Az már csak jelent valamit, ha a Werther egymás után két előadásán is megismételtetik a tenorral Osszián dalát - gondolhatnánk. Az idei Salzburgi Ünnepi Játékok egyik piros betűs napja lett a Benjamin Bernheim zajosan ünnepelt címszereplésével, Alain Altinoglu vezényletével, a brüsszeli La Monnaie Szimfonikus Zenekarával koncertszerűen előadott Werther: a fesztivál közönsége számára a sztártenor, számomra a belga zenekar apoteózisa.

„2010-ben lépett fel utoljára a Kispál és Borz a Szigeten. Kibekkeltük a NER-t” – kezdte ironikusan Lovasi András a Kispál-koncertet, amelyet véletlenül épp az Egy az egybe (csak maga) című dal vadnyugatiasított verziójával nyitottak. Ebben a dalban az indiánosat játszó gyerekek nézőpontja keveredik más nyilazós kontextusokkal, és a lemezverzió különlegessége, hogy Lovasi a cappella énekli. A nagyzenekari vadnyugatos változat a westernek popkulturális kliséit építi a szöveg köré, ami ad egy csavart az őslakosok és a hódítók viszonyának értelmezéséhez, hiszen a kulturális kisajátítás felől szituálja újra az eredeti, iróniától többszörösen átfűtött nótát. A fent idézett beköszönés ennek fényében tehát a terület visszafoglalásának szarkasztikus reflexiója is lehetne, s bizonyos értelemben – korlátozottan – az is.

Rengeteg fájdalmat okozott az elmúlt időszakban az NKA kiszámíthatatlan döntési mechanizmusa, ami sokszor minden szakmaiságot nélkülözve – például Orbán János Dénes és Takaró Mihály kurátori jelenlétében – ideológiai vagy személyes bosszú miatt volt elutasító. A közpénzekből történő szakmai kultúrafinanszírozás hiányát tetézte az általam ebben az időszakban megírt, kereken 100 pályázat esetében az NKA kasszájába befizetett, és soha viszont nem látott 4.478.211 forintnyi „nevezési díj” – amit nyugodtan nevezhetünk a bevezetőjéről L. Simon László adónak, amivel a kulturális szférát sújtotta.

Beethoven egyetlen operáját mindenki tiszteli, sokan talán csodálják is, de viszonylag kevesen szeretik feltétel nélkül. A legnagyobb operák többnyire az emberi gyarlóságokból élnek: féltékenység, szerelem, bosszú, hiúság, hatalomvágy. Ezzel szemben Beethoven egy eszmét akart színpadra vinni: a szabadságot. Mozart tudta, hogy Don Giovanni sokkal érdekesebb, mint az erény, Verdi, hogy Jago izgalmasabb, mint a becsület. Beethoven viszont abban hitt, hogy a színpad elbírja az erkölcsi nagyságot. Operája egy nemes oratórium, amelyet történetesen jelmezben adnak elő.

Létezik egy 1979-es levél, amit az akkor 17 éves Calvin Johnson írt egy New York-i zenei magazinnak. “Tudom a titkot: a rock and roll a tinédzserek sportja, aminek az a lényege, hogy bármilyen korú tinédzserek űzhetik – lehetnek 15, 25 vagy 35 évesek is” – avat be minket zöldfülű popteoretikusunk, aki aztán később, a Beat Happening nevű együttes frontembereként a gyakorlatba is átültette elméletét. 

Nagy várakozásokkal, szép reményekkel néztünk egykor az ezredforduló elébe. A 2000-es év méltó megünneplésének előkészületei örömhangulatban teltek. Kárörömhangulatban. Az emberek kaján vigyorral az arcukon várták, hogy a nagy pillanatban, amikor az óra éjfelet üt, megálljanak a liftek, lezuhanjanak az égről a repülők, megszűnjön az áramszolgáltatás és összeomoljanak a számítógépes rendszerek. Világvégét ekkora cinizmus talán még sosem övezett.

„A végesség ad értéket mindennek, a műalkotásoknak pedig szépséget” - írják Romeo Castellucci rendezői elvéről a bookletben. Az olasz avantgárd művész ezúttal is egy általa létrehozott műfaji paradoxonban alkot: Mozart gyászmiséje nyomán librettó nélküli, de dramaturgiai ívvel és narratívával mégiscsak rendelkező, jórészt profán, táncszínházi, montázsszerű performanszt láthatunk.  Az eredetileg 2019-ben színre vitt, idén pedig felújított előadás hatására a Földközi tengertől 30 km-re eső, mégis selymesen citrusos és sós levegőjű, szabadtéri Théâtre de l'Archevêché közönsége ambivalens érzések közepette, jó értelemben vett neurotikus atmoszférában találta magát - és zavarában hol huhogva-suhogva kérte ki magának az élményt, hol áhítatos éljenzésben tört ki.

