2012
2012/2

tartalom:

Játék vagy munka? A kutyás terápia lehetőségei a tanulásban akadályozott gyermekek fejlesztésében
Köböl Erika – Topál József



Absztrakt

A tanulásban akadályozott gyermekek fejlesztésében világszerte egyre népszerűbbek a különböző úgynevezett állat-asszisztált eljárások. Áttekintésünkben amellett érvelünk, hogy a kutya speciális evolúciós elõtörténetéből fakadóan kiemelkedően alkalmas arra, hogy bármely típusú eljárásban (AAA, AAT, AAE), ahol az állat alanya, segítője, "eszköze", motiválója a foglalkozásoknak, alkalmazható legyen. Hatásos közreműködő partnere lehet a pedagógusnak nemcsak a "megelőző", "alapozó" fejlesztés során, de a kompetencia élményét biztosítva a gyermek számára, valamint növelve a tanulási motivációt hatásosan bevonható a különböző képességterületek célzott fejlesztésébe is. Bár a kutyás terápia alkalmas lehet arra, hogy a hatékony tanítási technika kidolgozásakor a különböző szinteken jelentkező problémákat megoldja, távolról sem mindenható módszer. Fő gyengesége, hogy nagymértékben hiányoznak a hatásmechanizmus megértését segítő kísérletes vizsgálatok, pedig hosszútávon ezen áll vagy bukik az állatterápiás módszer jövõje.

Kulcsszavak: állat asszisztált terápia, kutya, tanulásban akadályozott, fejlesztő pedagógia


Bevezetés
Amikor egy gyermek iskolába kerül, egy csapásra megváltozik körülötte a világ. Az, amit eddig egységben látott és élt meg, amely folyton tágult, színesedett körülötte, most egyszeriben feldarabolódik matematikára, írásra, olvasásra, testnevelésre, 45 és 15 percekre. Ettõl a pillanattól kezdve a felnõtt társadalom teljes értékû tagjává váláshoz szükséges tudás egy jó részét az emberi kultúra egy sajátos "találmányának" köszönhetõen intézményesített keretek között, az iskolában kell elsajátítsa. Az iskolai keretek között történõ képzés természetébõl adódóan gyakran kerül kényszerû döntés elé a gyermek és a vele foglalkozó felnõttek is, amikor választaniuk kell a játék és a munka között. Felmerül azonban a kérdés, valóban választani kell? Az iskola tényleg nem alkalmas terep arra, hogy a gyermeknek lehetõsége legyen õsi-biológiai késztetéseihez, formálódó társas készségeihez bizonyos értelemben jobban illeszkedõ módon játszva tanulni és tanulva játszani?

Sajátos nevelési igény és tanulásban akadályozottság

Kétségtelen, hogy az iskolai tanulással a gyerekek számára elkezdõdik a rendszeres munka. Mondhatnánk, az iskola életük elsõ munkahelye, mégpedig egy olyan különleges munkahely, ahol napról napra új dolgokat kell elsajátítaniuk. Vannak azonban olyan gyerekek, akik különleges, sajátos (nevelési) igénnyel érkeznek az iskolába. A hatályos jogszabály megfogalmazása szerint sajátos nevelési igényû az a gyermek, aki

a) testi, érzékszervi, értelmi, beszédfogyatékos, autista, több fogyatékosság együttes elõfordulása esetén halmozottan fogyatékos, a megismerõ funkciók vagy a viselkedés fejlõdésének organikus okra visszavezethetõ tartós és súlyos rendellenességével küzd, illetve

b) a megismerõ funkciók vagy a viselkedés fejlõdésének organikus okra vissza nem vezethetõ tartós és súlyos rendellenességével küzd (ld. Ktv. 121.§ /29). A "sajátos nevelési igény" tehát nem egy specifikus kategória, hiszen ez egy olyan, a szakértõi és rehabilitációs bizottság szakvéleménye alapján kialakuló általános diagnózis, mellyel a motoros és kognitív képességeik alapján rendkívül sokféle gyermek illethetõ.

A sajátos nevelési igényû gyermekek egyik jelentõs csoportját képezik a tanulásban akadályozottak, akiket elsõsorban az idegrendszer (genetikai és/vagy egyéb biológiai okokra visszavezethetõ) gyengébb funkcióképessége, illetve a kedvezõtlen környezeti hatások mentén lehet jellemezni, melynek következtében tartós, átfogó tanulási nehézségeket, tanulási képességzavart mutatnak. Ide tartoznak az általános iskolában tanulási nehézségekkel küszködõ tanulók és ezen belül is azok, akiket a tanulási képességeket vizsgáló szakértõi és rehabilitációs bizottság enyhén értelmi fogyatékosnak minõsített. Ez összességében a tanköteles korú gyermekek mintegy 15%-a, tehát nem elhanyagolható létszámú közösségrõl van szó (GAÁL 2002).

Mire számíthat a pedagógus a tanulásban akadályozottság esetén? Ahogy a neve is mutatja, a tünetek a tanulás több területén átfogóan, súlyosan és tartósan jelentkeznek. A tünetek itt említett természetükbõl adódóan nagyon gyakran csak akkor kerülnek diagnosztizálásra, amikor a szervezett körülmények között folyó tanulás az óvodában egyre hangsúlyosabbá válik, vagy amikor az általános iskolába kerülve ez lesz a gyermek meghatározó tevékenysége.

A fejlesztés lehetõségei, a kutya mint lehetséges "terapeuta"

Az elemi alapképességekben a tanulásban akadályozott gyermekek akár 5–7 évnyi elmaradást is mutathatnak (GAÁL 2000), ezen belül azonban nagy egyéni eltérések tapasztalhatók. Így bár nevükben, definiálásukban egységesnek tûnõ csoportról van szó, a gyakorlat ennél jóval színesebb képet mutat. Bár kétségtelen, hogy a tünetek oka jórészt a veleszületett és környezeti hatások összjátékából fakadó kognitív mûködési zavarokra vezethetõ vissza, nemritkán azonban a gyermek és a szokásos iskolai környezet viszonyában is gyökerezhet a tanulásban való akadályozottsághoz vezetõ probléma. A változatos okok és tünetek következtében a tanulásban akadályozott gyermekek osztályában gyakran legalább olyan mértékû sokféleséget tapasztalhatunk a tanulók képességeit, személyiségüket illetõen, mint bármely többségi iskola egy-egy osztályában. Minden esetben igaz azonban, hogy hosszan tartó fejlesztõ intézkedésekre, terápiás eljárásokra van szükség. Megoldást jelenthet a gyermek egyéni fejlesztése, illetve az, ha a tanulási környezetet számára megfelelõen alakítjuk ki, illetve át. Akármelyik utat is választja, a pedagógus szemléletmódját alapvetõen az kell meghatározza, hogy a tanulási akadályozottság változó és változtatható állapot, részben megelõzhetõ, részben pedig súlyosságának mértéke csökkenthetõ (GAÁL 2000).

Ehhez pedig alapvetõen fontos a szakember(ek) és a célcsoport, azaz a "team" számára az alkalmas módszer kiválasztása. Ami ezt illeti, a természetközeliség, a játék, a világ egységben megtapasztalása olyan körülmény, amely egyedülálló lehetõséget nyújthat a gyermekek fejlesztése, tanítása során a játszva tanulásra és a tanulva játszásra. A mai urbanizált és sok szempontból elidegenedett világunkban felnõttként is gyakran társállatokkal próbáljuk elemi társas igényeinket kielégíteni és visszacsempészni a természetet az életünkbe. A gyerekek társállatok iránti vonzódásának, igényének gyakran csak a szülõk racionalitása szab határt. Mindezeket az igényeket azonban kielégíthetjük, ha a tanítás-tanulás folyamatába segítségül hívjuk "legjobb barátunkat", a kutyát.

A kutya terápiás célú alkalmazásának lehetõségére elsõként Boris Levinson, amerikai gyermekpszichológus hívta fel a szakmai közvélemény figyelmét egy általa tapasztalt eset kapcsán. Az a megfigyelése, hogy a pszichoterápiába bevonni kívánt, de annak tartósan ellenálló gyermek elfogadja a kutyát mint a terapeuta és önmaga között "közvetítõ ágenst", az állatasszisztált terápiás módszerek egész tárházának kiindulópontjaként szolgált a rákövetkezõ évtizedekben. Megfigyelte, hogy a vele közvetlenül nem kommunikáló gyermekkel a kutya beiktatása révén egy "triádikus" kommunikatív interakciót lehet kialakítani. Fontos tényezõje volt az ily módon folytatott terápiának, hogy a gyermek és az állat kapcsolatához nem tartozott félelem, megfelelési kényszer, ezért a gyermek engedte a kutyának, hogy közel menjen hozzá, fizikai kontaktust létesített vele, s barátságot, egyfajta "titkos" szövetséget alakíthatott ki vele. Eredményeit 1961-ben tárta az Amerikai Pszichológiai Társaság közgyûlése elé, s bár meglehetõsen vegyes fogadtatásra talált, a tudományos közvélemény figyelmét egy fontos módszertani lehetõségre hívta fel (LEVINSON 1969).

A rákövetkezõ években kibontakozó állat-asszisztált eljárások, amelyben az állat alanya, segítõje, "eszköze", motiválója a foglalkozásoknak, azóta többféle formát öltöttek. Az "állat asszisztált aktivitás" (Animal Assisted Activity – AAA) elsõsorban pihentetõ vagy oktató célú közös tevékenység a terápiás állattal. Célja nem valamely specifikus képesség vagy készség fejlesztése, hanem az általános kedélyállapot fokozása, az örömszerzés, az életminõség javítása, a szociális kapcsolatok ápolása. Az "állat asszisztált terápia" (Animal Assisted Therapy – AAT) ezzel szemben meghatározott terápiás cél elérése érdekében szervezett fejlesztõ/terápiás foglalkozás állat közremûködésével. A cél általában a páciensek fizikai, érzelmi, szociális és kognitív funkcióinak javítása. Végül beszélhetünk "állat asszisztált oktatás"–ról (Animal Assisted Education – AAE), amely az AAA és AAT osztálytermi interakciókra, tanórai feladatokra specializálódott alkalmazása, vagyis a tanórán konkrétan az elõírt tananyag elsajátítását segítik az állat bevonásával végzett feladatok (bõvebben lásd FINE 2000).

Bár terápiás állatként esettõl függõen akár halak, hüllõk madarak vagy a legkülönbözõbb emlõsfajok is alkalmazhatók, széles körben elfogadott vélekedés, hogy a kutya, mint a társállat prototípusa kiemelkedõen alkalmas arra, hogy gyakorlatilag bármely típusú terápiás foglalkozásban partner legyen (TOPÁL – HERNÁDI 2011). A kutya kiváló alkalmazhatósága nagyrészt evolúciós okokra vezethetõ vissza. A háziasítás következtében, az emberi szociális struktúrába való integrálódás során ugyanis a kutya társas környezete rendkívül összetetté vált, és ez olyan adaptációs kényszerként jelentkezett, melynek révén a kutya funkcionálisan humán-analóg szociális tulajdonságokra tett szert például a kötõdés, szinkronizációs képességek, kommunikációs és kooperációs készségek stb. terén (T OPÁL és mtsai 2009). A kutya az emberi közösség releváns tagjaként általában véve is fontos szocializációs tényezõ lehet. Egyrészt kedvezõ hatással van a gyermekek szociális és érzelmi fejlõdésére – a kutyával rendszeres kapcsolatot tartó gyermekek konfliktuskezelési képessége és empatikus készsége jobb, mint társaiké (FILIATRE és mtsai. 1986) – másrészt úgy tûnik, hogy a kutyával való interakciók elõsegítik a helyes társas viselkedés elsajátítását, s így javítják a gyermek közösségbe való beilleszkedési készségét (MILLOT és mtsai. 1988). Több tanulmány szerint a gyermekek stresszhelyzetben érzelmi támaszként használhatják a kutyát, ami így jelentõs stresszcsökkentõ tényezõvé válhat. A kutyával való rendszeres kapcsolat pedig általában segítheti a gyermek identitásfejlõdését és a társas kapcsolatok elsajátítását (ENDENBURG – B AARDA 1995).

Már több mint egy évtizede vannak arról is adatok (ld. pl. CHAMRADOVA 1995), hogy a kutya mint motiváló ágens, illetve mint szociális facilitátor elõsegítheti a tanulási problémákkal küzdõ gyermekek figyelmének feladatra való fókuszálását, s általában az oktató-tanuló team sikeresebb együttmûködését.

Az elsajátítás során jelentkezõ problémák négy szintje

Azonban akár állatasszisztált, akár más módszert alkalmazunk, a tanulási nehézségek leküzdése, illetve a tanítás általában csak akkor lehet sikeres, ha olyan eljárásokon alapszik, amely a szükséges ismeretanyag hatékony elsajátítását teszi lehetõvé. Éppen ezért létfontosságú, hogy az alkalmazott módszerek megfelelõen "testreszabottak" legyenek a célcsoport, illetve a célcsoport alkotó egyének számára.

A megfelelõ eljárások kidolgozásakor a pedagógus egy olyan összetett problémával szembesül, amelynek négy egymástól jól elkülöníthetõ szintje van. Márpedig a hatékony tanítási technika kidolgozásakor a négy szint bármelyikén jelentkezõ problémát tudnunk kell kezelni – különösen igaz ez a tanulásban akadályozott gyermekek oktatásában, ez esetben ugyanis a pedagógus által egyébként rutinszerûen gyakorolt eljárások nem igazán válnak be és ez próbára teszi a tanító kreativitását, szakmai éleslátását.

1. "Hozott" ismeretek és feladat-megoldási algoritmusok szerepe a tananyag elsajátításában

Az elsajátítás folyamatát egyrészt nagyban meghatározzák a gyermek magával hozott ismeretei és azok a feladatmegoldási algoritmusok, amelyeket 6-7 éves korra már észrevétlenül elsajátítanak a gyerekek. Ezek azok, amelyekre a pedagógus rutinszerûen építhet a tanítás során, de ezek azok, amelyek feltûnõ módon hiányosak lehetnek a tanulásban akadályozott gyermek esetében. Az a tény, hogy az iskolai feladatok teljesítésekor egy sor olyan "megtanulnivaló" vár az ilyen gyermekre, amelyet a társai észrevétlenül már az iskolakezdésre elsajátítottak egyfelõl hatalmas terhet ró magára a gyermekre. Ugyanakkor nagy odafigyelést és gondos ütemezést igényel a pedagógus részérõl, akinek egy új típusú feladat esetén magát a feladatvégzés algoritmusát (vagy akár azt is, hogyan rendezze el az eszközeit a tanulás megkönnyítésére) is külön meg kell tanítania az efféle lemaradással küzdõ tanulónak. Tehát az ismereti háttér és ismeretkezelési algoritmusok megléte, illetve hiánya az, amely a hatékony tudás-átadási eljárások kidolgozásának elsõ szintjét jelenti.

Egy normális fejlõdésû gyermek számára például már óvodás korban teljesen természetes dolog, hogy tudjanak "olvasni" bármilyen, tárgyakból, képekbõl, alakzatokból álló sort. Késõbb az iskolába kerülve számukra a szavak, mondatok olvasásának és írásának az iránya, a balról jobbra haladás szinte természetes lesz. A tanulásban akadályozott gyerekeknél azonban ezt is, majd a sík lapon való tájékozódást is (hol van a fent, lent, középen, bal vagy jobb oldalon) tananyagnak tekinthetjük. Gondoljunk csak bele, hogy írjon le pl. egy írott kis "k" betût a kisiskolás gyermek, ha a fenti tudásnak nincs a birtokában. Ennek hiányában egy bizonytalan "ábrához" hogyan kössön hangot, írott nagybetû párt, nyomtatott betûket (kis és nagy változatot), hogyan ismerje fel egy szóban, olvassa össze stb.

Tehát sok más egyéb mellett ezzel is szükségszerûen bõvül számukra az olvasás-írás "tananyaga", ami különösen nagy nehézséget jelent, hiszen a tanulásban akadályozott gyermek idegrendszere alapvetõen kevésbé, illetve másként terhelhetõ, az elfáradás hamarabb jelentkezik, így eleve csökkent hatásfokkal képesek tanulni.

Megoldást jelenthet, ha a tanulás folyamatát a pedagógus a megszokottól eltérõ módon szervezi. Mivel a kisgyermekek természetes közege a játék, így az iskolai tanulást is feltétlenül játékossá, játékká kell tennünk a sikeres elsajátítás érdekében. Persze ezen a szinten – mivel a tananyag jórészt meghatározott – elsõ pillantásra sok szabadsága nem lehet a pedagógusnak, de a tananyag szervezése, az adott gyerekcsoporthoz illeszkedõ módszertani eszköztár használata megkönnyítheti, sõt akár élvezetessé is teheti mind a gyerek, mind a pedagógus számára a munkát (SINGER és mtsai 2006; WALBERGP AIK 2000).

2. Kompetenciák, öröklött és tanult készségek

Amikor a pedagógus a tanulásban akadályozott gyermeknél szembesül a tananyag elsajátításának fenti problémáival, akkor szükségszerû, hogy elkezdje keresni, hogy az elsajátításához milyen alapvetõ kompetenciákra, képességekre, készségekre van szükség. Ez jelenti a pedagógus számára a fejlesztés második szintjét. A személyiség mûködésének, adaptációjának, fejlõdésének alaprendszerét a kompetenciák alkotják, melyek három általános (kognitív, szociális, perszonális) és egyéb speciális kompetenciákra bonthatók. A kompetenciákat néhány tucat alapképesség (pl.: olvasási, konvertáló, gondolkodási, tudásszervezõ képesség) építi fel, melyeket azonban már sok ezer készség, egyszerûbb készségek, szokások, öröklött és tanult rutinok alkotnak (NAGY 2008).

A pedagógus számára a probléma ezen a szinten úgy fogalmazódik meg, hogy mit és milyen alapossággal tanítson, hiszen a sikeres elõrehaladáshoz a gyermeknek az alapképességek kritikus komponenskészletére van szüksége. Ehhez az egyes alapképességekre vonatkozóan – vagyis mit tanítsunk – fel kell térképeznünk és meg kell határoznunk az elsajátítási- és használhatósági kritériumokat – vagyis milyen alapossággal tanítsunk. Az elsajátítási kritériumok 3 dimenzió mentén fogalmazhatók meg: a tartósság, a bonyolultság és az absztrakciós szint meghatározásával. A használhatósági kritériumok a kiépülés és a gyakorlottság kritériumait tartalmazzák. Ezek alapján személyre szólóan létre lehet hozni egy-egy egyéni fejlõdési diagnosztikus térképet, mely alkalmas lenne az egyénre szabott kritériumorientált rendszeres, folyamatos fejlesztés tervezésére és nyomon követésére (N AGY 2008). Különösen fontos lenne ez ennél a tanulói körnél a nagy egyéni eltérések, az igen különbözõ képességprofilok miatt.

3. Tanulási motiváció

Gyakran azonban szembesülnie kell a pedagógusnak azzal is, hogy a kiegészítõ készségek, kompetenciák fejlesztésével nem tudja megoldani a problémát. Nemegyszer elõfordul, hogy bár a képességek fejlesztésére már megvan a "haditerv", de a feladatvégzésre nehezen lehet rávenni a gyermeket, pedig éppen a hátrányok leküzdés érdekében fontos lenne õt minél többször, tanórák után is foglalkoztatni. Ekkor jut el a pedagógus a képzés-fejlesztés problémakör harmadik szintjére, a tanulási motiváció kérdéséhez.

A személyiség két alapvetõ komponensrendszere a motívumrendszer és a képességrendszer. Fejlõdésük összekapcsolódik, így fejlesztésüket is csak egyidejûleg lehet és kell végezni (NAGY 2008). A tanulási motiváció képessé tesz minket a környezeti feltételekhez, a tanulási környezethez való adaptív alkalmazkodásra. Az egyén elsõsorban arra motivált, hogy a környezete elfogadja (JÓZSA–FAZEKASNÉ 2008), tekinthetjük ezt a "túlélés" zálogának. Pedagógusként (is) fontos tisztában lenni azzal, hogy a tanulási motívumok fejlõdésében kiemelkedõ jelentõsége van a társas interakcióknak és a környezetnek. A tanulás ezen feltételeit viszont a pedagógus maga alakíthatja! Továbbá a pedagógusok kezében egy másik "fegyver" is van, mégpedig az, hogy a tanulási motivációt a sikeresség erõsíti, vagyis a tanulási motiváció is változtatható.

A tanulási motiváció a tanulásban akadályozott gyermekek körében is vizsgálható a következõ komponensek mentén: elsajátítási motívum, elsajátítási öröm, iskolai tanulás iránti érdeklõdés, szociális környezet szerepe, ezen belül a szociális függõség, pedagógushoz való érzelmi kötõdés, és a tárgyi környezet szerepe. (JÓZSA–FAZEKASNÉ 2008). Kisiskoláskorban általánosan jellemzõ, hogy a tudás, tanulás szeretete együtt jár a tanító szeretetével. Egyszerûen megfogalmazhatjuk azt a tényt, amelyet minden kisgyermekes szülõ saját bõrén tapasztal, hogyha gyermeke szereti a tanítóját, akkor szívesen jár iskolába, örömmel tanul meg szinte bármit. Az a gyermek azonban, aki nem élte át a koragyermekkori kötõdés biztonságát, annál a pedagógushoz való kötõdés is nehezebben alakítható ki és ambivalensebb, sérülékenyebb is marad. A közösségben a mások által való elismerésre törekvés, a kompetencia érzés kialakítása, a versengés, a mások teljesítményének az elismerése és az együttmûködés egyrészt komoly motivációs hajtóerõt testesítenek meg, másrészt pedig fontos személyiségformáló tényezõk. A tanulásban akadályozott gyerekeknek általában kevesebb ismeretük van a környezõ világról, ezért nagyobb a biztonságigényük, mely a tárgyi környezet, a feladatok, a társak, a pedagógus, a "segítõk" szintjén is megjelenik. Örömmel játszanak már ismert játékokat a sikeresebb végrehajtás miatt, biztonságot jelent a társak, a már ismert pedagógus jelenléte. Ez a bizonytalan tudás igaz saját tudásuk megítélésével kapcsolatban is (CSÍKOS 2006; 2007). Ezt a bizonytalanságot pedig tovább növelheti a pedagógus értékelése, amikor a csoport tagjainak az önmagához mért fejlõdését ismeri el, de ambivalens módon ugyanakkor ez segíti az együttmûködést, a másság elfogadását, a másik teljesítményének az elismerését.

Sajnos az iskolai oktatás "mellékhatásaként", évek múlásával csökken a tanulók motivációja, bár kutatási eredmények azt mutatják, hogy a tanulásban akadályozott gyermekek motiváltabbnak érzik magukat, mint többségi társaik. A tanulás szociális motívumai náluk határozottan erõteljesebbek. A felnõttek kontroll szerepét (elismerés, megerõsítés) jobban igénylik, a pedagógushoz való kötõdésük intenzívebb, erõs a biztonság- és komfortszükségletük, melyek felsõ tagozatban is kifejezetten erõsek maradnak. Bár a tanulásban akadályozott gyerekek elsajátítási motívumai alsó tagozatban gyengébbek többségi társaikénál, de ezek az iskolai évek alatt erõsödnek. Ez a kedvezõ tendencia ellentétes a többségi tanulóknál tapasztaltakkal, ahol ezen a téren csökkenés figyelhetõ meg (JÓZSA–FAZEKASNÉ 2008).

4. Együttműködés, feladattudat és feladattartás

Azonban mindezek mellett is megesik, hogy vannak helyzetek, amikor még az érdekes, játékos feladat sem oldja meg a pedagógus gondját, mert még ezekkel sem lehet feladathelyzetbe "csábítani" a gyermeket, illetve nem lehet tartósan ott tartani. Ilyenkor szembesülünk azzal a problémával, hogy hiányzik a "feladattudat", illetve "feladattartás", a siker- és a kudarctûrés. Bár ezek az elemek tulajdonképpen részei a 2. pontban megfogalmazott kompetenciáknak, de ugyanakkor egyik legalapvetõbb elõfeltételét, "gyökerét" jelentik a képzésnek, fejlesztésnek. E negyedik szinten jelentkezõ esetleges problémákat csak egy "megelõzõ", "alapozó" fejlesztés beiktatásával lehet kiküszöbölni. Hatványozottan igaz ez a tanulásban akadályozott gyermekek esetében, ahol egyfajta "alapozó" fejlesztésére sokszor már a kezdet kezdetén szükség van, mert ezek teszik alkalmasá a gyermeket a munkára, kialakítva benne a kellõ nyitottságot, együttmûködési készséget, feladattudatot- és tartást, siker- és kudarctûrést.

A habilitációs-rehabilitációs tevékenység során a siker érdekében van négy alapelv, amit sosem szabad elfelejtenünk, a fent említett rendszer bármely szintjén is dolgozunk egy adott probléma megoldásán. Ezek a fokozatosság, folyamatosság, következetesség és partnerség (PETÕ 1994).

A terápiás kutya lehetséges szerepe az egyes szinteken jelentkezõ elsajátítási problémák megoldásában

A korábban leírtak alapján jó okunk van feltételezni, hogy a kutya hatásos közremûködõ partnere lehet a pedagógusnak a "megelõzõ", "alapozó" fejlesztés során annak érdekében, hogy a gyermek kellõ érzelmi-motivációs készségekkel legyen felvértezve arra, hogy kompetens módon, partneri szerepben "lépjen be" a tanítás folyamatába. A kutya egyrészt alapvetõ szerepet játszhat abban, hogy a gyermek elsajátítási helyzetbõl fakadó szorongását mint kötõdési biztonságot jelentõ ágens csökkentse. A foglalkozások során gyakran tapasztalható, hogy a gyerekeknek igénye van a kutya érintésére, simogatására, átölelésére, persze nem feltétlenül alakít ki minden gyerek ilyen személyes kötõdésen alapuló közvetlen viszonyt a kutyával.
A kutya mindemellett fontos segítõje lehet a pedagógusnak abban, hogy a kompetencia élményét biztosíthassa a gyermek számára. A tanítás-tanulás folyamatát nagyban segíti ha tudunk olyan helyzetet teremteni, ahol a tanulásban akadályozott gyermek átélheti az "én is tudom", sõt "az én jobban tudom" érzését. Szüleik, társaik pedig megtapasztalhatják azt, hogy ezek a gyerekek olyan teljesítményre képesek, amit õk nem is feltételeztek róluk. A kutya irányítása egy játékos gyakorlat során, vagy pusztán csak pórázon vezetése alapvetõ forrása lehet a kompetencia élményének.

A különbözõ tanulási helyzetekben nagy problémát jelenthet, hogy a gyermekek hozzá sem mernek fogni egy-egy feladathoz. A gyermekek egy része ezt a félelmet "csak" tanórákon éli át, de egy oldott helyzetben a kutyával átélt játék (tulajdonképpen egy sikeresen elvégzett feladat) növeli az önbizalmukat, s ezzel egy pozitív érzelmi-motivációs folyamatot indít el. Paradox módon ez a hatás azoknál is jelentkezhet, akiket több-kevesebb félelemmel tölt el a kutya jelenléte. A kutyától való félelem gyakran igen ambivalens érzés, félelem és vonzódás egyaránt jelentkezik, s ilyenkor a félelem leküzdése, a társak és a pedagógus pozitív visszajelzése, a sikeres feladatmegoldás felszabadult öröme komoly önbizalomnövelõ hatású lehet.

A gyerekek a kutyával és a társakkal végzett játékos feladatok közben átélhetik a közös munka örömét. Megtanulnak közösen, egymás érdekeit szem elõtt tartva játszani, illetve sportszerûen versengeni. A kutya, mint motivációs bázis megkönnyítheti ezeket a helyzeteket. Tapasztalatok azt mutatják, hogy ezeken a foglalkozásokon olyan társsal is hajlandók együttmûködni, akit hétköznapi feladathelyzetben önként sosem választanának. Ezzel megtanulják kezelni ezeket a helyzeteket, és alkalmat teremtünk arra, hogy egymást jobban megismerjék. A kutya és a játék közösen komoly segítséget jelenthet az integráció során is.

A kutya bevonása alkalmas lehet a tanulási motiváció növelésére is. A gyerekek szívesen és örömmel játszanak. Ez alapvetõen természetes körülmény számukra, az iskolának pedig minél többször kellene ilyen körülményt teremtenie akár kutyával, akár kutya nélkül. A kutyával végzett feladatokat – tartalmától függetlenül – szívesen végzik a gyerekek, eközben szinte észrevétlenül tanulnak, gyakorolnak például még délután is, amikor már igen nehéz lenne õket tankönyv mellé ültetni.

A tananyag elsajátítása, gyakorlása közben gyakran tapasztalunk még a jó motiváció mellett is szorongást, különösen a tanulási nehézségekkel küzdõknél fontos figyelembe venni a gyermek "biztonságszükségletét", mely egyaránt vonatkozik a fizikai környezetre és az elvégzendõ feladatra. A gyerekeknek az otthonos környezet, a velük foglalkozó felnõttek, illetve az általuk közvetített következetes szabályrendszer állandósága teremti meg a biztonság érzését. A kutyával végzett feladatok erõs szabályalapú szervezõdése, repetitív jellege mindezt erõsíti. Ugyanezt segíti, hogy a kutya általában szívesen dolgozik nekik és velük, az ismétlés, gyakorlás miatt egyre ügyesebbek egy-egy feladat elvégzésében, egyre hatékonyabban irányítják a kutyát, illetve egyre sikeresebben oldanak meg feladatokat. Alapvetõ pedagógia elv, hogy egy feladat vagy az egész foglalkozás szükséges és elégséges mértékben legyen fejlesztõ hatású. A nagyon begyakorolt feladat már nem fejleszt, sõt unalmassá is válik, míg a túl sok új vagy túl nehéz feladat túlterheli a gyermekeket, ezért nem fejlesztõ hatású.

A tanulási motiváció szempontjából nem elhanyagolható a szociális környezet, társas viszonyok szerepe. A társak és a pedagógus a foglalkozások során biztonságot, motivációt jelentenek azoknak a gyerekeknek, akiknek akár a kutyával, akár a tanulással, feladatvégzéssel kapcsolatban a viszonyuk még rapszodikus. Ugyanakkor a kutya az egyének csoporttá, közösséggé alakulását is segíti. A gyerekek gyakran még azzal a társukkal is hajlandóak együtt dolgozni, akit önmaguk sosem választanának párnak, ezzel a pedagógus alkalmat teremthet a kapcsolatok építésére.

Mindemellett a terápiás kutya hatásosan bevonható a különbözõ képességterületek fejlesztésébe is. Jól alkalmazható a motoros képességek fejlesztését célzó feladatokban, hiszen a gyerekek általában szívesen mozognak, játszanak mozgásos játékokat. Ezeket gyakran alkalmazzák tanórákon is az elfáradás megelõzésére, a gyermekek felfrissítésére, feszültségoldásra. A kutyás foglalkozáson a mozgásfejlesztés feladatai közös játékká alakulnak, ez nemcsak fejlesztõ hatású, de élményt is jelent azoknak is, aki jó mozgásúak, valamint azt is motiválja, aki kevésbé szeret mozogni vagy mozgássérült. Egy engedelmes, trükköket tudó kutya pedig még a kamaszok elismerését is kivívja.

A kognitív képességek és azok fejlesztése az iskolai teljesítmény szempontjából kiemelkedõ terület. Mind a kognitív folyamatok (pl. érzékelés, észlelelés, figyelem, emlékezet stb.), mind pedig alapmûveletei (ráismerés, kiválogatás, összehasonlítás, csoportosítás stb.) gyakorlásához keretet adhat a kutyával való közös tevékenykedés (pl. akadálypálya, trükkök kivitelezése, memóriajáték stb.), tartalmát pedig jelentheti bármely aktuális ismeret vagy tananyag.

Külön említést érdemel az orientációs képességek fejlesztése. A saját testen, térben és síkban való tájékozódás elsajátítása az óvodás- és kisiskoláskor elengedhetetlen feladata. Fejlesztése, gyakorlása, szinten tartása folyamatos feladat (lehet) a tanulásban akadályozott gyermekeknél. Éppen ezért szükséges ezt minden lehetséges esetben, minél többször, minél változatosabb helyzetben gyakorolni. A kutyával végzett feladatok izgalmassá, viccessé teszi azt a tevékenységet, melyet már tanítási órán esetleg szinte az unalomig gyakorolt.

Egy kutyás foglalkozás keretein belül talán a kreatív képességek fejlesztésének lehetõségei azok, amelyek elsõ pillantásra a legnagyobb fejtörést okozhatják. Ezt a területet azonban nemcsak mûvészi alkotások kivitelezésével fejleszthetjük. Alkalmat teremthetünk erre mesék, történetek szereplõinek elképzelésével, megjelenítésével játék, ábrázolás során, de olyan feladatok is fejleszthetik ezt a területet, ahol szerepe van a jövõre vonatkozó elképzeléseinknek, a problémamegoldásnak. A lehetõségek tárháza tehát itt is szélesebb, mint elsõ pillanatra gondolnánk, mondhatnánk ez csupán a foglalkozásokat tervezõ team kreativitásán múlik!

Végül, de nem utolsósorban a szociális és kommunikációs képességek azok, amelyek fejlesztésében a kutya alkalmazása egyedülálló lehetõségeket rejt. Egyrészt a foglalkozáson a siker érdekében a kutyával együtt kell mûködni, folyamatosan figyelni kell rá, az õ szempontjából is végig kell gondolni a helyzeteket, munka után pedig jár neki a dicséret, vagyis el kell ismerni a teljesítményét. Csoporthelyzetben ez az együttmûködés kiterjed a társakra, a csoportot irányító felnõttekre is. A kommunikáció különbözõ területeinek (közlés, befogadás), módjainak (verbális, nonverbális) fejlesztésére pedig a kutyás foglalkozás tág teret biztosít. Bár minden csoport együttmûködésének alapja egy hatékony kommunikáció, ez azonban a gyermek számára nem ennyire természetes. Egy másik fajhoz tartozó élõlénnyel, a kutyával való sikeres kommunikáció megtanulása, hatékony kivitelezése felhívja a figyelmet a saját kommunikációnk hiányosságaira. A kommunikáció fejlesztésének már csecsemõkortól ismert eszközei a mondókák, versek, történetek. Ezek kutyás játékokba ágyazása, akár mozgással való kísérése itt is könnyen megvalósítható.
A kutyás foglalkozások kisiskolásoknál, de szükség esetén késõbb is játékos feladatokba ágyazva segítheti tananyag elsajátítását, például a készségszintû olvasás vagy számolás kialakulását, de konkrét, ismeret szintû tananyag is sikeresen gyakorolható (pl. egy memóriajáték keretében) ebben az oldott légkörben.

Csapdák és kiutak

Összességében elmondható tehát, hogy a kutya sokoldalúan használható segítség lehet a különbözõ céllal megvalósított fejlesztõ foglalkozások során. Ezt tükrözi az állatasszisztált terápiák világban (és hazánkban is) tapasztalható robbanásszerû népszerûség növekedése, mely azonban óvatosságra is kell intsen bennünket.

