2010
2010/1

tartalom:

Diszfáziás hallássérült tanulók (gyógy)pedagógiai tipológiája
Zsoldos Márta ,  Csányi Yvonne
A szakcikk poszterváltozatát a Fogyatékos Emberek Világnapja (2008) alkalmából rendezett, Kitárt Ajtók Ünnepe című kari tudományos program keretében mutatták be.


Absztrakt

A tanulmány a hallássérüléshez társuló diszfázia gyógypedagógiai szempontú altípusait feltáró kutatás eredményeit ismerteti. Az elsõsorban nyelvi területeket érintő, a hallás károsodására közvetlenül vissza nem vezethető neurogén tanulási zavart mutató diszfáziás tanulók számaránya az utóbbi évtizedben jelentõsen emelkedett a hallássérültek tanintézményeiben.

Országos szintű felmérés keretében tartós gyógypedagógiai megfigyelés alapján feltártuk a hallássérüléshez társuló diszfázia tüneti rendszerét, hogy megállapítsuk a lehetséges altípusokat pedagógiai szempontból. Strukturált kérdőíves felmérés alapján a hallássérültek iskoláinak 557 fős teljes tanulói populációjából 176 fő (31,6%) diszfáziás tüneteket mutató tanuló adatának feldolgozása történt meg a hallásszint, a kognitív képességek, a beszéd-nyelvi teljesítmények, a tanulás és magatartás, ill. a családi háttér szempontjából.

Matematikai statisztikai számításokkal igazolva a következõ altípusokat sikerült elkülöníteni: 1.) Súlyos fokú általános diszfázia 2.) Elsősorban a nyelvi területeket érintõ közepes fokú diszfázia 3.) A nyelvi területeket csak részlegesen érintõ közepes fokú diszfázia. 

Az altípusok nem korrelálnak sem a hallássérülés fokával, sem az értelmi szinttel. A szerzők javaslatokat tesznek a diszfáziás tanulók speciális fejlesztésére.

Kulcsszavak: hallássérüléshez társuló diszfázia, (gyógy)pedagógiai tipológia, expresszív/ receptív nyelvi területek, kognitív-pszichomotoros képességek, differenciáló eljárások


Az elmúlt évtizedben a hallássérültek speciális iskoláiban a tanulói létszám fokozatos csökkenése mellett (1. ábra) tipikus tendenciaként jelentkezik az ún. diszfáziás gyermekek számarányának jelentõs és egyenletes emelkedése.
1. ábra: Létszámcsökkenés a hallássérültek speciális intézményeiben
1. ábra: Létszámcsökkenés a hallássérültek speciális intézményeiben

A hallássérüléshez társuló diszfázia olyan neurogén eredetû, komplex tanulási zavar, amely elsõsorban a nyelvi területeket érinti, de nem vezethetõ vissza közvetlenül a hallás károsodására, vagy nem magyarázható értelmi elmaradással (UDEN 1988). Rendhagyó módon specifikus nyelvi zavarként (specific language impairment, SLI) is értelmezhetjük, mivel az "SLI-definíciókban" hangsúlyos a nyelvelsajátítás folyamán jelentkező akadályok látszólagos indokolatlansága és nehezen tisztázható etiológiája, továbbá a kategória a kommunikáció zavarainak viszonylag tág tartományát foglalja magába a gyakran csatlakozó kognitív, motoros, ill. figyelmi problémákkal együtt. Hasonlóan, a hallássérültek "diszfázia típusú" járulékos tanulási zavarának összetett tüneti képe a következményesnél súlyosabb fokú nyelvi- és beszédfejlõdési akadályozottságban, diszpraxiás és szenzomotoros integrációs zavarra utaló pszichomotoros jellemzõkben nyilvánul meg, bizonyos cerebrális struktúrák diszfunkcióinak feltételezett következményeként (AUSTEN–CROCKER 2004; CSÁNYI 1992, 2003; CSÉPE 2003; GEREBENNÉ 2007; MÉSZÁROS–KAS 2008; NAGYNÉ RÉZ 2004; ZSOLDOS–FAZEKAS 2005; ZSOLDOS 2007).

A hallássérült tanulók populációjának napjainkra jellemzõ változása komoly gondot okoz a szakterületi intézmények gyógypedagógusainak, mivel a diszfázia korábban nem alkalmazott módszertani eljárásokat és óraszervezési technikákat igényel, ráadásul a specifikus nyelvi zavar, valamint a kísérő pszichomotoros tünetek változatos formában, sajátos összetételben jelennek meg a hallási fogyatékosság enyhébb vagy súlyosabb mértéke mellett.

Az érintett tanulók nagyobb arányú jelenléte minden bizonnyal jelentõsen módosítja és megnöveli a gyógypedagógusok szakmai tennivalóinak körét. Mindezek motiválták kutatásunk témaválasztását, a hallássérüléshez társuló diszfázia gyógypedagógiai szempontú altípusainak meghatározását.

A kérdéskörrel foglalkozó eddigi nemzetközi és hazai kutatásokban – Anton van Uden, holland pszichológus 1980-as évekre visszatekintõ úttörõ munkája nyomán – nagyobb hangsúlyt kapott a gyógypedagógiai pszichológiai differenciáldiagnosztikai szempontú elemzés és az erre alapozó átfogó terápiás irányelvek kidolgozása. Ma már a komplex diagnosztikus rendszer szemléletével mûködõ szakértõi gyakorlat valid pszichometriai, ill. nyelvi kompetencia vizsgálati mutatókkal alkot véleményt a hallássérüléshez társuló diszfázia három altípusáról (a diszpraxiás, a szenzomotoros-integrációs és a kevert típusú nyelvi zavarról), és ad egyénhez igazodó fejlesztési javaslatot (AFFOLTER 2007; CSÁNYI 1992; HELDSTAB 1997; HINDLEY – KITSON 2000; UDEN 1983).

Ugyanakkor a gyógypedagógusok napi tanítási tapasztalatból származó tartós megfigyelései szintén megbízható érzékenységgel jelzik, hogy mely tanulási és viselkedéses jellemzõk utalhatnak a specifikus nyelvi zavar gyanújára vagy jelenlétére hallási fogyatékos gyermeknél. Sõt, az iskolai munkafolyamat során megismerhetõ tüneti összképben más minõségi mutatók válhatnak hangsúlyossá, mint a gyógypedagógiai pszichológiai differenciáldiagnosztikai rutinban. Ezért is indokolt megkísérelni a hallássérüléshez társuló diszfázia gyógypedagógiai tipológiai rendszerezését, vagyis a pedagógiai tüneti alcsoportok megállapítását, melytõl az is várható, hogy elõsegítheti az egyéni szükségletek kielégítését célzó újabb módszertani és óraszervezési eljárások kialakítását, alkalmazását.

Kutatási cél

Országos szintű kutatásunk keretében az volt a szándékunk, hogy feltárjuk a hallássérüléshez társuló diszfázia tüneti rendszerét a gyógypedagógusok tartós megfigyelései alapján, és ezáltal kísérletet tegyünk a járulékos specifikus nyelvi zavar gyógypedagógiai altípusainak meghatározására a következõ szempontcsoportok figyelembevételével: hallásszint, kognitív képességek, beszéd-nyelvi teljesítmények, tanulás, magatartás, családi háttér.

Hipotézisek
  1. A gyógypedagógusok tartós megfigyelései alátámasztják a komplex gyógypedagógiai pszichológiai differenciáldiagnosztikai vizsgálati eredményeket, még ha a tünetegyüttes egyes elemei mutatják is a pszichometriai eredmények és a gyógypedagógusi tapasztalatok minõségi szempontú hangsúlyeltolódását.
  2. A megfigyelési tapasztalatok rendszerezése alapján kialakítható a hallássérüléshez társuló diszfázia gyógypedagógiai tipológiája, meghatározhatók a tünetegyüttes pedagógiai altípusai.
Kérdésfeltevés
  1. Mely tünetek jellemzik leginkább a hallássérült tanulók diszfáziáját az iskolai tanulási folyamat során?
  2. Milyen összefüggések állapíthatók meg a hosszú távú gyógypedagógiai megfigyelés tapasztalatai alapján?
  3. Kialakíthatók-e gyógypedagógiai szempontú altípusok, és ha igen, melyek ezek?
A kutatás módszere

Az alkalmazott módszer egy 44 tételes megfigyelési skála volt, amelyet a kutatás céljából dolgoztunk ki, és az egyes elemeit, vagyis a minõsítõ kategóriákat a már említett szempontcsoportok mentén rendszereztük (1. táblázat). Az így kialakított strukturált szempontsort a hallássérültek nyolc hazai tanintézményében valamennyi gyógypedagógus kitöltötte az osztályában tanuló diagnosztizált diszfáziás vagy annak vélt tanulóról. Véleményt alkottak arról, hogy az egyes minõsítõ kategóriák általában milyen mértékben jellemzõek az adott gyermekre. Az odaítélés mértéke több fokozatú volt. Ennek megfelelõen jónak, átlagosnak, gyenge vagy igen gyenge szintűnek, ill. – szükség szerint – még nem értékelhetőnek minõsíthették az egyes kérdezett képességet, készséget, magatartási jellemzőt vagy egyéb megfigyelési területet.
1. táblázat: A gyógypedagógiai véleményezés fõbb szempontcsoportjai
1. táblázat: A gyógypedagógiai véleményezés főbb szempontcsoportjai

A kutatási minta

Kutatásunkat 2006-ban végeztük. A hallássérültek nyolc tanintézményének 557 fõs teljes tanulói populációjából 176 fõ (31,6%) diszfáziás tüneteket mutató, ép értelmû tanuló adatának feldolgozására került sor.
2. ábra: A diszfáziás hallássérült tanulók 176 fõs mintájának nem szerinti megoszlása
2. ábra: A diszfáziás hallássérült tanulók 176 fõs mintájának nem szerinti megoszlása

A pedagógusok által több szempontból jellemzett és a diszfázia tüneteit mutató általános iskolás korú tanulók mintájának nem szerinti megoszlása szembetûnõ eltérést mutat. A fiúk erõsen felülreprezentáltak. A specifikus nyelvi zavar náluk kétszer gyakoribb, mint a lányoknál. A gyógypedagógusok fiúkat minõsítõ véleményében sokkal jellemzõbbek a diszfázia súlyosabb tünetei, mint a lányokéban.

A 176 fős tanulócsoport 85%-a (150 fő) rendelkezik a Hallásvizsgáló Országos Szakértõi és Rehabilitációs Bizottság véleményében megfogalmazott diszfázia diagnózissal. A fennmaradó 15%-nál (26 fő) folyamatban van a szakértõi vizsgálat, vagy a gyógypedagógusok még nem kezdeményezték, jóllehet nagy biztonsággal érzékelik a komolyabb speciális problémákat.

A diszfáziás minta 176 fős létszáma – amennyiben a teljes tanulói populációéhoz viszonyítjuk – jelentõs emelkedést mutat az elõzõ idõszakhoz képest, amit bizonyít a Csányi-féle 1998-as felméréssel való összevetés (3. ábra).

3. ábra: A diszfáziás tüneteket mutató hallássérült tanulók létszámarányának emelkedése a speciális intézményekben 1998-2006 között
3. ábra: A diszfáziás tüneteket mutató hallássérült tanulók létszámarányának emelkedése a speciális intézményekben 1998-2006 között

Indokolt azonban az adatokat az 1998., ill. a 2006. évi teljes tanulói létszám alakulásának összefüggésében is megnézni (1. ábra), ugyanis így az tûnik fel, hogy a diszfáziás tüneteket mutató tanulók elõfordulásának aránya lényegében nem változott, csupán a teljes tanulói létszám csökkent majdnem a felére.
2. táblázat: A diszfáziás hallássérültek mintájának megoszlása alsó és felső tagozat szerint
2. táblázat: A diszfáziás hallássérültek mintájának megoszlása alsó és felső tagozat szerint

A diszfáziás tanulók előfordulási gyakorisága az alsó és felsõ tagozaton nem mutat komoly eltérést. Ez a múlthoz képest változást jelent, mert korábban a felsõbb évfolyamokon még kisebb számban voltak jelen a diszfáziás problémákat mutató gyermekek. Miután a hallássérültek speciális iskoláiban az elõkészítõ tagozattal együtt 10 évfolyamról van szó, egy-egy évfolyamra elosztva az elméletileg számított átlagos létszám: 17,6 fõ. A felmérésünkben kapott átlagértékek az alsó és felsõ tagozatos évfolyamoknál szinte megegyeznek ezzel az értékkel: 17,5 ill. 17,7.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ez az arány a jövõben elõreláthatólag fokozatosan továbbváltozik, mivel az integrált oktatás hatása egyre erõsebben érvényesül, hiszen mind nagyobb számban kerülnek ki a speciális intézményekbõl azok a gyermekek, akiknél nem jelentkeznek tanulási problémák, és a többségi iskolákban is megállják a helyüket a pedagógiai többlettámogatás igénybevétele mellett.

A diszfáziás tünetek és a hallássérülés foka

Felmerült az a jogosnak látszó gondolat, hogy a specifikus nyelvi zavar tüneteinek előfordulása valamiféle kapcsolatban állhat a hallássérülés súlyosságával. Összehasonlításokat végeztünk, keresve a jelentõs együttjárásra utaló adatokat a hallási fogyatékosság mértéke és a diszfázia jegyei között. Korrelációs számításaink alapján azonban mintánkban nem találtunk erre vonatkozóan szignifikáns összefüggéseket.

A 176 fős diszfáziás tanulócsoport hallássérülés mértéke szerinti megoszlása lényegében megegyezett a speciális intézményekbe járó nem diszfáziás gyermekekével: dominálnak a súlyos fokú nagyothallók, de ugyanakkor a másik két kategória, azaz az igen súlyos fokú (siket) és a közepes fokú hallássérültek is jelen vannak a csoportban (4. ábra).
4. ábra: A diszfáziás minta megoszlása a hallássérülés mértéke szerint
4. ábra: A diszfáziás minta megoszlása a hallássérülés mértéke szerint

A viszonylag enyhébb diszfáziás tüneteket mutató tanulóknál külön is megvizsgáltuk a hallásszintet, de náluk sem volt bizonyítható a jobb hallásfokkal feltételezett jelentõs összefüggés.

A diszfáziás tünetek és az értelmi szint

Elöljáróban meg kell jegyeznünk, hogy a 176 fõs mintában nem volt értelmi fogyatékos, ez a szempont kizáró oknak minõsült a kutatási minta kialakításánál. A jó, közepes vagy gyenge értelmi képesség részlegesen szubjektív, átfogó pedagógiai tapasztalatokra épülõ minõsítésének lehetõségét azonban biztosítottuk. A gyógypedagógusok az értelmi szint megítélésekor nagyjából azonos arányban sorolták be a tanulókat a három adott véleményezési kategóriába (5. ábra).
5. ábra: Az értelmi szint pedagógiai minõsítésének megoszlása a diszfáziás hallássérült tanulók 176 fõs mintájában
5. ábra: Az értelmi szint pedagógiai minősítésének megoszlása a diszfáziás hallássérült tanulók 176 fős mintájában

Nagyon lényegesnek tartjuk azt az eredményt, hogy egyáltalán nem mutatkozott együttjárás a diszfáziás tünetek és az értelmi szint megítélése között. A legjobb értelmûnek bizonyult csoportnál tapasztalt diszfáziás jegyek nem voltak enyhébbek, éppen ellenkezõleg, az átlagos vagy az annál kissé gyengébb értelmi szintûnek ítélt csoportnál figyelhettük meg a kevésbé súlyos tüneteket (lásd késõbb is a gyógypedagógiai altípusok elemzésénél).

A hallássérüléshez társuló diszfázia gyógypedagógiai altípusainak kialakításánál használt matematikai statisztikai eljárások

Az altípusok kialakítására több számítási eljárással tettünk kísérletet az SPSS programmal. Az erős és gyenge pedagógiai jellemzõk (minõsítési kategóriák) gyakorisági rangsorának felállítása, majd a Khi négyzet próba és a korrelációszámítás 176 fõs teljes mintára történõ elvégzése után hamarosan kiderült, hogy szükség van a minta 112 fõre történõ szûkítésére, mivel a legfiatalabb kisiskolások 64 fõs csoportja még nem érte el az értékelhetõ nyelvi teljesítmények (pl. aktív nyelvhasználat, kultúrtechnikák) szintjét. Ezt követően már csak a szûkített mintával dolgoztunk. Elsõ lépésben faktoranalízis történt. Olyan faktorok kialakításával próbálkoztunk, amelyek alá tartozó minõsítõ kategóriák szignifikáns együttjárásainak rendszere elkülönítheti a hallássérülés melletti diszfázia jellegzetes alcsoportjait. Erre a számítási módra azért is gondoltunk, mert az 1980-as évek elején Anton van Uden (1983, 1988) is ezzel a módszerrel határozta meg a specifikus nyelvi zavar gyógypedagógiai pszichológiai differenciáldiagnosztikai szempontú altípusait. A fõkomponens-elemzéssel azonban mintánkban nem tudtuk kialakítani a megfelelõen értelmezhetõ faktorokat. Analízisünk mégsem volt hiábavaló, mert a pedagógiai véleményeket kifejezõ változó értékek szûkítésével elõkészítette és elõsegítette matematikai statisztikai számításunk következõ lépését, a klaszteranalízist. Ennek során kétféle "technikával" dolgoztunk, a gyors-klaszteranalízissel és az asszociációs-klaszteranalízissel. Több számítási sorozat után végül 3 altípus kialakítása vált lehetségessé.

Főbb eredmények (I., II., III.)

I. A "gyenge" / "igen gyenge" pedagógusi minõsítések gyakorisági rangsora a 176 fős teljes mintában

A gyógypedagógusok megfigyelési szempontsorából gyakorisági rangsorba állítottuk a gyenge és igen gyenge minősítéssel értékelt képesség-, készségterületeket, teljesítményeket, magatartási jellemzõket. Szándékunk az volt, hogy az elõfordulás 60% feletti mutatói alapján súlyozzuk, mely tünetek fejezik ki legkarakterisztikusabban a hallássérülés melletti specifikus nyelvi zavart a napi tanítási gyakorlat során (3. táblázat).
3. táblázat: A különbözõ teljesítmények gyenge és igen gyenge minõsítésének gyakorisági rangsora a diszfáziás hallássérült tanulók teljes mintájában
3. táblázat: A különböző teljesítmények gyenge és igen gyenge minõsítésének gyakorisági rangsora a diszfáziás hallássérült tanulók teljes mintájában

Érdekes megfigyelni, hogy a 80% feletti gyakoriságú, vagyis a tanulók túlnyomó többségét érintõ gyenge és igen gyenge minõsítések – egy kivételével – a nyelv aktív, mondatok használatára alapozott teljesítményeinél jelentek meg. A kivételt a szöveges matematikai feladatok képezik, de ebben az esetben is a mondatok aktív alkalmazásáról, felhasználásáról van szó. Felvetõdhet a kérdés, hogy az olvasás-szövegértés egyébként ugyancsak gyengének minõsíthetõ, de a matematikai szöveges feladatoknál kb. 10%-kal jobb eredménye minek köszönhetõ, amikor ebben az esetben is az írott szöveg értelmezésérõl van szó. Arra gondolunk, hogy a látszólagos megfelelés ellenére a matematikai feladatoknál a szöveg minden részletének alapos megértésére és azonnali alkalmazására van szükség, míg az olvasmányok esetében gyakran a hozzávetõleges, nem oly pontos megértés is eredménynek számít. A 70 és 80% közötti gyakorisággal szereplõ mindhárom teljesítményfajta a szókincs hiányosságaival van összefüggésben. A 60 és 70% közötti gyakoriság más-más képességet, készséget érint, és valószínû, hogy ezekben az esetekben már jobban szóródik a teljesítmény, azaz vannak jobb szájról olvasók, érthetõbben beszélõk, technikailag jobban olvasók (ez nem jelenti a jobb szövegértést!), a feladatok sorozatát emlékezetükben jobban megtartók a megfigyeltek csoportjában. Ez a kérdés összefügghet a diszfázia altípusainak a szakirodalomban is leírt jellemzésével, amikor is megállapításra kerül, hogy egyes alcsoportokat jobban érinti a beszédszervi mozgások pontatlansága (diszpraxiás diszfázia), míg másokat az intermodális integrációs problémák (szenzomotoros-integrációs diszfázia) stb.

Két további szempontnál jelentkeztek ugyancsak magas számban a negatív minõsítések. A "család tanulást támogató hozzáállása" 74,8%-ban volt gyenge. Ebben az esetben felmerül, hogy a hallássérüléshez társuló további problémák sajnos éppen nem váltják ki a szülõk fokozott segítségét, ellenkezõleg gátolják azt. A másik kiemelkedõ tényezõ, a "feladatvégzésnél sok segítség igénye" (67,9%) mutatja, hogy a legtöbb gyermek érzi gyenge teljesítményét, és emiatt fokozottan önállótlan.

II. A hallássérültek diszfáziáját minősítő pedagógiai megfigyelések és vélemények közötti összefüggések a teljes mintában

A korrelációszámítás eredménye szerint a 176 fős tanulói mintában igen sok szignifikáns együttjárás található a megfigyelési skála mutatói között. Azonban az egyes pedagógiai megfigyelési tapasztalatokat – erõsségeket és gyengeségeket – kifejezõ mutatók jelentõs kapcsolatainak száma meglehetõsen eltérõ. Mindenekelõtt kiemeltük a legtöbb erõs együttjárással rendelkezõ megfigyelési szempontokat, mert azt gondolhatjuk, hogy a tanítás-tanulás napi gyakorlata során ezekben nyilvánul meg leginkább a hallássérültek diszfáziájának változatos és összetett tüneti képe. A korrelációs együttható értékei alapján nyolc olyan képesség-, készségterületet, ill. magatartási jegyet választottunk ki, amelyeknek legalább 18-20 szignifikáns (p<0,000) összefüggése volt a többi megfigyelt jellemzõvel. Ezek a markáns területek a következõk voltak: a) rövid távú verbális emlékezet, b) szerialitást igénylõ feladatok végzése, c) olvasástechnika, d) szövegértés, e) szöveges matematikai feladatok megoldása, f) írásbeli önálló kifejezés, g) tanulékonyság és h) teherbírás-terhelhetõség-feladattartás (4. táblázat).
4. táblázat: A legtöbb erős szignifikáns együttjárást mutató képesség, készség és magatartási jellemző kapcsolatának néhány példája
4. táblázat: A legtöbb erős szignifikáns együttjárást mutató képesség, készség és magatartási jellemző kapcsolatának néhány példája

A korrelációk karakterisztikus mintázata meggyőző képet ad arról, hogy a hallássérültek diszfáziájának specifikus beszédtünetei mely alapkultúrtechnikákkal, kognitív bázisfunkciókkal és tanulási magatartási jellemzõkkel vannak meghatározóan szoros kapcsolatban. Kitüntetetten fontos szerepük jól értelmezhetõ a következményesnél nem súlyosabb mértékben eltérõ nyelvi fejlõdés összefüggéseinek ismeretében.

Ha összevetjük ezt a nyolc területet a gyógypedagógusok által gyengének és igen gyengének minősített készségek, képességek gyakorisági rangsorával (3. táblázat), akkor részleges egyezést találunk. Azonban így is kitûnik a verbális emlékezeti képesség, a mechanikus és szövegértõ olvasási készség, az írásbeli fogalmazás és az ezekre épülõ matematikai gondolkodás fokozott diszfázia-érzékenysége.

Megnéztük azt is, hogy a kiválasztott, legtöbb erõs együttjárást felmutató képességés készség jellemzõk mely területekkel nem korrelálnak (hol mutatnak gyenge kapcsolatokat). A felmerült nem korreláló területek logikusan adódnak pl. az olvasás és a számolás technika, a szókincs és a számtani gondolkodás esetében Az értelmezhetõ tapasztalatok mellett ellentmondásos, ill. nem elfogadható összefüggéseket is találtunk a rövid távú verbális emlékezet és a szövegértés vagy a szöveges matematikai feladatok között. Erre nem tudunk jelenleg megfelelõ magyarázatot adni.

III. A hallássérüléshez társuló diszfázia gyógypedagógiai altípusai a szűkített mintában

Mint fent jeleztük, a kisiskolások legfiatalabb csoportjainál nem értékelhető nyelvi teljesítmények miatt 112 főre szűkített mintában a gyors-klaszteranalízis és az asszociációsklaszteranalízis eredménye tette lehetõvé, hogy elkülönítsünk három altípust.

A tanulók létszáma kissé eltérõen oszlott meg a kétféle klaszteranalízis alkalmazása során, bár mindkét esetben három jól elkülöníthetõ csoport alakult ki (6., 7. ábra). Ezeknek az analíziseknek az eredményeképpen is kiderült, hogy az értelmi szint nem játszott szerepet a diszfáziás tünetek elõfordulásának gyakoriságánál. Mindkét eljárási mód esetében a jó, ill. az átlagos értelmi szint minõsítése dominált, a gyenge minõsítés alapján nem is alakult ki önálló csoport.
6. ábra: A hallássérüléshez társuló diszfázia három altípusa az asszociációsklaszteranalízis alapján a szûkített mintában
6. ábra: A hallássérüléshez társuló diszfázia három altípusa az asszociációsklaszteranalízis alapján a szűkített mintában
7. ábra: A hallássérüléshez társuló diszfázia három altípusa a gyors-klaszteranalízis alapján a szűkített mintában
7. ábra: A hallássérüléshez társuló diszfázia három altípusa a gyors-klaszteranalízis alapján a szűkített mintában

Mielőtt rátérnénk az alcsoportok részletesebb bemutatására kiemeljük, hogy volt egy olyan képesség, amely valamennyi alcsoportnál és mindkét típusú klaszterelemzésnél teljesen megegyezõ módon, kifejezetten gyenge vagy igen gyenge szintet mutatott, és pedig a tartós vagy hosszú távú verbális emlékezet. Ez, a tulajdonképpen, a receptív és expresszív teljesítményeknél közvetlenül nem mért képesség a háttérben húzódik meg, de alapját képezi a nyelvi produkciók rendszerének. Jelzi, hogy nem rögzültek jól a nyelvi struktúrák, ingatag talajon áll a beszédmegértés és a verbális megnyilatkozások valamennyi formája.

Az eredmények nagy vonalakban megegyeztek mindkét klaszteranalízis során. Az alábbiakban mégis a gyors-klaszteranalízis adatai alapján kialakult alcsoportokat fogjuk ismertetni, mivel a határvonalak ebben az esetben élesebben rajzolódtak ki a három kategória között (7. ábra). Az alcsoportok jellemzésénél kettõs szempontot követtünk: egyrészt a gyenge, másrészt az átlagos vagy jó teljesítményeket igyekeztünk megragadni. A három alcsoportot a teljesítmények, a diszfáziára jellemző alaptünetek súlyossága alapján különítettük el.

1. altípus: Súlyos fokú általános diszfázia (1. csoport)

Az értelmi szint átlagos. Az expresszív és receptív nyelvi területekre kiterjedõ általános zavarról van szó. Igen súlyos elmaradás tapasztalható a hosszú távú emlékezet, a szókincs, a mondathasználat, a szövegértõ olvasás, a morfológiai elemek alkalmazása, az írásbeli kifejezés és a szöveges matematika feladatok megoldása terén. Nehézségek mutatkoznak a rövid távú emlékezet, a beszédérthetõség, a szájról olvasás valamint az írás-, olvasás- és számolástechnika, továbbá a finommozgások vonalán. Az átlagos szinthez való közeledés csupán a nagymozgások kivitelezésekor jelentkezik. Ezek a tanulók az igen gyenge tartós verbális emlékezet támogatására valamelyest hasznosítani tudják az írásképet.

2. altípus: Valamennyi nyelvi területet érintő közepes fokú diszfázia (2. csoport) 

A csoportot átlagosan a jó értelem jellemzi. Egységesen jelentkezik a közepes fokú elmaradás a hosszú távú emlékezetnél és valamennyi, az elõzõ altípusnál részletezett fő nyelvi területen, de a fenti kategóriával szemben, egyetlen szempontból sem jellemzõ a súlyos fokú kiesés. Az átlagoshoz közelít a teljesítmény az írás-, olvasás-, számolástechnika, valamint a nagy- és finommozgások terén. Ezek a tanulók kifejezetten jól támaszkodnak a grafikus képre.

3. altípus: A nyelvi területeket csak részlegesen érintõ közepes fokú diszfázia (3. csoport)

A csoportot az átlagos értelmi szint jellemzi. A közepes fokú elmaradás a következõ területeket érinti: hosszú távú emlékezet, valamint a mondatok megértését és alkalmazását igénylõ területek (szövegértés, grammatika, szóbeli mondathasználat, írásbeli kifejezés, szöveges példák megoldása). Ugyanakkor az átlagoshoz közelít a teljesítmény a fentiekben nem érintett valamennyi nyelvi területen (pl.: szókincs, szájról olvasás, beszédérthetõség), az alapvető kultúrtechnikák alkalmazása és a finom-, ill. nagymozgások vonalán.

A fentiek alapján kirajzolódik, hogy még az enyhébbnek tûnõ harmadik altípusnál is meglehetõsen markánsan jelentkezõ kommunikációs nehézségek állnak fenn, ugyanakkor a kultúrtechnikák viszonylag magasabb szintû elsajátítása sem ennél a csoportnál, sem a második altípusnál nem jelent támpontot. Így a három alcsoport inkább a hangsúlyok fokozatos eltolódását, semmint jól elkülöníthetõ típusokat testesít meg.

Pedagógiai, módszertani szempontból a diszfáziás tünetegyüttest mutató tanulók fokozódó jelenléte azt vonja maga után, hogy komoly váltásra van szükség, különös tekintettel arra, hogy ma már az alsó és a felsõ tagozaton is egyaránt számos osztályban dominálnak a fent jellemzett kategóriákhoz tartozó gyermekek. Igen nagy gondot okoz a tanórákon, hogy az osztálylétszámok jelentõs csökkenése ellenére, a tanulói összetétel rendkívül vegyes. Nemritkán fordul elõ, hogy ugyanabban az osztályban akár minden tanuló önálló kategóriát jelent. Ennek oka az, hogy egyrészt – ahogyan ez a fentiekbõl is kiderül – a diszfáziás hallássérültek nem alkotnak homogén csoportot, képességeik erõsen megoszlanak, iskolai teljesítményeikben (pl. szövegértõ olvasás) sokszor több éves szintkülönbség mutatkozik. Másrészt jelen vannak, sokszor kisebbséget alkotva, a nem diszfáziás tanulók is. Ez utóbbiak esetében fennáll az a veszély, hogy a tanár képtelen egyidejûleg kielégíteni az õ jogos igényeiket is, gyorsabb tempót, magasabb szintû tananyagot biztosítani, más módszereket alkalmazni. Ezeknél az osztályoknál a gyógypedagógus köt tehát egy kompromisszumot: a korábbi tradíciókon nemigen változtatva, az átlagnak tervezi a tananyagot, ami esetleg kevés a jobb képességû tanulóknak, de sok a diszfáziásoknak, és ezen belül próbál differenciálni (pl. több szinten megírni ugyanazt az olvasmányt), valamint lassabb tempót, több gyakorlást biztosítani. Az ép értelmû, nem diszfáziás tanulók ebben az esetben mindenképpen a rövidebbet húzzák, a diszfáziás tanulók közül pedig többen, fõleg a súlyosabbak, a tanár minden igyekezete ellenére sem részesülnek olyan oktatásban, amely kihozná belőlük a maximumot.

Mi lehetne a kiút? Egyrészt, amennyiben erre csak mód van, az ép értelmû nem diszfáziás tanulókat át kellene helyezni a siketek osztályaiból nagyothalló csoportokba, a nagyothallók osztályaiból pedig – megfelelõ segítõ háttér mellett – a hallók osztályaiba. A további lehetõség: az életkortól független, képességek szerint történõ állandó vagy akár tantárgyak szerint flexibilisen kialakított csoportok létrehozása. Természetesen még ezekben a csoportokban sem volna nélkülözhetõ a differenciálás, de a tanulók közötti különbségek valamelyest csökkennének. Újra kellene gondolni valamennyi csoport esetében az ott alkalmazható nyelvi szintet, tankönyveket, ill. a felhasznált módszereket, ideértve a kommunikációs csatornákat is. A további segítséget az egyéni vagy két tanulónak szánt fejlesztés jelenti. Mindehhez fontos kideríteni és rendszeres pedagógiai felmérések során nyomon követni, hogy az egyes tanulóknál mely területek a legsúlyosabban érintettek, ill. melyek a lehetséges támpontok (pl. szájról olvasás, grafikus képre való támaszkodás, figyelem, kitartás). Az így feltárt képességprofilnak megfelelõen kellene kidolgozni és megvalósítani az egyéni fejlesztési tervet, melybe lényeges volna beépíteni a diszfáziás tünetek kezelésére specifikusan kidolgozott eljárásként bevált Affolter-Heldstab-féle módszert.

Összegzés

Válaszolva a hipotézisre és a kérdésfeltevésre megállapítható, hogy a gyógypedagógusok megfelelõen kezelték az általunk kidolgozott megfigyelési skála szempontsorát. Tartós tapasztalataik nyomán kialakítható volt a hallássérüléshez társuló diszfázia gyógypedagógiai tipológiája, mert kirajzolódtak az elsősorban az iskolai elvárt teljesítményekhez igazodó, súlyosság szerint elkülöníthetõ hallássérült diszfáziás altípusok. Ezek a csoportok nem voltak azonosak a pszichometriai eljárásokkal feltárt kategóriákkal, hiszen domináltak a pedagógiailag kívánatos, tanuláshoz szükséges szempontok.

Lényegesnek tartanánk, hogy az így körvonalazott és a gyógypedagógusok munkájához elsõdlegesen szükséges altípus-profilok nemcsak a jelen tanulmány érdekeit szolgálnák, hanem a pedagógiai megfigyelési szempontsor rendszeres használata, az érintett tanulók évenkénti – ha lehetséges – pedagógiai felmérésekkel (mondathasználat, szövegértés, grammatika használata stb.) is alátámasztott értékelése, kellõ alapot nyújtana az általunk szükségesnek tartott, fentiekben vázolt szervezési változtatásokhoz is.
 

 
Irodalom
  • AFFOLTER, F. – BISCHOFBERGER, W. (2007) Nichtsprachliches Lösen von Problemen in Alltagssituationen bei normalen Kindern und Kindern mit Sprachstörungen. NeckarVerlag GmbH, Willingen-Scheveningen.
  • AUSTEN, S. – CROCKER, S. (2004) Deafness in mind. Working psychologically with deaf people across the lifespan. Whurr Publishers, London, Philadelphia. 252 –271.
  • CSÁNYI Y. (1992) A beszéd- nyelvtanulási zavarok diagnózisára épített terápia tervezése és végrehajtása hallássérülteknél. Fejlesztõ Pedagógia, 3-4. 100–104.
  • CSÁNYI Y. (2003) Létszám- és részleges profilváltás a hallássérülteket ellátó intézményekben. GYOSZE, XXXI. 2. 81–87.
  • CSÉPE, V. (2003) A nyelvi zavarok kognitív idegtudományi elemzése. In: Pléh Cs., Kovács Cs., Gulyás B. (szerk.) Kognitív idegtudomány. Osiris Kiadó, Budapest. 561–584.
  • GEREBENNÉ VÁRBÍRÓ K. (2007) A fejlõdési diszfázia és diszlexia tünetegyüttesének szerepe az iskolai pályafutás alakulásában három eset gyógypedagógiai pszichológiai vizsgálatának tükrében. ELTE Gyakorló Gyógypedagógiai és Logopédiai Szakszolgálat, SZRB, Országos Gyógypedagógiai Szakmai Szolgáltató Intézmény, FSZK.
  • HELDSTAB, H. (1997) "Hallom, de nem értem" – Fejlõdéses diszfáziás gyermekek korai fejlesztése. In: Zászkaliczky P., Lechta, V., Matuska, O. (szerk.) A gyógypedagógia új útjai. Vydavatelstvo, Liecreh Gúth, Bratislava. 343–350.
  • HINDLEY, P. – KITSON, N. (2000) Mental health and deafness. Whurr Publishers. London, Philadelphia. 127-149.
  • MÉSZÁROS A. – KAS B. (2008) A kognitív funkciók megismerésének szerepe a nyelvfejlõdési zavar diagnosztikájában. GYOSZE, XXXVI. 2. 86–105.
  • NAGYNÉ RÉZ I. (2004) Hallássérült fejlõdési diszfáziás gyermekek kognitív képességei. In: Lányiné (szerk.) Képességzavarok diagnosztikája és terápiája. Pszichológia Szemle Könyvtár 7. Akadémiai Kiadó, Budapest. 125–154.
  • VAN UDEN, A.M.J. (1983) Diagnostic testing of deaf children. The syndrome of dyspraxia. Swets – Zeitlinger, Lisse.
  • VAN UDEN, A.M.J. (1988) Teilleistungsstörungen beim gehörlosen Kind Diagnose und Behandlung. (Hörgeschädigtenpädagogik: Beiheft: 22) Julius Groos Verlag, Heidelberg.
  • ZSOLDOS M. – FAZEKAS A. (2005) Az aktív fogalmi szint vizsgálata diszfáziás és nem diszfáziás hallássérült tanulóknál. GYOSZE, XXXIII. 2. 100–113.
  • ZSOLDOS M. (2007) Tanulási zavart mutató, diszfáziás hallássérült tanulók intelligenciaprofiljának újabb vizsgálati lehetõsége. Fejlesztõ Pedagógia, 5. 36–41.

2010/1
Év: 2010
Szám: 1
Impresszum
Kommentek: 0

előző év 2010 következő év

2010/1
2010/1

2010/2
2010/2

2010/3
2010/3

2010/4
2010/4





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05