bezár
 

zene

2015. 05. 11.
Könyörtelen kísértetiesség
Dødheimsgard: A Umbra Omega
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Káosz, perverzitás, asszimetria, weirdóság, unheimlich: mindenekelőtt ezekkel a szavakkal tudnám a kultikus  norvég káoszbrigád, a Dødheimsgard zenéjét leginkább jellemezni. Nem minha ez sok mindent megfogna. Nem mintha a Dødheimsgard bármilyen szinten is a megfoghatóságról szólna. Mondjuk nem is halmoztak el bennünket túl sok hanghordozóval: több mint két évtizedet átívelő pályafutásuk során az A Umbra Omega mindössze az ötödik, és erre is ugyanúgy nyolc évet kellett várni, akárcsak a Supervillain Outcast névre keresztelt előző assaultra.

Panaszra azonban semmi ok, hiszen újra itt vannak, hogy hírükhöz méltóan tükörtojást főzzenek az agyunkból, az új anyag ugyanis semmivel nem marad el sem extremitás, sem minőség dolgában idősebb testvérei mögött. Hogy mindez miben nyilvánul meg, arra rögvest rátérek, ám előtte nem árt egy néhány gondolat erejéig tartó kitérő mindazok kedvéért, akik először találkoznak a zenekar nevével.

A Dødheimsgardot 1994-ben hozta létre az indiai szülöktől származó Yusaf Parvez nevű multiinstrumentalista, aka Vicotnik, a zenekar mainmanje és Aldrahn (Bjørn Dencker Gjerde). Már meglepően hamar, a következő év elején lemezhez jutottak Kronet til Konge címen a német Malicious Recordsnál, és a korai debütálásban minden bizonnyal az is szerepet játszhatott, hogy a basszeros poszton nem kisebb egyéniség feszített, mint a hírneves Darkthrone-agy: Fenriz.

Mindenesetre sem erre, sem a soron következő Monumental Possession (1996) című anyagra nem érdemes különösebben szót vesztegetni: ortodox, a műfaj minden jellegzetes kliséjét magába foglaló black metált hallhatunk, nagyjából a Darkthrone, a Bathory, a korai Satyricon, a Hellhammer és a Destruction nyomvonalán, az átlagnál talán valamivel technikásabb kivitelezésben, de semmi extra.

Az 1998-as, alig 15 percnyi játékidőt tartalmazó Satanic Art EP komplexebb dalszerkezetievel már jelzi a változást, az igazi robbanást azonban a 666 Inernational hozta magával, ami az eddig underground kategóriában is maximum ha másodvonalon stagnáló zenekart egy csapásra a műfaj élvonalába röpítette, fényévekkel túllépve nemcsak a tipikus vérhányós black metál hordák zenei örökségén, de többnyire azokén is, akiknek törekvéseit általában a progresszív kategóriával szoktuk illetni. Ez a lemez ugyanis valami olyasmit ad, ami azonnal kiröpíti az embert a kényelmes, formatervezett IKEA foteljéből, hogy aztán olyan elmeháborodott dimenziókba röpítsen el, melyek még a legdurvább LSD okozta bad trippes hallucinációkat is sokszorosan felülmúlják.

Nehéz néhány mondatban átfogó képet adni erről a nagyjából 50 percnyi tiszta játékidőt kitevő zaj, dallam és látomásorgiáról, amire talán a legtalálóbb jelző a rideg, elfajzott és szélsőségesen zabolálatlan káosz-metál: kicsavart harmóniák, őrült groove-ok, destruktív zajok, széttört ritmus, disszonáns zongorafutamok és félbeszakított dallamok a lehető legváratlanabb elrendezésben, egyazon horizontra emelve a black metált és a formabontó avantgárdot, az industrialt, a pszichedeliát és a dark wave-t, fenségest injekciózva a torzba vagy éppen fordítva - a lényeg, hogy minél nagyobb pszichikai megrázkódtatást okozzanak vele a befogadónak. S mindez anélkül történik persze, hogy akárcsak a legcsekélyebb mértékben is törekednének a szintézisre, hiszen a cél nem egymástól látszólag távol eső műfajok jótékony összebékítése, hanem épp ellenkezőleg, a különféle és gyakran egymásnak ellentmondó perspektívák közti összeférhetetelenség kidomborítása.

Véleményem szerint mindenekelőtt ez a fejlemény különbözteti meg őket a legtöbb, a progresszív műfajokat a brutál zenékkel hagyományos módon háziasító zenekartól, lásd például a Borknagar vagy az Enslaved black metal, pagan folk, pszichedellikus mixture-jét, vagy mint az Opeth vagy az Amorphis death metál vonalon. Utóbbiak ugyanis javarészt műfaji fúzióban gondolkodnak, kitágítva és átlépve valamelyest a határokat, de ezt mégiscsak egyfajta új otthonosságélmény kiszolgálása érdekében teszik, ellenben a Dødheimsgard valóságos poszthumán zenei torzszüleményeket hoz létre a teljesen eltérő paradigmák kényszeres és erőszakos egymáshoz drótozásával, egyfajta bizarr szépségeszmény megkonstruálása érdekében, így szembesítve bennünket önmagunk és kultúránk dermesztő idegenségével. 

Ilyen értelemben zenei vállalkozásukat leginkább az Ephel Duath, a Pan.Thy.Monium és a Painkiller hasonló jellegű törekvéseivel lehetne rokonítani, de említhetném a King Crimsont, a Mothers of Inventiont, a Mr. Bunglet, valamint a Vicotniknak és Aldrahnak egyaránt meghatározó inspirációs forrásként szolgáló szlovén Devil Dollst. Na nem mintha olyan szoros rokonság állna fenn ezen zenekarok bármelyike és a Dødheimsgard között, de a nyelvhasználatukra jellemző szélsőséges eklekticizmus, az esztétikai radikalizmus és a határok összezavarására tett erőfeszítéseik bizonyos mértékig lehetővé teszik ezen egymástól markánsan eltérő formációk egyanazon erőtérben való elhelyezését. 

Cover

A soron következő Supervillain Outcast megjelenése immáron DHG márkanév alatt egészen 2007-ig váratott magára, és egy teljesen megváltozott tagállománnyal került rögzítésre, mely sikeresen viszi tovább elődje radikalizmusát, az artisztikus megközelítés helyett azonban itt sokkal inkább az agresszivitást dominált, noha néhány kerekebb, a hagyományos dalszerkezettől kevésbé elrugaszkodó szerzemény is helyet kapott az albumon.

Mindazonáltal az Aldrahn helyére befutó Kvohstnak (a Code akkori vokalistája) nem sok esélye volt megcsillogtatni brilliáns énektudását, ahogy azt a 2005-ös Nouveau Gloaming albumon megtapasztalhattuk. Ezután újabb 8 évnyi intermezzo következett újabb tagcserékkel, továbbá Aldrahn visszatérésével, és most itt van végre az A Umbra Omega, amiről már első hallgatás után is leszögezhető, hogy sikeresen egyensúlyoz a zsenialitás és az őrület nagyon is képlékeny és sikamlós határvonalán, továbbra is olyan zenét szolgáltatva, mely valósággal szilánkosra zúzza a tudatunk, de új, mindeddig kihasználatlanul maradt paradigmákat is mozgásba hozva, ahogy a Supervillain sem egészen ott folytatta, ahol elődje abbahagyta. De vegyük sorra!

Egyrészt feltünő az anyag korábbiakhoz képesti viszonylagos homogenitása, mind a dalok felépítése, mind a hangulat, mind a szövegek vonatkozásában. Az egész lemezt valamifajta sivár, gyászos, apokalipszis utáni atmoszféra járja át, összhangban a borítógrafikával, mely alighanem szándékosan mutat némi hasonlóságot George Hardie és Hipgnosis Pink Floyd The Dark Side of the Moon című albumához készített munkájával.

Továbbra is maradt az erősen intellektualizáló megközelítés, de érezhetően nagyobb hangsúlyt fektettek az érzelmek kifejezésére, mint eddig bármikor. Az egység igényét látszik alátámasztani továbbá az arányos dalhosszúság is. Egy közel másfél perces intrót (Love Divine) követően öt nagyívű, a 10 perces játékidőt is meghaladó kompozíció feszül/fonódik egymásba, amiből a kvázi-nyitó Aphellion Void 15:12-vel a leghosszabb, még a legrövidebb 11:21-gyel a The Unlocking

A dalok textúrája kisebb-nagyobb megszorítással hasonló szerkeztési elveket követ, mintha öt torz, groteszkül vicsorgó festmény volna egy közös kiállítótérben elhelyezve, egyenként vezetve végig bennünket az emberi létezés obszcén, dehumanizálódott roncsai által benépesített senkiföldjén, egyazon rendezőelv szerint, de különböző fényszögből világítva meg a megrázó részleteket.

Az album és egyben a tételek gerincét a lassabb témák teszik ki, melyek hol elszállósak, hol gyászosak, hol meg fojtogatóak, ezekre épülnek többnyire szervesen-szervetlenül a szélsebes, ultragyors, nordikus aprítások, és kis számban ugyan, de előfordulnak még militáns/málházós ráfeszülések.

Kifejezetten meglepett, hogy mindegyik tételbe beleépítettek olyan lágy, tiszta, a szó valódi értelemében vett harmóniákat, melyeket korábban a legmerészebb álmaimban sem tudtam volna egyetlen Dødheimsgard lemezen sem elképzelni. Ezek azonban aligha növelik komfortérzetünket, mivel erőteljes hangulatváltások szegélyezik, ha lehet mind jobban a bizonytalanság terébe vezetve bennünket.

DØDHEIMSGARD

A szervesség és a viszonylagos homogenitás jegyében “a fiúk” önmagukhoz képest egy kicsit visszavettek az eklekticitásból, és kevesebbet kapunk az egy dalra jutó imposztorkodásból, ami persze továbbra is megmaradt, csak mintha valamivel óvatosabban bánnának a stílusok egymásradobálgatásával. Úgyis mondhatnám, az új Dødheimsgard a korábbiakhoz viszonyítva kevesebb elemből, ugyanakkor sokkal átgondoltabban építkezik, nem vágva el a szálakat olyan hirtelen, hanem gondosan végigvezetik őket, egy-egy témát akár kétszer-háromszor is megismételve, továbbra is megőrizve a dalok fragmentált, töredékekből építkező jellegét és mellőzve a koherens, középponttal rendelkező formát és a dalszerűséget. 

A szövegek egytől-egyig mélyen filozófikusak és pesszimisták, és a zene szolgálatában meggyőzően artikulálják mindazt a zsigeri megrázkódtatást, amit a létezés egy-egy határterületére vetődve érzékelünk.

Hiányzik az előző két albumra jellemző futurisztikus atmoszféra, és a vokálban továbbra is előszertettel alkalmazott RoboVoice-okat meg némi dobgépet leszámítva teljesen kiküszöbölték a zenéből az effekteket, jóval nagyobb teret engedve ugyanakkor a klasszikus hangszereknek (akusztikus gitár, zongora) és a kórusnak.

Külön ki kell emelni Aldrahn vokális teljesítményét, mely minden előzetes várakozásomat felülmúlta. Elképesztő, ahogy ez a fickó az egész műsoridő alatt kitesz magáért, bámulatos dolgokat produkál, igaz nem feltétlenül az énektudásával, hanem mindenekelőtt az érzelmeivel és a hanghordozásával.

Színpadi alakítások és szélsőséges hangulatok egész garmadáját hordozza az aktatáskájában, amiből groteszk, elfajzott maszkokat kreál, minden esetben azt rántva elő, amit a zene és a szöveg a leginkább megkíván, ha kell, kitolva a dolgokat egészen a ripacskodás határáig, de mielőtt az egész szerkezet hirtelen ráomlana, elegáns mozdulatokkal kislisszol belőle. image2

Szükségesnek tartom kihangsúlyozni, hogy a szigorúbb szerkesztés nem jelent feltétlenül könnyebbséget, tekintettel arra, hogy milyen sötét, könyörtelen mélységeket tartogat számunkra az A Umbra Omega. Az pedig a legkevésbé sem mondható, hogy híján volnánk határsértő eseményeknek.

Mindjárt a kvázi-nyitó Aphellion Voidban olyan torz, tébolyodott szaxofon- és zongorafutam zúdul a nyakunkba, hogy arról koldulunk, egyszerre hozva be a horizontomra a Painkillert, a Pan.thy.moniumot és a King Crimsont, na meg a Meztelen Ebéd című Cronenberg-klasszikus dermesztő hallucináció sorozatát, és az egésznek tetőpotján olyan fájdalmas, lélekcsupaszító halásikoltás szakad fel Aldrahnunk torkából, amitől egyből olyan érzés tör rám, mintha ezernyi nyüzsgő, fekete rovar mászna az arcomra.

Vagy ott van az az elborult, némileg noise rockosra hangolt disszonáns alapozás a God Protocol Axiomban, amire Aldrahn olyan hisztérikus-flegmatikus hanghordozásban feleseli rá a “The devil hides inside fractal patterns/Beyond the singularity" kezdetű sorokat, hogy valósággal beleborzongok, és mintha csak Vicotnik néhai side-projectje, a kultikus avantgárd legenda, a Ved Bunes Ende kívánna feltámadni halotti poraiból.

A The Unlocking nyitánya némileg a Mayhem Whore című opuszára emlékeztet, de aztán nem sokáig időzik ennél a hangulatnál. Ez az album leghibbantabb tétele a nagyszámú, hirtelen váltások miatt. Skandináv gyászindulóra és musical-betétdalra emlékeztető témákat egyaránt tartogat számunkra, és a szám közepén olyan hipergyors drum machine arzenállal rohamozzák meg az arcunkat, hogy még Scott Hull az Agoraphobic Nosebleedből is megnyalná mind a tíz ujját.

Aki pedig - eddig - hiányolta erről a lemezről a burleszket meg az imposztorkodást, az itt most megkapja. Egyébként ebben a dalban közelíti meg leginkább Aldrahn állítólagos role modeljének, Mr. Doctornak (Devil Doll) teátrális előadásmódját, felszínre hozva valamennyit a King Diamond és Tim Burton-féle szürreális rémálom és komédia fűszerezte groteszk fantáziavilágból.

Az Architect of Darkness és a záró Blue Moon Duel alámerülés az emberi lélek legsötétebb, legnyomorúságosabb bugyraiba, előbbiben a gyász, utóbbiban a téboly dominál. Ezekben is kapunk néhány tiszta, klasszikus harmóniát, de csak azért, hogy aztán annál nagyobb legyen számunkra a megrázkódtatás, mindörökre a káosz és a tagadás javára döntve el a küzdelmet.

16 évvel a formabantó 666 International után újabb nagyformátumú alkotással rukkolt elő az Aldrahn-Vicotnik páros, melyhez kiváló fiatal zenészek asszisztálnak, és a produkció szinte minden pillanatát átjárja a zene iránt érzett maximális mértékű alázat. Hiányérzetem nincs, maximum annyi, hogy a számok egy-két esetben mintha egy kicsivel hosszabbak lennének az indokoltnál, de nem annyira, hogy igazán zavaró volna, maximum ha négy-öt percnyi játékidőt tesz ki az egész albumon hallható fölösleges önismétlés, ebből három az Aphelion Void befejezése.

Veszélyes lenne kijelenteni, hogy ez minden idők legjobb Dødheimsgard lemeze, lévén, hogy mindhárom utóbbi anyag olyan sajátos, csak önmagára jellemző karekterisztikával rendelkezik, ami teljességgel értelmetlenné teszi az efféle összehasonlítgatásokat. Annyi azonban bizonyos, hogy az A Umbra Omega egy újabb fontos állomás a zenekar történetében, s noha nyilván ezzel a lemezzel sem fognak a slágerlisták élére törni, minden kétséget kizáróan alkalmas arra, hogy tovább öregbítse a zenekar hírnevét a különc rétegmuzsikák iránt fogékony kritikusok és zenehallgatók körében. Én a magam részéről csak kívánni tudom, hogy ne kelljen egészen 2023-ig várni a következő Dødheimsgard lemezre, és hogy legalább egy koncert aprópójából találják meg ezúttal végre a térképen Magyarországot. 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Zerza Béla Zoltán --


További írások a rovatból

Október 30-án fellépett a Yellow Mood és a Folksteps a Három Hollóban
Isabelle Duthoit improvizációs workshopja a Jazzaj szervezésében
Ozone Mama, Asphalt Horsmen, Peter Kovary & The Royal Rebels, BNT, 2019. 08. 22.
Mozart in the Jungle

Más művészeti ágakról

gyerek

Premier: MIT – Az ember tragédiája rövidítve
November 13-án a TRIP hajón
színház

Az ember, a polgár és a diák Az ember, a polgár és a diák
Petőfi és Az apostol mint tantermi dráma a k2 Színház előadásában
Familie Flöz a CAFé-n


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés