bezár
 

irodalom

2014. 03. 31.
Kafka újratöltve
Farkas Tiborc: Vadidegen, Budapest, 2014, Libri
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Fejlődés? Nem lesz semmilyen fejlődés, maximum vissza-fejlődés, vagyis inkább hanyatlás a posványba, a gennybe, a rothadásba, a bűzbe, amolyan boschi világba. Ha élni nem is, meghalni nagyon pöpecül és modernül lehet majd. Legalábbis Farkas Tiborc regénye szerint.
A mű a jövőben játszódik, nem is lehet meghatározni, pontosan mikor (de talán a nem túl távoliban), ahogy azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk. A könyv mintegy harmadik harmadában mondják ki, hogy Európában ("itt, Európában" dögivel vannak kihalt katedrálisok). A Vadidegent olvasván mintha Kafka jött volna el közénk.

Bár irodaházakkal, szórakoztatónegyedekkel, lakótornyokkal, plázákkal és felhőkarcolókkal van teliaggatva a város (ez a "gigakupleráj"), az emberben pedig művér és szilikon van, mindez csak a külcsín, belül minden rohad, az ember is. Város-ember párhuzamokban, metaforákban bővelkedik a könyv, hadd idézzek néhány számomra emlékezeteset: "az ultramodern monstrumok kitekerték a geometriai formák nyakát", "burjánzottak a rákos sejtek", "Tom nem tudott szabadulni a széttrancsírozott tüdők látványától. Egy felpumpált tüdőnek látta a várost...".

A férfi főszereplő, Tom és párja, Ingrid, ahogy a város testét, úgy az emberét is kívül-belül ismeri. Tom antropológus, és egy krematóriumban dolgozik, Ingrid egy kórházban sebész. A nő olyan kéjes "örömmel" végzi munkát, mintha csak fagylaltot árulna kisgyerekeknek. Tom pedig a rasszok precíz meghatározásában remekel, a könyv harmadik mondata is ez: "Ázsiai fajta, talán vietnámi". Tom, ahogy meglát egy embert, önkéntelenül a faji alapon történő besorolását végzi el rajta, mint ahogy egyesek állítólag az aurát látják. A krematóriumban is ez a kedvenc időtöltése, ahol összesítik az adatokat: "tárolták, elemezték, csoportosították a számokat, következtetéseket vontak le, koncepciót gyártottak, konferenciát szerveztek, ahol a számokból újabb számokat generáltak." Az emberből végül nem marad más, mint egy szám. Persze ez az életében sem volt másképp. De ezt már Kosztolányi is megírta (Beírtak engem mindenféle könyvbe).

Tom tudására egyébként nagy szükség van, hiszen az emigráció óriási mértéket öltött. Paradox módon éppen Tom – aki magasfokon űzi a rasszmeghatározást – mondható rasszistának. A gyűlölet beteggé, paranoiássá teszi őt. A művet egy krimiszerű történet szövi át, amely abból a momentumból indul ki, hogy Tomot a kocsijában megtámadta egy férfi (akiben először persze gyönyörködött, mivel "oly tökéletesen képviselte az armenoid alrasszt"). A támadója iránt érzett dühét aztán rávetíti az új urnatemető megnyitóján feltűnő helyettes államtitkárra, Ortegára. A regény dosztojevszkiji fordulata az, amikor megöli a "mumus" Ortegát, persze nem késsel, hanem a számára adott és "természetes" módszerrel: elégeti a krematóriumban.

Ám itt – Raszkolnyikovval ellentétben – az őrületnek vagy a lelkiismeret-furdalásnak a legcsekélyebb jelét sem látjuk. Tomnak korábban is mindenféle testi (csigolyaösszehúzódás) és lelki (pánikbetegség, üldözési mánia) nyavalyái voltak, nemcsak a gyilkosságnak köszönhetően. Meg egyébként sem oldódik meg semmi a helyettes államtitkár "halálával", mert Ortega még fel-feltűnik, hol a tévében, hol Tom hipnotikus (?) állapotban látott képeiben. A szürrealizmus végigkíséri a regényt (legadekvátabban a mű végén érezhető, amikor a főszereplő a saját – akasztják a hóhért – halálának a narrátora). Amikor a hipnózisból felkel, reménykedünk, hogy ezt az egész borzalmat Tom csak álmodta. De nem. Vagy mégis?

A regény idejében a természet és természetesség, mint olyan szinte teljes mértékben kiveszett a világból. Kizárólag műanyaggal vagy rothadó dolgokkal találkozunk. A szexualitás, erotika sem ad örömöt (mintha a test beható ismeretével fordított arányban csökkenne a vágy), inkább valamiféle kötelező, szabványosított dolog (akár férfi, akár nő részéről). Tom Ingrid mellett feküdve csak "egy nordikus példányt" lát. Képzeletében pedig felmetszi, és a belső szerveit kurkássza.

Egyedül a visszaemlékezésekben találkozhatunk valamiféle emberséggel, életközeliséggel, röviden (sejthetjük) "nem volt gyerekszobája". Visszatérő kép a nagymamája és a ringlispíl. Ez utóbbi számomra a Körhinta című Fábri-filmet juttatta eszembe. De már itt, ekkor is "lassan furcsa idomokká alakultak az arcok, a gyors iram szörnyeket nemzett, könyörtelen, vadidegen űrlényeket."

Ezek a regény romantikusabbá, fogyaszthatóbbá tételére irányuló visszaemlékezések számomra feleslegesnek tűntek. A regénybeli Tommal kapcsolatban nem szorul magyarázatra, miért öl, miért vannak képzelgései, morbid gondolatai. Egy olyan világban, ahol a hullák veséjét összekeverik a szívükkel, vagy ahol a 12 millió hulla befogadására képes urnatemető megnyitása a legnagyobb szenzáció, és ahol már nem az élő emberek elszállásolása a probléma, hanem a halottaknak építenek lakótelepet, azt gondolom, nincs szükség magyarázatra és freudi "felszínre hozásra".

Olybá tűnik, hogy a test beható ismerete valamiképpen kompenzálása az emberi lélekről és magunkról való gyakorlatilag a nullával egyenlő tudásnak (a cím is erre utal; vadidegennek érzem magam a világban, a többi emberhez képest, a saját testemben). A könyv kissé kilógó, de mindenképpen kulcsfontosságú aforizmaszerű mondatai ezt fejezik ki: "Ha gondolatban maga köré gyűjtötte egy tablóra környezetét... egyszerűen nem találta benne önmagát." Vagy: "Ki vagy te? Hm! Erre válaszolj, kispajtás! ... - Fogalmam sincs." "És ha képtelenek vagyunk teljességében értelmezni a világot, akkor hogyan határozzuk meg önmagunkat?"

A dekadencia ilyen mértékű megléte a könyvben is nagy szerepet kapó, titokzatos és a valahogyan máig tisztázatlan Hieronymus Bosch művészetére emlékeztet, akinek egyik triptichonjának középső része – tudjuk meg a regény főszereplőjétől – nem az aranykort ábrázolja, hanem "csak egy oltári nagy swingerklubot... a régmúltból".

A Vadidegen magával ragadó, felforgató, emlékezetes, sokrétű, és egyben nyomasztó. Műfaját nehezen lehetne behatárolni, leginkább a biológiai krimi szóösszetétel illene rá, de semmiképpen ne valamiféle Agatha Christie vagy Sherlock Holmes-féle bűnügyi regényre gondoljunk. Sokkal inkább a krimi alapvető vonásának (gyilkosság) meglétére egy groteszk, szürrealista kafkai világban, társulva egy kis posztapokaliptikus sci-fivel.
 
Farkas Tibor Pártmobil című korábbi regénye (JAK-PRAE.HU, Budapest, 2008) korlátozott számban kapható a kiadónál: info@prae.hu
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szlávik Dóra --


További írások a rovatból

irodalom

Üzenet, de kinek? Üzenet, de kinek?
Szabó Magda: Üzenet odaátra
irodalom

Boszorkánymesterek Boszorkánymesterek
Harry Partch vs Gergely Edit*

Más művészeti ágakról

Frédéric Tellier: A tűzön át
Topolánszky Tamás Yvan: Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot
Vénusz nercben a Vidéki Színházak Fesztiválján
A Phaeton tündöklése és bukása


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés