2010
2010/1

tartalom:

Lányiné Engelmayer Ágnes: Intellektuális képességzavar és pszichés fejlődés
Zászkaliczky Péter
Budapest, Medicina, 2009. 374 oldal

Ottlik Géza írja a Prózában egy helyütt, hogy mindenki életében vannak könyvek, melyek feltétlenül rátalálnak. Az ilyen könyv mindenképpen megérkezik az emberhez, próbáljuk bár, nem tudjuk megkerülni a vele való találkozást, heverhet akár időtlen idők óta olvasatlanul az asztalunkon valamelyik kupacban, folytonosan hat ránk és alakít így is, és előbb vagy utóbb elolvastatva magát beavatkozik az életünkbe. Azt jelentené mindez, hogy a könyv kezdeményez, teremti meg a találkozás feltételeit és mikéntjét, és az ember legfeljebb felismeri és elfogadja a hatást, amit szükségszerűen gyakorol a sorsára, gondolkodására, értékeire. Nincs hát ez sem másként, mint az Iskola a határon első fejezetének címéül vett textusban: a szabadság titkos belsõ szerkezete eleve az embernek rendeltetett, akarva-akaratlanul a sajátja, attól függetlenül az övé, hogy felismeri-e és elfogadja-e, hogy él-e vele, avagy sem. Non est volentis.

A számunkra persze most nem az irodalmi műalkotás közvetítette belátások, hanem a szaktudományos gondolkodás szabadsága a kérdés. A szaktudományos gondolkodásról pedig azt szoktuk hinni, hogy egészen más mûködései vannak, objektivitást és distanciát feltételez, hogy nem függhet személyközi meghatározottságoktól. Ha így van, bajban vagyok. A most szóban forgó könyv szerzõje a saját pályámra a legnagyobb hatást gyakorolt-gyakorló egykori tanárom, akinek gondolatai, megnyilvánulásai, mozdulatai rétegrõl-rétegre rakódtak le bennem, már régen nem ellenőrizhetően és kideríthetõen hatást gyakorolva a saját gondolataimra, megnyilvánulásaimra és mozdulataimra.

Lányiné Engelmayer Ágnes: Intellektuális képességzavar és pszichés fejlődés


Tudom a könyvét úgy olvasni és ismertetni, hogy független maradok ezektõl a hatásoktól, hogy nem lesz az olvasat és az ismertetés elfogult? Megengedik mindezt a tudományosság kritériumai? Igen, megengedik. A hermeneutika vagy a recepcióelmélet modelljeiben gondolkodva, a hatástörténeti tudat kialakulásának mechanizmusai mentén haladva ugyanis éppen hogy nem az ilyesfajta elõzetes viszonyulások, tudások, prekoncepciók kikapcsolásával, hanem – ellenkezõleg – ezek tudatosításával, termékennyé tételével vagy zárójelbe helyezésével juthatunk el saját értelmezésekig és olvasatokig, s mindez nemcsak a klasszikus értelmezõ tudományok esetében lehet igaz: sokak szerint a természettudományok pozitivista-analitikus metodológiai kánonjában sem beszélhetünk a megfigyelő és a megfigyelt jelenség teljes függetlenségérõl. (Hogy a pszichológia melyik kánonba illeszkedik, arra most nem térnék ki, régi vita ez, és semmiképpen nem tekinthetjük lezártnak.)

A fentiekbõl most két dolog következik. Az egyik, hogy nem akarom az Intellektuális képességzavar és pszichés fejlődés címû könyv kapcsán olvasatomból kikapcsolni azokat a tudásokat és kontextusokat, melyek a szerzõvel, Lányiné Engelmayer Ágnessel való eddigi találkozásaimkor kialakultak bennem. Azért nem, mert a szövegbe és a rajta keresztül közvetítendõ jelentésekbe, pontosabban az egész végsõ olvasatba – ha vele kezdtük, akkor már folytassuk is Ottlikkal – maradandó szavatosságként beleivódnak, belecserzõdnek, belepácolódnak mindazok a jelentések, melyeket az õ szakmai és emberi tartásáról, értékválasztásairól, életének eseményeirõl, a gyógypedagógiai pszichológia terén kifejtett eddigi munkásságának gyakorlati és teoretikus vonatkozásairól, korábbi munkáiról tudhatok és gondolhatok. Mindezekkel összefüggésben, ezeket a kontextusokat az értelmezésbe bevonva kellett olvasnom ezt a könyvet, olyan befogadóként, akinek megadatott nem csupán a szöveghez viszonyulnia, hanem vannak, lehetnek elõzetes tudásai és tapasztalásai a szerzõ életének és gondolkodásának háttérmozzanatairól is. A másik következmény, hogy ez a könyv az én olvasatomban nem csak, vagy inkább: több mint pszichológia, az értelmezésem sem marad meg tehát a szoros diszciplináris keretek között – nem is tehetné, nem vagyok pszichológus –, eleve tágabb, a magát multidiszciplináris társadalomtudományként értelmezõ gyógypedagógia nézõpontjából fog közelíteni.

Hát, akkor kezdjük. A könyv egy kis ideig feküdt az asztalomon, néha beleolvasgattam, ide-oda lapozva belekaptam egy-egy részbe, módszeresen, az elejétõl a végéig, aztán egy oda-vissza majd’ két napig tartó külföldi vonatúton tanulmányoztam és jegyzeteltem végig. És lám, a könyv megtalálta elolvasásának lehetõ legjobb helyzetét és körülményeit, mert szinte metaforaként is hatott egy idõ után az úton levés, az Európa nyugati felébe tartás, majd onnan hazatérés közbeni olvasása. Ez a könyv ugyanis minkét irányban fontos közvetítõ szerepet játszik, és teljes korpuszára jellemzõ, hogy folyamatosan ügyel az állandó kétirányú reflexióra, azon kölcsönhatások felismerésére és kiaknázására, melyek a megszületésétõl európai beágyazottságú és meghatározottságú magyar gyógypedagógiát és gyógypedagógiai pszichológiát jellemzik, és amelyeknek Lányiné egész eddigi tudományos karrierje során kitüntetett figyelmet szentelt. Lenyűgözően széles spektrumban ismeri és ismerteti egyfelõl a tárgya szempontjából releváns nemzetközi szakirodalmat (az elõszóban, immáron harmadszor, megint olvashatjuk az eredetiben olvasás fontosságára rávezetõ életrajzi adalékot), a kötet végén közölt, nem kevesebb mint 33 oldalas irodalomjegyzékben ott sorjáznak a téma német és angol nyelvû alapmûvei a legújabb fejleményekig. Az "európai helyzetkép" felvázolásának igénye végigkíséri a kötet egyes fejezeteit.

Másfelõl végigkíséri és mindvégig megkísérli ez a munka, hogy közvetítse és beágyazza a nemzetközi tudományos diskurzusba a hazai szakirodalom eredményeit is. Ismerve a honi akadémiai világ merev hierarchiájának oly sok területére és személyére jellemzõ arisztokratikus gõgöt, különösen tiszteletre méltó, már-már megható az a teljességre törekvés, ahogyan szaktudományának vitathatatlanul legnagyobb hazai képviselõje igyekszik az egyes kérdéskörök újabb hazai publikációit, voltaképpen tanítványainak munkásságát akár a jelentõsebb szakdolgozatokig bezáróan reflektálni gondolatmenetében, kínosan ügyelve arra, nehogy valaki és valami kimaradjon. Iskola nincsen tanítványok nélkül, és a valóban iskolateremtõ mesterek tudják ezt. (Azóta többször fordult már velem elõ, hogy az egy illeszkedõ témában szakirodalmi ajánlást kérõ hallgatómnak egyszerûen azt mondtam, menjen le a könyvtárba, keresse meg Lányiné új könyvének vonatkozó fejezetét, az apparátushoz felhasznált irodalom minden bizonnyal a téma szinte teljes körû jelenlegi bibliográfiáját jelenti.) Igazán eredményessé akkor válhatna persze ez a szándék, a magyar szakirodalmi eredmények igazán akkor jelenhetnének meg a nemzetközi diskurzusban, ha lehetõség nyílna valamelyik jelentõs külföldi kiadónál idegen nyelven is megjelentetni ezt a könyvet. Színvonala, megírtsága, naprakészsége, teoretikus szintje van olyan, mint a világnyelvek irodalmának nagy összefoglaló munkáié, a szövegben is sokszor idézett, legismertebb német, angol vagy amerikai szerzõk monográfiáié. Ez a könyv bármelyik nagy kinti kiadónál megjelenhetett volna és nagy publicitást váltana ki, ugyanakkor ezt a könyvet csak Lányiné Engelmayer Ágnes írhatta meg éppen így, a külföldi és a magyar szakmai tradíció különös dialektikus kölcsönhatásából tekintve témájára, ezért gondolom, hogy komoly befogadókészségre számíthatna a Lajtán túl is.

Nemcsak a fenti állandó kettõs mozgás dialektusa jelöli ki azonban az értelmezés kereteit, hanem egy további, ennél egyszerûbb és statikusabb, mondhatni lineáris kettõsség is jellemzi a könyvet. Két nagy, jellegében, szándékában, építkezésében, még szerkesztési-stiláris eszközeiben is eltérõ részbõl áll ugyanis, melyek szinte külön-külön, önálló kötetekként is megállnák a helyüket. Kronológiai szempontból is adhatunk erre persze magyarázatot, hiszen az elsõ nagy egység irodalmi elõzménye pontosan beazonosítható a szerzõ egy korábbi munkájában. Annak a könyvnek a címe eleve magában foglalta az "I. kötet" megjelölést is, utalva arra, hogy majd folytatás következik, a gyógypedagógiai pszichológia szóban forgó szakterületére vonatkozó tudásösszegzésnek lesznek még olyan vonatkozásai és szempontjai, amelyeknek kidolgozásra kell kerülniük a teljesebb kép érdekében. Több mint egy évtized telt el azóta, nem lehetett tehát egyszerûen egy második kötetet írni, az új részek kidolgozásával párhuzamosan el kellett végezni a már 1996-ban publikált fejezetek aktualizálását is. Olvasóként azt gondolom, jól jártunk ezzel a "kettõ az egyben" koncepcióval. Nem egyszerûen kissé átírt, újrairodalmazott szöveget olvashatunk ugyanis a mostani könyv elsõ tematikus egységében sem, jelentõs átszerkesztésre és revideálásra kerültek ezek a tartalmak is, egyes ma már meghaladottnak ítélt részek és kérdések kikerültek a szövegbõl, más vonatkozások új elemként jelentek meg és a gondolati struktúra is átrendezõdött, szervesebbé formálódhatott, így a kapcsolódás a teoretikusabb elsõ és a praktikusabb második részek között.

A tudományt alapfogalmainak folytonos újragondolása viszi elõre. Már a cím is hangsúlyozza ezt, hiszen a korábbi elsõ kötet "értelmi fogyatékosság" fõfogalmával szemben az "intellektuális képességzavar" terminust részesíti elõnyben, amihez a fõszöveg voltaképpeni kezdete elõtt pontos definíciót közöl a szerzõ. Ez a váltás nem elõzmény nélküli Lányiné szakirodalmi munkásságában, mondhatni gondos elõkészítés után jelenik most meg a terminológiai újragondolás programatikus szándékával. És nem véletlenül neveztem programatikusnak ezt a szándékot, amennyiben átgondolt, szisztematikus váltást javasol a jelen hazai szaktudományos szóhasználatában nap mint nap tapasztalható terminológiai káosz rendbetétele érdekében. Pontosan tudja, hogy a változásokra utaló különbözõ megjelölések (sérülés, fogyatékosság vagy éppen képességzavar, akadályozottság stb.) preferálása vagy elutasítása nem stiláris kérdés, nem kellene lealacsonyodnia a "kinek mi szimpatikus" vagy "ki mit tart pejoratívnak" kérdésfeltevések szintjére, mert terminológiai síkon arra kell választ találnunk, hogyan tudjuk a lehetõ legpontosabban definiálni, sõt diagnosztizálni – a különbségeket nem elkenve, de a korábbi deficitorientált paradigmák normalitás-koncepcióitól mégis elszakadva – azokat az eltéréseket, melyeket fejlõdésben, funkcionális mûködésben, képességekben, vielkedésben tapasztalunk a mindennapos életben. A WHO klasszifikációs rendszerei iránymutatásul szolgálnak e téren, különbséget téve a bármilyen okból bekövetkezõ változások különbözõ szintjei között: az ember bio-pszicho-szociális egység, testi-organikus, funkcionális és társas jellemzõi által meghatározottan. Ha valakire azt mondom, "sérült", akkor az anatómiai struktúráiban fellehetõ eltérésekre (szervi, idegrendszeri elváltozásaira), ha azt mondom, "fogyatékos", akkor a megváltozott mûködéseire (egyes funkcióinak vagy képességeinek zavarára), ha azt mondom, "akadályozott", akkor társas helyzetének (beilleszkedésének vagy participációjának) megnehezítettségére utalok. A magyar szóhasználatra a leginkább ható nagy világnyelvek terminusai: impairment – disability – handicap, vagy Schädigung – Beeinträchtigung – Behinderung viszonylag tisztán differenciálnak e szintmegjelölések között, a hazai szakirodalom viszont gyakorta elveszik e rendszerben és bábeli szintû nyelvistiláris zûrzavarral bizonyítja gondolati bizonytalanságait, nem is beszélve a jelzõs vagy határozós körülíró szerkezetek bonyodalmaival kapcsolatos tisztázatlanságokra. Lányiné könyve megpróbál rendet tenni e kérdésben, amikor a kurrens angol megfelelő alapján kiváltani javasolja a korábbi "értelmi fogyatékosság" kifejezést az "intellektuális képességzavar" terminussal. A szövegben persze elõfordul mindkét megoldás, néhol szinonímaként, néhol párhuzamosan megjelölve is, de minden esetben érzõdik, hogy alapos megfontolás után, az aktuális kontextus függvényében döntött a szerzõ az egyik vagy a másik változat mellett, és hogy hosszabb távon a címben javasolt új terminus mellett tör lándzsát. (Kérdés persze, elfogadottá válik-e majd az e kifejezéssel egyedül lehetséges grammatikai szerkezet – "intellektuális képességzavart mutató" –, illetve hogy más populációk megjelölésére gyökeret verhet-e ugyanez a terminus a magyarban, olyan egységes rendszert teremtve, ami a mintául vett angol nyelv esetében – intellectual disability, hearing disability, physical disability és így tovább – ismeretes, és amilyen egységes terminológiát a németben is megtalálhatunk. Jómagam kételkedem ebben.)

A könyv első nagy tematikus egysége az intellektuális képességzavar/értelmi fogyatékosság értelmezési lehetõségeit járja körül tudományközi és történeti vetületben. Itt, már az induláskor szövegszerûen is beigazolódni látom a korábban már említett intuíciómat: ez a munka több mint pszichológia, pontosabban gyógypedagógiai pszichológiai témaválasztását, attitûdjét és módszertanát mindvégig egy sokkal tágabb keretrendszerben helyezi el, lám, a gondolatmenet indulása is az intellektuális képességzavart mutató/értelmi fogyatékos embereknek a mindenkori társadalmakban betöltött helyére, antropológiai és morális státusára és ezek rendkívüli törtékenységére, veszélyeztetettségére helyez hangsúlyt. Ez persze semmiképpen nem meglepõ, az egészen tág humanisztikus horizont, az ember méltóságáért érzett felelõsség Lányiné egész eddigi gondolkodásában ott húzódik a háttérben. Az olyan pszichológust, aki túlmegy a steril tudományos érdeklõdésen, aki a megismerést is a segítségnyújtás szolgálatába kívánja állítani, nem csak kliensének pszichés mûködései, képességstruktúrája, tesztprofilja érdekli, az embert nem redukálja funkcionális mintázatokká és nem csak az idegrendszerét nézi, hanem egészleges emberként, mindenkori kulturális és társas beágyazottságával, sorsával, méltóságával tiszteli. Tudja, hogy nem elég mérnie és elemeznie az embert, meg is kell érintenie és részt kell vállalnia emberi sorsában, létproblémáinak megoldásában. (A könyv egész szerkezete erre a szándékra épül, az elsõ nagy egység leíró-elemzõ szaktudományos fejezetei után ezért következik aztán a második, új fejlõdéslélektani rész, amiben majd végig ez a rendkívül gyakorlatias, személyre szabott, segítésközpontú szemlélet vonul végig. És akkor itt most vissza is vonom a korábbi meglátás sugallta kérdést: attól, hogy a könyv két nagy egysége nagy különbségeket mutat, és hogy külön-külön kötetként is megállná a helyét, a most említett holisztikus szemlélet, a segítõ attitûd és orientáció miatt jó döntés volt egybentartani, egységes szövegként kezelni a mûvet, és így adni az olvasó kezébe.)

Az eszmetörténeti részben gazdagon és elemzõen sorjáznak egymás után az intellekuális képességzavarra/értelmi fogyatékosságra vonatkozó elméletek, elõször egy nagyon tág, a társ- és határtudmányok felé tekintõ interdiszciplináris megközelítésben, majd a saját tudományterület, a pszichológia legjelentõsebb iskoláinak és a témával foglalkozó legjelentõsebb képviselõinek felfogásait ismertetve. Ezután a jelenség definiálásának szempontrendszerével, a differenciáldiagnózis határainak viszonylagosságával foglalkozó fejezetek és alfejezetek következnek, mindvégig abból a mai álláspontból reflektálva a korábbi elképzelésekre és meghatározásokra, hogy bármilyen súlyos képességzavar esetén sem mondhatunk le a fejlõdés, a tanulás, a képzés lehetõségérõl, mert a negatív tudományos leírások negatív következményekkel, diszkriminálással és diszkreditálással, akár az egzisztenciális fenyegetettség rémével jártak egyes korokban és társadalmakban. A pszichometriai fejezetben átfogó és árnyalt képet kapunk az intelligenciaelméletekrõl, az intelligencia mérésének és mérõeszközeinek problémájáról, az értelmi fogyatékosság pszichometriai kritériumainak szerepérõl a definíciókban és hatásukról a szelekciós mechanizmusokra. Ismertetésre kerülnek az adaptív magatartás eltérései/zavarai, a szociális kompetenciák mérésére létrehozott eljárások és skálák. Kitér a gondolatmenet a kóroki háttér organikus és nem-organikus elemeire és ezek komplex összefonódására, az öröklés–környezet vita szempontrendszerére és a két tényezõcsoport elemeinek szétválaszthatatlanságára, végül igen jelentõs teret szentel a modern definíciók tárgyalásának és elemzésének. A tematikus egységet a gyakoriságra és az epidemiológiai háttértényezõk feltárására vonatkozó fejezet zárja, ami a hozzáférhetõ legfrissebb statisztikai adatok, a nemzetközi és hazai nyilvántartási rendszerek aktuális állapota alapján beszél az incidencia- és prevalenciaértékekrõl, becsülve ezek jövõbeni változásának trendjeit is.

Itt érkezünk el – körülbelül a könyv egész terjedelmének felénél – a már korábban is többször említett váltáshoz, változik a rendezõelv, a felépítés, a szempontok súlyozottsága, sok tekintetben még a beszédmód is: a fejlõdéslélektani fõ rész, szemben az elõzõ egység sok adatot és statisztikát, táblázatokat, definíciókat felsorakoztató elemzéseivel, megfordítja a perspektívát, változik az értelmezési koncepció, fordul mintegy a képarány: az intellektuális képességzavart mutató/értelmi fogyatékos ember kilép a statisztikai standardok és az általános definíciók személytelenségébõl és szinte hús-vér valóságában megjelenik elõttünk családjával és életkörnyezetével együtt, s bemutatott ideáltipikus biográfiája mentén úgyszólván életszagúvá válnak a továbbra is tudományos igényességgel tárgyalt fejlõdéslélektani jelenségek és fogalmak. Ez a rész már nem csak a kutatóknak és a szakembereknek szól, de a szülõknek és mindenki másnak is komoly segítséget jelenthet akár a mindennapos élet konkrét helyzeteinek megoldásában is. (Néha eszembe jutott, nem lett volna-e inkább olvasóbarát éppen ezért megfordítani a két egység sorrendjét, elõször megnyerni az érdeklõdõket a témának, és eligazítani õket az eltérő fejlődés sajátosságaiban és az ezekre adható válaszlehetõségekben, és ezután továbbvezetni azokat, akik tágabb és analitikusabb összefüggésekre is kíváncsiak. Talán igen, talán nem, a szerzõ nyilván alaposan meggondolta a szerkezetet, és azért az érzékelt váltás nem csapásszerû, inkább szemponteltolódásokat jelent, hiszen az életközeliség és a humanisztikus megközelítés végig ott húzódott a korábbi fejezetek mögött is.) Az olvasó szeme elõtt, különösen, ha vannak ilyen tapasztalatai, szinte megjelenik egy család, ahová megérkezik egy gyermek, aki nem olyan, mint amilyennek várták. Az õ életútja mentén rendezõdik most már el a szöveg és tárgyal mindazokról a jellegzetességekrõl, diagnosztikus és terápiás lehetõségekrõl, akár az intézményes megsegítés egészen konkrét színtereirõl és az igénybe vehetõ különbözõ egészségügyi, gyógypedagógiai vagy akár szociálpolitikai segítségekrõl, melyek ma és itt elérhetőek.

E főrész elsõ fejezetei a korai diagnosztizálás lehetõségeivel és korlátaival, a lehetséges elváltozások okaival és jellegével, a diagnózissal való szembesülés nehézségeivel és a szakember traumafeldolgozást segítõ lehetõségeivel foglalkoznak, néha szinte már útmutató- vagy eljárási protokoll-szerűen pontos iránymutatásokat adva. (Ezért gondolom, hogy ebbõl a szövegbõl nyugodtan ki lehetne emelni különbözõ részeket különbözõ olyan olvasóköröknek, akik nemigen szoktak a Medicina Könyvkiadó katalógusában vagy szakkönyvtárakban böngészni: lehetne csinálni belõle szülõk könyvét, az elsõ megmondásban részt vevő szakemberek útmutatóját, és még, ahogyan halad elõre a szöveg az életút mentén, sokaknak sok mindent.) Tárgyalja a szülõi reakciókat és tanácsokat ad a gyászreakciók pszichológiai megsegítésére, majd áttér a koragyermekkori intervenció és a fejlesztési programok jellemzésére és elemzésére, egészen konkrét magyarországi keletkezéstörténetet vázolva fel az intézményes ellátás kialakulásának, mai mûködésének, erõsségeinek és hiányosságainak vonatkozásában, és megint és újra: konkrét, kézzelfogható gyakorlati tanácsok sorát vonultatva fel az eltérõ fejlõdésû kisgyermek és szülei megsegítésében. S csak ezután, miután ismertette a segítségnyújtás lehetõségeit, azután tér át a következõ alfejezetekre, melyek képességterületekre bontva ismertetik a a fejlõdési sajátosságokat – ennél a tudatosan vállalt szerkesztési elvnél és sorrendnél ékesebb bizonyíték nincs és nem is kell Lányiné szaktudományos orientációjának korábban már említett emberközpontúságára. Ez az a viszonyulás, amit tanítványként oly sokan megtanulhattunk tõle, ha csak részleteiben, töredékesen, sokszor reménytelenül elégtelenül is: a következetesen képviselt tudáson túl azt is, hogy mire való a tudás.

Ahogy nő az elképzelt gyermek, úgy haladnak a következõ fejezetek mindvégig következetes precizitással elõre és tárgyalják a fejlõdés és az intézményes ellátás lehetõségeit. Elõbbi esetében mindvégig hangsúlyozza, hogy folyamatosan figyelnünk kell az elmaradások persze minél pontosabb megismerésén-diagnosztizálásán túl az adott gyermek erõsségeire is, utóbbi vonatkozásában pedig álláspontja talán kritikusan integrációbarátnak lenne mondható. Ezen azt értem, hogy mindig a konkrét gyermek és családja helyzetében dönthetõ és döntendõ el a kérdés, nem pedig ideológiák vagy doktrínák mentén. Ugyanez jellemzi aztán a tankötelezettség idõszakának tárgyalását is, melyben pontos képet kapunk a szakértõi vizsgálatok problematikájáról és lehetõségeirõl, egészen konkrét fejlõdéslélektani vizsgálatok ismertetéséig bezárólag. A differenciáldiagnózis bemutatását megint csak a tanácsadásra vonatkozó követelmények követik. Tárgyalja a tanulási jellegzetességeket, a viselkedésjegyekben tapasztalható sajátosságokat, az intézeti ellátás rizikófaktorait és elkerülendõ ártalmait. Külön fejezeteket szentel azoknak a témáknak, melyek a hazai szakirodalomban – vagy azért, mert tabunak számítottak, vagy azért, mert nem vizsgálták elégséges mértékben – hiánytémáknak számítanak, mint amilyenek a hospitalizációs ártalmak, a szexualitás, az abúzusok témakörei. A felnõttkor tárgyalásának vezérelvévé az életminõség kérdésköre emelkedik, kitérve a legújabb szakmai vagy akár jogi fejleményekre is, mint amilyen például a támogatott döntéshozatal megjelenése. Ebbõl a perspektívából szemléli és tekinti át a felnõtt fogyatékosok ellátásának változásait, a normalizációs elv és a deinstitucionalizációs programok megjelenését, az életminõség-vizsgálatok tapasztaltait. Megint és újra: a konkrét ember konkrét és professzionális megsegítésének szándékával, hiszen részletes iránymutatásokat ad például az egyéni fejlesztési tervek kidolgozására nézve, ismerteti a pályaválasztás pszichológiai aspetusait, az idõskor sajátos és ellátandó szükségleteit.

A befejezõ rész két konkrét klinikai kép, a Down-szindróma és a Williams-szindróma tárgyalása. A kognitív és más pszichés fejlõdési és képességbeli sajátosságok bemutatása vagy a pszicholingvisztikailag leírható tünetek ismertetése itt is belesimul egy nagyon tág, holisztikus, az élet egészének minõségére kérdezõ szemléletbe. Hogy miért pont, vagy inkább miért csak ez a két kép kerül az egész könyv zárásaként ismertetésre, abban bizonytalan maradtam, kissé hirtelen és lekerekítetlenül záródik így az egész kötet fõszövege. Jó lenne a következõ kiadásban, folytatva a tendenciát, egy "III. kötet"...

Mint a könyvnek, a recenziónak is véget kell érnie egyszer. Azt kívánom, minél többeket találjon meg ez a kötet, gyógypedagógusokat, pszichológusokat, társszakmák képviselõit, szülõket és érdekvédõket, érdeklõdõ laikusokat: mindenki fog találni benne dolgokat, melyek segíthetik tudományos érdeklődésének kielégítésében, szakmai tudásának építésében és reflexiójában, kompetenciáinak növelésében, a segítségnyújtásban és a segítség igénybevételének lehetõségeiben, de végül és leginkább, mindezek mögött: értékeinek és emberszemléletének kiteljesítésében. Az emberebbé válásban.

Budapest, 2010. február 9.

2010/1
Év: 2010
Szám: 1
Impresszum
Kommentek: 0

előző év 2010 következő év

2010/1
2010/1

2010/2
2010/2

2010/3
2010/3

2010/4
2010/4





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05