Újabban az irodalom azon energiapontjai érdekelnek, ahol a harmadik utas népiesség az urbánussággal, vagy más néven polgári radikalizmussal találkozik. Az ember nem is gondolná, hogy ebből milyen sok van, hogy a kettő között mennyi egérút cincogott, és milyen könnyű volt rajtuk az átjárás. Meggyőződésem, hogy legmesszebb azok az alkotók jutottak, akik mindkettőt felé nyitottak voltak, és ebbe a csapatba tartozik Móricz Zsigmond is, aki felváltva csiki-csukizott a két oldal között, és rendszerint meg is nyerte a játékokat, bár élete végén a Kelet Népe című folyóiratával és Rózsa Sándorával a népi szárnyhoz nyargalt közelebb a nagy magyar pusztán, és a Kelet Népe főmunkatársai közé a népiek egész derékhada odatartozott: Sinka Istvántól Veres Péterig. – Acsai Roland „Reggeli jegyzetek” című sorozatának újabb írását olvashatják.

Mindenkinek van egy haverja, aki nem akarja komolyan venni a problémáit. Főleg, ha mentális gondokról van szó. Bali Péter ezt a havert egy kötetté formálta. A Napkút Kiadó gondozásában megjelent Már megadtuk magunkat annak, ami csak holnap fog bennünket elnyelni című novellafüzére az emberi kapcsolatok törékenységét és az elidegenedést állítja a középpontba.

Óriási hatalmat, vagyont kapott az MMA többek közt abból a célból, hogy „a művészeti alkotás szabadságát, sokszínűségét, irányzatait, áramlatait” védelemben részesítse, és „a művészeti élet pluralitását, sokszínűségét” elősegítse, erre külön kötelezte is egy 2014-es alkotmánybírósági határozat. Cikkünkből kiderül, hogy az AB-határozatban foglaltaknak nem tett maradéktalanul eleget, épp az ellenkezőjét tette az Irodalmi Tagozat, amikor tagjait felvette, illetve akkor, amikor lehetősége lett volna az NKA-ban a sokszínűséget segítő döntéseket meghozni. Ezeket maga az MMA tudná – érdemi bocsánatkérés kíséretében – elismerni, kiküszöbölni és megváltoztatni, a nyilvánosság és a parlament felügyeletével, különös tekintettel arra, hogy ez törvényben is rögzített feladata: „figyelemmel kíséri a művészeti élet kérdéseit és meghatározó szellemi folyamatait, majd álláspontját, javaslatait a nyilvánosság elé tárja”.

Nehezen hiszem el, hogy elérkeztünk a Sziget utolsó napjához. Pont mire megjegyzem a neveket, arcokat és szövegeket, mire végre tájékozódni tudok a Hajógyári-sziget hatalmas területén, vége is a fesztiválnak. Mégsem búcsúként éljük ezt meg a KultúraPONT színpadánál: a Földalatti Slam Akadémia tagjai már azon gondolkodnak, hogyan tovább a jövőben.

Szakonyi Károly két korszakos remekműve, az Adáshiba és a Kutyabaj is újra hallható volt a közrádión hetek óta futó Archívumi válogatásban (visszahallgatható adás: 07.31. 06:04 és 07:04, illetve 08.09. 17:04), amelynek kulturális hátteréről a szerző egy elfeledett, 1974-es interjú kapcsán mesél. A beszélgetésből felsejlik a hazai rádiódramaturgia aranykora, a szocioriportok ihlette alkotói munka, valamint az a különleges korszak, amikor a Magyar Rádió stúdiói még a színházi élet legfontosabb tehetségkutató műhelyeként működtek.

A Sziget harmadik és negyedik napján már jóval fáradtabban, de lankadatlan lelkesedéssel foglalom el a helyemet a KultúraPONT színpadja előtt. Már számos slam ismerős számomra, viszont minden alkalommal valami újat is felfedezek ezekben a szövegekben, mindennap más-más sorok fognak meg. Mosolyogva figyelem, hogy sokan már annyiszor hallották fellépőtársaik szövegeit a próbák alatt, hogy halkan velük együtt mondják a közönség soraiból. A Földalatti Slam Akadémia eseménye a hét előrehaladtával egyre inkább az összművészet felé fordul: a slam és a zene mellett megjelenik a tánc és a képzőművészet is, továbbra is szem előtt tartva a központi témát: a szabadságot.

A Sziget első napján a térképet böngészve közelítem meg a KultúraPONT színpadját. A híres Before I Die fal melletti kultúrsarokban van valami rendkívül bensőséges, annak ellenére, hogy a nagyszínpados koncertek hangjával kell felvennie a versenyt. Keddtől szombatig, a 17:30–19:30 között egy multikulturális, zenével kísért slam poetry esemény várja a közönséget, amelynek középpontjában a szabadság – vagy éppen annak hiánya áll.

A Kosztolányi Dezső kritikai kiadással kapcsolatos munkálatok több mint két évtizedes múltra tekintenek vissza. Ezt az időszakot személyes konfliktusok és anyagi nehézségek egyaránt jellemezték. A kétezres évek elején Kenyeres Zoltán munkatársai és doktoranduszai végeztek forrásgyűjtést – sőt, online adatbázis elindítására is vállalkoztak –, majd Veres András és Szegedy-Maszák Mihály jelentkezett azzal az igénnyel, hogy vezetője kíván lenni a kutatási projektnek. 2003–2004 táján meg is indult a szervezkedés: ki és milyen pályázatot tudna beadni, valamint az ELTE BTK vagy az (akkor még, és ma már talán újra) MTA Irodalomtudományi Intézete adjon-e otthont a vállalkozásnak. Egy sikertelen közös pályázat után – melyben a Kenyeres tanár úr által delegált Schiller Erzsébet, illetve Veres András, Szegedy-Maszák Mihály, Horváth Iván és az ő tanítványaik együtt dolgoztak volna – végül külön projektet indított a Ménesi úton Veres András, és egy másikat az ELTE BTK-n, Horváth Iván közreműködésével, immár hálózati kritikai kiadásban is gondolkodva, Szegedy-Maszák Mihály.

Rengeteg fájdalmat okozott az elmúlt időszakban az NKA kiszámíthatatlan döntési mechanizmusa, ami sokszor minden szakmaiságot nélkülözve – például Orbán János Dénes és Takaró Mihály kurátori jelenlétében – ideológiai vagy személyes bosszú miatt volt elutasító. A közpénzekből történő szakmai kultúrafinanszírozás hiányát tetézte az általam ebben az időszakban megírt, kereken 100 pályázat esetében az NKA kasszájába befizetett, és soha viszont nem látott 4.478.211 forintnyi „nevezési díj” – amit nyugodtan nevezhetünk a bevezetőjéről L. Simon László adónak, amivel a kulturális szférát sújtotta.

Hogyan lesz családunk, illetve családtagunk történeti kutatás tárgya, és hogyan lesz belőle irodalmi mű? Hogyan formálják világtörténelmi események a személyes sorsokat? Ezen belül is hogyan formálta a szocialista államapparátus bürokratikus gépezete? Mennyiben áll másképp ezekhez a kérdésekhez a szerző, hogyha szakmáját tekintve szociológus, akinek éppenséggel kutatási területe a globális, történeti szociológia?

Szegeden, a Dugonics téren az Újvidéki Fórum Könyvkiadó sátrában magyar nyelvű szépirodalmi köteteket mutattak be még az Ünnepi Könyvhéten. Köztük Bicskei Gabriella legújabb könyvét, a Barátnőim, Hágár című verseskötetet, amelyről a szerzővel a nagyszínpadon Sági Varga Kinga irodalomtörténész beszélgetett.

Demeter Arnold csíkszentkirályi származású költő márciusban megjelent, Búzaköd című első kötetében egy erdélyi falu történetét meséli el a második világháborút követő évektől egészen napjainkig. A Búzaködben „mindennek története van”, megszólalnak a falvak házai, a fák és a mezők, a borzalmak, kizsákmányolások és örömök szemlélői. A falu összképét a szereplők mély traumatizáltsága és hallgatásba burkolódzása adja. Demeter kötete azonban nem egyszerűen traumairodalom, hanem sokrétű, etnográfiai ihletettségű líra, amely néhol keserű, máskor játékosan múltidéző és misztikus.

Még szerencse, hogy Eszter elém jött kocsival a 17-es villamos végállomásához, különben necces lett volna négykézláb mászni a kánikulában. A fene sem gondolta, hogy az óbudai Óhegy Klubház olyan messze van. Mint ahogy azt sem hittem volna, hogy ebben a hőségben szép számmal lesz közönség is. Mert hiába a teremben a klíma, ha az odavezető út olyan, amilyen: 40 fok hegymenetben. Nem véletlen mondják a coachok meg Madách is, hogy nem a végcél az érdekes, hanem maga az utazás.

Szombat reggel már nem is próbálok frissnek tűnni, egy kávéért sorban állva nyugtázom, hogy más sem volt a poharával szerencsés; Papp A. Panka épp a büfés repoharak közt keresi a sajátját.  Körbenézve a fáradtság ellenére is lelkes arcokat látok, az utolsó napba tervezünk minden olyan szöveget, beszélgetést és sztorit belesűríteni, ami esetleg az előző napokból kimaradt. Még kilenc óra sincs, de sokan már kisebb csoportokba ülve csiszolgatják az esti Szövegpokolra szánt munkáikat, megtelik a Börzsöny kreatív ötletekkel és tanácsokkal.

Csakis Királyréten láthat az ember péntek reggel nyolc órakor néhány négyzetméteren belül lelkes jógázókat, kapucni alól álmosan pislogó arcokat vagy éppen reggeli csobbanásra igyekvőket, miközben valaki zongorázik a háttérben. A FISZ-tábor harmadik napja is izgalmasan és színesen telik.

Böszörményi Márton 2026-ban a Kalligram gondozásában megjelent Fenevad című könyve kibillentő erejű. Az elmúlt évek politikai történései szempontjából most még aktuálisabbnak érződő téma, a gyermekbántalmazás egyébként sem könnyen emészthető, Böszörményi írása viszont ezt még nehezebbé teszi a befogadó számára, aki egyre több kulisszatitkot és rémes gondolatot ismerhet meg a névtelen főhős életéből. 

Egyszer a „rutinos táborozó” nézőpontját képviselendően voltam meghívott vendég a Késelés Villával sorozat egyik alkalmán. Irodalmi öntudatra ébredésem fontos állomásaként tekintek a fél évszázada Sárváron helyet kapó Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi Pályázat és Táborra, valamint a ma már nem létező kámi Nyolc Ág Művésztáborra. Aztán felfedeztem, amit lehetett, járni kezdtem a Hajdúböszörményi Írótáborba, ellátogattam a Kóspallagi Írótanyára, a Véneki Alkotótáborba (erről egy későbbi cikkben mesélek majd hosszabban).  Az évem fontos és várt alkalmai ezek, hiszen ilyenkor élet és irodalom valóban összeér, a szakmai felvetések átfordítanak bennem korábbi elgondolásokat, a személyes találkozások barátságokká nőnek.

Csütörtök reggel 8:30-kor a főépület előtti tér matracokkal telik meg, egy kisebb csapat jógával indítja a napot, amíg a többiek szállingózni kezdenek az ebédlőbe. Az előző esti bulizás határozottan jól sikerült, a büfében két percenként kér valaki egy kávét. Reggeli közben megosztjuk egymással, hogy mit várunk el a műhelymunkáktól, a tegnapi első alkalom után mindenkinek van már elképzelése.

A Királyrét felé vezető úton limerickek kitalálásával szórakoztatjuk magunkat Papp A. Pankával. A csomagtartóban két kisbőrönd, nyomtatott szövegek, jegyzetfüzetek és utólag behajított napszemüveg – kétségkívül a FISZ-táborba tartunk. Alig várom, hogy viszont láthassak régi barátokat, és megismerhessek új arcokat. A tavalyi műfordító műhely során Nádasdy Ádám biztató szavai adták meg ahhoz a löketet, hogy idén Fordító és tolmács mesterszakra jelentkezzek, így a felvételi eredményt várva különösen izgalmasnak tartom, hogy a műhelymunka során műfordításokkal foglalkozhatok, közösen gondolkodva másokkal.

Vida Kamilla második, történelmi és közéleti témájú verseket tartalmazó kötete hiánypótló, két szempontból is. Egyrészt, mert az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon nagymértékben háttérbe szorult a vita. Másrészt szintén háttérbe szorultak a politikai/közéleti versek.