bezár
 

art&design

2017. 07. 06.
Vitiligo II.
A plasztikai sebész
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Vitiligo II. Egy szép, napsütötte nyári napon, olyanon, amikor azt gondolod, hogy a bőröd leolvad a testedről, és a benned lévő folyadék porrá válik, felszálltam az 56-os villamosra. Szerencsére ki nem gyulladt, de a légkondicionáló berendezés nem funkcionált olyan jól: a raktárban porosodtak ugyanis, arra várva, hogy beteljesedjen életük, és verejtékező emberek tömkelegén enyhítsenek.

Leültem a tarka-barka kárpitozású ülésre, ami szerintem azért kapta színét minden tömegközlekedési eszköz esetében, hogy az esetleges foltokat takarítás nélkül tudják álcázni. Bár a kék színűeket nem teljesen értem, viszonylag kevés na'vi, vagyis az Avatar című filmből megismert alak rohangál az utcákon. Ahogy ezen a foltos-koszos ülésen ültem ujjatlan trikómban és igen rövidre sikeredett szoknyámban, az ablakon bámultam kifelé, hátha látok egy armageddont, vagy épp egy Dunában ugráló delfint. Általános iskolás barátom, Dani állítja: fogott ki delfint kiskorában a Dunából, de azt hiszem csak lódított.

Épp e bámészkodás közben figyeltem fel egy, az ablak üvegén tükröződő arcra, egy tekintetre, amely igencsak olyan szögben állt, hogy engem méricskélni tudjon. Fittyet hányva a lehetséges armageddonra vagy a delfinekre, bizonyosságot akartam szerezni az elméletemnek, hogy a velem szemben ülő nő engem néz, és arra is módfelett kíváncsi lettem, vajon mi lehet rajtam. Tekintetemet lassan felé fordítottam, de csak óvatosan és halkan, nehogy észrevegye. Tudtam, ha lebukok, akkor vége a tényfeltárásnak, és meg kell szüntetnem az ügyet bizonyíték híján. Szerencsémre a nő igen szemérmetlen volt, és hosszasan nézegette a bőrömet. Szinte éreztem, hogy a tekintetével körberajzol minden egyes foltot, amit a lusta melanomáimnak köszönhetek. Elhatároztam, hogy én is elkezdem szuggerálni. Mélyen a szemébe néztem, mérges arcot vágtam, de a tekintetét még nem sikerült nyakon csípnem. Végül bekövetkezett a sorsfordító pillantás. A nő mérges arcomtól és tekintetemtől megrettent, de időt sem hagytam neki a menekülésre. Elmosolyodtam, mire ő megnyugodott és megkönnyebbült, szinte hallottam, hogy sziklák omlanak az 56-os padlójára. Továbbra is szelíden mosolyogva felajánlottam, hogy szívesen megadom a plasztikai sebészem számát. Ezzel újabb heves érzelmet idéztem elő a nőben, nevezzük szégyennek vagy zavarnak, mert egy szó nélkül felpattant a foltos-koszos ülésről és átült máshová. Én pedig nyugodtan visszafordulhattam az ablak felé, és várhattam, hogy vajon a mai napon lesznek-e delfinek vagy armageddon.

A plasztikai sebész

Ide kattintva megtekinthető a Vitiligo I.

Az MKE Tervezőgrafika Szakon megvédett diplomamunkám témája a vitiligo (magyar megfelelője: festékhiány), vagyis a bőr pigmenthiánya. Egyszerű oknál fogva esett rá a választásom: magam is ezzel a rendellenességgel élek együtt.

A vitiligo megjelenése a bőrömön felemás érzésekkel töltött el, és ezen nem változtatott semmi a mai napig. Általában úgy beszélek róla, és úgy is érzem, hogy elfogadtam “együttélésünket”, ám ha teljesen őszinte akarok lenni, a büszkeség és a szeretet mellett ott él bennem a kudarc, a szégyen, a negatív megkülönböztetéstől való félelem is. A vitiligo érzések kaválkádját váltja ki belőlem. Sokszor gondolkodom azon, „miért pont ott van, miért olyan a formája, mért nem válik el jobban a másik színtől?!” Vagy épp: „miért kezdek teljesen albínóvá válni, hisz én foltos akarok maradni, nem egyszínű?!” Emellett persze rámtörnek olyan érzések is: hogy „fenébe az egész rendellenességgel, van elég bajom ezen a világon, miért kell engem még ezzel is sújtani?!”.

És mégis, összességében azt gondolom: lehet a vitiligóval akár könnyedén is együtt élni, mi több: lehet büszkén viselni.

A diplomamunkámmal egy kis szeletét szeretném bemutatni egy vitiligós ember életének, mert ez a bőrhiba így vagy úgy, de hatással van viselőjének mindennapjaira. Egy plakátsorozaton és az egyes plakátokhoz tartozó rövid történeteken keresztül teszek kísérletet arra, hogy bemutassam ezt a jelenséget, az ezzel járó párbeszédet. Nem szeretnék nagy szavakat használni, nem szeretnék senkit sem győzködni arról, hogy fogadja el a vitiligót, lássa szépnek, vagy éppenséggel botránkoztassa meg. Csupán történeteket szeretnék elmesélni a saját szavaimmal és a hozzájuk tartozó képekkel.

Egyedüli célom ezzel a munkával, hogy az emberek elgondolkodjanak, kérdéseket fogalmazzanak meg magukban.

A projekt fotózására Kárász Karolina fotográfust kértem fel.

Bodolóczki Júlia

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- bodolóczki júlia --


További írások a rovatból

art&design

Ismeretlen ismerősök Ismeretlen ismerősök
Minden múlt a múltam. #huszadikszázad #privátfotó #Fortepan a Magyar Nemzeti Galériában
Interjú Máté Bencével természetfotózásról, lesekről és technikákról, környezetvédelemről

Más művészeti ágakról

Interjú Pálos Gergely operatőrrel kétlakiságról, kapcsolatépítésről, valamint a svéd és a magyar fényviszonyok különbségeiről
irodalom

Utak a sötétségbe Utak a sötétségbe
Horváth Márk A digitalitás paroxizmusa: Spektákulum, szimulákrum, kibernetikai állapot és a virtualitás hiperkaotikus okkultúrája
Slash, VOLT Fesztivál, 2019. 06. 27.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés