2009
2009/1

tartalom:

Montágh Imre, az ember, a logopédus
Subosits István
(Egy befejezetlen életmű tanulságai)

Montágh ImreTöbb mint húsz esztendeje, hogy sorstragédiának is nevezhetõ körülmények között távozott az élõk sorából a XX. századi magyar logopédia egyik méltán tisztelt, kiváló egyénisége, Montágh Imre. Az utókor – kötelességéhez híven – ápolja emlékét, õrzi maradandóságát, s igyekszik ellenállni a létezés velejárójának, a feledésnek. Jóllehet, hogy egy oktatási intézmény megtisztelõ gesztusként választotta névadójának, tudományos ülésen idézték fel munkásságát, mégsem haszontalan, ha kérdésként fogalmazzuk meg: Vajon mennyire ismerjük Montágh Imre egyéniségét? Vajon a vele való ismeretség alkalmat adott-e arra, hogy a szokványos – gyakorta felületes tanár-diák – kapcsolaton túl bepillanthatunk szellemiségének, szakmai nézetrendszerének mélyebb természetébe?

"Az ember olykor sorsa mestere" – írja a lét nagy ismerõje, a drámairodalom klasszikusa, Shakespeare. (1) Ha egy életmûvet mérlegre akarunk tenni, arra kell válaszolnunk: Honnan hová? Miképp formálódott ki Montágh Imre szakmai énje, illetve miként formálta, egyengette a hazai logopédia XX. század második felében megtett útját? Életmûvének megértéséhez induljunk ki többször megírt önéletrajzából. (2)

"1935-ben születtem Budapesten. Édesanyám csak szülni jött föl. Gyermekségemet szerencsére ízes kiejtésű vidéken töltöttem Csanád (Békés) megyében. Nyelvi fejlõdésemhez kedvezõen hozzájárult a paraszti környezetem, melyet 8-9 éves koromig élvezhettem. Édesanyám érmihályfalvi, édesapám aradi kiejtésébõl az enyhe magánhangzó-hajlítás, s ha akarom, a zárt ¸ használata megmaradt számomra. Hányatott gyermek- és ifjúkoromról nem akarok szólni, mert az még mindig elintézetlen személyes sérelmem. … mélyen belém rögzült görcsök miatt tárgyilagosan szólni errõl nem tudok. (3) Tizenöt éves korom óta magam tartom el magam. A gimnázium két utolsó osztályát esti tagozaton végeztem. Jelesen érettségiztem. Érettségi után beiratkoztam a Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskolára." – Mint hallgatót Kanizsai Dezsõ, a fõiskola Logopédiai Tanszékének akkori vezetõje egy logopédiai kísérleti gyermekcsoport vezetésével bízta meg.

Folytassuk tovább az önéletrajzot: "Mint növendéke az elsõ két évfolyam elvégzése alatt önkéntes hospitálójává szegõdtem, a következõ két tanévben kötelezõen vettem részt foglalkozásain, s ezzel párhuzamosan naponta két-két órát dolgoztam mellette a lakásán, alkalmazottjaként."

Szakítsuk meg az önéletrajzot, s tegyük fel a kérdést: Mit lehetett ellesni Kanizsai tanár úrtól, akinek korszakos munkássága zömmel a XX. század elsõ felére esett?
  1. Reményt és bizalmat keltõ interaktív kapcsolatteremtést. Kanizsai Dezsõ szájából sohasem lehetett hallani, hogy reménytelen eset. Szemléletében nyoma sem volt az ilyesfajta minõsítéseknek.
  2. Közvetlenséget és természetességet, a pedagógiai konfliktusok tapintatos megoldását, amelynek kulcsa a megértés.
  3. Intuitív egyéniségismeretet, amely nem más, mint egy másik személyiség lelki összetevõinek egységben való látása, vagyis az egyén képes legyen – szinte ösztönösen – a másik ember lelkiállapotába beleélni magát. A modern szakirodalom empátia névvel illeti a régóta ismert jelenséget (gör. en- ’benne, bele’ pathosz ’érzés, indulat’). Az empátia folyamatában a másik ember lelkiállapotát – többek közt a lelki életet kísérõ jelenségekkel (arcjáték, beszéd stb.) összhangban – mintegy magunkban kell megteremteni, létrehozni, s ez alapján kell a másik lelki élményét megérteni.

A Kanizsai-féle beszédjavítási módszerek megkövetelték, hogy a logopédus rendelkezzék az egyéniségbe való intuitív beleélés képességével, empátiás tulajdonságokkal. A dadogás gyógyítását akkor koronázza siker, ha a tanár képes beleélni magát a beszédhibás lelkiállapotába, ha empátiája révén akár a legcsekélyebb eredménnyel is növelni tudja a gyermek önbizalmát. Az ún. beleélés szükséges, hogy a logopédus szokatlan helyzetekben is finoman válassza meg szavait. Eme képesség döntõen konstitucionális adottság, de az etikus magatartás, az altruista emberszemlélet tanítható és alakítható.

Montágh Imre szakmai serdülõkora ezekre az évekre esik, s a fentebb leírt viselkedésmintát kaphatta útravalóul mesterétõl. De térjünk vissza az önéletrajz adataira.

A gyógypedagógiai tanári diploma megszerzése után két esztendeig tanított a Siketnémák Váci tanintézetében. Így ír errõl az idõszakról: "Elmélyedhettem a fonetikában, és megismerhettem örök szerelmemet, a gyermeket. (…) A siketnéma gyermek pedig kíváncsi volt színészi képességeimre." A siketek tanítása felerõsítette benn az önkifejezési vágyat.

1961-ben fölkerült a budapesti Beszédjavító Intézetbe, ahol kis idõ múlva a Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskola hallgatóinak gyakorlatvezetõ tanára lett. A pályakezdõ évek logopédiai gyakorlatán szerzett tapasztalatait fogalmazta meg több tanulmányában. Leírása fõleg rendszerezõ jellegű. Az addig ismert gyakorlatokat – feltöltve saját eredeti eljárásaival – didaktikailag logikus szisztémában építette fel. A beszédhiba javításának alapelve legyen, hogy a hiba megszüntetését ne az egyoldalú, direkt természetû hangfejlesztéssel oldjuk meg, hanem a járhatóbb utat válasszuk, azaz készítsük elõ azokat a feltételeket, amelyek között a helyes kiejtés spontánabb módon, ösztönösebben jön létre. A beszédjavítás metodikai rendezõ elvét a képzésbeli sajátosságokból vezette le. A fokozatosság rendszerét a hangképzés mozzanatai, továbbá a vizuális és akusztikai szemléltetés lehetõségei szabják meg. A dadogás terápiájában megszívlelendõ jó tanácsként javasolja a gyógyító atmoszférát; ez magában foglalja a tapintatot, a megnyugtató pedagógiai légkör megteremtését, a figyelmességet, a körültekintést, az elõrelátást, a nevelési eljárások finomságát.

A beszéd pallérozása és a szó mûvészete több tekintetben is kapcsolódik egymáshoz. Montágh Imre beszédtanári mûködése ezt félreérthetetlenül bizonyította.

De kanyarodjunk vissza az önéletrajzhoz. Sokat mondóak az önmagáról vallott sorok: "Mondjuk meg õszintén, én színész akartam lenni. Az orvosi pálya érdekelt még némileg, de tanárságra nem is gondoltam, sõt egy kicsit undorított is ez a foglalkozás. Ma csak tanárnak tudom magam elképzelni, és boldog vagyok a pályán. Hozzáteszem, hogy nem olyan tanár vagyok, akiktõl gyermekkoromban undorodtam, hanem afféle játékmester, cinkostárs. Igazában húsz éve nem akarok mást, csak magam megtanulni beszélni, s ha valaki ebben társamul szegõdik, hát szintén tanulhat. Középiskolás korom óta foglalkoztatott a versmondás, s Keleti István fölkérésére az õ csoportjánál, késõbb a Népművelési Intézet tanfolyamain hasznosítottam fonetikai, logopédiai felkészültségemet."

Saját gyakorlótárat állított össze, ebben segítette versmondói múltja, a költészet iránti rajongása. 1962-ben az intézet megjelentette a gyakorlattárat Beszédtechnikai ismeretek címen. Szintén 1962-ben a Színmûvészeti Fõiskola felkérte óraadó tanárnak. Itt kezdetben beszédhibát javított, késõbb megbízták a mûvészi beszéd tanításának feladatával is. Jellemzõ természetére a bizonytalanság és kétely, amivel fogadta a megbízást; a pedagógiai lelkiismeretesség küzdött benne az elhivatottsággal és az egészséges becsvággyal. Idézzük ismét: "Elõször nagyon féltem – bár jókor jött, mert kezdtem unni a technikát – tudtam, hogy megvannak a képességeim a személyiség kibontásához, a szövegek elemzéséhez (…), de nagyon zavart, hogy nincs mûvészi diplomám, nem vagyok gyakorló mûvész. (…) Ma ott tartok, hogy látom, művészféle vagyok én, csak nem az alkotás, hanem a bábáskodás területén."

A Színművészeti Fõiskolán végzett munkájában – a korábbi tevékenységétõl eltérõen – gyökeresen új volt, hogy a katedrai tekintélytiszteletet felváltotta egyfajta közvetlen, fesztelen pedagógiai légkör. Ahogy önéletrajzában is írja, együtt dolgozott a színészjelöltekkel, játékosan, oldva a feszültséget és a görcsöket, szinte egymást tanítva tanultak. Mindig kész volt arra, hogy a fáradtságot egy-egy érdekesebb gyakorlattal elûzze, a lankadó figyelmet nyelvi játékokkal felélénkítse. A hathatósabb munkát éppen a színész játékossága, a homo ludens volta szemszögébõl erõsítette fel, ugyanis a mûvészet élesíti a tekintetet, s aki birtokolja, keresztüllát a nagy szavakon, felfigyel az emberekre, meglátja õket nemcsak kívülrõl, hanem lelki mechanizmusaik szövevényében is. A művészi ihletettségû gyakorlást nem az egyoldalú, mechanikus szövegfelmondás jellemezte, hanem kezdettõl fogva, majd egyre inkább a mûvészi tolmácsolás igénye formálta. A szavakon túli közléstartalmak felismerése és megjelenítése követelmény lett a hallgatók tudatában.

Ahogy haladunk Montágh Imre életpályáján, egyre erõsödött benne a közlés sokoldalúságának, összetettebb mikéntjének felismerése. Ez – ahogy önéletrajzában írja – valószínûleg összefügg gyermekkori indíttatásával: "Többrendbeli fizikai munkában megmerültem, s nagy hasznomra vált az életismeret és a mindenkivel szót érteni tudás területén. Kommunikációs biztonságom többek között erre vezethetõ vissza. Édesanyám szerint egészen kiskoromban is mindig én találtam ki a játékokat, amiket azután játszottunk. Ez a szokásom a mai napig megmaradt, s ennek nagy hasznát veszem a beszédnevelésben. Édesanyámmal mindig nagyon szerettük és értettük egymást, talán ennek köszönhetem gyors, bár néha felületes szeretõkészségemet, amely tulajdonság szintén jól kamatozik a pedagógiában." A színészjelöltekkel végzett munkája során egyre mélyebben gyökerezett benne, hogy a kifejez(õd)ésben mindig a hús-vér ember nyilatkozik meg. "Tanítás közben egyre világosabbá vált számomra, hogy a beszéd önmagában nem tanítható. Csakis a totális kommunikáció. Így kezdtem magam beleásni a nonverbális megnyilatkozások sűrűjébe."

Ennek az elképzelésnek gyakorlatát nem is lehetett volna jobb helyen kipróbálni, mint éppen a Színmûvészeti Fõiskolán. Az egymást ösztönzõ közös munka során vonzóbb, érdekesebb gyakorlatokkal gazdagodott a repertoár, születtek újabb könyvek, példatárak. Látószöge nem szûkült le csupán egyetlen pedagógiai és beszédpatológiai területre. Publikációi bizonyítják, hogy a gyógyulást segítõ munkájának középpontjában az egész ember állt, a maga komplikált voltában.

A pedagógiai személyiség leírásában három szempontra szokás tekintettel lenni: 1. a fejlesztõ pszichés ráhatás jellege, az értékgazdaság, egy-egy nemes eszmény szolgálata; 2. megfelelõ elmélyültség a fejlesztésre felhasznált ismeretanyagban, a hiteles isme- retek tulajdonlása, kisugárzása; 3. közlõ képesség, az informálás eszközeinek helyes alkalmazása. (4)

Montágh Imre értékvilága egyrészt a magyar beszéd hangzásának tisztaságából származott, másrészt fõiskolai tanulmányaiból. Megvolt benn az a készség, hogy tanítványai képességeit kibontakoztassa. Ez csak akkor hatékony, ha a szeretet légköre övezi a munkát. Õ rendelkezett azzal az ösztönös beállítódással, hogy önmagát mással megossza, munkált benne a szociális érzés, hogy tanítványaiban felkeltse a szunnyadó tehet- séget. Majdnem három évtizedes mûködése megerõsítette a XIX. sz. egyik kiváló pedagógusának mondását: Minden tanításnál és nevelésnél fõ dolog marad a tanító, a tanító szelleme. (5)

A fejlesztésre felhasznált ismeretanyag úgyszólván teljes mennyiségében gyakorlati irányultságú volt. Komolyan vette azt az Einsteintõl származó intelmet, hogy mindent le kell egyszerûsíteni, amennyire lehet, de nem jobban. Montágh Imre a logopédiát élet- szerûen művelte, mellõzve minden száraz doktrinér módszert, öncélú didakticizmust. Az "elméletképzés" – ahogy ezzel az újmódi kifejezéssel illetik az elméleti kutatásokat – nem az õ kenyere volt, õt a beszéd és a verbális viselkedés praktikuma érdekelte.

Írott munkáira, közleményeire is a gyakorlatiasság a jellemzõ. 1933-ban jelent meg Tóth Zoltán Általános gyógypedagógia című könyve, amelynek elõszavában (Kornis Gyula írta) az elmélet és a gyakorlat viszonyáról a következõ olvashat: "Theoria sine praxi est rota sine axi (’elmélet gyakorlat nélkül olyan, mint a kerék tengely nélkül’). (6) Hogy a magyar logopédia a XX. század második felében jeligének tekintette az idézetet, s ebben a szellemben mûvelte szakterületét, s hogy fejlõdése nem bicsaklott meg, mindezekben – több más szakember mellett – Montágh Imrének is meghatározó szerepe volt.

Szakmai konferenciákon való részvétel, tudományos disputák azonban nem igazán voltak ínyére, vélhetõen tudóskodó, fabatkát sem érõ szerepjátszásnak tarthatta ezeket, ahol nem a szakma gondjai kerülnek terítékre, ahol a külsõségeken van a hangsúly. Máskülönben nem szeretett nyílt színi vitákba bonyolódni. Ha valamivel nem értett egyet, akkor önmagának – bajsza alatt – mormolta félhalkan, ahogy a szövegkönyvek tartalmazzák: "félre", nem tetszését. Majd késõbb, négyszemközt mondta meg vitapart- nerének ellenvetéseit. Ezt mindig finoman, érzékenységet nem sértve tette.

A sikeres pedagógiai ráhatás egyik feltétele, hogy a nevelõ birtokában legyen a közlés képességének, amely speciális adottságnak tekinthetõ. Tágabb értelemben – a verbális közlési formákon túl – ide soroljuk a nyíltságot, a közvetlenséget, az õszinteséget, az azonosulást stb. A közlés tükrözze a morális elkötelezettséget. A beszéddel szemben morális követelményt Geothe ekként öntötte formába: "Ha nem lélekbõl forr szavad, / Õsi erõvel, õsi kedvvel, / Senkit magával nem ragad. / […] szívbõl-szívbe utat nem akármi, / Csak a szívbõl jött szó talál". Faust szavai további intelmekre figyelmez- tetnek: "Kevésbõl ne higíts sokat! / Ne légy kereplõs kertelõ! / A tiszta érzés, gondolat / Cifrátlan szóba ölthetõ." (7)

Montágh Imre beszédét hallgatva, e gondolatok idézõdhettek fel a hallgatóság tudatában. Szövegében nem tûrte a felesleges szavakat, a gondolatpótló nyögdécseléseket. Egyszerûen, közérthetõen fogalmazott, nem volt "szóbodorító". Csínján bánt az idegen szavakkal, mellõzte a közhelyeket. Tökéletes mellregiszterrel beszélt, felhangokban gazdag, baritonba áthajló ejtése kellemes volt a hallgató fülének. Beszédének dallam- formái szabályosan váltották egymást. Az ajkak élénk mozgásával formálta hangosabbá beszédét, ehhez járult nyílt szájüregi artikulációja.

Talán kevésbé tudott, hogy ha valami bántotta erkölcsi érzékét, esetleg becsületébe gázoltak, hamar indulatba jött, s ez meglátszott fiziognómiáján is, de amilyen hamar jött, olyan hamar el is szállt felindultsága. Egyébiránt arckifejezése sugározta a pipázó ember sztoikus nyugalmát.

Szakmai útja a hangképzés javításának látszólag egyszerű technikájából indult el, s vezetett el a beszéd, a pszichikum, az önkifejezés több dimenziójú kapcsolatának elmélyítéséhez, kölcsönös függõségük gyakorlatban is munkálódó megerõsítéséhez. A fentiekre nézve Seneca tanácsa: nem arra kell törekednünk, hogy a hangunkat eddzük, hanem a hangunk eddzen, ma, kétezer év elmúltával is idõszerû. (8)

Egy közmondás szerint, ha egy dolgot érdemes megtenni, azt jól kell csinálni. Montágh Imre jól, a jövõre nézve is példamutatóan végezte munkáját.

Fontosabb publikációinak jegyzéke (csak a megjelenés évét tüntettük fel):
Beszédtechnikai ismeretek (1962). A gyakori beszédhibák (1970). A pöszeség terápiája (1970). Tiszta beszéd (1976). A beszédfejlõdésrõl – beszédfejlesztésrõl (1976). Gyermekszínjátszók beszédnevelõ könyve (1977). Mondjam vagy mutassam?! Szó, hang, gesztus (1985). Figyelem vagy fegyelem?! (1986). Mondd ki szépen! (1987).


Jegyzetek

(1) SHAKESPEARE W.: Julius Ceasar. Ford.: Vörösmarty Mihály
(2) Az idézett részletek a Színház- és Filmmûvészeti Fõiskolának beadott önéletrajzból származnak (1973 és 1984.)
(3) Az 1944-es magyarországi zsidóüldözésre utal.
(4) BUZÁS L.: A nevelõ-tanító lélektana. Szeged, 1939.
(5) Fr. Diesterweg (1790-1866) neves német pedagógus
(6) TÓTH Z.: Általános gyógypedagógia. Kornis Gyula elõszava, 1933.
(7) GOETHE J.: Faust. Ford.: Sárközi Gy. 27.
(8) SENECA: Vigasztalások – Erkölcsi levelek. Ford.: Révay József. 205.

2009/1
Év: 2009
Szám: 1
Impresszum
Kommentek: 0

előző év 2009 következő év

2009/1
2009/1

2009/2-3
2009/2-3

2009/4
2009/4

2009/5
2009/5





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05