bezár
 

film

2013. 07. 20.
Karlovy Vary kezdőknek
Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál, 2013.06.28.-07.06.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Karlovy Vary kezdőknek Hogy a filmek milyenek, elpanaszolható a megtekintésük után egy-egy tudósítás szerű, behatárolhatatlan műfajú irományban. Az ember azonban mégiscsak akkor érzi meg igazán egy fesztivál hangulatát, amikor a végén felszáll a vonatra, vagy amikor hetekkel később visszagondol rá. A Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál valahogy átlép saját filmválogatásán, és annak ellenére válik egyszerűen jó élménnyé.
Amikor a taxi elhagyta a város határát, és rátértünk az erdei útra, mely egyáltalán nem akart véget érni, és melynek egyik oldalát egy meredek hegyoldal, a másikat az Ohre elnevezésű folyó szegélyezte, tudtam, hogy a szállásfoglalást jobban elcsesztem, mint azt otthon a Google Maps előtt, a távolságot méricskélve hittem. Karlovy Vary kis város, korlátozott szálláslehetőségekkel, és ha az ember arra vár, hogy megerősítsék a sajtóakkreditációját, akkor könnyen szélsőségek közé csöppenhet: vagy a városban tölt 8 éjszakát több, mint 1000 euróért, vagy az erdőben, 80-ért. Majd esténként a hosszú séták során lesz időm merengeni mindazon, amit aznap láttam, gondoltam. Ha a buszt is elszalasztottam – ami nem volt nehéz, hiszen az utolsó 22.20-kor indult – egy óra gyaloglás után értem a kivilágítatlan erdei úthoz, és a vaksötétben, szentjánosbogarak társaságában, az erdő neszezését hallgatva persze nem a filmek jártak elsősorban a fejemben, inkább az, vajon hol vagyok.

Mégsem bántam meg ezt a malőrt, mert több oldalára lettem figyelmes ennek a városnak. Hiába vannak itt ugyanis fürdők, túraútvonalak, kilátók és számtalan más néznivaló, ha azért jöttünk, hogy egész nap mozitermekben ücsörögjünk. Valahogy azonban mégiscsak közelebb kerülünk Karlovy Varyhoz, talán közelebb, mintha túristaként gyorsan végigloholnánk a Becherovka Múzeumon, megmártóznánk valamelyik termálfürdőben, teletömnénk a hasunkat Karlsbader Oblatennel vagy felfüggővasutaznánk a kilátótoronyhoz, hogy aztán a sok inger között szépen eltűnjenek az élményeink. Kialakul a napi rutin, hogy hol iszod a kávét reggel, és a sört este, hogy hova jársz ebédelni. 
Valószínűleg a Hotel Thermal erkélyének kilátására, ahova az ember két film között kiment meginni egy kávét, vagy inkább egy sört, és elszívni egy cigarettát, vagy a Hotel Olympia előtti kis térre, ahol az Oskar Roehlerrel megbeszélt találkozóra vártam, jobban fogok emlékezni, mintha bejártam volna az összes kis utcácskát. Aztán elkeveredsz helyekre, bejutsz egy VIP partiba a Grand Hotel Puppba, ahol nem igazán történik semmi, de örülsz neki, hogy ott vagy, mert nem is voltál rajta a listán, de ügyesen beosontál. Ahol, ha elfogy a bor és a pezsgő, akkor a csak egyetlen csapból csordogáló ingyensörért sorakozik fel a díszes társaság, vállalva a húsz perces álldogálást, majd a Parov Stelarra gátlástalanul rákevert Ederlezire ropja a táncot tovább. Ezek a dolgok jók, és azért jöhetnek létre, mert már-már családiassá válik a közeg, gyorsan terjednek az információk, és egyszercsak elkezdünk embertől emberhez sodródni, az egyik percben még Christian Bergerrel ülsz egy asztalnál, a másikban a magyarhangya tagjaival iszogatsz, és beszélgetsz az eddig látottakról. A fesztiválozó városnézés, mégha nem is teljeskörű, valahogy mégiscsak közelebb hozzá a helyeket, és amikor az ember ezen keresztül ismeri meg Karlovy Varyt, legyenek bármilyen rosszak azok a filmek, egyszerűen beleszeret. Kíváncsi lennék, hogy ez másodszorra is működik-e.

A-kategóriás fesztiválok esetében nincs nagy összehasonlítási alapom, ha azonban a Berlinaléval vetném össze, részben adnék csak igazat Roehlernek, amikor azt mondja, “ott (a Berlinalén) minden olyan gyorsan zajlik, és éppen ezért könnyen el is tűnnek a filmek". Minden gyorsan zajlik, ez igaz, különböző épületek közötti rohangálásból áll az egész, nincs idő találkozni, nincs idő két szónál többet váltani a másikkal, ismerkedni, véleményeket cserélni, hisz ha kikerülsz a Potsdamer Platz háromszögéből (Berlinale Palace-Grand Hyatt Hotel-Cinemaxx Kino), el is tűntél a nagyvárosban. Ami Berlinben három épület, az Karlovy Varyban egy emelet. Ami azonban a filmeket illeti, az tesz különbséget a két fesztivál között, hogy habár nagy a tumultus a Berlinalén, azokról a filmekről még akkor is érdemes írni, ha gyengék, mert ismert alkotók művei, amelyeket az olvasó tud kapcsolni valamihez, és mert sokkal nagyobb eséllyel kerülnek forgalmazásba Magyarországon. Ha nem ezért, akkor mert jók, mint a kazah Harmony Lessons. De miről lehet írni Karlovy Varyból a magyar versenyfilm, A nagy füzet vagy esetleg Ben Wheatley agymenése, az A Field in England kivételével? Filmekről, amelyeket a magyar néző – talán szerencséjére – soha nem fog látni? Amelyek egyáltalán nem érdekesek, és magunk sem emlékszünk rájuk hamarosan? Az egyetlen jó stratégia, ha elfelejtjük a versenyprogramot, előre tájékozódunk, és összevissza válogatva tényleg csak azt nézzük, amelyről okkal gondoljuk, jó lesz.

És negyvennyolcadszorra is sikerült a fesztiválnak: itt vannak a fiatalok, a focipályán alszanak sátrakban (a célhoz közelebb, mint én, de nem ágyban), a pénztárak előtt állnak sorokban. Már a Berlinalén sem tudtam elképzelni, melyik film miatt érdemes polifómon feküdni órákon át és várni a jegyre, itt aztán végképp nem értem, de mintha lenne ennek egy hangulata, az ember megküzd azért a filmért, mint ahogy én is, besétálok kér óra alvás után reggel nyolcra, hogy megnézhessek valami feltételezhetőleg rossz filmet. Minden szervezetlensége ellenére (megintcsak összehasonlítva a Berlinaléval) sugárzik ebből a mustrából valami báj, fiatalosság, egy fesztivál, ahova érdemes nyaralni menni, ahova jönnek a fiatalok, mert menő itt megnézni olyan filmeket, amelyek máshol nem, vagy még nem láthatóak. Karlovy Vary pedig még mindig hozza a nagy neveket, igaz, trükkösebben kell neki mindenfélével idecsalogatnia őket, életműdíjjal vagy nyitófilmmel, de mégiscsak megjön John Travolta, Michel Gondry, Oliver Stone, Julian Sands vagy F. Murray Abraham. Van ebben az egészben valami könnyed nyári lazaság, ahogy kedvenceimben, a fesztivált korábbi életműdíjasokkal hirdető gegekben. Álljon itt egy csokor zárásként, melyekben Helen Mirrent terrorizálják, nagy cseh rendezők, Milos Forman és Jiří Menzel bohóckodnak és szerintem a legjobban John Malkovich káromkodik.











nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Ruprech Dániel --

Ruprech Dániel a Pécsi Tudományegyetem filmelmélet és filmtörténet, valamint esztétika szakán végzett, jelenleg a berlini Deutsche Film- und Fernsehakademie hallgatója.


További írások a rovatból

Interjú Pálos Gergely operatőrrel kétlakiságról, kapcsolatépítésről, valamint a svéd és a magyar fényviszonyok különbségeiről
Jonathan Levine: Csekély esély
film

Én vagyok Vasember Én vagyok Vasember
Bosszúállók: Végjáték

Más művészeti ágakról

színház

Előző héten még kellékek után szaladgáltunk… Előző héten még kellékek után szaladgáltunk…
A Létra Kulturális Egyesület Ébredés című darabjának budapesti bemutatóján jártunk
Esterházy az Ódry Színpadon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés