2011
2011/1

tartalom:

Böszörményi Gyula: Fiókszavak – a honi mozgássérültek kalauza
Szarka Emese
Szabad Föld Lap- és Könyvkiadó Rt., 2003.


Absztrakt

Recenzióm Böszörményi Gyula: Fiókszavak – A honi mozgássérültek kalauza című kötetének elemző bemutatására vállalkozott. Az írás egyik célja az, hogy a könyvre laikusok és szakmabeliek figyelmét egyaránt felhívja, továbbá hogy elősegítse a kötet újbóli, átdolgozott kiadását.

A szerző 420 oldalas műve nyolc éve vész méltatlanul a feledés homályába, azonban eme "keresetlenség" okát nem a könyv minőségének kell felrónunk, hiszen a témában szokatlan hangvételû, meglepõen sokrétű és sok(féle) embert megszólaltató alkotás, többszörösen megrázó, bennfentes, elgondolkodtató, kérdéseket implikáló és letehetetlen. Gördülékeny stílusban, kritikai hangvétellel megírt, amikor tény- és adatközlésre törekszik, akkor is szépirodalmi stílusjegyekkel teletûzdelt olvasmányos könyvet ajánlunk az olvasók figyelmébe.

Kulcsszavak:
fogyatékkal élő, SNI, tabu, Törökbálint-szindróma, inklúzió, méltányosság


Böszörményi Gyula műve 2003-ban a Szabad Föld Lap- és Könyvkiadó Rt. gondozásában jelent meg, s azóta is hallgat. Hallgatunk róla. Mozgássérültek, fogyatékosok, mozgáskorlátozottak, rokkantak, tolószékesek, legkorszerűbb pedagógiai szakszavunkkal: sajátos nevelési igényűek témájában egyre több szakirodalom, gyógypedagógiai szakkönyv lát napvilágot, élen járva a könyvtárakban, boltokban fellelhetõ idegen nyelvű könyvekkel.

Nekünk van azonban egy magyar könyvünk, amelynek műfaja nehezen besorolható. Életrajzi elemek, interjúk, tényfeltáró riportok, életútelemzések, elemzõ értekezések keverednek össze és alkotnak egy egységes szimbiózist szépirodalmi "regény-nyelven". Böszörményi Gyula Fiókszavak – a honi mozgássérültek kalauza című műve nyolc éve vész a feledés homályába. Méltatlanul.

Már 2003-ban, a megjelenés évében sem kapkodtak utána. Egyetlen kiadást élt meg, 2008 óta pedig leginkább csak az antikváriumokban akadni a 420 oldalas kiskönyv egyegy példányára – azonban eme "keresetlenség" hátterében nem a könyv minőségét kell keresnünk. A témában szokatlan hangvételű, meglepően sokrétû és sok(féle) embert megszólaltató alkotás, többszörösen megrázó, bennfentes, elgondolkodtató, kérdéseket implikáló és letehetetlen… A témában ilyen jellegű magyar alkotás sem Böszörményi Gyula írása előtt, sem pedig utána nem született. Kevés ennyire alapos, néhol oknyomozó-feltáró jellegû, a mozgássérültek lelki folyamatainak mély bugyraiba merülõ, hol közelítéssel, hol távolságtartással, hol pluszos, hol mínuszos lencsével fókuszáló könyv látott napvilágot a hazai piacon. Talán éppen mindezen jellemzõkbõl kifolyólag nem vált (a szakmabeliek számára) elismert és örömmel ajánlott könyvvé. Igaz, hogy túlságosan is fájdalmasan szembesít a szerző – nem feltétlenül az egyetlen és mérvadó igazsággal mint olyannal, hanem sokkal inkább önmagunkkal. A sokrétű és sokféle hang megszólaltatása mellett is valószínûleg sokan elfogultnak találhatják a könyvet, hiszen mégiscsak "egy mozgássérült" írta, saját és környezete tapasztalataiból táplálkozva. A mű sokadik érdekessége és érdeme éppen ez a más szemmel láttatás, a belülről kalauzolás. Az élmények szubjektív közlése (pl. Jenőke memói, tulajdonképpeni naplórészletei, amelyek igényes szépirodalmi stílusban megírt visszaemlékezések), az átélt élmények kitörölhetetlen nyoma, a bíráló-kérdőre vonó véleményalkotások mind fokozzák a regény feszült alaphangulatát, a témaválasztásból is következõ embert próbáló üzenetközvetítést és üzenet befogadást.

Fiókszavak.... kimondani, meghallani, megkérdezni, hogy milyenek egy mozgássérült hétköznapjai, hogyan eszik, hogyan tisztálkodik, játszik, lesz szerelmes és talál tartós kapcsolatra, hol és mit dolgozik, hova juthat el és hogyan, egyáltalán mi minden foglalkoztatja, miben hasonlítanak ránk körülményei és mi mindenben térnek azok el. Talán arról is hajlamosak vagyunk megfeledkezni (szemethunyni?), hogy milyen elvárásokat támasztottak velük szemben körülbelül ötven évvel ezelőtt, minek szolgáltatták ki a honi mozgássérülteket és milyen életet róttak rájuk az otthonokban, foglalkoztatókban. A könyv az 1850-es évek végétõl 2003-ig mutat rá hiányosságaink, ellentmondásaink, jelenünk "fénypontjaira". A könyv újraírása és/vagy folytatása elsõsorban azért fontos, mert 2003 óta hazánkban több kisebb-nagyobb mérvû változás ment végbe a mozgássérültek életének megkönnyítését célzó programokban, alapítványi tevékenységekben és kormányrendeletekben. Az integráció és inklúzió fogalma egyre inkább kivitelezõdni látszik számos intézmény gyakorlatában (például rámpákat emelnek; a középiskolákban és egyetemeken, fõiskolákon kapaszkodókat építenek; mentorokkal segítik a vakokat, gyengénlátókat, siketeket és nagyothallókat. Élen járónak mondhatjuk a fizikai környezet és a kommunikáció akadálymentesítésében az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karát).

A könyv pedagógiai szempontból is figyelemreméltó. Részletesen ábrázolja azt, hogy a mozgássérültté válás folyamata miként tesz/tehet tönkre egy családot, mennyiben befolyásolja a szülõi hozzáállás és a nevelés a sérült testben ép lélekként megmaradást; a társas kapcsolatok mennyire törékennyé vál(hat)nak; milyen lelki és fizikai szakadékok vannak/lehetnek egészségesek és sérültek között; bemutatja az iskolai diszkrimináció következményeit intézményi és személyi szinteken; kifejti a mozgássérültek munkavállalási lehetõségeit; megismertet a szociális gondozók egykori állapotával; feltárja az ital- és drogproblémákat; megrázóan írja le a másik nemmel való kapcsolat kialakítást és a szexualitás problematikáját; illetve érzékletesen jeleníti meg a kiszolgáltatottság-kilátástalanság bugyrait és az ebbõl való kiugrási lehetõségeket. Az összefüggõ példatár-áradattal nem az a célja az írónak, hogy megmutassa mit hogyan érdemes csinálni a mozgássérültek érdekében, hanem az, hogy nem egyszer kemény érzelmi próbatételnek kitéve olvasóját elrettentse attól, hogy "így ne". Éppen elrettentő "ténysorozatából" derül ki a (gyógy)pedagógus vagy a laikus számára, hogy hogyan lehetne, kellene másképpen, jobban, jól viselkedni, jót tenni a mozgássérültek elfogadásáért, ezáltal segítve õket, érdekeiket is.
"Tovább evickél, próbálja élvezni a létet, és kapaszkodik felfelé a létrán, melynek fokait alulról felfelé így jelölik:
nyomorék
rokkant
kripli
sérült
fogyatékos
Ember"

(BÖSZRÖMÉNYI 2003: 420.)

A könyv célja nem a szidalmazás, hanem a tükörmutatás. "Elmélkedik? Dehogy? Inkább »csak« anekdotázik, mesélget, emlékezik, mereng, morog, suttog – s olykor talán kiabál is egy keveset." […] "A Fiókszavak »pusztán« őszinte indulatok, érzelmek és hiteles tapasztalatok gyûjteménye." (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 3.)

A diákok, hallgatók, tanárok, oktatók, érdeklõdõk, laikusok, fogyatékossággal és fogyatékosság nélkül élõk számára egyaránt tanulságos lehet Böszörményi Gyula kalauza. A közoktatásban, a gyógypedagógiai és pedagógiai képzésben nem csak azért hasznos olvasmány, mert stílusa közvetlen és sajátos ebben a témakörben, hanem elsõsorban azért, mert elősegítheti a hátrányos megkülönböztetések csökkenését, a jogok kiteljesedését, és ezáltal széles értelemben véve a mozgássérültek magasabb színvonalú életminõségének kialakulását. A könyv rengeteg kérdést indít el az olvasóban, egyes részeit érdemes akár osztálytermi környezetben is vitára bocsátani. Különösen sokat segíthet abban az esetben, ha van(nak) már az adott iskolai, osztálytermi közösségben mozgáskorlátozot(tak), sérült(ek), hiszen közbenjárhat a tolerancia növelésében, a másság megértésében, elfogadásában és megfelelõ támogatásában. Hangos szó, figyelemfölhívás ez a munka arra, hogy "valahol mindenki MÁS" (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 423.), s hogy a "testi sérültek" kategória mennyire sokféle sorsot, lehetõséget, embert takar, akik között sokszor nem elvegyülni, nem együtt élni szeretnénk, hanem elhatárolódni tõlük a "magunkfajták" biztonságos, megszokott, ismert közege közé vegyülni. A könyv rámutat arra, hogy egy betegségbõl adódóan valamiben korlátozottak, sérültek esetleges másságának meglátásából felismerve tévhiteinket, félelmeinket, magunkat is jobban megérthetjük, ezáltal közelebb kerülhetünk egymáshoz, vagyis ennek következtében a rehabilitáció fogalma értelmet nyer mások és mások együttlétében. (rehabilitáció = Valaki becsületének, jó hírének vagy elvesztett fizikai képességének helyreállítása. In.: Idegen szavak Gyűjteménye (letöltve: 2010. augusztus 15.) Egy nyitott, elfogadó, szeretetteljes környezetben a károsult fizikai képesség a lelki egyensúly biztosítása és a jóllét megteremtése mellett stabil szinten tartható. A becsület és a jó hír, illetve az emberszámbavétel a megfelelõen elõkészített integrált körülmények között kialakítható, helyreállítható, fejleszthetõ és óvható.)

A könyv egyik érdeme abban rejlik, hogy a honi mozgássérültek helyzetének történeti, pszichológiai, szociológiai hátterének feltárásán kívül konkrét, személyes élményanyagot is szolgáltat. Mindezekbõl kikristályosodik egy olyan megfelelő gyakorlati segítségnyújtási repertoár, amelyben (a könyvben leírtakból legalábbis úgy tûnik) a szerzõ ugyan nem részesült, de ha kellően odafigyelünk, akkor mind a szülõ, mind a pedagógus hasznát veheti. Adott szituációkat sorakoztat fel, amelyben rámutat arra, hogyan reagálhatott volna rájuk helyesen egy szülő, nevelő, és hogyan egy jó pedagógus.

A kötet szerkesztésére a zsúfoltság jellemzõ. Az egyes fejezetek ugyan jól elkülönülnek egymástól, de a fejezeteken belüli egységek elválasztása kevésbé világos. Leginkább félkövér és dõlt betûkkel történik az elkülönítés, például Böszörményi Gyula saját életútjával és személyes tapasztalataival kapcsolatos megjegyzései hol zárójelben, hol külön fejezetekben (Jenőke memói), hol új bekezdésekben jelennek meg mindig dõlt betûvel. De kurzívan jelennek meg egyes kiemelt szavak, fogalmak is, s ugyanezen okból kifolyólag más szavak máshol félkövéren fordulnak elő. Érdemes lenne a jelölések egységesítés mellett sokkal inkább a térrel, bekezdésekkel, behúzásokkal, szünetekkel is tagolva átláthatóbbá tenni a könyv egyes részeit, így a különböző hangsúlyok is helyükre kerülnének.

A könyv hat nagy fejezetre tagolódik és ezeken belül 5-12 alfejezetre, amelyek törekednek arra, hogy az egészségesek világától eltérõ élethelyzeteket – olykor a nyers szókimondás eszközével – közelebb vigye a szülõk és pedagógusok világához. Ezek tartalmát röviden összefoglaltuk és saját megjegyzéseinkkel kiegészítettük. Az egyes részek az alábbi struktúrát mutatják. (A 2003-ban megjelent kötethez nem készült tartalomjegyzék, reméljük, hogy az újabb kiadásban meg fog jelenni.)

Előszavak: óvatos szabadkozás, hogy miért is jött létre ez a kötet, amely "«csupán» arról szól, milyen volt az elmúlt ötven évben és milyen ma Magyarországon mozgássérültként élni." (BÖSZÖRMÉNYI: 2003: 3.)


I. "A lényeg, hogy egészséges legyen!"

1. Jenőke memói: A kezdet


Jenőke naplórészletszerûen megjelenített visszaemlékezéseiből egy nem mindennapi életútba és kapcsolatrendszerbe pillanthatunk be. Ebben a részletben megszületik egy átlagos, egészséges kisfiú, aki nem más, mint maga a szerző. Minden, ami Jenõke, az Böszörményi Gyulával történt. A név sem fiktív, mert eredetileg a szerzõ másodkeresztneve.

2. Hely a fogalmak erdejében: azaz mit jelent a fogyatékosság az ENSZ közgyűlése által 1993-ban elfogadott 48/96 számú határozat szerint.

3. Fiókszavak… őseinkről. A múltról, s arról, hogyan jutottunk idáig

Megjelenik a másság tisztelete az egyes természeti népeknél, és szó esik a sérüléshez való viszonyok közötti kultúránkénti eltéréseiről. Ez a része a kötetnek még izgalmasabb és alaposabb lehetne, ha a sámánvilágon, a görögök és rómaiak nevelésén, majd a jézusi hozzáálláson kívül más, Európán kívüli kultúrákban is megvizsgálná a sérültekkel való bánásmódot a szerző. A keresztényi és buddhista felfogás egymás mellé állításakor jól megvilágítja a két filozófia közti különbséget. A keresztények számára a testi fogyatékosság valamely bûn miatti vezeklés, vagy lehetõség a sérülthez közeli hívek számára alázatuk, hitük kimutatására, megerõsítésére. (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 27.) A sérült ez esetben eszköz, nem cselekvõ egyéniség. A keleti vallásfilozófiák ezzel szemben a fizikai fogyatékosságot bátor, nehéz karmikus döntésként, vállalkozásként fogják fel, amelyet különleges tisztelet övez. Az egyik gyermekként, a másik felnõttként közelít a sérült emberhez.

A rehabilitáció témáját is itt említve meg, a szerző kitér az afrikai művégtag-készítésre vagy a hazai szocialista gondoskodásra. Azonban ennél a résznél is inkább csak ízelítõt kapunk a nagyfokú különbségek láttatásában, holott hasznos lenne több konkrét svéd, finn és más példát is hozni a rehabilitációra, a sérültek gondozására, állami/ alapítványi támogatására vonatkozóan, szem elõtt tartva azt, hogy Böszörményi Gyulának nyilván nem (lehet) célja ilyen jellegû összehasonlító vizsgálat, annak helye leginkább egy tudományos szakmai kötetben lenne.

4. Sorsok

Négy félbemaradt életkép tárul elénk. Lacika születésének híre és a környezete reagálása a hetvenes évek elején egy falusi közösségben. Lacikának hiányoznak a felsõ végtagjai. Az apa az anyát okolja és fizikailag bünteti, az anyának azt javasolják, hogy adja intézetbe a fiát.

Pali fejletlen végtagokkal született. Huszonévesen megpróbálja felkutatni az anyját, aki nem vállalta, és az ismeretlen apját. A találkozás eredménye: "Ezt ne hozzák nekünk ide többet!" (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 35.)

Erzsit leejtette a szülészorvos, aminek következtében soha nem tanult meg járni, mindenben segítségre szorul, szavai az állandó izomgörcsös rángás következtében nehezen érthetõk. Kétévesen lemond róla a család.

Miklós az 50-es évek végén születik, nem sokkal késõbb izomsorvadása lesz, ám anyja nem hagyja el, vele él negyven évig, míg szociális otthonba nem költözik.

5. Fiókszavak… a felfoghatatlan rettenetről

A fejezet a szülők sérült gyermekeikhez való sokféle hozzáállásáról, az önvádról, az okkeresésről, a kiközösítettségről szól és arról, hogy gyakran megfeledkezünk róla: "a világ lényege és legizgalmasabb tulajdonsága éppen a változatosság, a sokféleség" (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 45.), tehát például a járásképtelenség teljesen normális – egy szín a palettán.

6. Csoda, kis hibával I.

A fejezet az előzőekhez kapcsolódóan egy orvos véleményét tolmácsolja a szülők felé Giuseppe Pontiggia 2002-ben megjelent Kétszer születni című könyvéből vett részlettel, amellyel a szerző azt sugallja, hogy a fogyatékos gyerekeknek kétszer kell születniük: a második születésnek a környezet szeretete és gondoskodása a kulcsa. A könyv a 2000. évi frankfurti könyvvásár legnagyobb szépirodalmi sikere volt. A regény 2001-ben megkapta az észak-itáliai Velence városának Campiello-díját. A könyvből film is készült Gianni Amelio rendezésében (2004) A ház kulcsai címmel.

7. Vallomások

1994-ben Jász-Nagykun-Szolnok megyében egy szociológiai felmérés mélyinterjúiból válogatott be egy-egy részt Böszörményi Gyula. A beszélgetéseket egy mozgássérült egyesület készítette, akik felkérték a szerzőt, hogy szerkesszen belõlük könyvet. Böszörményi Gyula szerint sajnos az anyag összességében nagyon gyenge volt, a kérdezõk rosszul kérdeztek, így a legtöbb válasz használhatatlanul unalmas volt. Amikor a Fiókszavakat írta, eszébe jutottak, és a legérdekesebbeket az egyesület engedélyével beválogatta. A kötetben ezek a részek eltérõ stílusukból is következõen közbe-közbeékelõdnek, mégis szervesen illeszkednek a többi fejezethez. Felsorolásszerûen megtudjuk a kérdezettek keresztnevét, születési évszámát, mozgássérültségének okát, iskolai végzettségét, foglalkozását, azt hogy kivel lakik, és milyen a családi állapota. Ezt követõen az interjúalanyok egyes szám elsõ személyû legtöbbször kemény, éles közlését olvashatjuk gyermekkorukról, szüleikrõl, jelenlegi életkörülményeikrõl és vágyaikról. Ezek az õszinte vallomások határozott "érzésnyomokat" hagynak az olvasóban.

8. Fiókszavak… rokonokról, családról

A fejezet a tágabb családi környezet elutasító vagy éppen támogató magatartását tárgyalja egy saját példával és egy barát sorstörténetével illusztrálva.

9. Csoda, kis hibával II.

Ismét egy részletet olvashatunk Pontiggia regényéből arról, amikor az apa a kórházban értesül róla, sérült fia született.

10. Fiókszavak… az elfelejtett testvérekről

A könyv egy ritkán emlegetett szálat mutat be. Az egészséges testvér szerepét tárgyalja, akirõl a figyelem a beteg öcs, báty, húg, nõvér helyzetére irányul és ez a figyelem az életkor és a nehézségek elõrehaladtával csak fokozódik, míg az egészséges testvérrel való szülõi és testvéri viszony hanyatlásnak indul vagy megáll egy fejlõdési ponton. A szülõkre nehezedõ nyomás, a kellõ mértékû gondoskodás "eltalálása", a család kohéziójának helyes megtartása óriási kihívás elé állítja a család minden egyes tagját. Az elhanyagolt társas kötelékek miatt azonban az épek lelke hasonló "romlási" folyamaton mehet keresztül, mint amilyen a beteg társ fizikai állapota. Ahhoz, hogy minden egyes családtag épüljön, tanuljon, fejlõdjön és boldoguljon, a látásmódjukon, a hozzáállásukon, az érzéseiken kell változtatniuk az író szerint.

11. Fiókszavak… a munkahelyről, a vízóra-leolvasóról és várható holnapunkról

A fogyatékkal élők munkába állása, alkalmazása hét évvel ezelőtt még alig tipegett gyerekcipőben hazánkban. Hét év elteltével azonban egyre több olyan lehetõség nyílik a munkaadók és munkavállalók számára, amely elõsegíti a felek találkozását és kölcsönös kommunikációját. Ezek egyik terepe a különböző továbbképzések, tanfolyamok, amelyekrõl értelemszerûen nincs szó a kötetben. Ennek egyik oka az idõszámításunk, hiszen a kötet megírásakor más tendenciák voltak jellemzõek hazánk munkaerõpiacára (például az Ability Park 2002-ben indult útjára, üzenetük széles körû terjesztésére és missziós tevékenységükre csak fokozatosan, jóval később került sor). A foglakoztatás területén még nem érvényesül az esélyegyenlõség, valamint egészségügyi ellátásuk is kívánni valót hagy maga után, hiszen a különféle protézisek, kerekes székek, gyógyászati segédeszközök megvásárlása – a támogatottság ellenére is – jelentõs anyagi terhet ró rájuk. Az esélyegyenlõséggel kapcsolatos problémák tehát összetettek: elsősorban anyagi természetûek, másodsorban pedig szemlélet- és hozzáállásbeli kérdéseken múlnak. "»A tágabb környezet« hozzáállása a fogyatékkal élõ személyekhez az utóbbi 10–20 évben szintén jelentõsen megváltozott. A postás, a boltos, a szomszéd és a vízóra-leolvasó olyan kibic, aki a legszabadabban mondhat véleményt, hiszen közvetlenül nem vesz részt a »játszmában«." (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 68.)

12. Jenőke memói: Alig valamivel a kezdet után:

Jenőke csecsemőkorát áthatja a magány és a szülõi törõdés hiányossága. Noha mindenki szereti, mégis visszavágyik "Oda", a kellemes születés előtti állapotba. "Két év telt el azóta, hogy Én lettem. […] Futok, majd minden ok nélkül elfárad a lábam, letottyanok. Szívesen felállnék, de mégis inkább maradok kicsit. Olyan nehéz a cipõm, pihennem kell. Mögöttem pusmogó beszélgetés anya és nagyanya lényeim között: – Mi van Jenõkével? Mintha nem volna olyan virgonc, mint a csík. […] Két héttel késõbb legurultam a lépcsõ tetejérõl, s többé nem álltam talpra. Valahogy elfogyott az erõ, hiába a rengeteg edzés, gyakorlás." (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 73.)

13. Fiókzáró

Az első fejezetet bezáró fiók számtalan meg nem írt, le nem jegyzett történetre utal, amely sorsok még hallgatókra várnak. A záró rész arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy a gyermekkor minősége nem a felsõbb állami hatalmak kezében van, hanem elsõsorban a közvetlen környezetben.


II. Életpályák, kényszerpályák

1. Jenőke memói: A pöttyöslabdás srác

Egy egyszerű gurítós labdajáték, amely során a Jenőkével játszó felek arcáról a visszaemlékezés tükrében jól leolvashatók a ki nem mondott félelmek, indulatok, aggályok. Jenõkét nyolcéves koráig orvostól orvosig cipelik bízva, remélve a gyógyulást. Azonban mindebbõl a gyermeki szem annyit lát, hogy hurcolnak, és nem visznek, hogy nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok, hogy nem szeretnek "hibásan" és meg akarnak javíttatni, és hogy a kudarcot vereségként élik meg a szülők, míg végül nemcsak egymástól, hanem önmaguktól is elhidegülnek. Sajátos helyzetkép tárul fel ebben a fejezetben a visszaemlékezésekbeni iskolák elutasító magatartásáról, a zárkózottságukról és a legkülönbözőbb (ál-)indokokról. A kisfiú kimarad a fejlesztő közösségi élményekből, az épekkel való együtt nevelésbõl, s már tudja, hogy "kimaradok valamiből, ami gyönyörű, színes, izgalmas, és ahol minden nap láthatnám Szilviát… […] Azt hiszem, ekkor bénultam meg igazán…"

2. Rácsodálkozások I.

A sérült gyermek helyes neveléséről írva egy német szerzõpárostól idéz Böszörményi Gyula: dr. Brigitte Schwarzbach–Ursula Walter: Mozgássérült gyermek a családban című 1987-ben kiadott könyvéből.

3. Fiókszavak… döntéskényszerről, kényszerdöntésről

Amikor a családi kupaktanács összedugja a fejét és különbözõ lemondó nyilatkozatok között keresi a megfelelõt, úgy érzi, az egyetlen helyes megoldás a sérült gyermek intézetbe helyezése. A szerzõ keresi a lelki okokat, és más megoldásokat, amelyek nemet mondanak az intézetre.

4. Sorsok

Sanyi, Ibolya és Péter, akiknek szülei az intézetbe adás (ahogyan a sérültek gyakran nevezték: gettó) mellett döntöttek. A fájdalmas választások, a lelki és szellemi leépüléshez vezetõ rögös utak bemutatásán túl szerencsére nem maradnak el az alternatív megoldási javaslatok sem (például magántanár fogadása, vagy olyan általános- és középiskola, amely hajlandó felvenni a gyermeket).

5. Fiókszavak… a bársonybéléses börtöncellákról

Vidéken és a nagyobb városokban más-más érvek, célok vezérlik a családtagokat, amikor úgy döntenek, hogy intézetbe adják a gyermeküket. Ám börtöncella lehet az otthoni négy fal közé szorított vegetálás is "Az otthon maradó fogyatékos gyereknek nem az egészségügyi, orvosi, fizikai igényeit a legnehezebb kielégíteni […], hanem a mentális katasztrófa elhárítása okozza a legtöbb gondot." (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 112.) "Az iskolába járásnak, az iskolai éveknek nem csupán a tananyag elsajátítása ad értelmet. Legalább ilyen fontos (ha nem fontosabb!), hogy a közösségben használatos viselkedési formákat, kommunikációt, a társadalomban való létezést sajátíthatjuk el." (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 114) "A sérült gyermek otthon, családi környezetben szinte minden esetben túlvédett helyzetben van. Ha a szülõk ezt tartóssá teszik, magántanárokkal, házi ápolókkal »bélelik ki«, akkor a fizikai sérültség mellé garantálják gyermeküknek a pszichés fogyatékosságot is." (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 117.)

6. Vallomások

Az 1994-ben készített szociológiai interjúból vett részletek folytatása, öt kérdezett sorsának váza.

7. Fiókszavak… Ádámkáról és Évikéről: és a jó rehabilitációs intézmények dicséretéről.

8. Rácsodálkozások II.

További részletek dr. Brigitte Schwarzbach–Ursula Walter könyvéből, a szerző észrevételeivel, kommentjeivel. A kötet 1984-ben jelent meg Németországban, amelyben a szerzőpáros orvos közvetlen hangnemben szól a sérült gyermek édesanyjához és mindig csak (!) hozzá. Értékes tanácsaik között több olyan is előfordul, amelyek ma már igencsak vitathatóak (csak egyet említve például, hogy a sérült gyermeknek türelmesebbnek, megértõbbnek és szerényebbnek kell lennie, mint másnak).

9. Jenőke memói: Olgi néni, Mák Vera és Duduska

A csonka családban az anya dolgozik, míg otthon Olgi "anyó, békebeli hölgy" vigyáz Jenőkére, a ruganyos fenekű Mák Vera tanítgatja. A megszokott napi ritmust egyszeregyszer felváltja egy évben néhány hónapos kórházi beutaló. Szerepel benne egy járógép, amiben csak állni lehet, majd egy újabb "apa" a láthatáron költözéssel kecsegtetve.

10. Fiókzáró

A Fiókzárók egy-egy nagyobb fejezet nyitott lakatjai, amelyek összefoglalják a korábbi részegységeket, illetve azokat záró adalékokként esettanulmányokkal egészítik ki.


III. Kamaszkodásaink

1. Jenőke memói: A babzsákos vagányok


Jenőke új családot kap, és hamarosan kezdetét veszi az intézet-kereső tortúra. Jenőke felvételét megnehezít, hogy nem önellátó, tehát segítõ személyzetre szorul. Gazdasági okokból a szerző ismét kórházban találja magát, ahol megtapasztalja a bentlakók rosszindulatának kegyetlen játékát: babzsákokat tesznek a térdére (kontraktúrás lábait nem tudta sosem egészen kinyújtani), amelyek órákon át szakítják az ínszalagokat.

2. Tabu-tár (szex, szerelem)

A szerző Kálmán Zsófia Bánatkő című műúvét hívja segítségül, amelynek idézett sorait saját gondolataival egészíti ki. A sérült gyermeket nevelő szülő gyakran egy túlóvó burkot hoz létre gyermeke körül (ezzel kiszolgáltatottá téve őt), amelyben nem kíván szembesülni a felnőtt léttel járó szexualitással, sem pedig beszélni arról. A szexualitás lehetőségének és egyben a sérültek fizikai állapotából adódó bizonyos korlátainak, egyáltalán tényének elfogadása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a sérült betegségével együtt elfogadja önmagát. Az intézeti világ viszonyulása ehhez a témához azonban merev elzárkózást, hideg tagadást mutatott az elmúlt évtizedekben a szerzõ és sorstársai meglátása szerint. A fogyatékos bentlakók szexualitását nem ismerték el, vagy éppen a sérülteket látogató barátokat és barátnõket tiltották el a látogatásoktól, s ahol még az úgynevezett kulcsos szobák sem jelentettek kényelmes, biztonságos, meghitt légkört a pároknak.

3. Fiókszavak… a szexről, szerelemről

Böszörményi Gyula beszámol egy székesfehérvári kórházban tartott előadásáról, amelynek fő témája az izomsorvadás volt. A hallgatóság legnagyobb megdöbbenésére azonban az elõadó eltért eredeti témájától (az otthoni és az intézeti élet különbségeiről), a szexrõl és a szerelemrõl kezdett beszélni, nem kis vitát generálva a szülõkkel, hogy tévhiteiket, félelmeiket lerombolja. "Ahhoz persze, hogy a mozgásfogyatékos ilyen kívánatos partnerré váljék, intelligencia, stílus, jó humor, életkedv is kell. Senki nem fog beleszeretni egy folyton búskomor, önmagát is utáló, vagy egyszerûen illetlen, ostoba, durva emberbe – sajnos ilyenek is akadnak a sérültek között. A szexuális kultúránk pedig csak akkor fejlődhet magas szintre, ha már a gyermek- és kamaszkorban segítenek nekünk a felnõttek, bölcsebbek helyre tenni énképünket." (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 166)

4. Sorsok

5. Fiókszavak… iskolákról, tanárokról, diákokról


A fejezet kulcsszava az integráció. Gondolatmenetének egyik kiindulási pontja Dankóné Szabó Mónika Mozgáskorlátozott gyerekek integrációjának alakulása Tiszakécskén két felmérés tükrében című szakdolgozata és a Kurt Lewin Alapítvány 2002-ben középiskolások körében végzett reprezentatív felmérése, amely azt kutatta, mennyi elõítélet él bennük mozgássérült és roma társaikkal szemben.

Az általános és középiskolák többsége mind a mai napig tartózkodik a fogyatékos tanulók felvételétõl. Ennek okai: fizikai és személyi felkészületlenségük (például nem megfelelõen ki/átalakított épület, vagy tájékozatlanság a fogyatékos gyermekekkel, azok támogatásával kapcsolatban), továbbá olyan mûködési hibák, amelyek a fenntartó és a többségi iskola pedagógusainak szemléletváltását is sürgetik. A befogadó iskola azonban az integrált fogyatékos tanulót a társadalmi integrálódás felé vezeti. A befogadás pedig elhatározás és felelõsségvállalás kérdése. (Arról, hogy a sajátos nevelési igényű gyermekek és tanulók speciális (szegregált) oktatás, vagy a többségi iskolában megvalósítható (integrált) oktatás, nevelés körülményei között kezdik meg tanulmányaikat, a szülő, a szakértői és rehabilitációs bizottság, és a speciális iskola, illetve a lakóhely szerinti iskola igazgatója dönt. A szakértői bizottságok az arra alkalmas személyiségű gyerekek számára alapvetõen nem szegregált iskolákat, hanem gondos mérlegeléssel az együttnevelést vállaló többségi iskolákat jelölik ki. A törvény rendelkezése szerint a szülõt megilleti az iskolaválasztás joga. Amennyiben úgy dönt, hogy integráltan szeretné iskolába járatni gyermekét, akkor a szakértői bizottság javaslatára a lakóhely szerinti önkormányzattal, (jegyzővel) történt egyeztetést követõen kialakított intézményi lista alapján választ gyermeke sajátos nevelési igényeinek megfelelõ intézményt. 11/1994. MKM rendelet 15.§ (5) (c); 14/1994. MKM rendelet 12.§ (3). Azonban a szülő, az iskola és az önkormányzatok együttműködése még nem zökkenõmentes, erre példa az is, hogy ma még a vidéki nagyvárosban élõ szülõ végigkilincsel számos iskolát, mire talál olyan igazgatót, aki megszánja, s befogadja sérült gyermekét. In.: Vargáné Mező Lilla (2004): Sajátos nevelési igényű tanulók együttneveléséről pedagógusoknak, intézményvezetőknek. Budapest.)

A kötet ezen fejezete igényli a legtöbb átdolgozást, kiegészítést, hiszen 2003 óta egyre több olyan speciális óvoda, alap- és közoktatási intézmény jelenik meg, amely nem csak a pedagógiai programjában tesz vonzó ígéretet a sajátos nevelési igényű tanulók integrált vagy éppen inkluzív nevelésére vonatkozóan, hanem a gyakorlatban is szép eredményeket könyvelhetnek már el (például a pécsi Éltes Mátyás Iskola, ahol kooperatív és projektmódszerrel is oktatnak).

6. Vallomások

7. Jenőke memói: Fiú legyek avagy leány?

8. Fiókzáró


"...semmi csodálnivaló nincs abban, hogy amikor e fiókot be akarjuk zárni, az elakad. Számos keserû történet, csalódás, félelem, elfojtott vágyakozás és kín zsúfolódik itt össze, amit mind a kamaszkorban gyűjtenek be a sérült fiatalok." (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 203.) "az emberiség azon időszaka, midőn a Butaság, Műveletlenség, Kirekesztés, Elutasítás szabadon uralkodhatott, immár itt is kezd véget érni. Hála a nyíltszívű és értelmű pedagógusoknak, szakembereknek, szülõknek. És hála azoknak a sérülteknek, akik nem adták fel." (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 204.)


IV. Az élet misztériumjátéka

1. Bevezető


A mozgáskorlátozottak stigmái (amelyek legalábbis stigmákként használódnak az egészségesek által).

2. Jenőke memói: Einstein rokkantjai

"A nyomorékok teljesen más időfolyammal sodortatják magukat, mint ami egyébként a normális Univerzumban tapasztalható. Gyorsabban vagy lassabban üzemelnek, attól függően, melyik rokkant-dimenzió szippantja be őket. Ismertem balesetes srácot, aki tizenkilenc évesen törte el a gerincét és huszonhatodik születésnapjára már le is élte egész életét – öregemberként engedték le a sírgödörbe. De láttam gyermekbénulástól szétcincált testű lányt is, aki negyvenkét évesen sem tudta, miként lel egy férfit (aki nem a szállítást végző mentős)." (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 211.)

3. Fiókszavak… a tudományos materilaizmusról

Az előző fejezetben a szerző ironikusan összegyűjti a tolószékes városnézés közlekedésben akadályozó tényezõit, ebben a részben pedig a segédeszközök változatos irodalmába kalauzol el bennünket.

4. A "Törökbálint-szindróma"

Böszörményi Gyula részletes és hiteles képet kíván nyújtani az Auróra Alapítvány, az Arany Alkony Kht. és a Medicatus Kft. által működtetni kívánt törökbálinti rehabilitációs lakópark és idősek otthona kialakításáról folyó éles vitákról. Pro és kontra véleményeket megszólaltatva cikkeket idéz napilapokból, híradókból, helyi lakosoktól elhangzó véleményekbõl, fórumos hozzászólásokból. Éppen a sokrétű véleményformálóktól lesz ez a fejezet nemhogy a leghosszabb, hanem a leghangosabb, legtöbb indulatot felvonultató és ugyanakkor az egyik legizgalmasabb része is a könyvnek. A lakóparkban a kerekes székes mozgássérültek részére kialakított lakások száma a heves ellenállások tüzében csökkent. Az Arany Alkony Lakópark honlapja azonban nem ad felvilágosítást arról, hogy hány lakás készült el mozgássérültek számára, és hogy hány mellékhelyiség akadálymentesített. Ehelyett azt írja, hogy "lakóink elhelyezését egy, illetve kétszobás apartmanokban biztosítjuk, melyek alapterülete 20 és 52 nm közötti. A lakások akadálymentesítettek". Érdemes lenne megvizsgálni esetleg a kötet átdolgozásában a törökbálinti lakópark felépülésének végleges körülményeit. Itt ismét úgy érezzük, hogy a könyvnek ez a fejezete is némi bővítésre szorul.

5. Fiókzáró


V. Elítéltek és ingyenélők

1. Jenőke memói: Jégesőtől pelenkáig


A kötött, sokszor értelmetlen szabályrendszerek között nevelkedő-tengődő sérülteknek több olyan "ébresztő" helyzetben is részük volt már, amelyek a négy fal közti világukban betöltött helyükre "kényszer-emlékeztette" őket. Jenőke emlékezetes ébresztő gondolatközlőitől csak egy esetet idézünk illusztrálásképpen: A "Népjóléti Minisztériumból 2000-ben a panaszok felvételére a szociális otthonba kiküldött osztályvezető hölgy, aki maga is bottal járt enyhe csípőficama okán, s midõn Jenőke szóvá tette, hogy a csekély számú ápolószemélyzet és a segédeszközök hiánya miatt gyakran egész nap nem tud vécére menni, eme felelõs asszony átadott Jenõkének egy felnõtteknek gyártott nedvszívó pelenkát, mondván: »Nekünk, sérülteknek, kötelességünk alkalmazkodni az épekhez, hogy ne okozzunk nekik gondot!«" (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 286–287.)

2. Fiókszavak… a lélek mélyén ücsörgő vérbíróról

A fejezet a kirekesztés és az előítélet mintázatait vizsgálja Dr. Illyés Sándor – Mérei Vera: Elfogadás és elutasítás az épek fogyatékosokhoz fűződő társas kapcsolataiban című 1975-ben megjelent könyvéből vett gondolatok és kutatási eredmények kritikus vizsgálatával.

3. Sorsok

4. Fiókszavak… a kötelező KMK-ról:
avagy a "munkakerülés" állandó csapdahelyzetéről.

5. Vallomás

Z. Patrik életén keresztül végigkövethetjük a szociális foglalkoztatók, az idõleges "Tóthék-féle" munkák elõnyeit és árnyoldalait. Szó esik a Marczibányi téri Mozgássérültek Állami Intézetérõl, az Erdõkertesi Szociális Otthonról, az alkohol mámoráról és a pohár fenekéhez ragaszkodásról, kilátástalanságról és a semmittevés pusztító leépítéséről.

6. Jenőke memói: Tesz-vesz város kriplije

7. Fiókzáró


"Ne a tolószékhez, mankóhoz, vagy a fogyatékosság egyéb külső jeléhez, hanem az emberhez viszonyuljon az, aki kapcsolatot szeretne teremteni." (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 341.)


VI. Társ az Ég, és társ az Ember

1. Jenőke memói: Randi Istennel

"Azt az ajtót nyitottam ki, amin túl te döntöd el, merre indulsz, de a küszöbén csak béna lábbal lehet átlépni. […] egyszerû lehetõséget kaptál." (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 350.)

2. Fiókszavak… sorsról, hitről, lélekről, elrendeltetésről és transzformációról

3. Vallomások

Tizenhat levélrészletet olvashatunk egy 2003-ban tett internetes felhívás kapcsán, amely a sérültekrõl való vélekedéseket gyûjtötte össze. Ennek célja az volt, hogy a Magyarországon élõ fogyatékos (elsõsorban mozgásfogyatékos) emberek és családtagjaik, barátaik életérzését, helyzetét, gondjait, félelmeit, sorsát mutassák be. Ahhoz azonban, hogy teljesebb képet kapjunk, olyan emberek véleményére is kíváncsiak voltak, akik személyesen nem érintettek, sem önmaguk, sem családtagjaik által.

4. Fiókszavak… a közösségek előnyeiről és hátrányairól: és a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségéről. A MEOSZ tevékenységi köre szélesedett, jóval szervezettebb és strukturáltabb lett, mint amely idõszakról a Fiókszavakban olvashatunk (sajnos a MEOSZ honlapján sem a könyvajánlók, sem az olvasnivalók között nem kapnak helyet Böszörményi Gyula művei. Holott az író termékeny és sokrétû irodalmat tudhat maga mögött a science-fictiontõl kezdve ismertek fantasyjai, monodrámái, forgatókönyvei, színpadi munkái, elbeszélései, és talán igazán (el)ismertté ifjúsági regényei közül a Gergõ-sorozat tette).

5. Vallomások

6. Jenőke memói: Rokkantföldi Tor-Túrák


A kötet a Sublótzáró végszavakkal zárul, amely arra biztatja az olvasót, hogy fogadja el, valahol mindenki más(képpen) érték(es). Ehhez a látásmódhoz kíván lenni a Fiókszavak "segítség, lélektől lélekhez jutó, lelkiismeretet és cselekvést ébresztõ erõforrás." (BÖSZÖRMÉNYI 2003: 422–423.)

A tematikus részek áttekintésébõl jól látszik egy tudatosan felépített kronológiai szál (kezdetben egy egészséges gyermek születése, majd fokozatos leépülésével együtt felnövése és valamelyest önállósodása, amelyet nyomon követhetünk például Jenőke memóin keresztül), és ezzel párhuzamosan egy távolodó perspektíva is megmutatkozik, ami a sérült gyermek születésétõl elvezet a szoros, majd egyre tágabb környezetéhez, miközben a viszonyrendszerek kiépülnek, a kapcsolati szálak találkoznak. Egyes alfejezetek vissza-visszatérnek és folytatódnak, egyfajta ritmust adva a szöveg kohéziójának. Ezek a történeti szálakat egyre jobban összefonják, és elõrébb viszik.

A IV. fejezet kivételével a Jenőke memói című rész minden egyes nagy fejezetben kétszer fordul elő. Az I. fejezet öt, a II. három, a III., V. és VI. kettő, a IV. egy Fiókszavakat közöl. A IV. és VI. fejezet kivételével mindegyikben találkozunk Sorsokkal és Vallomásokkal. Végül mindegyik fejezet végére a Fiókzáró, legvégül pedig a Sublótzáró végszavakkal kerül pont. A kötet azonban korántsem zárult le – ahogyan a téma végére sem tehetünk ki még pontot, hiszen visszhangra és a könyvre való olvasói reagálásokra még szükség van.

Szavak, amelyek évtizedek óta gyűlnek egy képzeletbeli fiókban, amelyekre talán ma már egyre többen kíváncsiak és egyre többen merik meghallani õket. Olyan bátor embereknek ajánljuk ezt a könyvet, akik felismerik, hogy addig beszélhetünk rokkantakról, nyomikról, intézetisekrõl, vagy akármilyen sérültekről, amíg ezen Emberek környezeteként, csak a hiányosságra (pl. mozdulatlan, beteg, hiányzó végtag vagy szerv) fókuszálva, annak látjuk őket. Ám ha képesek vagyunk a fizikai külcsín mögé nézni, és mást is meglátni, az valójában még mindig kevés. Újra meg kell tanulnunk szavakat mondani és meghallgatni, talán kicsit másképp – egymástól, egymásért.


Irodalomjegyzék
  • BÖSZÖRMÉNYI GYULA (2003): Fiókszavak – A honi mozgássérültek kalauza. Szabad Föld Lapés Könyvkiadó Rt., Budapest.
  • VARGÁNÉ MEZÕ LILLA (2004): Sajátos nevelési igényű tanulók együttneveléséről pedagógusoknak, intézményvezetőknek. Budapest. (link1, link2; letöltve: 2010. augusztus 17.)
  • Az Aranyalkony honlapja – Letöltve: 2010. augusztus 17.
  • Idegen Szavak Gyűjteménye – Letöltve: 2010. augusztus 15.

2011/1
Év: 2011
Szám: 1
Impresszum
Kommentek: 0

előző év 2011 következő év

2011/1
2011/1

2011/2
2011/2

2011/3-4
2011/3-4





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05