2008
2008/2

tartalom:

A kognitív funkciók megismerésének szerepe a nyelvfejlődési zavar diagnosztikájában
Mészáros Andrea ,  Kas Bence

1. Bevezetés

A nyelv elsajátításának rendkívül összetett folyamatát a mai napig sem sikerült teljes mértékben megértenünk. A legtöbb gyermek születése pillanatában veleszületetten hordozza a beszédelsajátítását lehetõvé tevõ adottságokat, így potenciális nyelvhasználónak tekinthetõ. A lehetõségek realizálódása az egyén szintjén mindig a fejlõdõ neurológiai struktúrák és funkciók, ill. a környezeti tényezõk interakciójának eredõjében bontakozik ki. A gyermekek túlnyomó többsége pusztán a környezeti ingereknek való "kitettség", a beszélõ környezettel való interakció, a tapasztalatszerzés révén minden egyéb speciális segítség, tanítás nélkül kompetens nyelvhasználóvá válik. Ugyanakkor bizonyos gyerekek esetében az egyébként látszólag normális kognitív, érzékszervi, pszichés, szociális tényezõk ellenére a beszéd elsajátítása aránytalanul megnehezül, a folyamat akadályozottá válik.

A nyelvi fejlõdés zavarának kapcsán alapvetõ kérdésként merül fel az, hogy az elsõdlegesen a nyelvi rendszert érintõ tünetek, ill. az azok alapját képezõ mechanizmusok vajon kizárólag a nyelvi mûködéshez kötõdnek, vagy pedig azok kialakulásában nyelven kívüli kognitív funkciók is közrejátszanak. Röviden: a fejlõdéses nyelvi zavar sajátosan a nyelvre érvényes sérülés (magyarázatához tehát tisztán nyelvi elméletek szükségesek és elégségesek) vagy pedig a hiányosan szervezõdõ kognitív és nyelvi folyamatok együtthatásának eredményeképpen alakul ki (azaz nem moduláris, kognitív elméletek segítségével értelmezhetõ).

Ebben a cikkben a kognitív funkciók megismerésének fontosságát szeret- nénk hangsúlyozni a nyelvfejlõdési zavar diagnosztikájában. Elõször is megadjuk a nyelvfejlõdési zavar definícióját és diagnosztikus kritériumait, amelynek során szó lesz az érintett populáció lehatárolásának nehézségeirõl is. Ezután a nyelvfejlõdési zavarral együtt járó különféle kognitív funkciózavarok típusait foglaljuk össze, majd az egyes kognitív részképességzavarok és a nyelvi teljesítmény összefüggéseit taglaljuk.


2. A nyelvfejlõdési zavar komplex diagnosztikája


2.1. Definíciók

A nyelvfejlõdési zavar definíciójának kizáró kritériumokra épülõ prototípusát 1964-ben Benton alkotta meg. A nyelvi zavar lényegi eleme ezen meg- határozásnak megfelelõen az, hogy a nyelvelsajátítás terén megmutatkozó nehézségek nem tulajdoníthatók hallássérülés, mentális retardáció, neuromotoros diszfunkció, környezeti depriváció, autizmus vagy emocionális zavar következményeinek (PAUL, 1992). Ez a fajta definíció nem részletezi a nyelvelsajátítás terén megmutatkozó nehézséget, azok jellegével kapcsolatban nem tartalmaz támpontokat. Bár a problémakör megjelölésére az elmúlt évtizedekben számtalan terminus látott napvilágot (vö. GEREBENNÉ, 2007), a definíció szintjén jelentõs változás nem következett be. A specifikus nyelvi zavar (specific language impairment, SLI) elnevezést használó mai kutatások döntõ többsége a klasszikus felépítésû definíció hagyományait viszi tovább, amelyben a nyelvelsajátítás folyamán megmutatkozó akadályok látszólagos indokolatlanságára, ismeretlen eredetére helyezõdik hangsúly (pl. BISHOP, 1998). Stromswold meghatározásában a specifikus nyelvi zavar kategóriájába azok a gyerekek sorolhatók, "akiknél a beszédértés és -produkció területén tapasztalt jelentõs hiányosságok nem magyarázhatóak hallásproblémával, értelmi sérüléssel, motoros deficittel, neurológiai vagy pszichiátriai zavarral, ill. a nyelvi tapasztalatok hiányával" (STROMSWOLD, 1999, 370. old.). A jelenség beazonosítását szolgáló legtöbb leírás ezen felül a beszédfejlõdés megkésettségére, különösen az elsõ szavak késõi megjelenésére vonatkozó megállapítást tartalmaz. Mint azt többek között Csépe (2003) kiemeli, hogy az SLI elnevezés a kommunikáció zavarainak egy relatív széles tartományára vonatkozik. Az érintett populáció a tüneti kép szempontjából egy kontinuum mentén rendezhetõ el.

A hazai gyógypedagógiai-pszichológiai szakirodalomban a nyelvi tüneteket elõtérbe helyezõ meghatározás honosodott meg. Gerebenné (1995a) meghatározásában a fejlõdési diszfázia az expresszív, receptív, integratív beszéd idõbeli és strukturális zavara, amely egyszerre több nyelvi (fonológiai, morfológiai, szintaktikai és lexikai, szemantikai) szintre kiterjedõ, különbözõ kombinációjú és súlyosságú tünetekben mutatkozik meg. "A beszédfejlõdési zavar fõ jellemzõje a szó és mondatalkotás feltûnõ hiánya, alacsony szintje, szómondatok, gyermeknyelvi szavak, töredékek használata, a nyelvi szabályok lassú elsajátítása, amely a nyelven kívüli képességek, a részképességek halmozott zavaraival társul" (GEREBENNÉ, 1995a, 16. old.). Az idézett meghatározás záró szakasza a jelenség természetére vonatkozóan lényeges megállapítást tartalmaz, mely szerint Gerebenné a diszfáziát komplex nyelvi-kognitív zavarnak tekinti.

Paul (1992) a definíció kapcsán egy további lényeges szempontra, nevezetesen a szociális-emocionális aspektusra hívja fel a figyelmet. A beszédfejlõdési zavar nem jár együtt a szociális motiváció érintettségével, így ezek a gyermekek törekszenek arra, hogy másokkal kommunikáljanak, interakciót alakítsanak ki. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor kognitív adottságaik révén képesek felismerni és felmérni azt, hogy õk különböznek társaiktól. Mindez együttesen komoly frusztrációt, szorongást kelt a gyerekekben, amely hosszú távon következményes magatartási, emocionális zavarok táptalajává válhat.


2.2. A diagnosztikus kritériumok

Általános a konszenzus a tekintetben, hogy az SLI vezetõ tünete a nyelvi sérülés, amely minden egyéb, nonverbális területen potenciálisan megnyilvánuló probléma mértékét aránytalanul felülmúlja. Az egyénekre jellemzõ tüneti kép nagyfokú heterogenitása mellett közös vonásként megállapítható, hogy a beszédfejlõdés folyamán a közlési szándék és a nyelvi formák alkalmazásának színvonala között jelentõs különbség áll fent. Ez az eltérés hároméves korra felhívó jellegűvé, az ezt követõ szakaszokban pedig egyre feltûnõbbé, a környezet számára egyre aggasztóbbá válik (GEREBENNÉ, 1995a).

A legtöbb szerzõ abban is egyetért, hogy az SLI megjelölés nem alkalmazható azokra az esetekre, amelyekben valamilyen neurológiai károsodás / megbetegedés igazolható, ill. a fejlõdés globális késése, autisztikus spektrumzavar, vagy számottevõ halláscsökkenés diagnosztizálható. A definíciók többnyire a nonverbális kognitív funkciók és a nyelvi teljesít- mények közti diszkrepanciára támaszkodnak, noha a szakemberek álláspontja továbbra sem egységes ezen eltérés meghatározását és mérésének módját illetõen.

A legszélesebb körben használt diagnosztikus rendszer, a Betegségek Nemzetközi Osztályozása (BNO-10, 1998) a beszédfejlõdési zavar esetén a normál nyelvi teljesítménytõl, ill. a nonverbális képességektõl való negatív irányú eltérés mértékét statisztikai alapon, standard deviációban kifejezve határozza meg. A kritériumok leírásakor hasonló megoldást alkalmaz Tomblin, Records és Zhang (1996), amikor a specifikus nyelvi sérülést normál intelligencia mellett (performációs IQ>85) kialakuló, a verbális kompetenciák átlagtól 1,25 SD-t (10. percentilist) meghaladó elmaradásaként definiálja. Tomblin és munktársai szerint az -1,25 SD azt a határvonalat képviseli, amelytõl a klinikai gyakorlatban az SLI fennállására vonatkozóan a beszédterapeuták ítéletei következetesen megegyeznek.

A specifikus nyelvi zavar-diagnózis kimondásához szükséges, a gyakorlatban általánosan érvényesülõ kritériumokat Leonard (1998) nyomán az 1. táblázat tartalmazza. A szempontsorból kitûnik, hogy az SLI kritériumrendszere sokkal inkább a kizáró tényezõk egzakt megadására, semmint a kategóriába tartozás alapját adó nyelvi eltérés precíz meghatározására épül. Stromswold (1999) ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy épp az SLI-diagnózis kirekesztõ jellege eredményezi azt, hogy végeredményben – az adott kutató által aktuálisan alkalmazott válogatási szempont függvényében – a nyelvi eltérések tekintetében rendkívül különbözõ gyerekek sorolódnak e kategória alá. Ez a fajta csoportheterogenitás pedig jelentõs eltérésekhez vezet a témában folytatott viselkedéses és neurológiai kutatások eredményei között, s talán ennek köszönhetõen nem sikerül az SLI etiológiai hátterét tisztázni.

FAKTOR

KRITÉRIUM

Nyelvi képességek

A nyelvi tesztben elért pontszám -1,25 vagy nagyobb standard deviációja, a szociális leértékelődés veszélye

 

Kizáró megszorítások

Nonverbális IQ

A performációs IQ 85 vagy a fölötti értéke

Hallás

A hagyományosan alkalmazott szűrőeljárások nem jeleznek eltérést

Lefolyásban lévő középfülgyulladás

Nincs akut epizód

Neurológiai diszfunkció

Rohambetegség, cerebral paresis, agyi lézió nem igazolható; nincs gyógyszeres (antiepileptikum) befolyásoltság

Beszédszervek anatómiai állapota

Nincs strukturális elváltozás

Beszédszervek funkcionális állapota

Az életkornak megfelelő szűrőeljárások eltérést nem jeleznek

Fizikai és szociális interakció

A reciprok szociális interakció sérülésére utaló tünetek és a tevékenységtől való elzárkózás jelei hiányoznak

1. táblázat. A specifikus nyelvi zavar diagnosztikus kritériumainak összefoglalása (LEONARD, 1998, 10.)


Bishop (1997) ismerteti a Stark és Tallal által kifejlesztett, majd a kutatók körében elõszeretettel alkalmazott kritériumokat. A szerzõpáros a szokásos, Leonard (1998) által közölt kizáró körülmények mellett a nyelvi képességek SLI-ra jellemzõ sajátosságait is megadja, méghozzá a nyelvi tesztekben elért, életkorban kifejezett teljesítmény biológiai korhoz viszonyított elmaradásának számszerű kifejezésével (2. táblázat). Ez a fajta metrikus mutatókon nyugvó meghatározás mindenekelõtt a kutatómunka során bizonyul hasznosnak, mivel objektív támpontokat nyújt a verbális képességek szem- pontjából is homogén minta kialakításhoz. Széleskörû adaptálását ugyanakkor korlátozza, hogy a megjelölt teszteljárások csak meghatározott kulturális-nyelvi közegre érvényesek, azokkal ekvivalens, különbözõ verbális korok kifejezését lehetõvé tevõ próbák nem állnak minden nyelv (így a magyar) esetében rendelkezésre.

A FEJLETTSÉG MUTATÓI
(A MUTATÓK SZÁMÍTÁSÁNAK ALAPJA)

AZ EGYES MUTATÓK SLI-RA JELLEMZŐ ELTÉRÉSEI

Artikulációs kor
(Templin-Darely Test, 1960)

az expresszív nyelvi korhoz viszonyítva legfeljebb 6 hónapos elmaradást mutat

Olvasási kor

7 éves kortól, a nyelvi korhoz viszonyítva legfeljebb 6 hónapos elmaradást mutat

Receptív nyelvi kor
(A következő tesztekben elért életkor-ekvivalens értékek átlaga:
Test of Auditory Comprehension of Language, Carow, 1975; Token Test, De Renzi & Vignolo, 1962; Auditory Reception and Auditory Association subtests of Illinois Test of Psyholinguistic Abilities, Kirk, McCarthy & Kirk, 1968)

a kronológiai korhoz / performációs mentális korhoz viszonyítva legalább 6 hónapos elmaradást mutat

Expresszív nyelvi kor
(A következő tesztekben elért életkor-ekvivalens értékek átlaga: Expressive Portion of the Northwestern Syntax Screening Test, Lee, 1971; Vocabulary subtest of Wechsler IQ; Grammatic Closure subtest of Illinois Test of Psyholinguistic Abilities, Kirk, McCarthy & Kirk, 1968; Developmental Syntax Screening Test, Lee, 1974)

a kronológiai korhoz / performációs mentális korhoz viszonyítva legalább 12 hónapos elmaradást mutat

Nyelvi kor
(Az expresszív nyelvi kor és a receptív nyelvi kor átlaga)

a kronológiai korhoz / performációs mentális korhoz viszonyítva legalább 12 hónapos elmaradást mutat

2. táblázat. Az SLI beszéd, ill. nyelvi teljesítményre vonatkozó kritériumai Stark és Tallal szerint (BISHOP, 1997, 26.)



2.3. A kritériumok alkalmazásának problémái, az érintettek körének lehatárolásának nehézségei

A specifikus nyelvi zavar diagnosztikus kategóriaként történõ alkalmazhatóságát a kritikusok leginkább éppen a ’specifikus’ kitétel miatt vitatják, ugyanis az e címkével ellátott esetekben a megfigyelt eltérések gyakran nem tekinthetõk egyértelmûen a nyelvre nézve sajátosnak. Noha ezeknél a gyermekeknél a nyelvi teljesítmények terén a legnyilvánvalóbbak az eltérések, ezekhez gyakran párosul kognitív, motoros, ill. figyelmi probléma. A jelenség téves észlelésének magyarázata lehet például az is, hogy a nyelv az a funkció, amely leginkább érzékeny a háttérben meghúzódó sérülésekre, vagy talán a klinikumban a beszéd szintjén fellépõ anomáliák egyéb eltéréseknél felhívóbb jellegûek. Bishop (1997) több szempontból is megkérdõjelezi a tisztán statisztikai alapú, a normalitáselvet szigorúan érvényesítõ megközelítések helytállóságát. Bevett gyakorlat, hogy a beszédtünetek szempontjából SLI-csoportnak a nyelvi tesztekben leggyengébben teljesítõ alsó 3%-ot (esetleg 10%-ot) tekintik. A kritériumszint ezen elõzetesen rögzített értéke azonban azt a téves látszatot kelti, mintha a jelenség prevalenciája életkortól, környe- zeti tényezõktõl (ún. kulturális, gazdasági, nyelvi sajátosságok) függetlenül változatlan lenne. Ráadásul a fejlõdési zavarok elõfordulási gyakorisága az életkor elõrehaladtával csökkenõ tendenciát mutat. A statikusság illúziójának kiküszöbölésére alapvetõen kétféle megoldás született. Az egyik alternatíva szerint a definíciónak nem statisztikai értelemben vett "abnormalitásra" kell épülnie, hanem e helyett azokat a tevékenységköröket kell számba vennie, amelyek mûködése a zavar következtében akadályozottá válik. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott Diagnostic and Statistical Manual (DSM- IV) az eltéréseket nem pusztán statisztikai alapon határozza meg, hanem külön szempontként megjeleníti a nyelvi zavarral összekapcsolódó, funkciószintû sérüléseket mutató területeket (iskolai vagy foglalkozásbeli teljesítmények, szociális kommunikáció) is. Egy másfajta módosítást vezet be Stark és Tallal (id. BISHOP, 1997) az SLI kritériumainak felsorolásakor (ld. 2. táblázat). A szerzõk a nyelvi fejlettség mérõszámaként a nyelvi kort használják, amely a standard pontokban megadott receptív és expresszív beszédteljesítmény átlagának életkor-ekvivalens formában kifejezett értéke. Meghatározásukban a specifikus nyelvi sérülés esetén a nyelvi kor legkevesebb 12 hónapos elmaradást mutat a kronológiai korhoz vagy a performációs próbákban mért mentális korhoz viszonyítva. A nyelvi kor és az életkor közti különbség értelmezéséhez ugyanakkor számításba kell venni az alkalmazott vizsgálóeljárás két jellemzõjét: (i) az adott teszt átlag- pontszámainak az életkor függvényében mutatott változását, (ii) a tesztbenelérhetõ pontszámoknak az adott életkorra jellemzõ varianciáját. A legtöbb tesztben az életkor és az átlagérték, ill. a variancia közti összefüggés nem állandó, ennek következtében – a beszédfejlõdés dinamikáját figyelembe véve – egy adott teszten belül sem értelmezhetõ egységesen a kronológiai kor és a nyelvi kor közti különbség jelentõsége. Például egy 2 éves elmaradás mást jelent kisgyermekkorban, és mást jelent serdülõ korosztály esetében. A pontértékek életkor szerinti varianciája rendszerint tesztenként más és más, megnehezítve ezáltal a különbözõ eljárásokkal számított értékek összeha- sonlítását. Mindezek alapján Stark és Tallal általános érvényûnek tekintett, a nyelvi kor min. 12 hónapnyi elmaradásra vonatkozó kitételét az életkor és az alkalmazott mérõeszköz sajátosságai korlátozzák. A különbségelvû meg- közelítésekkel szemben Bishop (1997) egy további kritikát is megfogalmaz, mely szerint a verbális–nonverbális teljesítmények közti diszkrepancia mérése csekély reliabilitással bír. A meghatározások rendszerint nem adják meg egyértelműen, hogy mely tesztekkel mérve, milyen mértékû eltérés tekinthetõ az SLI-ra vonatkozóan jelentõsnek. Cole, Dale és Mills (id. BISHOP, 1997) rámutat arra, hogy ugyanannál a gyereknél a verbális- nonverbális diszkrepancia különbözõ idõpontokban vizsgálva, különösen eltérõ eljárásokat alkalmazva szélsõségesen változhat. A diszkrepancia krité- riummal kapcsolatos további problémára világított rá Aram, Hack, Hawkins, Weissman és Borawski-Clark tanulmánya, amelynek adatai szerint az átlagosan fejlõdõ gyerekek több mint 18%-nál szintén kimutatható a 15 stan- dard pontnyi eltérés, azzal a különbséggel, hogy esetükben az átlagos verbális IQ értékekhez átlag feletti nonverbális IQ társul (LEONARD, 1998).

A gyakorlatban a nonverbális IQ mérésére gyakran vizuospaciális képességekre épülõ teszteket használnak (pl. Mozaik-próba). Ugyanakkor a specifikus nyelvi zavar kritériumainak eleget tevõ gyerekek között nagy számban találunk olyanokat, akiknél a téri-vizuális képesség érintettsége szintén kimutatható. Ezen túlmenõen a legszélesebb körben alkalmazott Wechsler-típusú intelligenciamérõ eljárás (pl. Magyarországon MAWGYI-R, ill. WISC-IV) performációs próbái közül többnél (pl. Képrendezés, Szám-jel próba, Képkiegészítés) egyértelmûen kimutatható a nyílt verbális mediáció facilitáló hatása, így ezek megoldását a nyelvi sérülés hátrányosan befolyásolhatja. Aklinikai gyakorlatban az SLI tüneteit mutató gyerekek vizsgálatára nonverbális tesztek is használatosak (pl. Raven). Emellett a vizsgálati protokollba gyakran átvételre kerülnek eredetileg hallássérültek számára kifejlesztett, halló gyermekekre külön normaértékkel rendelkezõ eljárások (pl. Hiskey-Nebraska Tanulási Alkalmassági Teszt, Snijders-Oomen Non- verbális Intelligenciateszt, Leiter Nemzetközi Performációs Skála) is, mivel ezek pantomimikai eszközök használatával minimalizálják a verbalitás szerepét. Az SLI-koncepció implicit módon magába foglalja azt a nézetet, mely szerint az általános fejlõdési késés minõségileg, az okok és a prognózis szempontjából is eltér a szelektív nyelvi károsodást mutató esetektõl. A leginkább elterjedt definíciók ennek alapján szigorú kritériumokat alkalmaznak, s kizáró tényezõként kezelik a 85 alatti performációs IQ-értéket. Számos kutató ugyanakkor engedékenyebb meghatározással dolgozik, amikor választóvonalnak a nonverbális intelligenciateszt alapján számított IQ 80-as értéket tekinti. Az intelligenciaszintre vonatkozó normalitáselv betartását – hasonlóan a hallásállapotra, a neurológiai és pszichés státuszra, a környezeti feltételekre vonatkozó kitételekhez – elsõsorban kutatásmódszertani megfontolások motiválják. A diagnosztikus kritériumok fellazítása etiológiai és tüneti szempontból igen heterogén vizsgálati mintát eredményez- ne, megnehezítve ezáltal a háttértényezõk kontroll alatt tartását, az összefüggések értelmezését, s voltaképpen magát a "specifikusság" tényét tennék erõsen vitathatóvá. Természetesen klinikai szempontból (vagyis annak eldön- tésére, hogy szükséges-e a terápia vagy sem) nem indokolt a szűkítõ meghatá- rozás alkalmazása. Az e területen eddig folytatott kutatások azt a feltételezést támasztják alá, mely szerint az IQ a normalitás övezetén belül (melynek alsó határa a 70-es érték) meglepõen csekély hatást gyakorol a terápia iránti érzékenységre. Mint azt Fey, Long és Cleave megjegyzi (id. BISHOP, 1997), a nyelvi sérülést mutató alacsony IQ-jú gyerekek a beszédfejlesztés hatását éppen ugyanannyira képesek hasznosítani, mint átlagos IQ-jú társaik.


