bezár
 

irodalom

2013. 04. 17.
Vagány Históriák Vol. 2.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Vagány Históriák Vol. 2. A Műcsarnok előadóterme is színültig megtelt a költészet napján. Volt, aki szeretett költőjének néhány mondatáért, volt, aki Nyáry Krisztián miatt érkezett és volt, aki kifejezetten Bach Máté legújabb fotói iránt érdeklődött. 5 órától igazi összművészeti élményre invitáltak a szervezők: a Vagány Históriák újabb évadjának első epizódján a beszélgetések mellett Bach Máté legújabb fotósorozatát is láthattuk.
A programsorozatot egy kerekasztal-beszélgetés nyitotta meg, ahol György Péter a családról, az otthonról, a hazáról kérdezte Hegyi Balázst, Nyáry Krisztiánt és Márkus Andrást. Az esztéta elsőként arról beszélt, hogy a család olyan evidencia, amibe legtöbben beleszületünk és, ami gyermekként magától értetődik. Később kezdjük csak el kívülről látni szüleinket, ami egy meglehetősen zavarbaejtő momentum. György Pétert elsőként az érdekelte, hogy gyerekként hogyan gondolkodtak beszélgetőpartnerei a családról. Hegyi Balázs egy gyermekkori emléket idéz fel, amikor édesapja egy karácsonyfaégő és egy laposelem segítségével bevilágította a sötét fürdőszobát, és így egy egészen különleges hangulatot varázsolt a kis térbe. Egyfajta átlényegülés történt eme apró varázslat által. Hegyi úgy látja, hogy maga a család is efféle átlényegülés: a szanaszét szórodott tárgyakat formálja át és gyúrja egésszé. Nyáry Krisztián úgy emlékszik, hogy gyermekként mindannyian konstruáltak maguknak egy családot, hogy megteremtsék a maguk elismertségét társaik szemében. Egyik barátja például azt hazudta, hogy édesapja egy kólagyárban dolgozik és minden 10. kólát megmérgez. Nyáry csak azt sajnálja, hogy ő nem volt elég alapos képzeletbeli családja felépítésében, így barátját jobban respektálták társai. Márkus András is hozzákapcsolódik ehhez a gondolathoz, hiszen állítja, hogy ő is széthazudta magát az iskolában, ha a családjáról kérdezték. A meghittségről neki is van egy története: mivel Romániában a munkavégzés helyét nem mindig lehetett szabadon megválasztani, szülei az első években egymástól többszáz kilométerre éltek, a kis Andriskát pedig nagyszülői nevelésre bízták.
Nyáry Krisztián, György Péter, Hegyi Balázs (jobbról balra) - Fotó: Szőcs Petra

A nosztalgiázás után György Péter arra kérdez rá, hogy mikor érkezett el az a pillanat, amikor rádöbbentek arra, hogy a szüleik nem végtelenek és nem képesek őket megvédeni minden rossztól és veszélytől. A pillanatot igazából egyikőjük sem tudja kijelölni, talán nem is lehet, így csak megközelítőleg beszélnek a problémáról. Hegyi felidézi édesapja két évvel ezelőtti szívinfarktusát és azt, hogy utána milyen sokat beszélgettek végtelenségről és végességről. Nyáry úgy gondolja, hogy nem is érdemes különválasztani a valós és a konstruált családról alkotott képet, hiszen ezek párhuzamosan működnek bennünk és hol egyik, hol a másik kerül előtérbe. Márkus is úgy gondolja, hogy a családról mindig megmarad bennünk egy mitikus kép, ami ugyan a valóságra alapozott, de mégis megszerkesztett.

A családról a hazára terelődik a beszélgetés, a hazára, ami György Péter szerint egy ritka kiváltság, hiszen nem adatott meg mindenki számára. Kafkáról mesél, aki német ajkú zsidó kisebbségiként a cseh nacionalizmus Prágájában nem képes meglelni hazáját, de el sem tud szakadni onnan. A beszélgetőtársak egyetértenek abban, hogy a haza nem egy evidensen adott dolog, ennek igazolására pedig személyes példákat is hoznak. György Péter Hegyi édesapjának történetébe kapaszkodik, amikor kijelenti, hogy a nyelvhez való viszony sem egyértelmű. “A nyelv nem a tiéd" - állítja. Ezzel Hegyi is maximálisan egyetért, amikor arról szól, hogy a folyamatos ismétlés által eltüntethető a szavak jelentése. A költő úgy gondolja, hogy sokszor a nyelv az, ami használ téged és nem te használod azt.

Márkus András és aki fontos neki - Fotó: Bach Máté

Márkus a magyar és a román nyelv különbségét hozza szóba ennek kapcsán. Azt mondja, hogy korábban szeretett volna fordítani egyik nyelvből a másikba, de mára lemondott erről. Viszont nagyon sok román nyelvű blogot olvas, mert kedveli a román nyelv zamatosságát, balkáni huncutságát, ami szerinte sokkal jobban veszi a humort, mint a magyar nyelv. Nyáry azonban azt állítja, hogy a magyar nyelv is rendkívül szellemes, viszont már sok esetben a költők - például Petőfi, Babits, Móricz - nyelvi humorát sem vesszük észre, mivel azt elnyomja a róluk kialakított ideologikus kép. Pedig a magyar nyelv is zamatos, játékos és meglehetősen képszerű is. György Péter a magyar nyelv képszerűségét megragadva a beszélgetést a slam poetry műfajára tereli, ami szintén a nyelv képiségét használja fel. Az asztaltársaság egyetért abban, hogy a slam egy olyan műfaj, ami képes kiemelni az irodalmat a művészet elefántcsonttornyából és újra élővé teszi. De tulajdonképpen Nyáry Krisztián is ezt teszi: populárissá, könnyen emészthetővé varázsolja az irodalmat a költők magánéletének feltárásával.

A következő beszélgetés az irodalom terápiafunkciójára koncentrált: Pethő Anita beszélgetőtársai Terék Anna, Acsai Roland, Szabó Imola Julianna és Neszlár Sándor volt. A partnerek elsőként az irodalom és a tragédia kapcsolatát igyekeztek megvilágítani. Acsai Roland a traumát a valóságból való kilépéssel, illetve a másik valóság keresésével kapcsolta össze. Ő hozta fel a katarzis fogalmát is: az irodalom képes megtisztítani a trauma jelenvalóságától. Imola szerint a trauma a költő számára munícióként szolgálhat, hiszen olyan eszköz, amire hivatkozni lehet. A traumából csak akkor lesz irodalom, amikor a tragédia tárgya eltávolodik, és már nem hat közvetlenül a költőre. Terék Anna is egyetértett abban, hogy a trauma, amíg aktuális, amíg fáj, amíg nem eltávolított, addig az nem irodalom, hanem feldolgozás. Az eltávolítás pedig többféleképpen történhet meg: ez lehet egy időbeli távolság kiépülése vagy akár a megszólítás is lehet egy olyan eszköz, ami distanciát képez az alany és a tárgy között. Rolandnak például igen sok önmegszólító verse van, de szerinte ez az eszköz csak akkor működik igazán, ha nem önterápiaként, hanem “világgyógyításként" funkcionál. Anna is kapcsolódik ehhez a gondolathoz: a vers segíthet az olvasónak saját traumáját feloldani.

Szabó Imola Júlia és Neszlár Sándor - Fotó: Szőcs Petra

Pethő Anitát ezen a ponton az érdekli, hogy vajon a költőnek feladata-e, hogy ilyen világjobbító szándékkal lépjen fel, hogy kezelje olvasói traumáit. Ezen a ponton már meglehetősen eltérőek lesznek a beszélgetőtársak véleményei, Szabó Imola Julianna például volt, hogy kifejezetten terápiás céllal írt meg egy novellát, de Neszlár Sándor például egyáltalán nem gondol ilyen dolgokra írás közben. E gondolatok után Szabó Imola Julianna tolmácsolásában hallgathattuk meg Varratok és születés című versprózáinak Apa szép című darabját, majd Acsai Roland is felolvassa hozott műveit.

A felolvasás után a gyermekkor traumái kerültek a középpontba. Terék Anna azt állítja, hogy sokszor gondoljuk, hogy a gyermekkor idilli, pedig egyáltalán nem az, szerinte minden életkornak megvannak a saját traumái. Imola saját gyermekén is látja, hogy az apró-cseplő dolgok milyen traumatikussá tudják tenni a kicsik életét. Neszlár Sándor elmeséli, hogy nemrég, amikor a barátnője arra kérte, hogy meséljen gyermekkoráról, milyen nehezen ment számára az emlékezés. Szerinte sok dologra nem is emlékszel a gyermekkorodból, de esetenként meglehetősen rácsodákozol bizonyos eseményekre.

Terék Anna - Fotó: Szőcs Petra
Amikor Anita arra kérdez rá, hogy a gyermekkor egyes eseményei mennyire gondolnak témalehetőségként, akkor szinte mindannyian azonnal kijelentik, hogy az alkotás egyáltalán nem tudatos folyamat. Terék Anna azt állítja, hogy csak javításnál tűnnek fel ezek a dolgok: legtöbbször csak azt vizsgálják, hogy konzisztensz vagy sem az adott tény.

Ekkor már Sándoron, majd Annán a sor, hogy felolvasson, majd a beszélgetés végén Pethő Anita azt firtatja, hogy a családtagok élményeit mennyiben használják fel, és hogy ez mennyire korrekt dolog. Terék Anna azt állítja, hogy sokszor kiindulópontul szolgálnak bizonyos történetek műveihez, viszont az irodalomban mindig ott van a túlzás, így sohasem teljesen az igazságról számol be. Roland szerint nem sok értelme van kiteregetni a családi szennyest, viszont volt már, hogy ő is felhasznált néhány családi momentumot. Imola néhány alkalommal felhasználja lánya szófordulatait, hiszen úgy látja, hogy a kicsi fantáziája sokkal abszurdabb és sok dolgot képletesebben fejez ki, mint a felnőttek.

Acsai Roland - Fotó: Szőcs Petra

A beszélgetések után a Műcsarnok lépcsőjét céloztuk meg, ahol Erdős Zsuzsanna és Szabó Kisanna egzotikus és különleges tűztáncát vehettük szemügyre. A hangulat felpezsdítése után visszatértünk az előadóterembe, ahol Bach Máté legújabb, költőkről készített fotóit vetítették le. A tematika ezúttal megváltozott némiképp: a költőket most szeretteikkel, családi vagy baráti körben láthattuk ezeken a fotókon. A sorozat célja továbbra is az, hogy megmutassa a költők hétköznapi oldalát, mindennapi környezetüket, hogy kiemelje őket a művészet elefántcsonttornyából.

A VH 2 blogja

Fotó: Bach Máté, Szőcs Petra
nyomtat

Szerzők

-- Kocsis Katica --


További írások a rovatból

irodalom

Krimiírás, veganizmus és a piros kabátos nő Krimiírás, veganizmus és a piros kabátos nő
Egy női krimiíró mindennapjai 1.
irodalom

Huszonegyedik #3 Huszonegyedik #3
A történetmondás kínzó vágya
irodalom

Az Iskola a határon 60 éve Az Iskola a határon 60 éve
Fűzfa Balázs válaszol

Más művészeti ágakról

Shakespeare Macbethje az Örkény Stúdióban
Filmélmények a 9. Frankofón Filmnapokról
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Kutatásban a Külföldön Sikeres Magyar Művészek Kutatásban a Külföldön Sikeres Magyar Művészek
A prae.hu művészeti portál átfogó kutatási projektje


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés