A Cseresznyéskertben mindenki késésben van. Ranyevszkaja a felismeréssel, hogy a múlt nem tartja fenn önmagát, Gajev a cselekvéssel, Várja az élettel. Lopahin – aki a legpontosabban érti, hogy eljött a változás ideje – az egyetlen dologgal késik el, amit pénzzel nem lehet megvenni: saját érzelmeinek felismerésével. A Royal Shakespeare Company új előadásában ez a csehovi alapgondolat nem mindig áll össze színpadi egésszé, de akadnak pillanatok, amikor egyszer csak megérkezik Csehov. Mindenekelőtt Kenneth Branagh Lopahinjában.

Szakonyi Károly két korszakos remekműve, az Adáshiba és a Kutyabaj is újra hallható volt a közrádión hetek óta futó Archívumi válogatásban (visszahallgatható adás: 07.31. 06:04 és 07:04, illetve 08.09. 17:04), amelynek kulturális hátteréről a szerző egy elfeledett, 1974-es interjú kapcsán mesél. A beszélgetésből felsejlik a hazai rádiódramaturgia aranykora, a szocioriportok ihlette alkotói munka, valamint az a különleges korszak, amikor a Magyar Rádió stúdiói még a színházi élet legfontosabb tehetségkutató műhelyeként működtek.

Van valami különös igazság abban, hogy a Bayreuthi Ünnepi Játékok százötvenedik évfordulóján éppen a Rienzi került színre. Egy család ünnepi fényképéről egyszer csak előkerült az a rokon, akit évtizedeken át szándékosan levágtak a képről. Az opera Wagner első nagy sikere volt, amely nélkül aligha épült volna fel a Festspielhaus, mégis maga a szerző igyekezett kitörölni azt saját életművéből. Bayreuth eddig hűséges tanítványként követte ezt a művészi öncenzúrát. Százötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a fesztivál szembenézzen saját hiányával. 

Rengeteg fájdalmat okozott az elmúlt időszakban az NKA kiszámíthatatlan döntési mechanizmusa, ami sokszor minden szakmaiságot nélkülözve – például Orbán János Dénes és Takaró Mihály kurátori jelenlétében – ideológiai vagy személyes bosszú miatt volt elutasító. A közpénzekből történő szakmai kultúrafinanszírozás hiányát tetézte az általam ebben az időszakban megírt, kereken 100 pályázat esetében az NKA kasszájába befizetett, és soha viszont nem látott 4.478.211 forintnyi „nevezési díj” – amit nyugodtan nevezhetünk a bevezetőjéről L. Simon László adónak, amivel a kulturális szférát sújtotta.

Történelmi időket élünk. Történelmi időket él a színház is. Gyorsan változó köznyelv, technika, információtúladagolás, politikai-közéleti megnyilvánulások viharai: az igazságot szolgálni kutya nehéz, „ha az ember nem ösmeri az igazságot”.
A Nemzeti Színház és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház 2025. december 10-én bemutatott koprodukciója, a REVIZOR – РЕВІЗОP keresi önmagát ebben a roppant hálóban. 

Szökőévben egyszer jár az ember ilyen különleges helyszínen, mint a Füszi. A házigazda Független Színház (Füszi) Budapest kilencedik kerületében, a Páva utca 30-as szám alatt, a Trafótól egy sarokra található, áthallatszik a zeneszó és/vagy az embertömeg nyüzsgése. Kezdés előtt még rágyújt a közönség nagyobbik része, ez kicsit beszáll az színházterembe is. Horváth Kristóf, vagyis Színész Bob önálló estjén lassan szeletelhetővé válnak a tabutémák, mert a magyarországi rasszizmus buborékját ideje szétfeszíteni. Méghozzá a humor elementáris erejével. 

Beethoven egyetlen operáját mindenki tiszteli, sokan talán csodálják is, de viszonylag kevesen szeretik feltétel nélkül. A legnagyobb operák többnyire az emberi gyarlóságokból élnek: féltékenység, szerelem, bosszú, hiúság, hatalomvágy. Ezzel szemben Beethoven egy eszmét akart színpadra vinni: a szabadságot. Mozart tudta, hogy Don Giovanni sokkal érdekesebb, mint az erény, Verdi, hogy Jago izgalmasabb, mint a becsület. Beethoven viszont abban hitt, hogy a színpad elbírja az erkölcsi nagyságot. Operája egy nemes oratórium, amelyet történetesen jelmezben adnak elő.

A színész a közönségtől egy karnyújtásnyira vonul be a színpadra, megáll, faütők csattogó hangjaira pózba vágja magát, szemét kimerevítve eltorzítja arcát. Nagyszabású csatajelenetek, öngyilkos szerelmesek, alakváltó táncok – mi ihlette meg ebből Pintér Bélát, és miért lett a Kokuho című film az eddigi legnagyobb japán kasszasiker a mozikban? Cikksorozatunk harmadik részében a hagyományos japán színház leglátványosabb műfaja, a pompás díszleteket, jelmezeket és színpadi trükköket felvonultató kabuki világába nyújtunk betekintést két részletben.

„A végesség ad értéket mindennek, a műalkotásoknak pedig szépséget” - írják Romeo Castellucci rendezői elvéről a bookletben. Az olasz avantgárd művész ezúttal is egy általa létrehozott műfaji paradoxonban alkot: Mozart gyászmiséje nyomán librettó nélküli, de dramaturgiai ívvel és narratívával mégiscsak rendelkező, jórészt profán, táncszínházi, montázsszerű performanszt láthatunk.  Az eredetileg 2019-ben színre vitt, idén pedig felújított előadás hatására a Földközi tengertől 30 km-re eső, mégis selymesen citrusos és sós levegőjű, szabadtéri Théâtre de l'Archevêché közönsége ambivalens érzések közepette, jó értelemben vett neurotikus atmoszférában találta magát - és zavarában hol huhogva-suhogva kérte ki magának az élményt, hol áhítatos éljenzésben tört ki.

A Broadway és a West End repertoárján számos musical él tovább újabb és újabb szereposztásokban, ám legtöbbjük megmarad saját korának lenyomataként. A Hegedűs a háztetőn ezzel szemben ritka kivétel: minden nemzedék új kérdéseket tesz fel neki, és minden korszak más választ hall ki belőle. Az 1964-es ősbemutató idején a holokauszt utáni zsidó identitás drámáját jelentette. A hetvenes évek nézője a kivándorlás és az asszimiláció dilemmáját látta benne, a közép-európai rendszerváltozások idején a szabadság és a hagyomány viszonyáról kezdett beszélni. Ma már az otthon elvesztéséről, a menekülésről és a közösségek törékenységéről szól. Kevés színpadi mű képes arra, hogy úgy nyerjen új jelentéseket, hogy közben egyetlen sorát sem kell átírni. Ez a klasszikus művek sajátja. 
 

„Nyitottabbnak kéne lennie a társadalomnak azzal kapcsolatban, hogy egy pár vagy egy egyedülálló nő hogyan dönt a saját életéről, a saját testéről, és arról, hogy mitől érzi magát teljesnek.” – hangzik el az egyértelmű kijelentés Zeck Juliannától, a Hosszú virágzás című dráma írójától. Az előadás rendezője (Szakács Hajnalka) és szerzője (Zeck Julianna) mesélt az alkotói folyamatról, meddőségről, női témákról, univerzális színházi nyelvezetről és társadalmi elvárásokról a március 7-én a Jurányiban bemutatott darab kapcsán.

A színész a közönségtől egy karnyújtásnyira vonul be a színpadra, megáll, faütők csattogó hangjaira pózba vágja magát, szemét kimerevítve eltorzítja arcát. Nagyszabású csatajelenetek, öngyilkos szerelmesek, alakváltó táncok – mi ihlette meg ebből Pintér Bélát, és miért lett a Kokuho című film az eddigi legnagyobb japán kasszasiker a mozikban? Cikksorozatunk harmadik részében a hagyományos japán színház leglátványosabb műfaja, a pompás díszleteket, jelmezeket és színpadi trükköket felvonultató kabuki világába nyújtunk betekintést két részletben.

Nyakó Julianna 2026. június 20-án, életének 64. évében váratlanul és tragikus hirtelenséggel elhunyt. Nemcsak az elmúlás, a hír is tragikus hirtelenséggel érkezett. Bár az elmúlt években már súlyos egészségügyi problémákkal nézett szembe, mégis úgy tűnt, ismét sikerült visszaküzdenie magát a munkához, amely számára létforma volt. Életútja egy egész nemzedék történetét sűríti magába, azét a generációét, amely a Kádár-rendszer konszolidált éveiben nőtt fel, fiatal felnőttként élte meg a rendszerváltást, majd érett művészként az Orbán-rendszer kulturális-politikai átrendeződését. Három rendszer, három alkalmazkodási kényszer, három különböző ígéret és három különböző csalódás.
 

Bíró Zsombor Aurél új drámája a legjobb értelemben vett kortárs darab: rólunk szól, itt és most, még ha Dániában is fut össze a magyar család minden tagja. Az Orlai Produkciónak és Máté Gábor érzékeny, okos, színészbarát rendezésének köszönhetően a szépen pergő és tényleg mainak hangzó dialógusok hiteles látleletet adnak sok olyan problémáról, melyek komoly konfliktusokat generálnak a magyar családokban a 2020-as években. 

Komédia négy felvonásban – olvashatjuk Csehov Cseresznyéskertjének első oldalán. A mű végére érve mégis zavartan lapozunk vissza: biztosan jól láttuk a műfaj megjelölését? Dilemmánkat csak fokozza a kérdés: meggyes vagy cseresznyés? Ha Meggyeskertként hivatkozunk rá, tájékozottabbnak tűnhetünk, de ha hűek akarunk maradni Tóth Árpád klasszikus fordításához, maradunk a Cseresznyéskertnél. 

„Itt az idő, hogy lépjünk túl a cigányvicceken és vegyük vissza a humor fegyverét!” hirdette a VIII. Roma Hősök Színházi Fesztivál. 2026. május 5-9. között be is váltották az ígéretet, Balogh Rodrigó az Independent Theater Hungary alkotói gondolatiságáról, a Roma Hősök fesztiválról és a hatás erejéről mesélt. 

Ibsen felrobbantotta a tizenkilencedik századi polgári színmű kereteit, hisz nem érdekelte a cselekmény, sokkal inkább az önmagukkal harcoló karakterei tudata. A Nóra, a Vadkacsa, a Rosmersholm vagy a Hedda Gabler szereplői csak látszólag vergődnek társadalmi konfliktusokban, valójában saját személyiségük a börtönük. Az író egyszerre vádolja és tekinti áldozatnak őket, mert egyikük sem ura teljesen a saját sorsának, de mégis mind felelős a maga személyes tragédiájáért.

Tarnóczi Jakab darabjai és rendezései úgy szólnak az emberi létezés mély magányosságáról, hogy eközben bennünket is a saját, mély magányunkban szólítanak meg, a saját elszigeteltségünkkel, sodródásunkkal, vagyis a saját életünkkel szembesítenek bennünket. Ez érvényesül a Rekviemben is.

Beülök a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termébe, amit rendszerint csak az év ezen időszakában teszek, a MITEM alatt. A kisszínpad nagyrészét egy élethű OKKO benzinkút foglalja el (Csíki Csaba munkája), ezzel szinte bábszínházi dobozszínpaddá változtatva a teret – ez erősen emlékeztet ifj. Vidnyánszky, Ifjú barbárok című, négy évvel ezelőtti előadásának kulisszáira. A rendező ezúttal azonban nem vadonatúj drámát állított a dobozszínpadára, hanem a jól ismert gogoli művet, a Revizort. Már a színlapról kiderül, hogy a darab ukrán, legalábbis kárpátaljai csavart kapott; a cím át van húzva, mellette cirillel az eredeti, és ott virít, hogy a darab a Nemzeti Színház és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház közös produkciója.

A Vígszínház saját múltjának egyik legnagyobb trükkjét húzta elő a cilinderből: nem múzeumot nyitott, hanem tükröt tartott. Alexandre Bisson Az államtitkár úr című bohózata ugyanis – minden historizáló csipkézete, bajusza és boulevardkomikája ellenére – nem poros relikvia, hanem meglepően eleven politikai természetrajz. A százharminc éves darab nem azért érdekes, mert valaha nagy siker volt a Víg nyitórepertoárján, hanem mert pontosan beszél arról a társadalmi mechanizmusról, amelyben a kapcsolati tőke fontosabb a teljesítménynél, a lojalitás fontosabb a kompetenciánál, és a hatalom erotikus mellékáramai ugyanúgy működtetik a rendszert, mint a hivatalos szabályzatok.