2008
2008/4

tartalom:

Súlyos, halmozott fogyatékossággal élő személyek kommunikációfejlesztésének megközelítése nyelvészeti szempontok alapján
Tőke-Farkas Vanda

A súlyos, halmozott fogyatékossággal élõ, nem beszélõ emberek kommunikációra való képességét igen gyakran az egyszerû választási helyzetek oldaláról közelítjük meg a kutatás és a fejlesztõ beavatkozás során. Sok esetben azonban már a választással kapcsolatban is felmerülnek kérdések, és az errõl szóló kutatások is felemás eredményekkel szolgálnak. Ezért a legsúlyosabban sérültek kommunikációs készségeit célzó diagnosztika és terápia folyamatához szükség lehet egy általánosabb séma felállítására, amely a kommunikáció nyelvészeti kritériumait veszi alapul. Ezek a feltételek a fejlõdés egy alacsonyabb, a választást megelõzõ fokán is megragadhatóak, és relevánsak lehetnek az épülõ kommunikációs folyamat egészére nézve. Ebben az írásban arra teszek kísérletet, hogy a Ruben (2004) által felvetett nyelvészeti szempontokat a súlyos-halmozott fogyatékosság pedagógiájában ismert módszerekkel összevessem.

Mindezzel egy diagnosztikus-intervenciós vázlat megrajzolására törekszem, amely a súlyosan-halmozottan sérültekkel kapcsolatos munka, esetleg kutatások kiindulópontjául szolgálhat.

Bevezetés

Egy 2003-ban végzett, egy megyénkre terjedõ, a képzési kötelezettségüket otthoni ellátás keretében teljesítõ súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermekekrõl készült felmérésbõl kitűnik, hogy a vizsgált gyermekek mindössze 10%-a van birtokában tõmondat szintû beszédképességnek, és további 12%-uk képes szavakat ejteni (Zahoránszky & Márkus, 2003). Négyötödük nem rendelkezik hangzó beszéddel. Ha ezen adatokat kiegészítjük azzal, hogy ugyanebben az évben a súlyos-halmozott fogyatékossággal élõ személyek számát 10-15 ezerre becsülték Magyarországon (Esztári & Márkus, 2003), elmondható, hogy az érintett csoport kommunikációs készségfeljesztése – szükség esetén a konvencionálistól eltérõ kiegészítõ és/vagy helyettesítõ módszerek segítségével – komoly kihívást jelent a szakma számára.

Amikor azonban a konkrét feljesztési feladatok meghatározására kerül a sor, gyakran elbizonytalanodunk. Ismert probléma (Kálmán, 2006), hogy számos diagnosztikus kérdéssor még negativisztikus, s arra kíváncsi, hogy mit nem tud a gyermek, esetleg olyannyira a fiatalabb, normál ütemben feljõdõ gyermekek (csecsemõk) fejlõdési sajátosságait veszi alapul, figyelmen kívül hagyva a súlyos-halmozott fogyatkosság okozta sajátos élethelyzetet (Nelson et al., 2002) és tapasztalatokat, hogy az intervencióra nézve végül csekély útmutatással szolgál.

Van-e választásunk a választáson kívül?

Mi lehetne a kiindulópont egy diagnosztikus-intervenciós folyamatban? Gyakran hangúlyozzuk a választási lehetõségeket, mint az életminõség egy fontos aspektusát (Schwartzman et al. 2004). Hogyan hozzuk a klienst választási helyzetbe? Honnan tudhatjuk, hogy mely választási helyzet bír jelentõséggel számára, vagy hogy – nem csupán sérülése, de környezeti lehetõségei és élettapasztalata okán – érti-e egyáltalán a választási helyzetet, és ha választott, megvan-e benne az iniciatíva, hogy döntését partnerével megossza? Egyáltalán észleli-e a partnert? Elmondhatjuk-e, hogy képes választani az egyén akkor, ha a mozzanatot véghezviszi ugyan, de nem fejez ki preferenciákat a segítségével?

Amikor a súlyos fogyatékossággal élõ emberek kommunikációs készségeit a választási szituáció oldaláról közelítik meg a kutatók, gyakran meglepõ és elgondolkodtató eredményeket kapnak.

Egy Rett-szindrómás kislányokkal végzett kutatás (Sigafoos et al., 1995) arra keresett választ, hogy a vizsgált gyermekek képesek-e a megadott - konkrét esetben ételek, italok és játékszerek közötti - választási lehetõséggel élni. Valamennyi vizsgált, szimbolikus kommunikációs eszközöket nem használó gyermek képes volt aktívan részt venni a feladatban, és választását tekintettel vagy gesztussal kifejezni. Ugyanakkor választásaikban nem voltak "következetesek", nem rajzolódtak ki ingerpreferenciáik. A kutatók számára felmerült a kérdés, hogy vajon tudtak-e a gyermekek egyáltalán diszkriminálni az ingerek között, ill. hogy korábbi tapasztalataikra építve tisztában voltak-e a választásaik következményével. Feltételezéseik között szerepelt az is, hogy esetleg a felkínált lehetõségek egyike sem volt motiváló hatású (pl. italok közötti választás akkor, amikor a gyermek nem szomjas). A kommunikáció feltételrendszerének különféle szintjeit érintõ kérdések ezek, és még finomabb megközelítés szükségességét sejtetik e témában.

Egy másik vizgálatban (Schwartzmann et al., 2004) súlyos értelmi fogyatékos, nem beszélõ felnõttek boldogság-megnyilvánulásait (mosoly, vokalizáció, arckifejezés) rögzítették, miközben különbözõ élelmiszerek közötti választást tettek lehetõvé a számukra. Bár a szerzõk hipotézise szerint a választási lehetõségek és a preferált ingerek jelenléte az életminõség szempontjából kiemelt jelentõséggel bír, a kísérlet során az elégedettségre utaló megnyil- vánulások száma meglepõen alacsony volt.

Ugyanakkor az önállóságnak egy magasabb fokával rendelkezõ fiatalemberrõl szóló esettanulmány (Bambara et al., 1995) arról számol be, hogy a számos köznapi teendõre heves tiltakozással és az együttmûködés megtagadásával reagáló kliens protestáló megnyilvánulásai jelentõsen csökkentek azáltal, hogy a segítõk a mindennapi tevékenység folyamatába számos választási lehetõséget iktattak be. Fontos megjegyezni azonban, hogy a fiatalember a választási lehetõségeket nem a feladatok megváltoztatására használta, és végül napi tevékenységetit – rendszeres választási helyzetek közbeiktatása mellett – gyakorlatilag változatlan formában végezte el. Feltételezhetõ tehát, hogy az elutasítást nem az okozta, hogy az önellátási tevékenységek során nem volt képes preferenciáit kifejezni, hanem az, hogy egyszerûen nem volt választási lehetõsége.


A választásra való képességgel kapcsolatban felmerült kérdésekre egy lehetséges feleletként kínálkozik Light (2002) észrevétele, miszerint a környezet hajlamosabb a megnyilvánulások egy leszűkített csoportját, a fizikai szükségletek kifejezését kommunikációs viselkedésként értelmezni, és gyakran kerülnek ezek a tartalmak a diagnosztika és az intervenció fókuszába. Ugyanakkor egy másik, igen fontos aspektus, a szociális kötõdés (social closeness) igénye és a figyelemfelkeltésre tett kísérletek kevesebb figyelmet és megerõsítést kapnak. Ezeket a funkciókat azonban már nehézkes lenne csupán a választás eszközével megközelíteni.

A kommunikáció nyelvészeti szempontú megközelítése

Mivel a kommunikáció nem definiálható másként a sérült emberek esetében sem, mint nem sérült társaiknál (Márkus, 2003), érdemes áttekinteni, hogy a nyelvészet mely kitételeket tartja fontosnak ahhoz, hogy kommunikációról beszélhessünk. A kommunikáció fogalmának túlzott kiszélesítése nem ajánlott (Schäffer, 1999). A definíciós "engedékenység" következményeként nehezítetté válhat a diagnosztika, és elmosódhatnak a konkrét feladatok.

Ruben (2004) siketvak emberekkel foglalkozó gyógypedagógusként a saját területén nyert gyakorlati tapasztalatokat veti össze a nyelvészet néhány kommunikáció-meghatározásával. A felismert összefüggéseket tovább alkalmazza az alternatív kommunikáció során felmerülõ nehézségek magyarázatában.

Mely területek problémái merülhetnek fel az alternatívan kommunikáló személy és környezete interakciójában?
  1. A kommunikáció felfedezése
  2. A felek részérõl egy közös célpontra irányuló figyelem (joint attention, gemeinsame Aufmerksamkeit) és az aktív társalgásvezetés
  3. Aszimmetria a szereposztásban
  4. A rendszer lassúsága
  5. Pragmatikus leszűkültség
  6. Félreértések, nem-megértés és kommunikációs rövidzárlat

Ehelyütt a súlyosan-halmozottan sérült, az alternatív kommunikációval ismerkedõ (beginning communicators, Light et al., 2002) népességcsoport szempontjából – véleményem szerint – elsõdleges fontosságú területeket emelem ki és részletezem. Ezek pedig a kommunikáció felfedezése és a partnerorientáció, valamint a közös figyelem témakörei.

Az ezt követõ szintek jelentõségét, problémáit, azokra a megoldási javaslatokat a hazai (Kálmán, 2006; Kálmán, 2007) s a külföldi szakirodalom (Beukelman & Mirenda, 2005, Light & Binger, 1998) részletezi.

1. A kommunikáció felfedezése – az intencionalitás kérdésköre

Amikor a személy külsõ eseményekre vagy valamely belsõ állapotára spontán módon, nem a változtatás szándékával pl. légzésritmus-változással, hangadással, izomtónus- vagy posztúraváltoztatással, végtagmozdulattal stb. reagál (spontaneous behaviors, Siegel & Cress, 2002), nem-intencionális viselkedésrõl beszélünk. Amennyiben a környezet e jelzésekre következetesen úgy reagál, mintha azok a befolyásolás szándékával jelentek volna meg, a személy fokozatosan megtanulja azokat céltudatosan produkálni (Beukelman & Mirenda 2005). Erre utal a mellékelt ábra elsõ elágazása. A kommunikációnak ezen az elemi szintjén "a partnerhez való mindennemû kölcsönös alkalmazkodás és befolyásolás" (primér kommunikáció, Mall, 1992) segítésével a szándékosság, azaz az intencionalitás kiépítése a cél.
A kommunikáció felfedezése - az intencionalitás kérdésköe

Annak élménye, hogy adott cselekvések útján elérhetünk valamit környezetünknél, alapvetõ lépés a kommunikáció fejlõdésének útján. Amennyiben tehát a figyelemfelkeltés és az egyszerű elfogadás és elutasítás egyéni jelzései még nem figyelhetõk meg az egyénnél, az intervenció elsõ feladata ezek kialakítása kell, hogy legyen (Beukelman & Mirenda, 2005).

2. Partnerorientáció és "joint attention"

Amennyiben az intencionalitás már megjelent a személy viselkedésében, tehát tudatában van annak, hogy bizonyos cselekvéseivel szándékosan befolyásolni képes a környezetét, akkor a kommunikáció következõ építõkövéhez érkeztünk: a partner, mint partner – s nem eszköz – észlelése, azaz a figyelem a partner és a kommunikáció tárgya közötti megosztása. Ha az egyén már céltudatosan partneréhez fordul jelzésével, és kettõjük közös figyelmét igyekszik a cél, azaz a kommunikáció tartalma felé irányítani (joint attention, Ruben 2004), interakcióról beszélünk. Errõl informál az ábra következõ elágazása.

A következõ aktivitások utalnak a partnerorientált viselkedésre (Siegel & Cress, 2002):
  • a személy a jelzést kifejezetten a partner felé intézi gesztussal vagy más viselkedéssel
  • váltakozva az elérendõ célra és a partnerre tekint
  • kitartóan jelez egészen az igény kielégítéséig, majd, miután célját elérte, felhagy a jeladással
  • elõfordulhat, hogy a jelzést változtatja, formálja mindaddig, míg kívánsága teljesül (azaz, míg a partner megérti õt)
  • esetleg várakozik a válaszra a partner részérõl.
  •  

A szakirodalomban az orientáció és az intencionalitás fogalma sokféle összefüggésben és jelentéstartalommal fordul elõ. Az ismert és alkalmazott megközelítések, mint Mall (1992) elsõdleges kommunikációja vagy Schäffer (1996) orientációs kommunikáció módszere – mindkettõ a legsúyosabban sérült személyekkel való párbeszéd kialakításához nyújt komplex útmutatást
– tartalmazzák az intencionális és a partnerorientált viselkedés komponenseit és feltételeit.

Az elõbbiekben bevezetett, talán szigorúnak tûnõ megközelítéssel az a célom, hogy
  1. a gyakorlati munka és a diagnosztika, valamint a kutatás terén lebontottabb lépésekben gondolkozhassunk,
  2. az ismert és alkalmazott módszerek fõbb útmutatásait az egyes kommunikációs fejlettségi szintekhez rendelhessük.

Gyakorlati konzekvenciák

Az intencionális viselkedés, azaz a cselekvések kialakítása a segítõk részérõl másféle hozzáállást és reakciókat igényel, mint a már meglévõ intencionális viselkedés továbbfejlesztése az interakció irányába. (Az ábra függõleges irányú nyilaiban az e szintekhez tartozó fejlesztési kulcsfogalmak olvashatók.) Az elsõ esetben kliensünk viselkedését, mint egy általa kezdeményezett cselekvés elsõ mozzanatát értékeljük, s reakciónkként e cselekvést folytatjuk, vagy a jelzett igény kielégítésére törekszünk. Az a célunk, hogy abban a tapasztalatában erõsítsük meg õt, hogy bizonyos cselekvésekkel változást idézhet elõ a környezetében.

Amennyiben azonban a személy már rendelkezik a szándékolt viselkedések (jeladások) egy repertoárjával, elérkezett az ideje annak, hogy a cselekvést, mint kommunikációs mozzanatot kezdjük tekinteni, s bevezessük a parnerorientáció elemeit.

Erre egy gyakorlati példa (Nafstad & Rødbroe, 1999): Egy siketvak fiatalember felfedez a környezetében egy égõ gyertyát, mégpedig úgy, hogy tenyerét többször egymás után a láng fölé tartja, majd elhúzza. Segítõje vele együtt ismétli a mozdulatot annak reményében, hogy egy hasonló szituációban, pl. egy tûzhely platnijával összefüggésben kliense emlékezni fog a közösen végzett mozdulatra, s annak – ismét közös – megismétlésével egy gesztus kialakításának útjára lépnek, amely gesztus tartalma az együtt átélt tapasztalaton fog alapulni. (Míg, ha erre a mozdulatra a gyertya elvételével reagálna a segítõ, épp a kölcsönösség lehetõségétõl esnének el, ami viszont a kommunikáció feltétele. Ugyanígy, ha válaszul a "meleg" vagy a "tûz" jelét prezentálná a személynek, szintén átugorna egy, a valódi kommunikáció szempontjából igen fontos lépcsõfokot, nevezetesen a közös tapasztaláson alapuló megosztás (Mitteilen, Ruben, 2004) kialakítását.

Gyakorlati munkánkban nem különböztethetõ meg ilyen élesen a kétféle partneri viselkedés, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy megpróbáljuk a lehetõ legpontosabban meghatározni, hogy klienseink a kommunikáció fejlõdésének mely szintjén állnak az intencionalitás és a partnerorientáció tekintetében. Csak így tudhatjuk, mit várhatunk el tõlük, és a beavatkozás mely módja szolgálja leginkább az életminõségük javítását.

Találkozunk súlyos-halmozott fogyatékossággal élõ gyermekekkel és felnõttekkel, akik hatékonyan viszik véghez akaratukat legszûkebb környezetükben. Jelzés-repertoárjukat a gondozók (leggyakrabban a szülõk) kiismerték, alapvetõ igényeik többnyire kielégítést nyernek. Mégis úgy tûnhet, hogy egy folyamat valahol elakadt, és kommunikatív partneri viszony helyett talán a "szimbiózis" kifejezéssel jellemezhetnénk a kapcsolatot. A tágabb környezet, az újdonságok felé való nyitás is akadályokba ütközhet.

P. 8 éves, súlyos mozgás-, látási és értelmi fogyatékos gyermek. Változatos vokalizációja nagymozgásokkal, sõt, mimikával kombinálva olyan finom jelzésekre is képessé teszi, melyek eredményeképp valósággal ujja köré csavarhatja az édesanyát, aki, mint a gyermek jelzéseinek egyedüli értõje, nem is bízhatja P. gondozását másra. A gyermek legkisebb jelzésére azonnal cselekszik. Bár valószínûleg P. fizikai igényei maradéktalanul kielégítést nyernek, kettõjük kapcsolata mégsem tûnik kiegyensúlyozottnak. Az anya nagy szeretettel mindent megad gyermekének, de ez az egyeduralom mégiscsak kimeríti, és leszûkíti mindkettõjük életterét. Tanácstalan P. dührohamai láttán is, amelyek minden igyekezete ellenére is csillapíthatatlanul jelentkeznek.

Itt, egy látszólag mûködõ kommunikatív kapcsolatban az intencionális viselkedés megléte vitathatatlan. Az azonban felvet kérdéseket, hogy van-e P.-nek alkalma anyját, mint partnert észlelni, és automatizmusok helyett tapasztalta-e valaha, hogy léteznek másik személyek, akikkel kommunikálni lehet. Tapasztalatom szerint az intervenciónak ez egy lényeges, ugyanakkor kényes pontja, hiszen a gondozó-gyermek jól bejáratott kapcsolatába szükséges újabb elemeket beemelni ahhoz, hogy a felekben nyilvánvalóan meglévõ potenciál kibontakozhassék.


Ugyanakkor a régi típusú, nagy intézményekben gondozott súlyosan fogyatékos emberek esetében gyakran tapasztalható, hogy az intencionális viselkedés sem alakult ki még ki náluk, valószínűleg az odaadó, állandó gondozó személyek és az életkornak megfelelõ tapasztalatszerzési lehetõségek híján. Esetükben tehát az lenne az elsõdleges cél, hogy a környezetük befolyásolására való képességüket megtapasztalhassák.

Ez is állhat a hátterében annak, hogy hasonló mértékû és összetételû fogyatékosságaik ellenére a családban élõ halmozottan sérült személyek gyakorta jobb összképet mutatnak, "kompetensebbnek" tûnnek, mint intézetben gondozott társaik.


Egy kikerülhetetlen kitérõ – Co-creating communication

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, mégsem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy kommunikációról kizárólag akkor lehet szó, ha a felek közös tapasztalatok és világismeret (Weltwissen, Linke et al., 1994) birtokában vannak. Ennek következtében az adott szituáció, amelyben a kommunikáció végbemegy, azonos jelentéssel bír a felek számára, és ez teszi lehetõvé egymás megértését (Ruben, 2004). Súlyosan és/vagy halmozottan fogyatékos személyek esetében ez azt jelenti, hogy a segítõnek kell törekednie a közös élményszerzésre és a preferált ingerek és szituációk feltérképezésére (Brown et al., 1998). Ennek keretéül szolgálnak közösen átélt rítusok (Mall, 1992) és a napi rutinok kínálta orientációs pontok (Schäffer, 1996).

Mindehhez szükséges még, hogy a súlyos fogyatékossággal élõ személyek segítõi készek legyenek a teljes belehelyezkedés útján a világról hasonló módon tapasztalatokat szerezni, mint maguk a sérült személyek, esetleg nem konvencionális csatornákon is, mint pl. egy siketvak személy esetében a tárgyi világ tapintás, szaglás, ízlelés (!) útján való megismerése (Ruben, 2004). Csak így alakítható ki a közös tapasztalatoknak az a metszete, amelyre a kommunikációt alapozni lehet. Erre építve a kommunikációs eszközrendszer létrehozása és bõvítése is a kliens személyes, a konvencionálistól esetleg igen eltérõ viselkedési repertoárjából kell, hogy kifejlõdjék. Feltételezve, hogy minden ember, a legsúlyosabban sérült is, rendelkezik azzal a veleszületett képességgel, hogy a környezetét felfedezze, a segítõk elsõdleges feladata, hogy velük közösen megélt tapasztalatokra alapozva megértsék viselkedésüket (co-creating communication, Nafstad & Rødbroe, 1999). Nem elég tehát felkínálni az ingereket, hanem közös tapasztalatokat kell szereznünk ahhoz, hogy a dialógus létrejöhessen (Ruben, 2004). Ez a feladat a segítõ(k) részérõl teljes odafordulást, elmélyült figyelmet és sok-sok idõt igényel.

Összefoglaló gondolatok

A legsúlyosabban sérült személyek sem alkotnak homogén csoportot kommunikációs készségeiket illetõen, mivel élethelyzetükbõl és tapasztalataikból adódóan az intencionalitás és a partnerorientáció különbözõ szintjeivel rendelkezhetnek. E területek közelebbi vizsgálata véleményem szerint lehetõséget ad egy finomabban hangolt diagnosztikus megközelítésre a fejlõdés bármely fokán. Akommunikáció e feltételeit érintõ kutatások pedig további adatokkal szolgálhatnának az augmentatív és alternatív kommunikációs (AAK) intervenció megtervezéséhez.

Mindenekelõtt azonban azt szeretném hangsúlyozni e vázlat segítségével, hogy az AAK intervenciónak a szimbolikus kommunikációt jóval megelõzõ szinteken is fontos szerepe van, mivel ezek a korai készségek is rend- szerezhetõk tudományos szempontok szerint. Ennek alapján lehetõségünk van a tudatos és tervezett szakmai beavatkozásra a legelemibb szinteken is.

Valamennyi, kommunikációs akadályozottsággal élõ személynek joga van az AAK intervencióban részt venni, és ez alól a legsúlyosabban sérültek sem kivételek. Számosan közülük talán nem jutnak el a szimbolikus kommunikáció szintjéig, s páran esetleg nem lesznek eszközhasználók, de megsegítésük megtervezésénél nem ez a legfontosabb szempont. Sokkal inkább az, hogy legyen egy "sín", amelyen egyéni tempójukban elindulhat- nak, és amelyen a soron következõ fejlõdési állomások mindig nyitva állnak elõttük.

 
Irodalom
  • BAMBARA, L., KOGER, F., KATZER, T., DAVENPORT, T. (1995) Embedding Choice in the Context of Daily Routines: An Experiment Case Study. Journal of the Association for Persons with Severe Handicaps 20/3. 185-195.
  • BEUKELMAN, D., MIRENDA, P. (2005) Augmentative & Alternative Communication – Supporting Children and Adults with Complex Communication Needs, Paul H. Brookes Publishing, Baltimore.
  • BROWN, F., GOTHELF, C., GUESS, D. (1998) Self-Determination for Individuals with the Most Severe Disabilities: Moving Beyond Chimera. Journal of the Association for Persons with Severe Handicaps 23/1. 17-26.
  • ESZTÁRI E., MÁRKUS E. (2003) "Pillanatfelvétel" a súlyosan-halmozottan sérült emberek élethelyzetérõl Magyarországon és az "IME"-program in: IME – Ismerkedés, megértés, együttlét Súlyos-halmozott fogyatékossággal élõ emberek életének kísérése, Kézenfogva Alapjtvány, Budapest, 13-23.
  • KÁLMÁN ZS. (2006) Mással-hangzók... Az augmentatív kommunikáció alapjai, Bliss Alapítvány, Budapest.
  • KÁLMÁN ZS. (2007) Humbug vagy hatékony módszer? Kommunikációelméleti megfontolások az augmentatív kommunikációról. Gyógypedagógiai Szemle, 2007/1. 35-44.
  • LIGHT, J., BINGER, C. (1998) Building Communicative Competence with Individuals Who Use Augmentative and Alternative Communication. Paul H. Brookes Publishing, Baltimore.
  • LIGHT, J., PARSONS, A., DRAGER, K. (2002) "There’s More to Life than Cookies" – Developing Interactions for Social Closeness with Beginning Communicators Who Use AAC. in: Exemplary Practices for Beginning Communicators – Implications for AAC, ed. Reichle, J., Beukelmann, D., Light, J. Paul H. Brookes Publishing, Baltimore, 187-218.
  • LINKE, A., NUSSBAUMER, M., PORTMANN, P.R. (1994) Studienbuch Linguistik, Nemeyer, Berlin.
  • MALL, W. (1992) Elsõdleges kommunikáció in: Halmozottan sérült, súlyosan mozgáskorlátozott gyermekek nevelése, fejlesztése – Szemelvénygyűjtemény.szerk.: Márkus E., Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskola, Budapest, 1996. 161-170.
  • MÁRKUS E. (2003) Individuális kommunikáció a súlyosan-halmozottan sérült gyermekek nevelésében. in: IME – Ismerkedés, megértés, együttlét. Súlyos-halmozott fogyatékossággal élõ emberek életének kísérése. Kézenfogva Alapítvány, Budapest, 76-88.
  • NAFSTAD, A., RØDBROE, I. (1999) Co-Creating Communication. Perspectives on diagnostic education for individuals who are congenitally deafblind and individuals whose impairments may have similar effects. Forlaget NordPress, Dronninglund.
  • NELSON, C., VAN DIJK, J., MCDONNELL, A. (2002) A Framework for Understanding Young Children With Severe Multiple Disabilities: The van Dijk Approach to Assessment. Research and Practice for Persons with Severe Disabilities, 27/2. 97-111.
  • RUBEN, J. (2004) Sei relevant! Unterstützte Kommunikation und Linguistik – Die Bedeutung der linguistischen Theorien von Grice und Sperber & Wilson als Erklärungsansatz für Probleme der Unterstützten Kommunikation. SZHCSPS Edition, Zürich.
  • SCHAFFER, F. (1996) Orientációs kommunikáció in: Márkus E. (szerk.) Halmozottan sérült, súlyosan mozgáskorlátozott gyermekek nevelése, fejlesztése – Szemelvénygyûjtemény. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskola, Budapest, 1996. 173-189.
  • SCHWARTZMAN, L., MARTIN, G., YU, C. (2004) Choice, Degree of Preference and Happiness Indices with Persons with Intellectual Disabilities: A Surprising Finding. Education and Training in Developmental Disabilities 39/3. 265-269.
  • SIEGEL, E., CRESS, C. (2002) Overview of the Emergence of Early AAC Behaviors – Progression from Communicative to Symbolic Skills. in: Reichle, J., Beukelmann, D., Light, J. Exemplary Practices for Beginning Communicators – Implications for AAC, Paul H. Brookes Publishing, Baltimore, 25-57.
  • SIGAFOOS, J., LAURIE, S., PENNELL, D. (1995) Preliminary Assessment of Choice Making Among Children with Rett Syndrome. The Journal of the Association for Persons with Severe Handicaps 20/3. 175-184.
  • ZAHORÁNSZKY M., MÁRKUS E. (2003) Felmérés a képzési kötelezettséget otthoni ellátás keretében teljesítõ gyermekekrõl Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. in: IME – Ismerkedés, megértés, együttlét. Súlyos-halmozott fogyatékossággal élõ emberek életének kísérése, Kézenfogva Alapítvány, Budapest, 24-38. 

2008/4
Év: 2008
Szám: 4
Impresszum
Kommentek: 0

előző év 2008 következő év

2008/1
2008/1

2008/2
2008/2

2008/3
2008/3

2008/4
2008/4





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05