Nem tudom, hányszor olvastam el Fazekas Gergely Négynegyed című kötetét, két és félszer biztosan. Bizonyos fejezeteket többször is: irigy mélázással, avagy méla irigységgel szemlélve szerzője páratlan idiómatárát. Sok fejezetett újraolvastam, hiszen ezek az írások korábban publikált szövegek. Már az olvasás előtt tudtam, hogy a könyvet kritizálni fogom, emiatt talán szabályosan az elejétől a vége felé haladva kellett volna elolvasnom, hátha végigvezet egy dramaturgiai szál. Noha fülemben visszhangzott egykori mentorom, Balassa Péter, intelme: “Azt az írást, aminek első sorai nem keltik fel az érdeklődésemet, azt nem érdemes tovább olvasni”, nem sejtettem az olvasás előtt, hogy írásom a könyvről nem kritika lesz, hanem egy reflexióesszé, melyben lesznek ugyan kritikai megjegyzések, ám központi mondanivalója mégsem a műbírálat, hanem inkább a kötet inspiráló erejéből kialakult magánvélemény, gondolatfüzér. 

Az istenek alkonyában távol járunk az olyan magaslatoktól, elvi-értékrendi konfliktusoktól, mint amilyenek A walkürt meghatározták. Siegfried megérkezik az emberek világába, és mindenkinek bealkonyodik – ám ez sincs tanulság és megrendülés nélkül.

A Ring harmadik estéjén színre lép az új generáció, a problémák azonban a régiek.

A walkür a Ring nehéz darabja, összetett tartalommal, rengeteg fájdalommal, Budapesten mégis örömünneppé vált, anélkül, hogy elvettek volna belőle bármilyen súlyt. Ellenkezőleg, megadták a lehetőséget, hogy a szeretet, a következetesség és a törvényszerű tragédia professzionális felmutatása során a nézők is esélyt kapjanak ezek átgondolására, és így együtt örüljünk a koncertszínházi előadásnak.

20 évvel ezelőtt indult útjára a Budapesti Wagner-napok sorozat, ami mára nemcsak nemzetközileg jegyzett esemény, de igazi örömünnep is a műfaj rajongói számára. A kerek évfordulón lezárul egy korszak és kezdetét veszi egy új. Fischer Ádám utoljára vezényeli a Ringet, Rajna Martin társ-művésztivezetőként csatlakozik a stábhoz. A jövőben közösen döntenek a fesztivál szakmai kérdéseiről, folytonosság és megújulás közötti egyensúlyt keresve. Mozgás és változás lényegem – énekli Wotan A Rajna kincsében, mert minden, ami él változik. A Wagner-napokról pedig azt biztosan kijelenthetjük, hogy él.

A Metallica a 2023-ban megjelent, 72 Seasons című lemezének harmadik éve tartó világkörüli turnéjával érkezett a Puskás Ferenc stadionba június 11-én és 13-an, a No Repeat Weekend elnevezésű koncertkörút részeként két este, két teljesen eltérő setlisttel. Sokakkal együtt engem is részben az motivált a dupla buli apropóján, hogy könnyen lehet, utoljára látom egyik kedvenc metálbandámat, belépőzenekaromat a súlyos zenék világába, akiknek több mint harminc esztendeje követem – hol komolyabb, hol visszafogottabb rajongással – a karrierjét. Azt a pályát, amelynek talán legfontosabb jellemzője mindig is a koncertteljesítményben rejlő korlátlan kreativitás volt.

Milyen szép lenne Székely Kriszta új Così fan tutte-rendezése, ha Goldoni vagy Beaumarchais egy vígjátékáról lenne pusztán szó, lelkes fiatal előadókkal, fergeteges humorú, természetes színészi játékkal, frappáns, durvaság és vehemencia nélkül csipkelődő, szatirikus rendezői koncepcióval – maga a megtestesült sikerrecept.

Május elsején jelent meg a Bohemian Betyars ötödik, Akárkifia névre hallgató albuma. A harmincperces lemezre öt évet kellett várni a Gubancos óta, de a kilenc új dal mindegyike más szempontból kárpótol minket. Van, ami a szerelem boldog illúziójába ringat, és olyan is, ami annyira felhergel, hogy kiordítsunk az ablakon.

Május 2-án adott koncertet Eric Clapton az MVM Dome-ban. A 2006-os, Sportarénában tartott koncertje után húsz évvel később tért vissza hazánkba, hogy eljátssza legismertebb dalait és feldolgozásait.

Így is lehet operát játszani: magától értetődő hittel, érzékkel, értelemmel, kimagasló színvonalon. Verdi középső korszakának különös-különleges, hosszú időre a felejtés homályába süllyedő operája, az 1850-es Stiffelio Vaszilij Barhatov rendezésében emlékezetes előadásban kerül a MusikTheater an der Wien színpadára.

A zene nem csupán hangok összessége, hanem egy mélyebb tapasztalat, amely egyszerre biológiai, kulturális és érzelmi dimenziókat foglal magában. Ebben a Nagy Ákossal folytatott beszélgetésben azt vizsgáljuk, hogyan képes bárki áthangolódni idegen zenei formákra, milyen szerepet játszik ebben az előismeret, az érzékenység és az adaptáció folyamata, valamint milyen hatással vannak mindezekre a digitális korszak gyorsuló zenei fogyasztási szokásai.

A The Mountain címet viselő kilencedik stúdióalbum a fikciós tagok és a világ minden tájáról érkező művészek személyes hangvételű, a 2023-as Cracker Island óta Damon Albarn életében történt nehézségeket dolgozza fel.

Vajon mennyit ér a rocksztárság és az azzal járó csillogás? A 5 Seconds of Summer április 24-ei, MVM Dome-ban adott koncertje során az egy négyzetméterre jutó csillagok átlaga az egekbe ugrott…