönnek az apokaliptikus víziók, hogy az irodalom szubkultúrává válik és egy idő után tényleg nem fog senki sem olvasni, de Kukorelly Endre ebben sem akar beletörődni. Az ő célja az, hogy függővé váljunk az olvasástól, mint a drogtól vagy a szextől. Úgy, mint régen, amikor az is focizott, aki nem. És ez nem utópia… A baj az, hogy a gyerek kötelességként fogja fel az olvasást, ahelyett, hogy élvezné. Fordítva ülünk a lovon. Hogy hogyan kéne megfordulni, arról a válasz elmarad, mégis igen hasznosnak bizonyul a beszélgetés, mert a beszélgetés lezárulta után, még többen is folytatják a vitát.

Este kilenckor berobog a könyvtárszobába a nyíregyházi Vörös Postakocsi. A szerkesztők, Onder Csaba, Bódi Katalin, és Antal Balázs lapbemutatója után négy szerzőjük olvasott fel: Csabai László, Nagy Zsuka, Kürti László és Gerliczki András, akinek érzéki gasztrobeszámolója alatt ki kellett rohannom a büfébe, hogy valamivel elnyomjam a kecskesajtos padlizsán utáni olthatatlan vágyamat.
Bódi Katalin és a Vörös Postakocsi
Mindeközben a hátsó sorokban Kukorelly Endre még mindig kifogyhatatlanul hisz az irodalomban. Amikor idealistának hívom, kikéri magának. Ő realistának vallja magát, s ebből aztán Gerőcs Péterrel véget nem érő vitát indítanak. Az egész kezd a tyúk és a tojás kérdéséhez hasonlítani arról, hogy mikor olvasnak majd a gyerekek: ha felébred bennük a vágy vagy ha mi felébresztjük bennük a vágyat? A hogyanra a válasz elmarad. Éjfélkor már ágyban párnák közt hallgatom a lentről felszűrődő szófoszlányokat youtuberól, rövidfilmekről és németekről, akik angolul beszélnek, de ezt már akkor sem értem. Talán majd holnap többet megtudok erről is, de egyelőre tartalékolom az erőm. Még nagyon hét eleje van.

Fotó: Dézsi Judit (József Attila Kör)

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

További írások a rovatból

Láng Orsolya és Celler Kiss Tamás Késelése

Más művészeti ágakról

art&design

Mozgástér és kívülállás Mozgástér és kívülállás
A Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete című kiállítás margójára
színház

Kinek az ügye? Kinek az ügye?
Az ügy – avagy a Normális Eljárás a Katona József Színházban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés