2011
2011/2

tartalom:

A mozgásnevelés hatására bekövetkező minőségi változások mérhetősége hemipareticus gyermekek felső végtagi mozgásaiban
Lénárt Zoltán

Absztrakt

A dolgozat a korai agykárosodás talaján kialakult mozgáskárosodások motodiagnosztikájának problématikáját dolgozza fel. A mindennapos mozgásnevelési gyakorlat oldaláról közelíti meg a témát. Az eredmények alapján igyekszik véleményt alkotni a cerebralis pareticus gyermekek mozgásneveléséhez kapcsolódó vizsgálati és kezelési elvek továbbgondolásáról és lehetséges módosításairól. A dolgozatban szereplő vizsgálat célja egy olyan módszer kidolgozása, alkalmazása és bemutatása konkrét esetek, valamint kis létszámú csoportok jellemzésén keresztül, amely lehetővé teszi a cerebralis paresisben szenvedő, hemipareticus gyermekek felső végtagi funkcióinak objektív értékelését. A felső végtagi mozgások mérhető összetevője ebben a dolgozatban az ismételt mozgások varianciája. A kétdimenziós mozgásanalízissel nyert adatok az eddigieknél pontosabb képet rajzoltak a hemipareticus gyermekek felső végtagi funkcióiról. A vizsgálat egyben útmutatást próbál nyújtani a további, nagyobb mintán végezhetõ statisztikai elemzések számára.

Kulcsszavak: cerebralis paresis, Bobath koncepció, variancia


Bevezetés

A központi idegrendszeri eredetû mozgászavarok jellemzőinek megragadása és konkrét mérése sokkal bonyolultabb feladat, mint a perifériás sérülések okozta deficitek meghatározása. A hatékony beavatkozás tervezhetősége, eredményességének mérhetõsége viszont szükségessé teszi, hogy a gyakorló mozgásrehabilitációs szakember – esetünkben szomatopedagógus – , meghatározott idõközönként objektív adatokhoz jusson a rábízott gyermek aktuális mozgásállapotáról. Nem véletlen, hogy a legkülönbözõbb szakemberek évtizedek óta foglalkoznak a témával.

A cerebralis paresis (korai agykárosodás következtében kialakult mozgáskorlátozottság, CP) rendkívül nagy egyéni és időbeli variabilitást mutat. A vezető tünetek, a fõbb kategóriák rendszerezésére igen sok osztályozás létezik. A korszerû kezelési elvekből viszont az következik, hogy minden tünet egyaránt fontos, vagyis nem lehet pontosan körülírt kategóriákról és stádiumokról, valamint ezek célzott vizsgálatáról és kezelésérõl beszélni. Ez azonban a következő problémákat veti fel:
  • Mit is kezelünk pontosan, és hogyan mérhetők a változások?
  • A funkcionális szemlélet lényege, hogy a kóros tünetek meglétét nem önmagukban, hanem mindig az életkornak és élethelyzetnek megfelelõ konkrét, mindennapi, humán funkciók vonatkozásában vizsgáljuk, és a terápia hatékonyságáról is csak ezek tükrében nyilatkozhatunk. Ennek megítélése azonban valamelyest szubjektív és semmiképp sem kvantitatív.
  • Kérdés, hogy az adott funkciót érintõ kisebb változások hogyan detektálhatók.
  • Hogyan lehet mérni a funkció minőségét?
  • Mennyire alkalmasak az eddig használt skálák és vizsgáló eljárások az említett változások mérésére?
  • Végül, alkalmas lehet-e egy objektív műszeres vizsgálat a funkciók minőségi változásának látványos ábrázolására?
Több szerző szerint viszonylag kevés tudással rendelkezünk a CP-s gyerekek mozgásának kinematikai jellemzõirõl és az objektíven leírható jelenségeirõl (ELIASSON et al. 2006). Épp ezért a felsõ végtagi funkciók vizsgálata általában olyan komplex eljárásokkal történik, amelyekkel a kutatók igyekeznek minden fontosnak tartott összetevõt lefedni, és ezáltal egy egységes, hiteles képet kialakítani. Ezek a vizsgálatok általában tartalmaznak valamilyen kézfunkciós tesztet (Jebsen-Taylor Kézfunkciós Teszt), izomerõ és izomtónus vizsgálatot (Ashworth, Tardieau skálák szerint), valamilyen kikérdezésen alapuló funkcionális tesztet (FIM, Berg , Rivermead skála) és egy vizsgált mozgássor megfigyelését (háromdimenziós kinematikai elemzések vagy opto-elektronikus mozgásregisztráló rendszerek segítségével) (CHARLES et al. 2006; BOHANNON–SMITH 1987; FEHÉR 1999; HALMOS 1993; MACKEY et al. 2006).

A kéz- és karmozgás ismételhetőségének, variabilitásának kvantitatív jellemzését tudomásom szerint cerebralis pareticus gyerekeknél még nem vizsgálták. Ép mozgásuaknál viszont már igen (DOMKIN et al. 2002). Jelen mérések célja a Bobath szemléletû funkcionális fejlesztés hatására bekövetkezõ minõségi változások detektálása, összehasonlítva a hagyományos mozgásterápiában részesített gyermekek fejlődésével.

Bobath-módszer/NDTA (Neuro-Developmental Treatment Approach)

A cseh származású Bobath házaspár által kidolgozott rendszer több évtizedes tapasztalatokra épül. A fellelt összefüggéseket először a cerebralis pareticus gyermekek mozgásterápiájában hasznosították, majd adaptálták a felnõttkori féloldali bénulás eseteire is.

A Bobath koncepció mai alkalmazói világszerte az International Bobath Instructors Traning Assosciation (IBITA) és a Neuro-Developmental Treatment Association (NDTA) regionális szervezetei által közvetített, korszerû ismeretek alapján végzik rehabilitációs tevékenységüket. A módszer – mai teoretikusai szerint – mindazon egyének vizsgálatának és kezelésének problémamegoldó megközelítése, akiknél a központi idegrendszer sérülése funkcionális károsodáshoz vezetett. (BOBATH 1990; HOWLE 2004) A kezelés általános célja "az optimális funkció elérése a lehetséges optimális mozgásminõséggel" (BALOGH 1995: 8).

2005-ben ismerkedtem meg a Bobath koncepcióval. Számomra az volt a legnagyobb szemléletbeli újítása az addigi gyakorlathoz képest, hogy a célzott gyógytornát a beteg motoros tanulási/újratanulási folyamatainak optimalizálásaként fogta fel. A kezelési sémákról a tanulásra, a folyamatra és a páciensre mint individuumra terelte a figyelmet.

Ez pedig kísértetiesen emlékeztetett a mozgásnevelés koncepciójára, amely szintén a tanítás-tanulás folyamatába integrálja "a sérült tartási és mozgási funkció helyreállítását célzó gyógyító és a motoros képességek fejlesztését szolgáló pedagógiai eljárásokat" (MKM 1997: 19.).

A kutatás elején a következőket feltételeztem:
  • A 14 hetes kezelés minõségi javulást fog eredményezni a felső végtagi funkciókban. A Bobath szemléletű, tevékenység alapú módszerrel fejlesztett személyeknél mérhetõen nagyobb funkcióváltozás várható, mint a kontroll személyeknél.
  • A funkciójavulás várhatóan mindkét oldali felső végtagnál észlelhető lesz. Az enyhe típusú paresis esetén az érintett oldalon, a súlyosabb eseteknél inkább az ép vagy kevésbé érintett oldalon várok javulást.
Anyag, módszer

Vizsgálati személyek

A vizsgálat két méréssorozatból állt, melyek között egy tizennégy hetes kezelési idõszak telt el. Az elsõ méréseken húsz személy vett részt. Közülük a második mérés során csak tizenkilencen jelentek meg. A vizsgált személyek valamennyien nyolc és tizenhét év közötti (átlag 13,29 ± SD 2,33), ép értelmû, cerebralis pareticus fiatalok.

A nem szerinti megoszlás közel egyforma: hét fiú és tizenkettő lány.

A vezető tünet a spaszticitás. A gyerekek közül öten hemipareticusak, tizenketten tetrapareticusak, ketten kevert (tetrapareticus spasticus, athetosisos, dystoniás) tüneteket mutatnak. A felső végtagok funkcionális képességeiben valamennyiüknél jelentős eltérés volt tapasztalható a két oldal között. A súlyossági index szerint négy enyhe (I.), hét közepes (II)., nyolc súlyos (III.) mozgásállapotú tanuló szerepel, randomizált elosztásban.

A tanulók előzetes felmérésére és csoportba sorolására három skálát használtam. A módosított Ashworth skála segítségével határoztam meg a spaszticitás mértékét, a Rivermead motoros skálával a funkcionális képességeiket, a Perlstein-féle súlyossági index-szel pedig a mozgásállapot súlyosságát.

Vizsgálati eszköz

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Méréstechnika és Információs Rendszerek tanszékén kifejlesztésre került egy passzív markerek követésén alapuló mozgásanalizátor (Passive Marker-based Analyser for Movements – PAM) (JOBBÁGY és mtsai 2005), amely kétdimenziós képeken, másodpercenként 50 alkalommal képes tetszõleges számú marker pozícióját meghatározni. Az eszköz elõnye, hogy kis méretû, hordozható és viszonylag egyszerû a kezelése. A PAM a mozgásszegmentumot jelzõ markerekbõl, a mozgást felvevõ SONY TR8100E típusú, digitális videojelet elõállító, infravörös tartományban érzékeny kamerából és az adatokat átalakító, rögzítõ számítógépbõl áll (HP Mobile Data Protection System 3D típusú laptop, Linux operációs rendszer). A speciális, retroreflexív anyaggal bevont marker képe a háttértõl a fényesség alapján elválasztható. A fényforrás egy, a kamerára szerelt infravörös tartományban világító LED gyűrű.

A mozgási feladat

A vizsgálati személy egy, az asztallapra fektetett, elõre megrajzolt, tíz centiméter átmérõjû kört rajzolt át a mutatóujjával. A rajzolást az elõre bejelölt kiinduló-befejezõ pontból (egy 10 mm oldalú négyzet a körívnek a vizsgálati személytõl legtávolabb esõ részén) kellett indítani és ugyanitt befejezni. Minden kör után 1-2 másodperc szünetet kellett tartani. A gyermek előbb az ép vagy domináns oldali kezével, majd az érintett oldalival hajtotta végre a feladatot. Jobb kézzel jobbra, bal kézzel balra körözve. Mind a húsz alkalommal a vizsgálatvezetõ hangjelzésére kezdte a rajzolást. Minden személynek lehetõsége volt egy próbára a tényleges vizsgálat előtt. Az egyetlen markert a rajzoló kéz mutatóujjának körömpercén helyeztem el. Ennek a mozgási feladatnak a definiálásához korábbi tanulmányok adták az alapötletet (KERESZTÉNYI és mtsai 2002, 2004; VÖRÖS és mtsai 2004), amelyekben Parkinson-kórosok és egészséges alanyok kéz- és karmozgásának ismételhetõségét vizsgálták geometriai alakzatok rajzolásakor.

A rehabilitációs program

Az alkalmazott mozgásprogram megtervezése mind a tíz kezelt személy ("T" csoport) esetében az igények és képességek figyelembevételével, teljesen egyénre szabottan történt. A program tempója, a szükséges változtatások is a fenti tényezők alakulása szerint zajlottak. A "K" (kontroll) csoport programja kevésbé volt tervezett és funkcionális, valamint kevésbé alkalmazkodott az éppen, aktuálisan elért eredményekhez. Inkább a megszokott kezelési sémák szerint haladt, a félév elején kitűzött célok szerint. Mind a "T", mind a "K" (kontroll) csoport tagjai heti 4x45 perces foglalkozásokon vettek részt, 14 héten keresztül. A "T" csoport esetében a négybõl három óra egyéni, Bobath szemléletû mozgásnevelést, egy pedig valamilyen, életkornak megfelelõ, játékos tömegsport foglalkozást tartalmazott. Ezekbe a foglalkozásokba a súlyos mozgásállapotú tanulókat is bevontuk, és ügyeltünk az érintett oldali felső végtag használatára a játék során.

Adatfeldolgozás

A mozgások objektív elemzése a markerek által jelzett végpont koordináták idõfüggvényeinek vizsgálatán alapult. Az adatfeldolgozást elõre meghatározott terv szerint hajtottam végre egy elõzõleg kialakított könyvtárstruktúra segítségével. Több ezer file-t kellett feldogozni és transzformálni, hogy különböző szofverek és számítógépes programok alkalmazásával értékelni tudjuk a mozgásanalizáló rendszer által szolgáltatott nyers adatokat.

Az adatrendezés során minden egyes körhöz tartozó számoszlop külön került elmentésre alanyonként (T1-K9), mérésenként (1., 2. idõpont), oldalanként (Bal, Jobb) és koordinátánként (x, y), a Matlab® számára értelmezhetõ *.txt formátumban.

Ezután következett a különbözõ hosszúságú idõfüggvények normalizálása, egységesen 100 idõpillanatra. Majd pedig az egyforma hosszúságú függvények egymáshoz viszonyított varianciájának kiszámítása. A normalizálást és a variancia számítást Matlab® programmal, Tibold Róbert, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai Karának PhD hallgatója által fejlesztett alkalmazással oldottam meg. A program használata a szerzõ engedélyével és segítségével történt (TIBOLD 2007: 31–38). Végül minden alanynál nyolc variancia függvényt kaptam mérésenként (1., 2. időpont), oldalanként (jobb, bal) és koordinátánként (x, y).

Az eredményeket személyenként, illetve a csoportátlagok összehasonlításával is értékeltem. Ez utóbbihoz statisztikai próba is készült, SPSS program felhasználásával.

Eredmények

A vizsgálat célja az ismételt mozgások stabilitásának megállapítása. Minél kisebb a variancia az egyes kísérletek között, annál stabilabbnak mondható a mozgássor, vagyis annál koordináltabb, célszerûbb, jobb minõségû a kivitelezés. Ha a második mérés során csökken a variancia a korábbi értékekhez képest, ez a felsõ végtagi funkciók javulására enged következtetni.

Az egyes személyek variancia függvényeinek ábrázolása során a következő jellegzetes karakterisztikák rajzolódtak ki. A relatíve ép felsõ végtag rajzoló mozgásai során, az "x" koordináta tekintetében a kör elején és végén, a kiinduló pont két oldalán a legstabilabb a rajzoló mozgás. A legnagyobb variabilitás pedig az ebbõl a pontból húzott átmérő túlsó végén volt tapasztalható a körnek a rajzoló személyhez közel eső részén (1. ábra).
1. ábra: "Ép" felsõ végtag "x" koordináta pozícióinak varianciája (középső sor). A végpont koordináta pozíciói 10 kör alatt, normalizált idő szerint (felső sor). A végpont koordináta pozícióinak szórása (alsó sor).

Az "y" koordináta vonatkozásában stabilnak mondható a követõ mozgás a kiinduló pontnál és azzal szemben is (a rajzolótól legtávolabb és legközelebb), viszont nagy a variancia "két oldalt", durván a körív negyedénél és háromnegyedénél (2. ábra).
2. ábra: "Ép" felső végtag "y" koordináta pozícióinak varianciája (középső sor).

Az enyhén spasztikus felső végtag (1-2 Ashwort) varianciája a fentiekhez hasonló jellegű – nagyobb variancia értékekkel. Erõsebb spaszticitás (3-4 Ashwort) esetén viszont már nehezebben ismerhetõ fel a bemutatott karakterisztika. Általában háromnál több kisebb-nagyobb kiugrás volt tapasztalható az egész mozgás során (3. ábra). A mozgás láthatóan szaggatottá vált. Fõleg a körmozgás második felében jellemzõ a nagyobb kiugrások megjelenése. Ez a mozgásban megjelenõ irányváltás (reciprok innerváció zavara), illetve a könyökflexorok nyújtásának nehézségeire enged következtetni. Azoknál a személyeknél, akiknél a vezetõ motoros tünet mellé más, alig észlelhetõ járulékos tünet is társult (például ataxia), a variancia függvény további, jellegzetes módosulásai váltak láthatóvá.
3. ábra: Spasztikus felső végtag "x" koordináta pozícióinak varianciája (középső sor).


A rehabilitációs program hatékonyságának vizsgálata


A 4. ábra a célzott terápiában részesült személyek, valamint a kontroll csoport összvarianciájának (AllVar) átlagát (folytonos vonal) és szórását (szaggatott vonal) szemlélteti, az érintett oldali felsõ végtag, "x" végpont koordináta vonatkozásában. A bal oldali grafikonok összevetésébõl látszik, hogy a "T" és "K" csoport hasonló értékeket produkált az elsõ mérés során. A jobb és bal oldali diagramok összehasonlításából kiderül, hogy mindkét csoport átlagvarianciája csökkent a vizsgált idõszakban, azonban a "T" csoport esetében nagyobb mértékû a javulás. Az összehasonlítást elvégeztem az "y" végpont koordinátára vonatkozó értékekkel is, valamint a domináns karral végzett mozgások során. Mind a négy esetben hasonló eredményre jutottam.
4. ábra: A "T" csoport (TE, felső sor) és a "K" csoport (KE, alsó sor) érintett oldali, "x" koordinátára vonatkoztatott, átlagvarianciáinak alakulása az idő függvényében, az első (bal oldal) és második mérés (jobb oldal) során. A folytonos vonal a varianciák átlaga, a szaggatott vonal pedig a szórása. (A képre kattintva megjelenik nagyobb méretben.)

A két csoport statisztikai összehasonlításához a vizsgált személyek varianciáinak átlagát vettem alapul. Az "x" és "y" koordinátához tartozó értékeket ezúttal együtt vizsgáltam (1. táblázat). Az SPSS programmal végzett páros t-próba a "T" csoport esetében szignifikáns különbséget mutatott ki az elsõ és második mérés eredményei között mind az érintett, mind a domináns felsõ végtag mozgásainál (TÉ: t=2,276; p =0.047, TD: t=2,907; p = 0.023). A "K" csoport esetében viszont egyik oldalon sem következett be szignifikáns változás (KÉ: t = 0.561; p= 0,593, KD: t=0,353; p= 0,734). Tehát igazolódott az a kutatási hipotézist mely szerint a terápiás beavatkozás szignifikáns javulást eredményez az ismételt karmozgások stabilitásában.
1. táblázat: A vizsgált személyek (T1-T8, K1-K8) átlagvarianciái az érintett és domináns felső végtag rajzoló mozgásai során, az első (1.) és második (2.) mérési időpontban.

A kétmintás t-próba eredményei az első mérés során nagy hasonlóságot mutatnak a két csoport között (É1: t=-0.75, p=0.941, D1: t=-0.55, p=0.957).

A második mérés eredményeiben sincs szignifikáns különbség a két csoport között – sem az érintett sem a domináns oldalon – de a javulás tendenciájában látszik a "T" csoportnál abból, hogy a szignifikanciaszint 0,1 körüli (É2: t=1.587, p=0.135, 0.137, D2: t=1.789, p=0.095, 0.096).

A kétmintás t-próba tehát statisztikailag nem igazolta azt a kutatási hipotézist, hogy a "T" csoport eredményei a második mérés során minden tekintetben szignifikánsan jobbak a "K" csoport értékeinél. A szignifikancia szint erõteljes erõsödése azonban tendenciájában mégis megerõsíti a kutatási hipotézis feltevéseit.

Annak a hipotézisnek a megválaszolására, mely szerint az enyhe típusú paresis esetén az érintett oldalon, a súlyosabb eseteknél inkább az ép vagy kevésbé érintett oldalon várható javulás, további, kis létszámú alcsoportokat hoztam létre (2. táblázat).

A 2. táblázatból kiderül, hogy a felsõ végtagi funkciók javulása és a paresis mértéke között nem sikerült egyértelmű összefüggést találnom. Általában jellemzőbbnek tűnnek az érintett oldali pozitív változások. A három csoport közül pedig a vizsgálat szerint a II. látszik a leginkább fejleszthetőnek. Talán érdemes lenne – a kategóriák újragondolása után – nagyobb mintán is megvizsgálni ezeket az összefüggéseket.
2. táblázat: A súlyossági index (I., II., III.) szerint csoportosított, vizsgált személyek átlagvarianciáinak változása a kezelési időszak során.


Következtetések

A dolgozat alapproblémáját, a cerebralis pareticus gyermekek felső végtagi funkcióváltozásainak objektív vizsgálatát igyekeztem a gyakorlat oldaláról megközelíteni. Olyan vizsgálóeljárást kerestem, amellyel a mozgások funkcionális és minõségi összetevõit tudom mérni – megfelelõ pontossággal és érzékenységgel, megszokott környezetben. Egyúttal elvégeztem a Bobath szemléletű mozgásnevelés hatékonyságának objektív bizonyítását is.

A passzív markerek követésén alapuló mozgásanalizátor (PAM) megfelelõ eszköznek bizonyult erre a célra. Segítségével sikerült a klinikai skáláknál pontosabb állapotfelmérést végrehajtanom, a rövid idõ alatt bekövetkezõ funkcióváltozásokat is mérni és szemléltetni. Lehetőség nyílt a vizsgált személyek eredményeinek objektív minősítésére a feladat különbözõ fázisaiban és egészében is. A mért és számított értékek összehasonlíthatóak a többiek eredményeivel, illetve saját, korábbi adatokkal. Mindez a páciensek számára is jól láthatóan ábrázolható, ami hasznos eszköz lehet a gyermekek motiválásában a további terápia során. Ez összhangban áll az irodalmi adatokkal is (HERCZEG és mtsai 2004; JOBBÁGY–FAZEKAS 2006).

Az egyes személyek funkcióbeli fejlődésének kiértékelése lehetővé teszi a speciális rehabilitációs módszerek hatékonyságának vizsgálatát, a különböző koncepciók mérhetõ összehasonlítását. A terapeuta számára pedig az idõszakonkénti, elfogulatlan önellenőrzést, a beavatkozás sikerességének vagy sikertelenségének vizsgálatát.

A mozgásnevelési gyakorlat számára hasznos és szükséges lenne az objektív méréseket lehetõvé tevő, mozgásanalizáló rendszerek használata. A hordozható, egyszerű kezelésű műszerek megjelenése ezt már most elõsegítheti. A rendszeres használatukhoz viszont fontos lenne az adatfeldolgozás gyorsítása és egyszerûsítése is.

Mindazonáltal azt is el kell ismerni, hogy jelen pillanatban nem áll rendelkezésünkre olyan mérõmûszer, amely egymagában helyettesíteni tudná a hagyományos, fizikális, szubjektív elemeket is tartalmazó vizsgáló eljárásokat. Ez a helyzet valószínűleg jó ideig így is marad. Az irodalmi példák és a saját vizsgálati eredményeim egyaránt azt támasztják alá, hogy a cerebralis pareticus gyermekek felső végtagi funkcióinak körültekintõ és a terápia során is jól használható jellemzése csak a motodiagnosztika hármas rendszerében (motoszkópia, motometria, motográfia – HUBA 1993: 103–107) érvényesülhet maradéktalanul.
 

 
Irodalom
  • BALOGH ILDIKÓ (1995): Fejlődésneurológiai kezelési módszer (NDT/Bobath). Mozgásterápia, 4/95, IV. évf., 7–11.
  • BOBATH, BERTA (1990): Adult hemiplegia: Evaluation and Treatment, William Heineman Medical Books Ltd., England.
  • BOHANNON, RW – SMITH, MB (1987): Interrater reliability of a modified Ashworth scale of muscle spasticity. Physical Therapy, 67, 206–207.
  • CHARLES, J. R. – WOLF, S.L. – SCHNEIDER, J.A. – GORDON, A.M. (2006): Efficacy of a childfriendly form of constraint-induced movement therapy in hemiplegic cerebral palsy: a randomised control trial. Developmental Medicine & Child Neurology, 48, 635–642.
  • DOMKIN, D. – LACZKÓ J. – JARIC, S. – JOHANSSON H. – LATASH, ML. (2002): Structure of joint variability in bimanual pointing tasks. Experimental Brain Research V.143. 11–23.
  • ELIASSON – FOESSBERG – HUNG – GORDON (2006): Development of hand function and precision grip control in individuals with cerebral palsy: a 13-year follow-up study, Pediatrics, Október, 118.évf. 4. szám, 1226–36.
  • FEHÉR MIKLÓS (1999): Spaszticitás. In: Katona-Siegler (szerk.): Orvosi rehabilitáció. Medicina, Budapest, 109–110.
  • HALMOS BÉLA (1993, 1994): Hemiplégiás betegek rehabilitációja I-II. Rehabilitáció, 3. évf. 4. sz., 163–166, 4. évf. 1. sz., 230–236.
  • HERCZEG ESZTER – BAUMGARTNER ILDIKÓ – FAZEKAS GÁBOR – KOVÁCS ZSOMBOR – NEPUSZ TAMÁS (2004): Mozgásanalizáló rendszer alkalmazása féloldali bénult betegek kézfunkciójának felmérésére. Rehabilitáció, 2004. 14. évf. 4. sz., 31–34.
  • HOWLE, JANET M. IN COLLABORATION WITH THE NDTA THEORY COMMITICE (2004): NeuroDevelopmental Treatment Approach: Theoretical Foundations and Principles of Clinical Practice. Neuro-Developmental Treatment Association, 1540 S. Coast Hwy., Suite 203, Laguna Beach, CA 92651, USA.
  • HUBA JUDIT (1993): Pszichomotoros fejlesztés a gyógypedagógiában, I. kötet. Kézirat, BGGYFK, Nemzeti Tankönyvkiadó, 103–107.
  • JOBBÁGY Á. – HARCOS P. – KÁROLY R. – FAZEKAS G. (2005): Analysis of finger-tapping movement. Journal of Neuroscience Methods, 141.sz., 29–39.
  • JOBBÁGY Á. – FAZEKAS G. (2006): Agyérkatasztrófát szenvedett betegek objektív minõsítése. IME, február, (5) 1, 37–41.
  • KERESZTÉNYI Z. – FAZEKAS G. – VÖRÖS T. – LACZKÓ J. (2002): Variance of hand trajectories of a Parkisonian while using a computer-mouse. Program No. 666.6. In: 2002 Abstract Viewer/Itinerary Planner. Washington, DC: Society for Neuroscience, 2002.
  • KERESZTÉNYI Z. – SANTOLIN S. – LACZKÓ J. (2004): The Variability and Stability of Drawing Arm Movements in Respect of Parkinson’s Desease. Proceedings of the First Hungarian Conference on Biomechanics, 191–197.
  • MACKEY – WALT – STOTT (2006): Deficits in upper-limb task performance in children with hemiplegic cerebral palsy as defined by 3-dimensional kinematics. Archives of Physical Medicine and Rehabilitation, 87. évf. 2. szám, 207–215.
  • MŰVELŐDÉSI ÉS KÖZOKTATÁSI MINISZTÉRIUM (1997): 2. számú melléklet a 23/1997. (VI.4.) MKM rendelethez, A fogyatékos tanulók iskolai oktatásának tantervi irányelve, Budapest, 19.
  • TIBOLD RÓBERT (2007): Neuromorf mozgásszabáyozási elvek vizsgálata célt elérõ karmozgások kinematikai és elektromiográfiai jellemzõinek mérése alapján. Diplomadolgozat, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai Kar, Mûszaki Informatika Szak, Budapest.
  • VÖRÖS T. – KERESZTÉNYI Z. – FAZEKAS CS. – LACZKÓ J. (2004): Computer Aided Interactive Remote Diagnosis Using Self-Organizing Maps, Proc. of the 26th Annual Intnl. Conference of the IEEE EMBS’04, San Francisco, 3190–93.

2011/2
Év: 2011
Szám: 2
Impresszum
Kommentek: 0

előző év 2011 következő év

2011/1
2011/1

2011/2
2011/2

2011/3-4
2011/3-4





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05