2.4. A diagnosztikus folyamat megtervezésének elméleti megfontolásai


A diagnosztikus protokoll összeállításának a nyelvelsajátításban szerepet játszó tényezõk együttes figyelembevételén kell alapulnia. Megítélésünk szerint ezen tényezõk számbavétele elõsegíti a nyelvi tünetek és az okok közti összetett kapcsolatrendszer áttekintését, s különösen hasznosnak bizonyul a differenciáldiagnosztikai kérdések szempontjából. Az egyéni esetek megíté- lésekor a beszédelsajátításban szerepet játszó komponensek fejlõdésérõl, ill. aktuális állapotukról rendelkezésre álló információk között próbáljuk az összefüggéseket feltárni, azaz az adott probléma értelmezéséhez szintetizáló, integráló szemléletmód szükséges.

A nyelvelsajátítást befolyásoló faktorokat két nagy csoportra szokás osztani. Az ún. külsõ, környezeti tényezõk a nyelvi minta, az input minõségét és mennyiségét határozzák meg. Ezek közül a nyelvi zavarok szempontjából legfontosabb tényezõkként a család szocioökonómiai státuszát (socioeconomical status – SES) és összetételét (testvérek, születési sorrend), illetve a korai, különösen az elõ másfél évre jellemzõ gondozás minõségét (pl. otthoni nevelés vagy bölcsõde) szokták kiemelni. Nittrouer (1996) például jelentõs elmaradást mutatott ki alacsony szocioökonómiai státuszú családból származó gyerekeknél a beszédészlelési stratégiák fejlõdésében csakúgy, mint a fonológiai tudatosságban és a receptív szókincsben. Az alacsony SES nyelvi fejlõdésre gyakorolt hatása közvetett; az ilyen családokra a bernsteini értelemben vett korlátozott kód – szûkebb szókincs, egyszerûbb és rövidebb mondatszerkezetek, magasabb arányú névmáshasználat, zsargonjelleg –, illetve sajátos, fõként imperatívuszt használó, rövidre záró kommunikációs stratégiák jellemzõk, csakúgy, mint a nevelõotthonban dolgozók gyerekekhez intézett beszédére (LÕRIK, 1985). Modern statisztikai elemzéssel bizonyította a fentieket Raviv és mtsai (2004). Több mint 1000 hároméves gyerek nyelvi képességét, családjuk szocioökonómiai státuszát, illetve anyjuk szülõi érzékenységét (maternal sensitivity) vizsgálva azt találták, a SES-faktorok és a nyelvi képesség mutatói között parciális mediátort képeznek a nevelkedés változói, így az anyának a gyerekével szemben mutatott érzékenysége és az otthoni-családi környezet kognitív stimuláló hatása. Azaz, a család anyagi helyzete a gyerek neveltetési környezetének befolyásolása által rontja a hároméves kori nyelvi teljesítményeket: egyrészt gátat szab a kellõképpen sokrétű, stimuláló tapasztalatszerzésnek, másrészt a bizonytalan egzisztenciális körülmények és az ezek okozta stressz olyan anyai viselke- désformákat alakítanak ki, melyek a nyelvi fejlõdésre nézve kedvezõtlen érzelmi légkört eredményeznek a gyerek számára. Kiderült az is, hogy ezek a tényezõk inkább befolyásolják a receptív, mint az expresszív nyelvi képességet, ami összhangban van más kutatók hasonló vizsgálataival (pl. REZNICK 1997, MURRAY ÉS HORNBAKER 1997).

Azt, hogy a gyermek a rendelkezésre álló nyelvi inputot hogyan tudja kezelni, mit tud abból hasznosítani, az ún. belsõ faktorok determinálják. A belsõ tényezõk közül a rizikófaktorok feltárását célzó vizsgálatok a nem, a genetika, a pre-, ill. perinatális események (pl. koraszülöttség, alacsony születési súly), a hallásállapot, a beszédmotorium, a tanulási képesség, a neurológiai státusz és az esetlegesen elõforduló pszichiátriai problémák szerepére hívják fel a figyelmet (KNIJFF, 2003). Ami a nyelvfejlõdési zavar genetikáját illeti, régi megfigyelés a gyógypedagógiában, hogy a beszéd- és nyelvi zavarok családi halmozódást mutatnak, azaz legalábbis a hajlam örökletes lehet. Ezt támasztják alá Kovac és munkatársai (2002) ikerkutatásai, amelyek szerint egypetéjû ikreknél 0.70, kétpetéjûeknél pedig 0.46 a specifikus nyelvi zavar konkordanciája, vagyis annak esélye, hogy ha az egyik gyermeket SLI-osként diagnosztizálták, akkor a másik is érintett. Stromswold (2000) számos vizsgálatot áttekintõ összefoglalója szerint az SLI-os esetek 46%-ban a rokonoknál is volt valamilyen nyelvfejlõdési eltérés. Bishop (2001) széles körû vizsgálata, amely az ikertestvérek idõvel megszûnt zavarait is számításba veszi, egypetéjű ikreknél a nyelvi zavarok 95 %-os, míg kétpetéjûeknél csak 45 %-os együttjárását mutatta ki.

A felsorolt tényezõkkel kapcsolatos információk begyûjtése a diagnosztikus folyamat során többféle módon (pl. célzott megfigyelés, anamnesztikus adatok kikérdezése, tesztek felvétele), különbözõ végzettségû szakemberek (pszichológus, gyógypedagógus, orvos) együttmûködésével valósulhat meg.


3. A kognitív funkciózavarok mint a nyelvfejlõdési zavar oki tényezõi

A nyelvfejlõdési zavarok nyelven kívüli aspektusai iránti érdeklõdés alapvetõen két tényezõre vezethetõ vissza. A vizsgálatok egyik vonulata gyakorlati megfigyelésbõl táplálkozik. A klinikai szakemberek arról számolnak be, hogy a nyelvi zavart mutató gyerekek gyakran olyan feladatok megoldásában is problémákkal küzdenek, amelyek kevéssé vagy egyáltalán nem kívánnak meg nyelvhasználatot. A nyelvi és a nyelven kívüli deficitek együttes megjelenését többféleképpen interpretálhatjuk. A nonverbális deficitek a nyelvi tünetekért is (részben) felelõsek lehetnek, így az SLI-ra jellemzõ nonverbális sajátosságok tanulmányozása közelebb vihet a nyelvelsajátításban szerepet játszó specifikus kognitív képességek beazonosításához. Az is lehetséges azonban, hogy együttes elõfordulásról, semmint ok-okozati viszonyról van szó. Két magasan szervezett rendszer ugyanis egyszerre károsodhat pusztán azért, mert mind a kettõ viszonylag sérülékeny, ehhez nem szükségszerû a két rendszer közti szerves összefüggés feltételezése. Ez a kérdéskör már átvezet a következõ motivációs tényezõhöz. Akutatások másik vonulata elméleti indíttatású, a nyelvelsajátítás terén folyó kutatásokhoz csatlakozik, amelyben a nyelv és a gondolkodás közti viszony alapvetõ kérdésként fogalmazódik meg. A nyelvfejlõdési zavar tüneteit mutató gyermek nonverbális helyzetekben megmutatkozó jellemzõit elsõsorban Piaget nyomdokaiban haladó kutatók helyezik vizsgálatuk középpontjába. Az univerzális-konstruktivista álláspont szerint a nyelvi fejlõdésben nem nyelvspecifikus folyamatok zajlanak, annak szintjeit nagyban befolyásolja a kognitív fejlõdés (COLE, COLE, 1997; TOMASELLO 2000).

A nyelvfejlõdési zavart mutató gyermekekkel végzett kísérleti tanulmányok között sok olyat találunk, amely valamely, az érintettek sajátos problémái szempontjából jelentõsnek vélt specifikus részképesség(ek) vizsgálatát célozza meg. Amennyiben egy adott kognitív funkció deficitje a nyelvfejlõdési zavarral küzdõ gyermekeknél kimutatható, úgy a kutatók kísérletet tesznek arra, hogy a tüneti képpel összefüggésben annak szerepét megmagyarázzák. Anyelvfejlõdési zavar magyarázó modelljei szempontjából a döntõ kérdés nem is az, hogy léteznek-e ilyen deficitek, hanem sokkal inkább akörül forog a vita, hogy ezek a kapcsolódó deficitek meg tudják-e magyarázni a nyelvi problémákat (LUKÁCS, 2004). A nyelvfejlõdési zavarra kognitív nézõpontból tekintõ kutatók azt feltételezik, hogy bizonyos funkciózavarok nem pusztán kísérõjelenségei vagy esetleg következményei a nyelvi deficitnek, hanem annak létrejöttében oki tényezõként szerepelnek. A következõkben röviden összefoglaljuk a nyelvi zavar kapcsán legtöbbet vizsgált kognitív részképességeket, ill. az azokra épülõ modelleket.


3.1. A bemenetfeldolgozás általános vagy specifikus zavara

A nyelvi zavarral küzdõ gyermekeknél gyakran figyelhetõk meg különféle kognitív funkciózavarok. A kognitív elméletek egyik csoportja az SLI hátterében átfogó jellegû kognitív kapacitásbeli korlátokat tételez fel, mivel ezek a gyerekek sokféle nyelvi, figyelmi, ill. választásos feladatban gyengébben szerepelnek. Az általános feldolgozási nehézséggel operáló magya- rázatokban tulajdonképpen teljesen elvész a specifikus mozzanat a nyelvi zavar természetébõl, ráadásul nem igazán képesek az érintett folyamatokat differenciált módon megragadni (LEONARD, 1998; PLÉH, 2003).

A kognitív elméletek közül több is valamilyen specifikus mûködés deficitjét igyekszik beazonosítani. A legnagyobb hagyománya azoknak az elképzeléseknek van, amelyek szerint bizonyos feldolgozási nehézségek húzódnak meg a nyelvfejlõdési zavarra jellemzõ tünetek hátterében. Egyes szerzõk álláspontja szerint ezek a feldolgozási nehézségek a nem nyelvi viselkedés területén is megnyilvánulnak, míg mások inkább a verbális inputhoz kötõdõ eltéréseket tételeznek fel.

A nyelvfejlõdési zavar kapcsán egyik legtöbbet vizsgált terület az auditív észlelés. A Paula Tallal nevéhez köthetõ elmélet a nyelvi tünetekért a gyorsan változó hangsorozatok feldolgozásának zavarát teszi felelõssé. Tallal és Piercy (1995) vizsgálatsorozatot végzett nyelvi zavart mutató gyermekek idõrend-feldolgozási képességével kapcsolatban. Olyan eljárást dolgoztak ki, amelyben az észlelés különféle aspektusait egységesen tudták vizsgálni, függetlenül az alkalmazott inger típusától (verbális, nem verbális akusztikus, ill. vizuális). A diszfáziás csoport eredményeit kor, nem és nonverbális intelligenciaszint alapján illesztett kontrollcsoporttal hasonlították össze ún. "ismétléses" (az egyik inger megjelenésekor az 1-es gombot, a másiknál a 2-es gombot lenyomásával kell válaszolni, miközben azokat egymásután adták, pl. 1, 1; 2, 1; 2, 2) és "ugyanaz-különbözõ" (ha az ingerpár egyforma az 1-es, ha különbözõ a 2-es gombot kell választani) technikán alapuló kísérleti helyzetekben. Az auditív feldolgozás vizsgálata során változó magasságú szinuszos hangokat mutattak be és az ingerek közti intervallum hosszát manipulálták. A hangokat fokozatosan egymáshoz közelítve bemérték az összeolvadási küszöböt. Eredményeik szerint a nyelvizavar-csoport teljesítménye mindkét elrendezésben visszaesett, ha az ingerközi intervallum 150 ms-nál rövidebb volt. A csoport teljesítménye javult, amikor az ingerek idõtartamát vagy a köztük lévõ szünet hosszát megnövelték. A szerzõk ez alapján azt a következtetést vonták le, hogy az alapvetõ problémát az auditív feldolgozás sebessége jelenti, azaz az érintett gyerekek nem képesek pontosan elkülöníteni a gyors ütemben, szukcesszíven adott akusztikus információkat. Tallal és Piercy érvelése szerint a hangingerek feldolgozási zavara általános, azaz nem nyelvspecifikus jellegű. Mégis befolyásolja a beszédészlelést is, mivel megnehezíti a gyors formánsátmenetek közti különbségtételt (pl. felpattanó zárhangok esetében). Az elemi akusztikus feldolgozási zavar így végsõ soron elégtelen nyelvtani distinkciókhoz vezet. Az elemi akusztikus magyarázatnak egyébként lényeges terápiás konzekvenciái is vannak. Tallal és mtsai kimutatták, hogy lassított akusztikus átmenetekkel való gyakoroltatás jelentõs mértékben csökkenti az érintetteknél a grammatikai tüneteket (PLÉH, 2003; CSÉPE, 2003).
 
Gyakorlati megfigyelések alapján a nyelvi zavart mutató gyerekek ritmusképessége gyenge. Cromer (1995) idézi Griffiths beszámolóját, mely szerint az érintett gyermekcsoport komplex nem verbális ritmikus minták reprodukciójában igen gyengén szerepel. Kracke (id. CROMER, 1995) gyakorlati megfigyelései során úgy tapasztalta, hogy amíg a hallássérült gyerekek örömüket lelik a ritmikus tevékenységekben, addig az SLI-os gyerekek e téren kifejezett hátrányokkal küzdenek. A különbséget kísérleti úton ellenõrizte, amelynek során nonverbális IQ alapján illesztett receptív nyelvi zavarral küzdõ, hallássérült, illetve ép nyelvi képességű csoportok teljesítményét vetette össze. Eredményei azt mutatták, hogy az SLI-os gyerekek lényegesebben rosszabbul teljesítenek mind az auditív, mind pedig a vibrotaktilis ritmusok esetében, a ritmuszavar tehát több modalitásban is jelentkezik.

A nyelvfejlõdési zavar szakirodalmában igen korán megjelent az az elképzelés, hogy a nyelvi tünetek az emlékezet sérülésével állnak összefüg- gésben. Menyuk (1995) egy 1964-ben végzett vizsgálatában azt találta, hogy a nyelvi zavart mutató gyermekek utánmondási képessége ép beszédű társaikhoz viszonyítva jellegzetes eltéréseket mutat. Eredményei közül témánk szempontjából az tûnik legfontosabbnak, hogy az SLI-osok esetében – ellentétben a kontrollcsoporttal – a mondat hosszúsága határozottan összefüggött a mondatismétlés pontosságával, a mondatismétlési készség színvonala pedig általában a spontán beszédkészséghez volt hasonló. Az egyik legnépszerûbb, Baddeley, Gathercole és Papagno (1998) nevével fémjelzett modell a lényegi eltérést a fonológiai munkamemória mûködésében látja. A szerzõk a fonológia hurokvizsgálatára általuk kifejlesztett álszóismétlési teszt segítségével kimutatta, hogy ezek a gyerekek az egy-két szótagból álló logatomok reprodukciójára a kontrollcsoporttal megegyezõ szinten képesek, azonban ennél hosszabb hangsorok esetében teljesítményük drasztikusan visszaesik. Baddeley-ék szerint az SLI-os gyerekek gyenge teljesítménye ezekben a helyzetekben sokkal inkább a munkamemória korlátozottságával magyarázható, ehhez képest az artikulációs eltérések szerepe kisebb. Számos kutatócsoport (pl. Joanisse és Seidenberg, id. WEBSTER, SHEVELL, 2004) igazolta ezeket az eredményeket, s mára széles körben elfogadottá vált, hogy a fonológiai munkamemória fejletlensége az SLI magsérülésének tekinthetõ. Általánosságban elmondható, hogy az SLI-os gyerekek az álszóismétlési tesztek standardizált változataiban rendszerint gyengén szerepelnek. Ráadásul az alacsonyabb emlékezeti teljesítmény ifjú- és felnõttkorban, a gyermekkorra jellemzõ nyelvi tünetek megszûnése után is perzisztensen kimutatható.

 
3.2. A kognitív funkciózavarok és a nyelvi teljesítmény lehetséges összefüggései

A nyelvi input feldolgozásának többé-kevésbé specifikus nehézsége tehát rendszeresen felmerül az SLI-populációval, de legalábbis egyes alcsoportjaival kapcsolatban. Felvetõdik tehát a kérdés, vajon a nyelven kívüli kognitív deficitek hogyan hozhatók összefüggésbe a nyelvi teljesítményben mutatkozó tünetekkel.

Leonard felszín-hipotézise szerint (pl. LEONARD, 1998) a grammatikai egyeztetés hibái nyelven kívüli, felszíni avagy perifériás korlátozottságra vezethetõk vissza. Szerinte a nyelvi zavaros gyerekeknél az auditív percepció, illetve az általános feldolgozási kapacitás fejlõdési elmaradása következtében nehézkes a perceptuálisan kevéssé kiemelkedõ morfémák észlelése. Mármost, az angol egyeztetési morfémák, az –ed és –s igeragok alakilag mindössze egy zörejhangból állnak, észlelésüket ezenfelül tovább nehezítik bizonyos fonetikai kontextusok, pl. szóvégi mássalhangzó-klaszterek vagy gyakori ige-tárgy kapcsolatok stb. Ennek következtében gyakran elõfordul, hogy nem észlelik az egyeztetési morfémák egyes allomorfjait, ami következetlen nyelvi tapasztalatszerzéshez vezet és problémákat okoz a morfológiai rendszerszerűség feltérképezésében, a paradigmák kiépítésében. Az SLI-osok nehézsége tehát korlátozott kognitív képességekbõl fakad, ami a nyelvtani reprezentáció kiépítését okozza. Hasonló predikciók következnek Tallal és Piercy (1976) auditívészlelésideficit-elméletébõl is.

Bates és kollégái kognitívfunkcionalista álláspontja szerint a nyelvi fejlõdésben általánosabb, más kognitív készségek elsajátítására is jellemzõ tanulási folyamatok zajlanak. A nyelvtani fejlõdés szerintük az elemzetlenül megtanult verbális megnyilatkozások mintázatának felismerése, empirikus általánosítások útján történik, melynek elõfeltétele a lexikai elemek kritikus tömegének elsajátítása. Tagadják a grammatikai és a lexikai fejlõdés disszociációját, szerintük a korai életszakaszban utóbbi megelõzi és elõfeltételezi a másikat. Elméletükben a rövid távú emlékezet és az inputfeldolgozás deficitje magyarázza a nyelvi zavarban általánosan megfigyelhetõ szótanulási nehézségeket, az átlagtól jelentõsen elmaradó szókincsnívót. A verbális input feldolgozási deficitjeibõl az következik, hogy több elõfordulásra van szükség egy szó elsajátításához, ami lassú, gyakran következetlen szóalaki anomáliákkal járó szókincsfejlõdést eredményez. Ez azonban nem marad elszigetelt diszfunkció; miután a nyelvtan elsajátítása egy bizonyos életkoron túl (szenzitív periódus) már sokkal kevésbé hatékony, a szótanulás elmaradása maga után vonja a grammatikai fejlõdés zavarát is (MARCHMAN és BATES 1994).

A nyelvi zavar általános és specifikus inputfeldolgozási magyarázatait egyszerre támogatják és kényszerítik továbbfejlesztésre a specifikus nyelvi zavar tüneteinek nyelvközi összehasonlításáról szóló tanulmányok. Ezek a kutatások egyre biztosabb alapot nyújtanak annak kijelentéséhez, hogy SLI-ban nem lehet szó a mentális nyelvtan szelektív, nyelvtani jegyekben megfogalmazható károsodásáról, mely az elsajátított nyelvtõl független lenne. Épp ellenkezõleg, a különbözõ nyelveket tanuló gyerekek nyelvtani szempontból egészen más hibákat követnek el. Nem világos azonban, hogy az alacsony feldolgozási sebesség, illetve a munkamemória vagy az auditív percepció zavara önmagában miért okozna ennyiféle tünetet. Az inputfeldolgozási elméletekkel szembeni kihívás annak bemutatása, hogy ugyanazok a területáltalános vagy területspecifikus kognitív deficitek hogyan vezethetnek nyelvtípusonként eltérõ tünetekhez.

A nyelvi zavar által a legtöbb nyelvben érintett inflexiós morfológia tüneteivel kapcsolatban Leonard (2000) nyomán a következõ tipológiai megállapításokat tehetjük. Az olasz, spanyol, héber, német és az angol adatok összevetésébõl paradox módon az derül ki, hogy minél gazdagabb egy nyelv inflexiós rendszere, annál jobban alkalmazzák a ragozást a nyelvi zavart mutató gyerekek. Eszerint az olasz ragozási rendszer, amelyben a különbözõ számú és személyű igealakok szisztematikusan és perceptuálisan jól elkülöníthetõ (egy-két szótagos) ragokkal vannak megjelölve, könnyebben elsajátítható az angolnál, amelyben a gyakori ragozatlan igetõelõfordulások megnehezítik a nehezen észlelhetõ (mindössze egy zörejhangból álló) ragok használati mintázatának elsajátítását. A különbség tehát kettõs, egyrészt a ragozási paradigma felépítésében, másrészt a toldalékok perceptuabilitásában áll. A ragozási hibák minõségét szintén az anyanyelv típusa határozza meg: a kevéssé ragozó angolban és svédben a jellemzõ hiba az infinitívusszal (azaz számra, személyre és idõre nézve jelöletlen alakkal) való helyettesítés. Az angolban ez a ragozatlan igetõ pl. plays ’játszik’ helyett play ’játszani’, míg a svédben inflexiósan jelölt forma pl. klipper ’vág’ helyett klippa ’vágni’. A mindig ragozó olaszban e helyett más, rendszerint nyelvtanilag és alakilag kevésbé komplex ragozott alakkal való helyettesítés fordul elõ, pl. a többes szám harmadik személyű dormono ’alszanak’ helyett az egyes szám harmadik személyű dorme ’alszik’. A héber gyerekek ragozási teljesítményének elemzése azt mutatja, a ragozási rendszer komplexitásának egy bizonyos foka azonban már akadályt jelent; a héber gyerekek a számon, személyen és idõn túl a nyelvtani nemet is jelölõ múlt idejû ragozásban gyengébbek a kontrollgyerekeknél, míg a nemet nem jelölõ jelen idejű ragozásban nem mutatnak elmaradást (DROMI, LEONARD, ADAM és ZADUNAISKY- EHRLICH, 1999).

A funkciószavak – segédigék, névelõk, névmások, klitikumok (simulószók) – használatának nyelvközi tüneti összevetése hasonló tanulságokkal szolgál. Az angolban a legjellegzetesebb a névelõk és a segédigék elhagyása pl. Lion biting him ahelyett, hogy The lion is biting him ’Az oroszlán megharapja õt’, míg az olaszban szintén a névelõk és a preverbális, névmási szerepû klitikumok maradnak el gyakran pl. Gina vede ahelyett, hogy Gina lo vede ’Gina látja õt’. Ezek között a hibák között egy prozódiai tényezõ, a fonológiai frázison belüli helyzet és a hangsúly a közös nevezõ. A problémát jelentõ morfémák mind hangsúlyt megelõzõ hangsúlytalan helyzetben jelennek meg, ami észlelhetõség és produkció szempontjából is a leggyengébb pozíció. Emellett szóló érv, hogy a morfémastátusszal nem bíró, hasonló pozícióban megjelenõ szótagok elhagyása is tipikus, pl. az olaszban a pecora helyett peca (bárány) (LEONARD 2000).

Az inputfeldolgozási deficiteket nyelvspecifikus kontextusba helyezõ magyarázatok számára jelentõs támogatást jelentenek a fent említett prozódiai, paradigmaszerkezeti és perceptuális pregnanciafaktorok hatása a nyelvi produkcióra. Ezzel, ha nem is bizonyítottá, de plauzibilissé válik a feltevés, miszerint a nyelvfejlõdési zavar tüneteinek hátterében alapvetõ, és nem feltétlen nyelvspecifikus információfeldolgozási korlátozottságok húzódnak meg. Ezek az általános korlátok pedig az egyes nyelvek szerkezeti jellemzõibõl adódó sérülékeny pontokon fognak elmaradásokat okozni. A nyelvsajátos nehézségeknek nem annyira nyelvtani, mint inkább feldolgozási, nyelvtanulási szempontból vannak közös vonásai, pl. (i) nehéz észlelhetõség, (ii) szemantikai-pragmatikai, szintaktikai vagy fonológiai komplexitás, (iii) következetlen jelölés és (iv) terjedelmi hatások.


4. Összegzés

A fenti gondolatmenet azt volt hivatott bemutatni, hogy a nyelvfejlõdési zavar jelenségköre korántsem szűkíthetõ a beszéd-, illetve nyelvi képességek elmaradására; egyrészt feltételezett okaiból, másrészt nyilvánvaló követ- kezményeibõl – a tanulási helyzetek széles körében jelenik meg hátráltató tényezõként – adódóan a nyelvfejlõdési zavar sokkal inkább egyfajta komplex kognitív zavarként értelmezhetõ. A nyelvi zavarral rendszerint együtt járó nem nyelvi kognitív zavarok felfedésének jelentõsége kettõs. A megismeréstudomány elmélete számára az általános feldolgozási kapacitás és említett specifikus feldolgozási képességek (verbális munkamemória, akusztikai vagy fonológiai feldolgozás) összefüggése a nyelvi képességgel és annak fejlõdésével, mindezek genetikai determináltsága és a környezet befolyása az alapvetõ kérdés. A gyakorlat számára a differenciáldiagnosztikai és terápiás szempontok az elsõdlegesek, melyek között a performációs és verbális képességek esetleges disszociációja, az igen gyakran jelen lévõ kognitív zavarok társult jellege vagy éppen oki szerepe, illetve a nyelvi zavar specifikussága fontos, a felismerést és a megsegítést meghatározó kérdések. A kettõ természetesen összefügg: a specifikus kognitív képességek kapcsolatának feltérképezése adhat utat az átgondolt nyelvi fejlesztésnek, mely felismeri és a gyakorlatban tekintetbe veszi, hogy mely kognitív képességek fejlesztése milyen mechanizmusokon keresztül facilitálhatja a nyelvi képesség egyes területeit.

 
Irodalom
 
  • BADDELEY, A. D., GATHERCOLE, S. D., PAPAGNO, C. (1998) The phonological loop as a language learning device. Psychological Review, 105, 158-173.
  • BENTON, A. (1995) Diszfáziás gyermekek kognitív képességei. In GEREBENNÉ VÁRBÍRÓ K. (szerk.) Fejlõdési diszfázia. Tanulmányok a gyermekkori nyelvi zavarok körébõl. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskola, Budapest, 148-169.
  • BISHOP, D. V. M. (1997) Uncommon understanding. Development and Disorders of Language Comprehension in children. Psychology Press, London, 19-49.
  • BNO-10 zsebkönyv DSM-IV meghatározásokkal. Animula Egyesület, Budapest, 1998.
  • COLE, M., COLE, S. R. (1997) Fejlõdéspszichológia. Osiris Kiadó, Budapest, 294 – 331.
  • CROMER, R., F. (1995) A gyermekkori diszfáziáról nyelvi megközelítésben. In GEREBENNÉ VÁRBÍRÓ K. (szerk.) Fejlõdési diszfázia. Tanulmányok a gyermekkori nyelvi zavarok körébõl. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskola, Budapest, 93-147.
  • CSÉPE V. (2003) A nyelvi zavarok kognitív idegtudományi elemzése. In PLÉH CS., KOVÁCS GY., GULYÁS B. (szerk.) Kognitív idegtudomány. Osiris Kiadó, Budapest, 561-584.
  • DROMI, E., LEONARD, L. B., ADAM, G., ZADUNAISKY-EHRLICH, S. (1999) Verb agreement morfology in Hebrew-speaking children with specific language impairment. Journal of Speech, Language and Hearing Research, 42, 1414-1431.
  • DSM-IV Text Revision. A módosított DSM-IV. Animula Egyesület, Budapest, 2001.
  • GEREBENNÉ VÁRBÍRÓ K. (1995a) Szempontok a nyelvi fejlõdés zavarának értelmezéséhez. In GEREBENNÉ VÁRBÍRÓ K. (szerk.) Fejlõdési diszfázia. Tanulmányok a gyermekkori nyelvi zavarok körébõl. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskola, Budapest, 7-27.
  • GEREBENNÉ VÁRBÍRÓ K. (2007) A fejlõdési diszfázia és diszlexia tünetegyüttesének szerepe az iskolai pályafutás alakulásában három eset gyógypedagógiai pszichodiagnosztikai vizsgálatának tükrében. Készítette: ELTE Gyakorló Gyógypedagógiai és Logopédiai Szakszolgálat, Szakértõi és Rehabilitációs Bizottság, Országos Gyógypedagógiai Szakmai Szolgáltató Intézmény. Fogyatékos Gyermekek, Tanulók Felzárkóztatásáért Országos Közalapítvány, Budapest.
  • KNIFF, W. A. (2003) Diagnostics in children with language problems: Differences between a multidisciplinary and monodisciplinary procedure. Ph.D. thesis, Rijks University, Groningen.
  • KOVAC, I., GOPNIK, M., PALMOUR, R. M. Sibling Resemblance for Specific Components of Linguistic Competence in Families of Speech/Language Impaired Children. Journal of Neurolingustics, 15, 497-513.
  • LEONARD, L. B. (1998) Children with specific language impairment. The MIT Press, Cambridge.
  • LEONARD, L. B. (2000) Specific language impairment across language. In BISCHOP, D., LEONARD, L. B. (eds) Specific language impairment in children. Psychology Press, Hove, 115-119.
  • LÕRIK J. (1985) A szóbeli közlések mennyiségi és minõségi hiányosságai – hatásuk a beszédfejlõdésre. Pedagógusok beszédének elemzése. In GEREBENNÉ V. K. (szerk.) Szemelvénygyűjtemény a beszédhibások pszichológiája körébõl II. Tankönyvkiadó, Budapest, 23—37.
  • LUKÁCS Á. (2004) A nyelvi fejlõdés zavarai. Szegeden 2004. március 29- 31. között elhangzott elõadás PowerPointos bemutatóanyaga. Elérhetõ: http://kognit.edpsy.u-szeged.hu/download/lukacs/sli.ppt#2
  • MARCHMAN, V. A., BATES, E. (1994) Continuity in lexical and morphological development: a test of the critical mass hypothesis.
  • Journal of Child Language, 21, 339-366.
  • MCARTHUR, G. M., HOGBEN, J. H., EDWARDS, V. T. (2000) On the “specifics" of specific reading disability and specific language impair- ment. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 40, 869-874.
  • MENYUNIK, PAULA (1995) Fejlõdési diszfáziás gyermekek nyelvi problémái. In GEREBENNÉ VÁRBÍRÓ K. (szerk.) Fejlõdési diszfázia. Tanulmányok a gyermekkori nyelvi zavarok körébõl. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskola, Budapest, 42-69.
  • MURRAY, A. D., HORNBAKER, A. V. (1997). Maternal directive and facilitative interaction styles: Associations with language and cognitive development of low risk and high risk toddlers. Development and Psychopathology, 9, 507–516.
  • NITTROUER, S. (1996) The Relation Between Speech Perception and Phonemic Awareness Evidence From Low-SES Children and Children With Chronic OM. Journal of Speech and Hearing Research, 39, 1059-1070.
  • PAUL, R. (1992) Language and speech disorders. In HOOPER, S. R., HYND, G. W., MATTISON, R. E. (eds) Developmental disorders. Diagnostic criteria and clinical assessment. Lawrence Erlbaum Associates, Hillsdale, New Jersey, 209-238.
  • PLÉH CS. (2003) A nyelvfejlõdési elmaradás elméleti értelmezései. Gyógypedagógiai Szemle. Magyar Tudomány Napja 2002. Különszám, 22-35.
  • RAVIV, T., KESSENICH, M., MORRISON, F. J. (2004) A mediational model of the association between socioeconomic status and three-year-old language abilities: the role of parenting factors. Early Childhood Research Quarterly, 19, 528–547.
  • REZNICK, J. S. (1997). Intelligence, language, nature, and nurture in young twins. In STERNBERG, R. J., GRIGORENKO E. L. (Eds.) Intelligence, heredity, and environment. University Press, New York, Cambridge, 483–504).
  • STROMSWOLD, K. (1999) Cognitive and neural aspects of language acquisition. In LEPORE, E., PYLYSHYN, Z. (eds) What is cognitive science? Blackwell, Oxford, 356-400.
  • TALLAL, P., PIERCY, M. (1976) Defects of non-verbal auditory perception in children with developmental dysphasia. Nature, 241, 468-469.
  • TOMASELLO, M. (2000) Do Young children have adult syntactic competence? Cognition, 74, 209–253.
  • TOMBLIN, J.B., RECORDS, N.L., ZHANG, X. (1996) A system for the diagnosis of specific language impairment in kindergarten children. Journal of Speech and Hearing Research, 39, 1284-1294.
  • WEBSTER, R. I., SHEVELL, M. (2004) Neurobiology of Specific Language Impairment. Journal of Child Neurology, 19(7), 471–481. Elérhetõ: http://www.medscape.com/viewarticle/492981

Kapcsolat: andrea.meszaros@barczi.elte.hu, benkas@barczi.elte.hu
 

2008/2
Év: 2008
Szám: 2
Impresszum
Kommentek: 0

előző év 2008 következő év

2008/1
2008/1

2008/2
2008/2

2008/3
2008/3

2008/4
2008/4





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05