2012
2012/1

tartalom:

Önkéntesként Portugáliában
Szabó Pál

Az Európai Önkéntes Szolgálatnak (EVS) köszönhetően hat hónapos (2011. június–december) programban vehettem részt Európa egyik legrégibb egyetemi városában, Coimbrában. Itt van ugyanis az Associação Paralisia Cerebral de Coimbra (APCC), vagyis a Coimbrai Cerebrál Parézis Egyesület székhelye. A nagy és összetett intézmény tevékenysége modellértékű, és a magyar kapcsolat immár több évre tekint vissza. De mi is ez az önkéntesség?

"Az Európai Önkéntes Szolgálat révén fiatalok önkéntes munkát végezhetnek egy másik országban, általában kettõtõl tizenkét hónapig tartó időtartamban. Az önkéntes munkák széles körét kínálják a különbözõ résztvevő szervezetek, mindenki megtalálhatja az érdeklõdésének leginkább megfelelő tevékenységet kulturális, környezetvédelmi, sport, média és különbözõ szociális területeken.

Az önkéntes szolgálat ideje alatt a fiatalok intenzív tanulási folyamatnak lesznek részesei, lehetőségük nyílik egy másik ország és kultúra megismerésére, és ezáltal önmaguk, személyiségük fejlesztésére. (Hátrányos helyzetû fiatalok rövidebb idõtartamú önkéntes szolgálatot is vállalhatnak.) Az önkéntes szolgálat ideje alatt az Európai Bizottság támogatása fedezi az önkéntes megélhetési költségeit (étkezés, lakhatás) és szerény mértékû, országonként eltérõ mértékű zsebpénzt biztosít." (Forrás: mobilitas.hu – Letöltve: 2011. december 30. )


Ezt a bemutatkozó szöveget olvashatjuk a Mobilitás honlapján és valóban, a Holding Hands With Other Abilities csupán egy program a sok közül, amiben értékes nemzetközi tapasztalatok nyerhetők. Jelen pillanatban közel ötven országba lehet utazni (nem csak az EU-n belül), és közel ötszáz(!) fogadó intézmény hirdet programot "disability" témakörben. Persze ahhoz, hogy jó helyre kerüljön a 30 év alatti, vállalkozó szellemű fiatal, érdemes tájékozódni.

Az én esetemben az egyik ilyen tájékozódási pont Virányi Anita (tanársegéd, ELTE BGGYK Tanulásban Akadályozottak és Értelmileg Akadályozottak Pedagógiája Tanszék) volt, aki korábban egy más típusú (LLP Leonardo da Vinci) program keretén belül már megismerkedhetett az APCC-vel. Volt azonban még két bátor magyar gyógypedagógus hallgató (Bujdosó-Farkas Bernadett, Kispál Adrienn), akik fél évet rászántak az életükbõl, hogy felejthetetlen élményekhez és egy latin nyelvhez jussanak. Közülük közvetlen elõdöm Ada volt, aki részletesebben beszámolt arról, hogy mire számíthatok, és ez sokat segített a készülésben.

Bár ezen programok munkanyelve az angol, biztos voltam abban, hogy ahhoz, hogy mélyebb tapasztalatokat szerezzek, el kell sajátítanom majd az adott ország nyelvét (ami nyelvfüggő logopédus hallgatóként épp motiválóan hatott). Ennek érdekében egy tíz leckés audio tanfolyamot vettem végig, ami késõbb jó alapnak bizonyult, és az a napi fél óra gyakorlás, ami általában az egyetemre menet a metróutazásra esett, nem volt megterhelõ. Ezt követõen nagyon gyorsan történtek az események, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy az utolsó nyelvleckét már nem az Ecseri út irányába robogó metró kocsijában, hanem az Air Portugal lisszaboni járatán hallgatom.

Coimbra Lisszabontól 200 kilométerre északra, az Atlanti-óceántól pedig 50 kilométerre keletre helyezkedik el. Ide vonattal jutottunk andalúz önkéntes társammal, aki "PÁL" feliratú táblával várt a repülõtéren, mint a filmekben. Itt éreztem elõször, hogy nincs visszaút (ami nem igaz, ugyanis a programot bármikor meg lehet szakítani, ahogyan azt tette is az egyik önkéntes társunk egy hónap után, családi okokra hivatkozva).

Az itthonihoz viszonyítva szokatlanul nagy sebességgel robogott a vonat északi irányba, de nem ez volt azt egyetlen jele annak, hogy az "Európa egyik legszegényebb országa" cím számunkra mást jelent, mint Európa gazdagabbik felének.

"Persze az elsődleges analógiák számunkra országnagyság, kultúra és történelmileg nem is túlzottan távoli társadalmi fejlettségi szint szerint is elsõsorban Európában vannak, gazdasági fejlettség szerint azonban leginkább mégis Spanyolország és Portugália adja őket." (Könczei György: Európán innen és túl, avagy: Mit tanulhatunk más országoktól? In: Kálmán–Könczei: A Taigetosztól az esélyegyenlõségig. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 196.)

Így ír Könczei, azonban összehasonlításaink során nehézségekbe ütközünk, ami véleményem szerint nem elsősorban a gazdasági, hanem a történeti és szemléletmódbeli különbség miatt van.

Az APCC rövid története
(Forrás: www.apc-coimbra.org.pt – Letöltve: 2012. január 2.)

Az APCC tevékenységét még 1975-ben, egy évvel a demokrácia kikiáltását követõen kezdte egy nonprofit célú, jótékonysági magánszervezetként NRC/APPC névvel (Portugál Cerebrál Parézis Egyesület – Központi Régiós Mag). Ezt követõen aztán sorra nyíltak a testvérintézmények és ma már 15 ilyen van országszerte, bár a coimbrai a legfejlettebb. A CRPCC (A Cerebrál Paralízises Személyek Coimbrai Rehabilitációs Központja) elsõsorban a gyermekek segítését szolgálta, alapvetően prevenciós szemlélettel, 1977 szeptemberétõl önálló vezetéssel. Rehabilitációs feladatait megtartva, a fiatalok munkavállalásra való felkészülését segítendõ hozták létre a Quinta da Conraria-t (Konrária Farmot) 1983-ban. Portugália belépése az Európai Gazdasági Közösségbe (1986) új fejlõdési perspektívákat nyitott meg, és alapvetõ ismereteik elmélyítése érdekében megtartották elsõ szakmai kongresszusukat 1989-ben. Az idõ múlásával egyre több tréning került megrendezésre, melyeknek száma napjainkban eléri az évi tizennyolcat. A képzések a régióbeli szakembereknek, a fogyatékos személyeknek, valamint a szociális kirekesztés veszélyének kitett fiataloknak és felnõtteknek is szólnak. Látva a portugál társadalom fejlõdését, a fogyatékos személyekkel szemben mutatott attitûd változását, nem hagyhatták figyelmen kívül a teljes integráció egyéb akadályainak elhárítását sem, legfõképpen nem a halmozottan fogyatékos személyek esetében. Ennek érdekében hozták létre CAO-t (Foglalkoztatási Rehabilitációs Központ) 1992-ben. Nemzetközi kapcsolataik a 90-es évek közepén kezdtek kiépülni egy projekt kapcsán, amely az új megközelítésekrõl szólt a fogyatékos személyek képzésében. Azóta több mint 30 közösségi projektben való részvétellel a szervezet kiterjesztette tevékenységi körét, valamint a minõségbe fektetve erõforrásait, fejlesztette munkatársait és tökéletesítette szolgáltatásait. 2005-ben az intézmény újabb változásokon ment keresztül és APCC (Coimbrai Cerebrál Parézis Egyesület) néven vált egyre ismertebbé. Ahogy láthattuk, gyors és dinamikus fejlõdésen ment keresztül a szervezet és mindent megtett annak érdekében, hogy az ország uniós csatlakozása céljaik elérésének szolgálatába álljon.

Érkezésünkkor négyfõs delegáció várt bennünket, plusz egy sofõr az intézmény logójával ellátott furgonnal. 39 ilyen jármû áll rendelkezésükre, amibõl napi használatban húsz van, ezek közül 14 autó kerekesszékek szállítására is alkalmas, ahogy a szervezet honlapján is olvashatjuk. Ezzel gyakorlatilag a régióban élõ fiatalok és gyerekek szállítását oldják meg naponta összesen majd 3500 kilométert megtéve. Szállásunk egy négyszobás, nappalis, konyhás apartmanban volt, ami szintén a szervezethez tartozik. Ebédet általában az intézmény központjában kaptunk, a többi étkezést pedig az általunk rendelt alapanyagokból kellett megoldanunk. A zöldségek nagy részét a már említett farmon termelik meg, de sok száraz élelmiszer csomagolása arról árulkodott, hogy uniós segítségbõl származik, kereskedelmi forgalomba nem hozható.

A munka három fő helyszínen zajlott:

Centro de Reabilitação de Paralisia Cerebral de Coimbra
(Coimbrai Cerebrál Parézis Rehabilitációs Központ – A "Központ")

A kék-fehérre festett modern épület a kilencvenes években épült, kifejezetten erre a célra. Itt történik a logopédiai, pszichológiai, szociális és "foglalkoztatási terápiás" ellátás (a terapeuta ocupacional jelenti náluk az általános értelemben vett gyógypedagógust, a szakemberképzésben nincs specializáció, kivéve a logopédiát), valamint a gyógytorna. Helyet kap még egy medence a hidroterápiának, tornaterem, mûvészeti terem, egy Snoezelen szoba, két orvosi rendelõ, óvoda és általános iskola. Integráltan történik a nevelés-oktatás és az étkeztetés is, ahol a legtöbbet segítettünk. Szokatlan a magyar fülnek az a ricsaj, amiben ezek a gyerekek esznek, de mindenki együtt ebédel (az intézmény dolgozói, az ép gyerekek és azok is, akiket etetni, vagy szondán át táplálni kell). Kétségtelen elõnyökkel jár, hogy az egész Központ vezetése, hivatalai, valamint rendelõi egy helyen vannak.

A bejáratnál fedett, (az egyesület logóját kirajzoló) apró macskakövekkel lerakott beálló, ahol a klienseket szállító furgon kényelmesen áll meg, a sofõr mosolyogva üdvözli Paulo Mariat, aki pacsira emeli talpát (jelezve, hogy a számítógép programozói tanfolyam jó volt), majd járművét lábujjaival az autó mögé – a súlyos elektromos kerekesszéket is könnyedén felemelõ lifthez – kormányozza. Társaival a felnõtt lakóotthonba mennek.

A Snoezelen terápiáról magyarul itt olvashat:
A cég hivatalos honlapja:

Residencia Eça de Queiros
(Eça de Queiros Lakóotthon – Az "Esza")

Amíg a nyári szünet tartott, a "nyári napköziben" maradt gyerekekkel mentünk a parkokba, a plázába, vagy épp a Kung-Fu Pandát néztük meg a moziban, de idõnk nagy részét az Eszában töltöttük. Ez a gyönyörűen felszerelt, egy kissé szûkös, ám annál családiasabb lakóotthon vegyes, körülbelül húszfõs társaságnak ad helyet: a jogtanhallgató, kerekesszékes fiataltól a súlyosan és halmozottan fogyatékos középkorú úrig.

Amikor azonban ezeket a sorokat írom, csak úgy tódulnak fel az emlékek. Például eszembe jut, amikor fogorvoshoz kellett mennem, és a "fogorvosos szorongásomat" csak tetézte az idegen nyelvi közeg. Beültem a fogorvosi székbe, és amíg a röntgenre vártunk, a doktor úr beszédbe elegyedett velem. Megkérdezte honnan való vagyok, mit csinálok itt. Én válaszoltam minden kérdésére, mondtam, hogy magyar, önkéntes, APCC. Kiderült, hogy ismeri. Mondtam, hogy most nyáron az Eszában vagyok, kiderült, hogy azt is ismeri, majd rákérdezett, hogy mely napokon szoktam ott lenni és ismereme Paulo-t. Mondtam, hogy mikor és hogy igen, ismerem (az elõbb említett középkorú úr). Elmosolyodott és furcsállotta, hogy még nem találkoztunk, mivel a szóban forgó személy az õ ikertestvére, majd elkezdte fúrni a fogamat...

A portugál egészségügyi élmények után szívesen térek vissza a lakóotthonba, ahol három-négy önkéntes tevékenykedik majd minden délután, ugyanis a normalizációs elvnek megfelelõ ritmust és környezetet megteremtik ezeknek az embereknek, de még így is marad sok idõ, amit hasznosan is el lehet tölteni. Az pedig hogy hogyan, teljesen a mi kreativitásunkon múlik. Így aztán be is vetettük a bevethetõ mûvészetterápiás eszközöket, és így értettem meg, hogy a legkisebb eredmény is eredmény, és hogy némelyikük bizony jobban tudott örülni egy szájjal megfestett képnek, mint ahogy némelyikünk örül a diplomája megszerzésének.

De nem csak a kliensek szempontjából éreztem fontosnak és hasznosnak az önkéntesek munkáját. A gondozókat is segítettük, és az itt betöltött feladatunk nem elsõsorban a fizikai, hanem a lelki tehermentesítés volt. Mert a lift, az állal irányítható elektromos kerekesszék, az emelõgép, a gyönyörûen felszerelt konyha, a furgonok és az elfogadható fizetések mellett is nagy a teher és e teher mellett embernek kell maradni. És ennek érdekében mindent megtesznek, mert ez a legfontosabb. Az, hogy a személyzet mindig szép, tiszta egyenruhában dolgozik és nem vállal többet annál, mint amit bír. Hogy a munkatársaknak van idejük egymást meghallgatni és egymással is törõdni. (Hányszor találkozunk olyan kollégával, aki mindig rohan, mert túlvállalja magát és valahol mintha ezt erénynek tartanánk, holott ennek csak a munkája minõsége és az egészsége látja kárát.) Hogy a felelõsség tekintetében van alá és fölérendelt viszony, viszont a személyközi kapcsolatokban ez nem érezhető. És sok-sok apró gesztus, amiben benne van, hogy közösen visszük a terhet és számíthatunk egymásra. És ez a szemlélet igen vonzóvá teszi a fiataloknak az önkéntességet, azt, hogy egy ilyen közösségnek – ha csak átmenetileg is – tagjai legyenek. És tagjai is lesznek, eljöttömkor közel harminc portugál önkéntes fiatalt kellett a koordinációs csapatnak (Glória Carvalheiro, Carina Leal, Kim Almeida, Rita Elias) beosztania, és ez a legvegyesebb társaság, de általában egyetemisták mindenféle szakról, mivel a munkavállalók már értéknek tartják, ha valaki önkéntes munkával tett egy kicsit a társadalomért. És valóban így mûködik a társadalom. Ha adok, előbb-utóbb kapok, hiszen minden pozitív impulzus lefut a társadalmi hálón és visszajut hozzám. Ez persze nem új találmány, gondoljunk csak a kalákára.

Quinta da Conraria
(Conraria Farm – A "Kinta")

A tekintélyes kukoricafölddel, gazdag gyümölcsfákkal (kivivel, mandarinnal, naranccsal, öklömnyi méretű citromokkal), zöldséges sátrakkal, tanműhelyekkel (asztalos, kárpitos, autószerelõ, autómosó), tankonyhával (ahol naponta 300 főre főznek), foglalkoztatóval, itt is egy Snoezelen szobával, egy mûfüves focipályával és szintén komplex szociális ellátó egységekkel ellátott hatalmas farm számomra legizgalmasabb része a fedett lovarda volt. Itt húsz-huszonöt lovat látnak el, és heti két alkalommal zajlik a lovasterápia egész nap. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a két terapeuta (Aline Pereira és José Guilherme) szívesen fogadta az asszisztenciát mind a lóápolás, mind a ló vezetése, alkalmanként pedig a terápiás utasítások adása tekintetében. A legtöbbet itt és a hidroterápián tanultam, szintén ezen két terapeuta segítségével. Hálás munka az övék, hiszen (bizonyos esetekben) azonnal érzékelhető hatása van a tevékenységüknek. A ló hátán lekövethetõ a pillanat, amikor a gyerek egyensúlyba és szinkronba kerül a ló mozgásával (és viselkedésével), a meleg vizû medencében pedig szemmel látható, ahogyan a gyakorlatok hatására a spasztikus végtagok tónusa csökken. Itt, a terápiás eljárásoknál szót kell ejteni José Guilherme adaptációjáról, a Zarabatana-ról. Igazából ez nem más, mint köpőcsövezés, kontrollált körülmények között. A gyerekek ülő testhelyzetben céloznak a rögzített csővel (rendes, fegyverboltban beszerezhetõ eszköz) és a szigorú szabályokat betartják (egyszerre kezdjük a lövöldözést, nem lövünk, amíg valaki az eszköz vonalán túl helyezkedik el, a könyökünket letámasztjuk, mindkét talp a padlón, egyenes testtartás, szabályos hasi légzés stb.). A gyakorlott kollégák egybõl kitalálták, hogy mi mindenre jó ez a "játék". A pontokat az asszisztens (ennek köszönhetõen tanultam meg nagyon gyorsan portugálul a számokat) feljegyzi és összesítve a naplóba vezeti. Itt még az ingadozó eredményû, figyelemzavaros gyerekeknél is javuló tendencia figyelhetõ meg fél éves (heti rendszerességû) periódusban.

A munkatársakról

Szót kell ejtenem egy szomorú tényrõl. Dr. José Mendes de Barros, aki az egész eszme atyja, az intézmény legfelsõbb vezetõje és motorja, épp érkezésem elõtt néhány nappal hunyt el. Az egész intézmény mély gyásza tanúskodott az Õ személyiségének fontosságáról. Személyesen nem ismerhettem, viszont az a tisztelet, amivel ennek az embernek a munkássága elõtt fejet hajtottak, akaratlanul is eszembe juttatta a mi Dr. Bárczi Gusztávunkat, így kötelességemnek éreztem együttérzésemet kifejezni a temetésén való részvétellel. Néhány nappal késõbb Buday Tanár Úr végsõ búcsújáról értesültem, amin viszont nem lehettem jelen.

A tisztelet jellemzi általában a munkatársak egymás iránti viszonyát, és ahogy idegennyelvi fejlõdésem engedte, ezt próbáltam én is követni a magázó alakok használatával. A portugál nyelvben való haladásom nagyon gyors volt önkéntes társaimnak köszönhetõen. A velem egykorú spanyol és a frissen érettségizett német kollégák (Laura Gomes del Rio, Annika Reinhardt) lelkesek és motiváltak voltak, és mivel a spanyol nyelv közel van a portugálhoz és a németekre jellemzõ szorgalom (amit Annika hozzáállása bizonyított) azt eredményezte, hogy nagyjából két hónap alatt már egymás között is csak portugálul beszéltünk. Igaz, hogy voltak olyan helyzetek, amikor rajtunk kívül senki nem értette, hogy mit mondunk, de a program félidejére nem volt probléma megértetni magunkat. Ehhez azonban nagyban hozzájárul az a heti két-három portugál nyelvóra, amit szintén biztosít a program, és számomra az egyik legértékesebb volt. Ugyanis Vera Rosario, szeretett nyelvtanárunk nem kímélt bennünket és a szabadidőnket, ami a TPC-k (Trabalho Para Casa, vagyis Házi Feladat) feladását illette.

Az Ő vezetésével nemcsak a portugál nyelv finomságait (a végén már közmondásokat és "igazi" portugálos fordulatokat is tanultunk és használtunk) ismerhettük meg, hanem a gazdag portugál kultúrából is magunkba szívhattunk igazán sokat. Ez az idézet most Verának szól, aki azt mondta, hogy hamarosan el kell kezdenie magyarul tanulni, hiszen ez év tavaszán a "negyedik generációs" magyar önkéntes is az õ szárnyai (vagy nyelve) alá kerül Morauszki Kata személyében. Então, vamos Vera!

"Így telt el a nyaram. Most pedig itthon vagyok, és eldicsekszem, hogy tudok portugálul, ami a mai viszonyok között, mikor oly lázasan keresik a portugálul tudókat, és oly fényes lehetõségek nyílnak elõttünk, nem megvetendő dolog. Mindenesetre csodálatos nyelv. Omlósabb, mint az olasz, gyengédebb, mint a spanyol. Egészen porhanyó latin." (Kosztolányi Dezső: Portugálul olvasok. In: uő: Nyelv és lélek (Réz Pál szerk.). Osiris Kiadó, Budapest, 2002.)

Nagyon sokat köszönhetek azonban minden munkatársnak. A gondozóktól, asszisztensektõl kezdve Drª Teresa Paiva-ig, a Központ igazgatójáig, ugyanis nem sajnálják az idõt arra, hogy megállítsák az embert a folyosón, és megkérdezzék tõle, hogy hogy telt a hete, hogy megy a beilleszkedés. Ez a fajta érdeklõdés õszinte és néhány mondatnál hosszabb az itthon megszokottnál. Figyelnek egymásra az emberek, de nemcsak a munkatársak, hanem az utca emberei is. Számomra ennek az egyik legérdekesebb bizonyítéka, hogy a buszmegállóban integetni kell a buszsofõrnek, hogy megálljon. Fontosnak tartják a személyes kontaktust és a szabályokat. Ha szabad általánosítanom, azt mondom, hogy a portugál nép kedélyes, nyitott és szelíd, a mélyebb kapcsolatokhoz azonban nehezebben jut az ember. Ez a természet azonban szerintem jó alapot szolgáltat a társadalmi befogadásnak, mivel ezen elv alapján nyugodtan közel engedhetünk magunkhoz majdnem mindenkit, az énünk sérülékenyebb rétege azonban érintetlen marad, így azt azzal oszthatjuk meg, akit valóban érdemesnek találunk rá. Magyarul, mély barátságok nehezen köttetnek és azokért is bizony keményen meg kell küzdeni. Azonban a küzdelemnek van eredménye, ahogy azt a példám is mutatja, ugyanis beválogattak a CMUC-ba (Coro Misto da Universidade de Coimbra, Coimbrai Egyetemi Vegyes Kórus), ahol egy alkalommal színpadra is léphettem velük a hivatalos egyetemi (kölcsön)viseletben, ami nagyon nagy megtiszteltetés volt.

Mivel lettem még gazdagabb?

Végezetül szót kell ejtenem a rengeteg élmény, a portugál nyelv és szimpatikus szemléletmód mellett a szûkebb szakmai és mélyebb személyes élményeimrõl. Ahogy Németországban kötelezõ az érettségi elvégzése után legalább három hónapos önkéntes munka egy ahhoz közel álló területen, ahol az illetõ késõbb továbbtanulni szeretne, itthon is támogatni tudom az ilyen irányú törekvéseket. Az elsõ hidroterápiás alkalommal, amikor egy súlyos, halmozott fogyatékos kislányt bíztak rám, azonnal eldõlt, hogy fogom-e ezt még csinálni, vagy sem. Carmina Eliasnak, a szervezetnél immáron harminc éve dolgozó logopédusnak és munkatársának, Ana Dinisnek köszönhetõen pedig betekintést nyerhettem az ott zajló logopédiai tevékenységbe is, ami értékes tapasztalatokat adott és nagyon motivált arra, hogy hazajöjjek és a tanszék beleegyezésével tömbösítve elvégezzem a féléves gyakorlatomat.

De nem kizárólag a szakmai elhivatottságomat erõsítette meg ez az út, hanem a különbségeket látva és tapasztalva értettem meg, hogy mennyire fontos a kultúránk ápolása, a nyelvünk mûvelése, ízletes magyar ételeink elkészítése, a munkába vetett hit és a legalapvetõbb emberi értékek, mint a tisztesség és az egymás felé mutatott (gyanakvástól mentes!) bizalom gyakorlása. Hiszen a legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha az ítélőképességét teszik tönkre. Az ítélõképességet azonban megerõsíti az, ha elmegy az ember, és olyan tapasztalatokat szerez, melyeket itthon nem tud. Ma még adott számos lehetõség, ami nem pénz, csak energia és idő kérdése (Az idő márpedig nem pénz!), és az Európai Unió vagy a "nagyvilág" kínál. Ha a feltételek adottak, nem szabad habozni, menni kell!

Ezúton szeretném megköszönni az ELTE BGGYK Fonetikai és Logopédiai Tanszék, ezen belül Dr. Lajos Péter Tanszékvezető Úr és Fehérné Kovács Zsuzsanna témavezetőm támogató hozzáállását, a küldõ szervezetem részérõl Kovács Róbert segítségét, valamint a családom, a barátaim és a barátnõm jelenlétét, akik háromezer kilométer távolságból is a hat hónap alatt mindvégig mellettem álltak.

A további portugál élményeim mellett még az is kiderül a blogomból, hogy hogyan tanultam meg kenyeret sütni portugál lisztből, amit a kedves olvasó figyelmébe ajánlok: www.onkenyes.blog.hu

2012/1
Év: 2012
Szám: 1
Impresszum
Kommentek: 0

előző év 2012 következő év

2012/1
2012/1

2012/2
2012/2

2012/3
2012/3

2012/4
2012/4





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05