2012
2012/1

tartalom:

Érzelmi- és viselkedészavarok gyökerei: a korai szülői hatások szerepe
Eigner Bernadett



Absztrakt

A gyermek szelf-fejlődésének meghatározója a korai gondozó-gyermek kapcsolat minősége. A kapcsolat az anya és a csecsemő közötti mindennapos interakciók sorozatában ragadható meg. A "szemtől szembe" korai interakciókban felismerhetõk a korai kapcsolati és kommunikációs zavarok, a patológiás fejlődéshez vezető interakcionális jegyek. A korai interakcióban a partnerek nem egyenrangú felek, a felnőtt gondozó szerepe meghatározó a kapcsolatban, a baba az őt ért környezeti hatásokra igyekszik a lehető legoptimálisabb stratégiákkal válaszolni. A korai anya-gyermek kapcsolat zavara veszélyeztető tényező lesz a gyermek egészséges kognitív és érzelmi-szociális fejlődésére, valamint későbbi kapcsolatainak minőségére, elsősorban a kötõdési biztonságának alakulására nézve. Az interakciók stílusa és egyes jellemzői összefüggésben állhatnak a később megszilárduló szülői nevelési stílus fő jegyeivel is, melynek hatása meghatározó jelentőségű a gyermek fejlõdésére, viselkedésére. Az atipikus interakciók egyúttal fokozott stresszt és konfliktushelyzetet is jelentenek, illetve a fokozott stressz megzavart interakciókhoz vezethet. Mindezek együttesen járulhatnak hozzá a pszichopedagógia látószögében álló érzelmiés viselkedészavarok kialakulásához, így a specifikus korai kapcsolati zavarjegyek felismerése és kezelése a hatékony korai intervenció eszköze lehet.

Kulcsszavak: érzelmi-szociális fejlõdés, anyai szenzitivitás, szociális szükségletek, nevelési stílusok, érzelmi- és viselkedészavarok
 


Bevezetés

Egyre növekszik azoknak a gyerekeknek a száma, akikkel kapcsolatosan valamilyen viselkedési, beilleszkedési vagy teljesítményprobléma merül fel. A nehézségek már igen korán jelentkezhetnek, ilyenkor a felismerés fõképpen a szülõktõl függ, illetve attól, mennyire lépi át a probléma a szülõk tûréshatárát. Nem jellemzõ azonban, hogy ilyenkor a szülõk nagy számban szakemberekhez fordulnának. Szükséges lenne tehát a felvilágosítás, és a gyermekekkel korán találkozó szakemberek érzékenyítése és specifikus kiképzése, valamint távlatosan új szakemberek bevonása a rendszerbe.

Mivel iskoláskorban már elõrehaladott az állapot, súlyosak a problémák, rögzültek a tünetek, fontos lenne a megelőzésre helyezni a hangsúlyt. Melyek is a korai életkorban azok a tényezõk, amelyek elõsegíthetik, vagy előre jelezhetik egy esetleges késõbbi pszichés zavar létrejöttét?

A gyermek fejlõdése a korai időszakban nagyon szorosan összefügg környezete jellemzõivel. A gyermek "énre találása" csak mások segítségével lehetséges, a gyermek szelf-fejlődésének meghatározója ezért a korai gondozó-gyermek kapcsolat minősége. A kapcsolat a mindennapokban a gondozó felnõtt (a szülõk, elsõsorban az anya) és a csecsemõ, majd kisgyermek közötti játékos interakciók sorozatában ragadható meg. A korai interakciók zavarai és diszharmóniája veszélyeztetõ tényezõ lesz a gyermek egészséges fejlődésére (mind a kognitív, mind az érzelmi-szociális fejlődést tekintve, különösen a társas beilleszkedés, beszédfejlõdés területein), mind családi kapcsolatainak minõségére, elsõsorban kötõdési biztonságának kialakulására nézve, mely késõbbi kapcsolatainak is meghatározója.

A korai interakciók minõségét sok tényező befolyásolja – többek között a szülõi stresszek, a szülés körüli hangulatzavarok, anyai szorongások, családi hatások stb. –, ezeket érdemes külön-külön vizsgálni. Az összhatás pedig az interakciós szinkronitásban lesz "mérhető". Az interakciók egyes jellemzõi összefüggésben állhatnak a késõbb megszilárduló szülõi nevelési stílus fõ jegyeivel, illetve az egy éves korban mérhetõ kötõdési típusokra jellemzõ viselkedéses sajátosságokkal. Így bizonyos fejlõdési irányok bejósolhatók, a késõbbiekben feltehetõen kialakuló érzelmi- és viselkedészavarok, várható (kapcsolódó) teljesítményzavarok típusára utaló jellegzetességek, gyanújelek láthatóak, felismerhetõek, így a megelõzés és az intervenció is idejekorán, hatékonyan és célzottan valósítható meg. Fontosnak tartom azokat az eseteket is megvizsgálni, ahol nincsenek szélsőségesen kirívó helyzetek, pl. súlyosan elhanyagoló vagy bántalmazó családi légkör, nem hátrányos helyzetû vagy veszélyeztetett gyermekekről van szó. Az általánosnak, "normálisnak" tartott környezetben, "rendezett" családban is lehetnek olyan, a gyermek személyiségfejlõdését súlyosan károsító tényezõk, melyek felismerésével és kezelésével ezeket megelõzhetjük.

A szociális szükségletek és a szülői hatások

Önmaga és a világ megismeréséhez és megértéséhez a szülõktõl kapott jelzéseket, fogódzókat használja fel a gyermek. A szülõk részérõl áramló figyelem, megerõsítés, biztatás, elfogadás, vagy éppen ellenkezõleg, elutasítás és negatív hozzáállás üzeneteinek felhasználásával, beépítésével, értelmezésével, azokra válaszképpen, kognitív kapacitásai szintjének megfelelõen, a gyermek igyekszik megérteni, "berendezni" a maga számára a világot, és azt, hogy milyen eszközökkel és módszerekkel tud majd ebben a világban boldogulni, helyét megtalálni.

A tranzakcióanalízis (BERNE–STEINER, idézi JÁRÓ 1999) legfontosabb filozófiai alapvetése az, hogy az emberek eredendõen lelkileg egészségesek, rendben vannak. Ha valaki mégis kibillenne ebbõl az eredeti állapotból, az nagyban az õt érõ negatív környezeti hatásoknak köszönhetõ. Természetesen itt nem hagyhatjuk figyelmen kívül az örökletes és a környezeti tényezõk hatásait, illetve összjátékát, és az újszülött, illetve csecsemõ lehetõségeit, erõforrásait, veleszületett kapacitásait, jellemzõit. A "goodness of fit" (THOMAS–CHESS 1977) elmélete szerint az anya és csecsemõje összeillése, az alapvetõ temperamentumjellemzõknek megfelelõ illeszkedés, a baba természete, és annak anyai elfogadása és értékelése alapvetõ szempont ebben a folyamatban.

A gyermek életét alapvetően meghatározza, hogy amikor világra jön, újszülöttként szülei hogyan fogadják, milyen helyet kínálnak neki a családban. Örömmel fogadják-e, várták-e az érkezését, ünnep-e számukra, hogy megérkezett a családba a baba, vagy éppen ellenkezõleg, nem várták, nem örülnek neki, vagy érkezésével, létével kapcsolatosan ambivalens érzéseket táplálnak szülei. A fejlõdésben meghatározó jelentõségûek a gyermek korai, még alapvetõen másoktól függõ életének tapasztalásai. STERN (é.n.) alapfeltevése szerint egyes önérzékelések már jóval az öntudat és a nyelv elõtt léteznek – többek között a hatóerõ, a fizikai egybetartozás, az idõbeli folyamatosság, a benső szándékok birtoklásának érzékelése. Azok az önérzékelések, amelyek a mindennapi társas kölcsönhatásokban lényegesek. Az önérzékelések a közvetlen környezet jelzései és visszajelzései alapján formálódnak; ha károsodnak, patológiás folyamatok kiindulópontjává válhatnak (társas mûködések, pszichés rendellenességek). Eleinte a társas kölcsönhatások jó része az élettani szabályozás szolgálatában megy végbe – ekkor a szülők kevésbé vannak tudatában a kölcsönhatásnak. Máskor kifejezetten az interakcióra összpontosítanak a szülõk, s ebben a helyzetben kiemelt jelentõségre tesz szert, hogy már a legfiatalabb csecsemõknek is szándékot, motivációt, cselekvõ értelmet, önérzékelést tulajdonítanak. Az, hogy mennyire tekinti csecsemõjét értelmes, szándékokkal, vágyakkal, érzésekkel bíró lénynek az anya, azaz mennyire fejlett mentalizációs képességgel rendelkezik, alapvetõen meghatározza majd a csecsemõ reflektív funkciójának alakulását, azt, hogy ő mennyire fogja az emberek elméjét eszerint "olvasni" mint tudattal, vágyakkal, szándékokkal bíró lényekét, akiknek viselkedése előre jelezhető. (FÓNAGY–TARGET 1998)

Súlyos bántalmazás, elhanyagolás esetén a csecsemõ úgy védekezik, hogy elfordul a mentális világ megismerése elõl, ennek következménye a hiányos vagy szegényes mentalizációs képesség, mely kapcsolati zavarokhoz, kötõdési nehézségekhez, patológiás fejlõdéshez vezethet.

A kötődés-elmélet képviselõi (BOWLBY 1969; AINSWORTH 1979; MAIN–SOLOMON 1986; VAN IJZENDOORN ET AL. 1995) azt hangoztatják, hogy a társas viszonyulás születéstõl jelen van. A csecsemõknek tevékeny szubjektív életük van, melyben a társas eseményeket megélik, egyfajta tagolatlan, preverbális, integrálatlan módon, és megtapasztalják benne (az ún. "elsõdleges" gondolkodási folyamatok útján – FREUD 2006) az affektusok világát, társas élményeket, befolyásokat, feszültségeket, érzelmi és indulati jelzéseket. A csecsemõk már igen korán képesek észlelni a kifejezõ emberi viselkedésmódok amodális tulajdonságait – veleszületett általános képességük van arra, hogy az egyik modalitásban kapott jelet átvigyék egy másikba. A jel túllép minden csatornán, egy ma még meglehetõsen rejtélyes amodális reprezentációs mechanizmusba van belekódolva. A dolgok és emberek egyes tulajdonságairól a csecsemõk globális, amodális minõségként (alak, intenzitás, mozgásforma, ritmus stb.) szereznek közvetlen tapasztalatot, illetve kategorikus affektusokként élik meg azokat (düh, szomorúság, öröm stb). Az élmények harmadik minõsége közvetlenül az emberekkel való találkozásokból ered: ez a vitalitási affektusokat foglalja magába. (STERN é.n.) Ezeket az érzéseket motivációs állapotok változásai, vágyak és feszültségek váltják ki. Ezeket a minõségeket a csecsemõ belülrõl, illetve más személyek viselkedésébõl érzi. A vitalitás érzései fejezõdnek ki a szülõi cselekedetekben, pl. hogyan veszi fel a babát az anya, hogyan nyúl az üvegért, hogyan érint; a csecsemõ megmerítkezik ezekben az "életteli érzésekben". Így válik érthetõvé, hogyan is képes a szülõi viselkedéseket, a rá irányuló viszonyulásokat, érzelmeket, rejtett vagy nyílt indulatokat, attitűdöket, állásfoglalásokat felfogni, megérezni és azokra válaszolni.

Az anyával való kontaktus alapvetõ szükséglet – az érzelmi nélkülözés végzetes is lehet, mint SPITZ (1965) hospitalizációs vizsgálatai is megmutatták. A személyként való létezés élménye – az, hogy odafigyelnek ránk, hogy foglalkoznak velünk, megérintenek, ránk mosolyognak, abban megerõsödik az embernek az az alapvetõ élménye, hogy létezése fontos, és öröm mások számára.

Létezéséről, valamint arról, milyen a világ, milyen ő maga, milyenek mások, alapvetõ információkat kap szüleitõl már az egészen kicsi gyermek. Ezeket a verbális és nem verbális információkat tiltások, felszólítások, elismerések, modellnyújtás, "szülõi üzenetek" formájában kapja már kicsi korától a csecsemõ. Ezekbõl az "adatokból" a gyermek következtetéseket von le arra vonatkozóan, hogyan is biztosíthatja a maga számára szülei elfogadását és szeretetét, azaz saját "túlélési stratégiáját" alkotja meg. A tranzakcióanalízis (JÁRÓ 1999) fogalomtárában ezeket a szülõi üzeneteket, parancsokat a gyermek beépíti, és ezekre alapozva írja meg jövendõ élete történetét, ún. "sorskönyvét." Ez egy olyan, nem tudatos életterv, mely egy választott alternatívára összpontosít, a szülõk által megerõsített és a késõbbi események által igazolt program. Ez a belsõ programozás korán kezdõdik, élete forgatókönyvét már az egészen kicsi gyerek is elkezdi írni, azt, hogy hogyan szeretne élni és meghalni. A sorskönyvek gyermeki illúziókon (pl. ha jók vagyunk, szeretnek és megjutalmaznak, ha rosszak, megbüntetnek) alapulnak, melyek, mivel nagyrészt tudattalanok, fennmaradhatnak akár egész életünkben. A szülõktõl származó üzenetek azonban nem automatikusan érvényesülnek; ezekkel kapcsolatosan a gyermek önállóan von le következtetéseket és hoz döntéseket önmagára és a világra nézve. A koraidöntés-elmélet (GOULDING M. ÉS R., idézi JÁRÓ 1999) szerint a sorskönyvek nem végzetesek, hanem rugalmasak és változtathatóak. Az a fontos, ahogyan a gyermek fogadja a korai szülõi gátló parancsokat és tilalmakat és dönt azokról.

Az első hat hónapban a legfõbb szülõi gátló parancsok a következõk (CAMEROUN, idézi JÁRÓ 1999): NE LÉGY (NE LÉTEZZ!), NE LÉGY ÖNMAGAD! NE LÉGY KÖZEL! (NE BÍZZ!), NE ÉREZZ! (NE FEJEZD KI AZ ÉRZÉSEIDET!) A parancsok, tiltások és üzenetek a mindennapos korai interakcióban jelennek meg, sajátos formákban és viselkedéses megnyilvánulásokban. Nagy részük tudattalan, de az interakciók megfigyelése során megragadhatóak. A szülõi "üzenetadó készülék" mellett létezik a csecsemõ "üzenetvevõ készüléke" is. A nem optimális szülõi üzenetekre, viselkedésekre azok észlelésével, beazonosításával kialakítja a csecsemõ a maga ún. "feltételes stratégiáit" (HINDE, idézi PÉLEY 2000), melyek adaptívaknak tekinthetõk a megzavart helyzetek kezelésében. Evolúciós nézõpontból ez azt jelenti, hogy a csecsemõnek érdeke, hogy minél jobban alkalmazkodjon a szülõi stratégiákhoz. Saját túlélésének maximalizálása vezeti a csecsemõt akkor, amikor nem optimális gondoskodást tapasztalva megpróbálja saját biztonságát optimalizálni ebben a helyzetben. Ezért nem tekinthetõk maladaptívnak a bizonytalan kötõdésû gyermekek elkerülõ, illetve ellenálló/rezisztens stratégiái, hanem azok a megküzdés bizonyítékai. A csecsemõ azonban védekezésre kényszerül, hiszen a nem optimális gondozási helyzet veszélyhelyzet, mellyel való megküzdése során feltételes viselkedési stratégiákat épít ki. Ezeknek a stratégiáknak a kialakításában megfigyelhetõk bizonyos tipikus válaszok egy adott típusú anyai gondoskodási minõségre – például inszenzitív, tolakodó anyai stílusra elkerülõ viselkedés lehet a válasz.

A csecsemő tehát a maga eszközeivel igyekszik aktívan reagálni a környezeti hatásokra, nemcsak passzív elszenvedője azoknak. Lehetőségei, kapacitásai azonban a felnőttével szemben természetesen korlátozottak, ezért tarthatjuk fontosnak a szülõi oldal elsõdleges tanulmányozását, hatásainak vizsgálatát.

Azok a gyerekek, akik ilyen szülõi üzeneteket kapnak, mint: érezz, gondolkodj, cselekedj, fedezd fel a világot, örülünk neked, lényed érték, közénk tartozol, légy sikeres és boldog, azok valószínûsíthetõen jobban fognak tájékozódni a világban, autonóm személyiséggé válnak, és bízni fognak saját erejükben. Azok viszont, akiknek ilyen üzeneteket küldenek szüleik, mint: felesleges vagy, nem tetszik a nemed, a külsõd, amit csinálsz, érzel, gondolsz, ez idegen tőlem, ne lássalak, ne gyere közel, ügyetlen vagy, ne számíts sikerre, ilyen következtetésekre fognak jutni: a világ veszélyes, nem vagyok képes boldogulni benne, nem érdemes felnõni, az jár jobban, aki elkerüli a közelséget. (JÁRÓ 1999) Sok felnõtt számára érthetetlen vagy megrázó lehet, hogyan is lehetnek képesek egyes szülõk ilyen negatív tartalmú üzeneteket közvetíteni gyerekeik felé, még ha azok tudattalanok is. A "NE LÉTEZZ!" gátló parancsot kaphatja az a baba, aki rosszkor érkezik a családba, nem tervezett és nem kívánt gyermekként, vagy azért, mert még nem voltak felkészülve az érkezésére, pl. nem megfelelőek még a lakáskörülmények. Erre különféleképpen reagálhatnak a gyermekek: itt felesleges vagyok, jobb, ha meghalok, ha itt nem szeretnek, majd késõbb lesz egy másik hely, ahol szeretni fognak – vagy mindent megteszek azért, hogy szeressenek, ha jó leszek, kedves és szorgalmas, akkor majd örülni fognak nekem stratégiáját alakítja ki, és így igyekszik szülei kedvére tenni. Sokszor lehet ilyen oka a rejtélyes hirtelen csecsemőhalálnak vagy légzésleállásnak is, mint terapeuták beszámolóiból kiderül. Késõbbi öngyilkossági kísérleteket elkövetõ felnõtt nõ alapélménye apja általi elutasítottság volt: apja egyáltalán nem akart gyermeket, többször elmondta a gyermek füle hallatára, hogy bárcsak meg sem született volna, nyûg a nyakán. Így aztán a gyermek, majd a felnõtt egész életére azzal az érzéssel küszködik, hogy léte nem elfogadott, nem érdemli meg az életet, nem szerethetõ. Vagy sok esetben, ha ellenkezõ nemű gyermekre vágyott a szülõ, akkor szokott a "NE LÉGY ÖNMAGAD!" gátló parancsra a válasz az lenni, hogy pl. a lány fiús viselkedésformákat vesz fel, fiúk társaságában érzi jól magát, saját nõi szerepével kapcsolatosan ambivalens vagy elutasító lesz – amely aztán késõbbi párkapcsolati, nõi szerep-, illetve anyai szerep problémákhoz vezethetnek.

Ha azonban pozitív üzenetek is vannak, azok ellensúlyozhatják a gátló üzeneteket. Az ún. "engedélyek" azt jelentik, hogy a szülõk képesek az újszülött felé meleg, szeretetteljes érzelmeket közvetíteni, örülni neki, lehetõséget adni önmaga és a világ szabad megtapasztalására. Ilyen engedélyek például: létezhetsz, lehetnek saját érzéseid, önmagad lehetsz, életed megtöltheted értelemmel stb.

Szüleink gondoskodása nélkülözhetetlen számunkra. Ők azok, akik kielégíthetik alapvetõ szociális szükségleteinket is, mely kiegyensúlyozott létezésünk alapja lesz. MASLOW (1962) szükséglet-hierarchiája szerint a fiziológiás szükségleteink után biztonság, szeretet, elismerés és önmegvalósítás iránti vágyaink motiválnak. A tartozás valahová – valakihez – valakikhez alapszükségletünk, és ezt elégíti ki az a szülõ, aki újszülöttjének meg tudja adni a családhoz tartozás biztonságos alapélményét. ALDELFER (1969) modellje összevonja ezeket a tényezõket: létezés, kapcsolat, fejlõdés szükségleteinek csoportjaira. A társas kapcsolat iránti szükséglet, az elismerés, a szeretet iránti vágy alapvetõ hajtóerõ. McCLELLAND (1988) modelljében a kapcsolat-, a teljesítmény- és a hatalmi motiváció lesz hangsúlyos. A kapcsolati dimenzióban kiemelten fontos az elfogadottság és a szeretettség. A hatalmi motiváció a másokra hatást, befolyást gyakorlás vágya, valamint az elismertségé és a tiszteleté.

STEINER (1974) a következő humán szükségleteket emeli ki: stimuluséhség (érzékszerveket tápláló ingerlések), elismeréséhség (személy iránti figyelem), struktúraéhség (idõtöltés), pozícióéhség (igény az elfogadottság, az odatartozás, a bizalom és az önbizalom átérzésére). Az elismerés alapegységének elnevezésére BERNE (2008) a sztrók (stroke – simogatás, elismerés) kifejezést használta. A sztrókok speciális éltetõ erejû, energiát közvetítõ tranzakciók, melyben az egyik ember a másik számára kifejezésre juttatja, hogy annak személye értékes, kedves, elismert a számára. Ez az intimitás fontos részévé válik, a verbális kifejezések mellett a mosolynak, simogatásnak, lágy tekintetnek, ölelésnek, puszinak is nagy szerepe van. A korai anya-gyerek interakciók során az anya rengeteg alkalmat megragad gyermeke változatos "sztrókolásához", mely az egészséges fejlõdés, elfogadottság, önbizalom érzéseihez alapvetõen szükséges. Az anyák sokszor elragadtatottan hozzák gyermekük tudomására annak valóságos vagy vélt jó tulajdonságait, szépségét, kedvességét, szerethetõségét, jó teljesítményeinek elismerését ezekkel a verbális vagy nonverbális megerõsítésekkel. Mivel a sztrók nemcsak pozitív, hanem negatív is lehet, nemcsak az elismerés, hanem az elutasítás erõteljes kifejezésére is szolgálhat. Ennek üzenetét az interakciókon keresztül a baba nagyon érzékenyen felfogja, és megfelelő reakciómódok kidolgozására sarkallja. A szeretetteljes szülői visszajelzések a babában elégedettséget váltanak ki, és ezt ő is hasonló módon fogja viszonozni szülei felé. A leértékelõ, negatív kifejezések már az igen korai interakciókban, a baba pár hetes- hónapos korában is tetten érhetõk. Ezek olyan jelzések, melyeket kellemetlennek érez az, aki kapja, ám ennek ellenére mégis van megerõsítõ hatása. A kellemetlen érzések ellen már a csecsemő is védekezni kényszerül: többféle stratégiát alakíthat ki válaszul a negatív jelzésekre. A negatív jelzések is jelzések azonban, tehát közvetítenek egy olyan üzenetet is, hogy valaki foglalkozik velünk. Ez még mindig jobbnak tûnik, mint a figyelem, elismerés teljes hiánya: akit nem simogatnak, az kiszárad, testi-lelki egészsége súlyosan károsodik. Ezért aztán a gyermekek minden eszközt megragadnak a személyes figyelem elérésére. Súlyos károsodást okoznak a leértékelõ minõsítések; a torzító, nem reális, manipulatív jelzések, az õszinteség, a pozitív odafordulás hiánya rombolja az önértékelést, önbecsülést, a reális énkép kialakulását. A sztrók lehet feltétel nélküli, illetve feltételes is. Alapszükségletünk, hogy valaki feltétel nélkül, önmagában a létünkért, azért, mert létünket értéknek tartja és elismeri, szeressen bennünket. Ezt fejezik ki a feltétel nélküli sztrókok, melyek az egész személyre irányulnak (ez is lehet pozitív: örülünk, hogy hozzánk tartozol; vagy negatív: terhemre vagy), a feltételes sztrókok pedig az egyén egyes cselekedeteire, tulajdonságaira vonatkoznak. (JÁRÓ 1999)

Ezek a szülői visszajelzések manipulatívakká válhatnak, ha a szeretetért cserébe valami ellentételezést kívánnak a gyerektõl: engedelmességet, behódolást, teljesítményt, meghatározott viselkedésformákat stb. A szülõi hatalom kulcsa, hogy alapvetõ szociális szükségletei kielégítéséért a kisgyereknek semmi sem drága. A feltétel nélküli elfogadás felszabadító hatású: ennek bázisán lesz képes a gyermek örömteli, kreatív, felfedezõ utakra indulni a világban, bízva saját hatóerejében és a világ jóindulatában.

Az árnyékos oldalon – pszichopatológia

"Az egészség nem csupán a betegség hiánya, hanem a testi, szellemi és szociális jól-lét állapota." (WHO 1986) Az utóbbi évtizedekben a lelki megbetegedések és zavarok rendkívül gyakorivá váltak világszerte. A WHO elõrejelzések szerint a 2000 utáni évtizedben az egészségügy legsúlyosabb problémái a pszichiátriai, pszichológiai megbetegedések, ezen belül is a depresszió és következményei lesznek. 10–20 millió ember kísérel meg öngyilkosságot évente a világon, ennek hátterében az alkohol abúzus és a mentális megbetegedések, különösképpen a depresszió meghatározó szerepet játszik. Közülük egy millióan – közöttük serdülõk és fiatalok – halnak meg évente öngyilkosság miatt. Összességében a 15–44 éves korosztályban a valamennyi megbetegedés által okozott veszteség 30%-a származik a lelki egészség zavaraiból, ez az arány ötször nagyobb, mint a szív-érrendszeri megbetegedések által okozott kiesés, és hét és félszer több mint a daganatos betegségek következményei. A lelki egészség zavarai, a szorongásos kórképek, depresszió (hangulati zavarok) és a következményes önkárosító magatartásformák és munkaképesség csökkenés már a fiatal, munkaképes népesség körében igen gyakorivá vált, súlyos problémákat jelentve. A tendencia szerint a lelki beteg gyerekek száma 50%-kal emelkedik 2020-ra.

A teljesítmény- és viselkedészavarok bio-pszicho-szociális okokra vezethetõk vissza. Sok esetben az okok halmozottan fordulnak elõ. Az ok és okozat közötti összefüggés felismerése nehezített, mivel nincsenek egyértelmû és minden esetben azonos utak. Az érzelmi sérülések különböznek a gyógypedagógia klasszikus ágaival szemben abban, hogy a károsodások reverzibilisek, azaz a folyamat visszafordítható. (VOLENTICS 1993)

Melyek is lehetnek ezek a különbözõ okok következtében kialakuló negatív fejlõdési kimenetek, patológiás utak? Azaz, melyek azok az érzelmi- és viselkedészavarokban, beilleszkedési zavarokban, valamint teljesítményzavarokban tetten érhető tévutak, melyek a pszichopedagógia látószögében vannak?

Az érzelmi- és viselkedészavaroknál (Emotional and Behavioral Difficulties, EBD) az IDEA (The Individuals with Disabilities Education Act) öt fõ jellegzetességet határoz meg: a tanulási képesség zavarai, melyek nem magyarázhatók intellektuális, szenzoros, illetve egészségügyi faktorokkal; kortársakkal, pedagógusokkal való kielégítõ társas kapcsolatok kiépítésére és megtartására való képtelenség vagy gyengeség; nem megfelelõ viselkedés vagy érzelmi megnyilvánulások normális körülmények között; általánosan és tartósan fennálló boldogtalanság, lehangoltság érzése vagy depresszió; tendencia a fizikai tünetek kifejlesztésére, mely társul személyes vagy iskolai problémákkal.

A régebbi meghatározásokkal élve, alapvetõen három kóros irány lehetséges: a neurotikus, a pszichotikus, illetve az antiszociális fejlődésirány. (VOLENTICS 1993)

Az atipikus fejlődésirányok kialakulásának talán minden típus esetén az lehet a hátterében, hogy az illetõ személy nem úgy valósíthatta meg önmagát, ahogyan az természetes, vagy optimális lett volna. Környezete, neveltetése vagy szociális helyzete annyira elidegenítette valós énjét, gátolta annak kibontakoztatásában, hogy valósággal idegen életet kellett élnie, ami aztán a neurotikus irányba vitte. WINNICOTT (2004) jól leírja ezt a jelenséget a "hamis szelf" fogalommal, mely a szülõi követelések, elvárások miatt túl korai alkalmazkodásra kényszerített csecsemő védekezése lesz. Az analitikus tapasztalatok túlnyomórészt azt mutatják, hogy a neurózisok fejlõdési zavarok talaján bontakoznak ki, fõként az ember eredeti jellemének, személyiségének és a környezet által rákényszerített alkalmazkodásnak az összeegyeztethetetlensége miatt.

A szorongás jelen van minden ember életében. Veszélyt jelzõ szerepe is van, mérsékelt szintje fiziológiásnak tekinthetõ. Ha azonban meghaladja az egyén tûrõképességét, akadályozza hétköznapi életvitelét, vagy elvárható teljesítményét, akkor patológiásnak mondható. (DANCS, in FÜREDI–NÉMETH–TARISKA 2009) Bizonyos kórképekben a szorongás kísérõ tünetként, máskor pedig fõ jellemzõként ragadható meg. Az elviselhetetlen vagy fenyegetõ szorongások mérséklését az én az elhárító mechanizmusok segítségével végzi. Ezek lehetnek az adott életkorban adaptívak, de késõbb már patológiásak. Az elhárításokban a sérülések erõssége és keletkezésének ideje (az analitikusok szerint a súlyosabb sérülések preödipális eredetûek) alapján találhatunk primitívebb, a súlyosabb kórképekre jellemzõ (pszichotikus kórképek, súlyos személyiségzavarok), illetve érettebb, neurotikus elhárítóformákat is. Az én elhárító mûködése folyamatossá válhat, múltbeli helyzetekrõl levált viselkedésformákban megfigyelhetõen, és állandósult jellemvonássá, ún. "karakterpáncéllá" válhat. (FREUD 1994)

A karaktervédekezések álarcokként szolgálnak, stratégiáit sûrûn használjuk társas kapcsolatainkban. Ezek az álarcok rendkívül hitelesnek is tûnhetnek a mindennapi interakciókban, azonban amit itt tapasztalhatunk, nem más, mint az én évtizedeken keresztül felépített önvédelmi stratégiája. (RÁKOS 2005)

A köznapi neurózis koncepcióját feltételezve, hogy az átlagember és a neurotikus között csak fokozati különbségek vannak: "valamennyien szenvedünk azokban a problémákban, amelyekben a neurotikus megbetegszik" (FREUD 2006).

A neurotikus zavarokkal küzdő felnőttek gyermekkori emlékeiben több közös jegyet lehet találni: (HORNEY 2004) az igazi meleg szeretet és pozitív érzések hiánya jellemzõ. A gyermek elviseli a traumákat, ha érzi, akarják és szeretik õt a szülei. A gyermek pontosan érzi, hogy a szeretet valódi-e, nem lehet becsapni. Sok szülõ saját neurózisa miatt képtelen megadni a szükséges szeretetet, így a gyerekek nem jutnak hozzá a kellõ melegséghez és pozitív érzelmekhez. A hiányzó szeretetet többnyire elfedik valamivel a szülõk, illetve gyakran tapasztalhatnak a gyermekek ellenséges, igazságtalan, elutasító viselkedéseket, nemtörõdömséget, nem kellõ odafigyelést, gyermeki szükségletek figyelmen kívül hagyását, tolakodást, túlzott beavatkozást, irányítást. A gyermekek sok hiányt el tudnak viselni, ha érzik azok értelmét, igazságosságát. Sokat számít, milyen szándékkal frusztrálják a gyermeket; nem maga a frusztráció ténye a lényeges.

Az ilyen, megbetegítő légkörben felnövõ gyermekek kényszerûen elfojtják indulataikat, a tehetetlenséget, félelmet, bûntudatot, haragot, szeretetet. Sok szülõ igyekszik kóros függésben tartani gyermekét. Minden attól függ, a szülõk mire is akarják nevelni gyermekeiket – erõre, bátorságra, találékonyságra, vagy inkább engedelmességre, önállótlanságra, tehetetlenségre. A gyermek kétféleképpen viszonyulhat érzelmileg ezekben a helyzetekben: "el kell fojtanom ellenséges indulataimat, mert szükségem van rád", avagy "el kell fojtanom ellenséges indulataimat, mert félek tõled." Amikor csak hangoztatják a szülõk áldozatos szeretetüket, de mögötte nincs semmi, akkor a gyerek belekapaszkodhat ebbe a pótlékba, és így gondolkodhat: "el kell fojtanom ellenséges indulataimat, mert félek, hogy elveszítem a szeretetet." Kultúránkban a gyermek könnyen bûntudatot érez ellenséges impulzusai vagy szembenállása nyomán, vagyis azt érik el, hogy saját szemében értéktelennek vagy megvetendõnek tûnjön, ha neheztel szüleire, vagy megszegi a szabályokat. Ekkor így érzi a gyerek: "el kell fojtanom ellenséges indulataimat, mert rossz gyerek lennék, ha indulatokat éreznék."

A mérgező szülők (FORWARD 2000) sokkal nagyobb számban találhatók meg az érzelmi, viselkedési, beilleszkedési, kapcsolati zavarok hátterében, mint azt feltételeznénk. "Igaz, hogy az apám vert, de csak azért, hogy kordában tartson. Nem értem, mi köze ennek ahhoz, hogy tönkremegy a házasságom" – írja le Gordon esetét Forward. Kiemeli, hogy szüleink mentális és emocionális magvakat ültetnek el bennünk: a szeretet, tisztelet, függetlenség, vagy a félelem, kényszer, bûntudat magvait. A szülõi károkozások típusai súlyossági sorrendben: alkalmatlan szülõk, irányító szülõk, alkoholista szülõk, szavakkal verõk, erõszaktevõk, szexuális erõszaktevõk. A mérgezõ szülõk gyerekeinek tünetei: sérült önértékelés, mely az önpusztító viselkedésformák elõidézõje. Alkalmatlanság, értéktelenség, szeretetre méltatlanság érzései, bûntudat, önmaguk hibáztatása fordul elő a leggyakrabban, szinte minden esetben vezetõ tünet a szorongás.

A szorongások az életkorral is változnak, Freud az egyes személyiségfejlõdési szakaszokra más és más szorongásformákat tartott meghatározónak: születési-, szeparációs-, kasztrációs-, felettesén-, halálszorongást sorolt fel. (DANCS, in FÜREDI–NÉMETH– TARISKA 2009) A korai életkorban a pszichés és kapcsolati zavarok elsõsorban szabályozási, illetve kötõdési zavarokban mutatkoznak meg. A késõbbiekben válhatnak a viselkedést tartósan jellemzõ zavarok kiindulópontjaivá.

A szorongás alaptípusainak elemzése során (RIEMANN 2002) az adott emberre hangsúlyosan jellemzõ szorongási forma súlyosbodása egyúttal patológiás irányú személyiségfejlõdéshez is vezethet. A szorongás alaptípusainak kialakulásában (skizoid, depressziós, kényszeres, hisztériás) az élettörténeti háttér meghatározó jelentõségû. A korai szülõ-gyerek kapcsolatok minõsége és jellegzetességei vezetnek el ahhoz, mely fõ félelem fogja meghatározni a gyermek életét, és milyen eszközökkel igyekszik azt majd leküzdeni.

A negatív környezeti hatásokkal szembeni védekezések határozzák meg azoknak a gyermekeknek az életét, akiknél érzelmi és viselkedészavarok alakulnak ki. Ezek fő megnyilvánulási formái: internalizáló zavarok, externalizáló zavarok (ACHENBACH 1991), kevert érzelmi és viselkedészavarok, szocializációs zavarok, illetve serdülőkori zavarok lehetnek, melyekhez teljesítményzavarok társulhatnak. Az internalizáló zavarok körébe tartoznak a gyermekkorban kezdődő emocionális zavarok, hangulatzavarok, dysthymia, depresszió, szorongásos zavarok (szeparációs szorongás, fóbiás szorongás, szociális szorongás, testvér rivalizáció, identitászavar), kényszer zavarok. A későbbiekben, tartós vonásként beépülve a személyiségbe, elvezethetnek a szorongásos típusú személyiségzavarok kialakulásához is. Az externalizáló zavarok körébe tartoznak: beilleszkedési, alkalmazkodási, magatartási zavarok, magatartási zavarok – családi, szocializált/nem szocializált zavarok, nyílt oppozíciós zavar, hiperkinetikus zavarok – ADHD (figyelemhiányos és diszruptív viselkedési zavarok). Az externalizáló zavarok súlyosbodása, felerõsödése az életkorral az antiszociális viselkedéshez, illetve antiszociális személyiségzavar kialakulásához is vezethet. A kevert érzelmi és viselkedési zavarok: agresszív, disszociális vagy kihívó magatartás kombinálódik depresszióval, szorongással, vagy más emocionális zavarral. A szocializációs zavarok közé tartoznak: mutizmus, reaktív kötõdési zavarok (gátolt/ gátlástalan típus), tic zavarok (Tourette-féle zavar, krónikus motoros vagy vokális tic zavar, átmeneti tic zavar), táplálkozási (csecsemõ-vagy kora gyermekkori táplálási zavar, ruminációs zavar, pica), alvási, kiválasztási (ürítési: enuresis, encopresis) zavarok (szabályozási zavarok), fejlõdési zavarok (mozgás, beszéd). A serdülőkori zavarok – iskolai nehézségek, kockázatkereső viselkedés, szuicidális viselkedés, szexualitás, korai terhesség, alkohol, drog és dohányzás jelenségeiben érhetõk tetten. A teljesítményzavarok a következõkben nyilvánulhatnak meg: értelmi teljesítmények, intelligencia szint és zavarai (mentális retardáció), tanulási képességek és zavarai, olvasás-, írás-, helyesírás- és számolászavarok, az ún. specifikus iskolai tanulási teljesítményzavarok (diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia), és a tágabb értelemben vett teljesítményproblémák, amikor a személy a lehetőségei és képességei alatt teljesít valamely területen.

Közismert, hogy a felnőttkori személyiségzavarok mélyre hatóan és tartósan befolyásolják az egyént, a családot és a társadalmat. Egyre több a bizonyíték a gyermek-és serdülõkori személyiségzavarok létezésére. (KERNBERG 2000) Fontos ezek korai felismerése, a személyiségfejlõdés kóros irányainak, specifikus korai jellegzetességeinek beazonosítása, és a korai intervenció lépéseinek megtétele. A személyiségzavarok bûnözéssel, szer-abúzusokkal, önsértéssel, kapcsolati agresszióval, egyéb pszichiátriai zavarokkal kapcsolódhatnak össze. Egyre többen jeleznek tartós személyiségmintázatokat már az óvodáskor végére. Olyan mintázatok ezek, mint agresszivitás, rugalmatlan megküzdõ stratégiák, bizonytalan kötõdés, melyek késõbb tartós viselkedésmintákká és személyiségjellemzõkké fejlõdnek: megjelenik a depresszió, droghasználat, antiszociális, esetleg bûnözõi magatartás. (KERNBERG 2000) Mivel a gyermeki személyiség még fejlõdésben van, a változás akár pozitív is lehet, ennek ellenére vannak olyan gyermekek, akiknél ezek a személyiségvonások átfogóak és tartósak. Nehéz az elõrejelzés, ennek ellenére feltehetõ a korai zavarok és a késõbb megszilárduló patológiák között a kapcsolat. A korai diagnosztika feltárhatja az énszervezõdés típusát, mely a kezelés kiindulópontja is egyúttal. A neurotikus énszerveződésben a gondolkodás alapvetõen logikus, az érzelmek a gondolati tartalomnak megfelelőek, szegényesek ugyan, de nagy vonalakban adekvátak. Alapvetően ismeri önmagát, képes az embereket pontosan jellemezni, saját viselkedésére reflektál, képes azt megfigyelni, empátiás készsége sok területen megtartott. A borderline énszerveződésben a gondolkodás ellentmondásos, beszûkült, merev, elbeszélése felszínes lehet, hiányzik belõle a folytonosság. Érzelmei az interakciókban inadekvátak, szélsõségesen ingadozóak lehetnek, önmagához való viszonya ellentmondásos, kevésbé integrált. Gyanakvó, éber attitûd jellemzi, másokat a saját szükségleteinek megfelelõen szemlél, elemi és szélsõséges módon jellemez. Nem vizsgálja saját viselkedését, empátiáját hiányok, hirtelen változások és integrálatlanság jellemzi. A pszichotikus énszerveződés gondolkodása illogikus, bizarr, megalapozatlan állításokat tartalmaz, merev, furcsa, dezorientált. Érzelmei inadekvátak, kiszámíthatatlanok, érthetetlenek, sivárság és rigiditás is jellemzõ lehet, valamint a differenciálatlanság. Az én merev, kaotikus és szorongó, megpróbál önmagába kapaszkodni. Empátiája hiányozhat, teljesen félreértheti a másik embert, negatív szándékot tulajdoníthat.

Az anya-gyermek kapcsolat zavarai – különösen, ha ezek a késõbbi családi szocializációs fázis hibáival is párosulnak – a személyiséget nagyon mélyen, nagyon alapjaiban károsítják. A gyermekek fejlõdési problémáinak, mentális és viselkedészavarokban, a társas kapcsolatokban, beilleszkedésben jelentkező nehézségeinek megjelenése összefüggésbe hozható a családi nevelés minõségével, sajátosságaival. A nevelési stílusok egyes típusainak jellegzetességei a gyermekkel való bánásmódban már igen korán megnyilvánulnak; a korai interakciók minõségi jellemzői, jellegzetes jegyei megmutathatják, elõre jelezhetik azt is, hogy a szülõi nevelést hosszabb távon mi fogja meghatározni. A nevelési stílus mint egyfajta komplex hatásrendszer bemeneti jellemzõi markánsan meghatározhatják a várható késõbbi kimeneteket: a gyermek társas, szociális "karrierjét", életben való boldogulását, fejlõdési esélyeit. DIANA BAUMRIND (1966) modelljében a kompetens gyerek: vidám, kíváncsi, jóban van a világgal, a visszahúzódó: boldogtalannak látszó, néha verekedõs, az impulzív pedig éretlen, tapadós. A gyermekkel való bánásmód négy dimenziója jelenik meg: szülõi kontroll, szülõ-gyerek kapcsolat nyíltsága, érettségre vonatkozó követelmények, és törõdés – gondozás. Ezek alapján 3 nevelõ típust különböztet meg: autoritariánus (tekintélyelvű, megkövetelő) – mely visszahúzódó gyermeket, az autoritatív (hiteles, mérvadó, megkívánó) – mely kompetens gyermeket, a permisszív (engedékeny) – mely impulzív, éretlen gyermeket "eredményez". A késõbbiekben a három típus kiegészült egy negyedikkel: ez az érdektelen szülõi stílus. Nincsenek szabályok, a szülõ nem tölti idejét a gyermekkel. Ez a lehetõ legveszélyeztetõbb stílus. A gyermek elhanyagolásának határán áll, és veszélyezteti a gyermek pszichológiai fejlõdését. A szülõk által alkalmazott nevelési stílusok jellegzetességei megmutatkoznak már az igen korai interakciókban is. (COOLAHAN et al. 2002) A Diana Baumrind (1964) féle nevelési stílusok osztályozási rendszerét vették alapul a szerzők. Az autoritatív (mérvadó) nevelési stílusra magas fokban jellemző volt a szülői támogatás, bevonódottság, szenzitivitás, érvelés, kontroll, és az autonómia bátorítása. Az autoriter (tekintélyelvű) stílust a korlátozás, a büntetés, az elutasítás és az erõt érvényesítő magatartásformák magas szintje jellemezte. A permisszív (megengedő) stílusra a melegség, az elfogadás magas szintje, és a bevonódottság és a kontroll alacsony szintje volt jellemző. A bátorság kifejlõdésének korai gyökerei vannak: elõször a nevelő-gondozó családi környezet kommunikációs visszacsatolásokat jelentõ jelzései fejtik ki pozitív hatásaikat. A stressz kezelése, konfliktusok megoldása, a másik irányítására, befolyásolására tett kísérletek a kommunikáció jellegzetességeiben érhetők tetten. Mindezek befolyásolják a szülõi nevelési stílusokban megmutatkozó interakciós minõségeket, mely kényszerû alkalmazkodásra készteti a gyermeket. A patológiás folyamatok gyökerei a korai anya-gyerek interakciókban érhetők tetten.

Irodalom
  • ACHENBACH, T.M. (1991): Child behaviour checklist for ages 4–18. Univ. Vermont Monogr. 56 (3) 225.
  • AINSWORTH, M. (1979): Infant-mother attachment. American Psychologist, 34.
  • ALDELFER, CLAYTON, P. (1969): An empirical test of new theory of human need. Psychol. Review.
  • BAUMRIND, D. (1966): Effects of Authoritative Parental Control on Child Behavior. Child Development, 37(4)
  • BERNE, E. (2008): Sorskönyv. Háttér Kiadó, Budapest.
  • BOLWBY, J. (1969): Attachement and loss. Vol. 1.: Attachment. Basic Books, New York.
  • COOLAHAN, K.–MCWAYNE, C.–FANTUZZO, J.–GRIM, S. (2002): Validation of a multidimensional assessment of parenting styles for low-income African-American families with preschool children. Early Childhood Research Quarterly, 17, 356–373.
  • FÓNAGY, P.–TARGET, M. (1998): A kötődés és a reflektív funkció szerepe a szelf fejlődésében. Thalassa, 1:3–4
  • FORWARD, S. (2000): Mérgezõ szülõk. Háttér Kiadó, Budapest.
  • FREUD, A. (1994): Az én és az elhárító mechanizmusok. Párbeszéd Könyvek, Budapest.
  • FREUD, S. (2006): Bevezetés a pszichoanalízisbe. Akkord, Budapest.
  • FÜREDI J.–NÉMETH A.–TARISKA P. (szerk. 2009): A pszichiátria magyar kézikönyve. Medicina, Budapest.
  • HORNEY, K. (2004): A neurotikus személyiség napjainkban. Ursus Libris, Budapest.
  • JÁRÓ K. (szerk., 1999): Játszmák nélkül. Tranzakcióanalízis a gyakorlatban. Helikon Kiadó, Budapest.
  • KERNBERG, P.F. (2005): Személyiségzavarok gyermek és serdülőkorban. Animula, Budapest.
  • MAIN, M.–SOLOMON, S. (1986): Discovery of an insecure-disorganized/disoriented attachment pattern: Procedures, findings and implications for the classification of behaviour. In: BRAZELTON T.B.–M. YOGMAN, M. (eds): Affective Development in Infancy. Ablex, Norwood, NJ.
  • MASLOW, A. H. (1987): Motivation and Personality. Harper and Row, New York.
  • McCLELLAND, D.C. (1988): Human motivation. Cambridge University Press.
  • PÉLEY BERNADETT (2000): Az evolúciós gondolkodás szerepe a lelki fejlõdés modelljeiben. Pszichológia, (20), 3, 271–303.
  • RÁKOS PÉTER (2005): Önismeret dióhéjban. Bioenergetic Kft., Budapest.
  • RIEMANN, F.(2002): A szorongás alapformái. Háttér Kiadó, Budapest.
  • SPITZ, R. (1965): The first year of life. International Universities Press.
  • STEINER, C. (1974): Scripts people live: Transactional analysis of life scripts. Grove Press, New York.
  • STERN D.N. (é.n.): A csecsemõ személyközi világa a pszichoanalízis és a fejlõdéslélektan tükrében. Animula, Budapest.
  • THOMAS, A.–CHESS, S. (1977): Temperament and Development. New York, Bruner/Mazel.
  • VAN IJZENDOORN, M.H.–JUFFER, F.–DUYVESTEYN, M.G.C. (1995): Breaking the intergenerational cycle of insecure attachment? A review of the effects of attachment –based interventions on maternal sensitivity and infant security, Journal of Child Psychology and Psychiatry, 36, 225–248.
  • VOLENTICS A. (1993): Ismeretek a pszichopedagógia körébõl. BGGYFK, Budapest.
  • WINNICOTT, D.W. (2004): A kapcsolatban bontakozó lélek. Én-integráció a fejlődés során. Új Mandátum Kiadó, Budapest. 120–125.

2012/1
Év: 2012
Szám: 1
Impresszum
Kommentek: 0

előző év 2012 következő év

2012/1
2012/1

2012/2
2012/2

2012/3
2012/3

2012/4
2012/4





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05