Potenciális veszély ugyanis, hogy amikor az állatterápiás helyzetbe csöppenõ pedagógus megtapasztalja azt – a sajnos iskoláinkra egyébként nem mindig jellemzõ – hangulatilag oldott, motivált légkört mely a kutyás foglalkozások jellemzõ velejárója, könnyen úgy érezheti, hogy az eredmény szinte magától jön. A gyerekek és a kutya felhõtlen játékát, az észrevétlen tanulást látva az ember hajlamos csodaszerként tekinteni a kutyás terápiára. Pedig nem lenne szabad elfelejtenünk, hogy ez is, mint minden egyéb specifikus módszer, csak kellõ szakmai ismeretek és felkészültség mellett lehet eredményes. A szakmaiságot nem helyettesítheti a lelkesedés, a módszer iránti elkötelezettség (bár kétségtelenül ez utóbbiak is fontos elemei a sikernek). A módszer szakmai presztízsének növeléséhez elengedhetetlen a tudományos igényességgel végzett adatgyûjtés és hatáselemzés, hiszen csak ily módon van esélyünk a fejlesztõ hatás mibenlétének megismerésére. A kutyás terápia (sem) mindenható módszer, hanem a többi fejlesztõ eljárás mellett jól megférõ, igen jó lehetõség, mely azonban jelenleg (még) az átfogó kísérletes vizsgálatok hiányától szenved.

Érdemes megemlíteni, hogy a tisztánlátást, a kutyás terápia pontos hatásmechanizmusainak megismerését nem könnyíti meg, hogy a módszer túl komplexen avatkozik be a fejlesztésbe, amint azt a fentebb említett 4 szint leírása kapcsán bemutattuk, valamint hogy a hétköznapok gyakorlatában a kutyás eljárás specifikus hatását nehéz elválasztani a gyermeket érõ egyéb fejlesztõ hatásoktól.

A kísérletes vizsgálatok követelményei (ahol az egyes eljárásokat szükséges elválasztani egymástól, azokat manipulálni, kontroll kezeléseket kialakítani stb.) és a pedagógus gyakorlati szempontjai (ahol a minden elérhetõ eszközzel való fejlesztés a cél) gyakran nyilvánvalóan ellentétesek egymással. Ezek egyeztetése néha csak súlyos kompromisszumok árán lehetséges, de ezt az árat érdemes megfizetni, hiszen ez lehet az elõrelépés kulcsa és hosszútávon ezen áll vagy bukik az állatterápiás módszer jövője.

Készült az OTKA K76043 támogatásával.

Irodalom
  • CHAMRADOVA, A. (1995): The behavior of children with severe learning difficulties during animal assisted therapy. In: Animals, health and quality of life. VIIth International Conference on Human Animal Interaction, 46.
  • CSÍKOS, CS. (2006): A metakogníció pedagógiai értelmezése. In: KELEMEN E.–FALUS I. (szerk.): Tanulmányok a neveléstudomány körébõl. Mûszaki Könyvkiadó, Budapest, 25–43.
  • CSÍKOS , CS. (2007): Metakogníció: a tudásra vonatkozó tudás pedagógiája. Mûszaki Könyvkiadó, Budapest.
  • DAVIS K.D. (1992): Therapy Dogs. Howel, New York.
  • ENDENBUDG N.–BAARDA B. (1995): The role of pets in enhancing human well-being: The effects on child development. In: ROBINSON, I. (ed.): The Waltham book of human-animal interaction: Benefits and Responsibilities of pet ownership. Pergamon Press, 7–17.
  • FILIATRE J.C.–MILLOT J.L.–MONTAGNER H. (1986): New data on communication behavior between the young child and his pet dog. Behavioural Proceses, 12, 33–44.
  • FINE A. H. (ed.) (2000): Handbook of animal assisted therapy. Theoretical foundations and guidlines for practice. San Diego, CA Academic Press.
  • GAÁL É. (2000): A tanulásban akadályozott gyermekek az óvodában és az iskolában. In: ILLYÉS S. (szerk.): Gyógypedagógiai alapismeretek. ELTE BGGYFK, Budapest. 429–461.
  • JÓZSA K.–FAZEKASNÉ FENYVESI M. (2008): Tanulásban akadályozott gyermekek tanulási motivációja. In: SZABÓ Á. (szerk.): Tanulmányok a tanulásban akadályozottak pedagógiája és határtudományai körébõl. Educatio, Budapest. 157–176.
  • L EVINSON, B.M. (1969): The pet and mental hygiene. In: BORIS, M. LEVINSON (szerk.): Pet oriented child psychotherapy. Springfield, IL: Charles C. Thomas.
  • MILLIOT, J.L.–FILIATRE, J.C.–GAGNON A.C.–ECKERLIN, A.–MONTAGNER, H. (1988): Children and their pet dogs:how they communicate. Behavioural Proceses, 17, 1–15.
  • NAGY, J. (2008): Az alapképességek folyamatos kritériumorientált kifejlesztése. In: SZABÓ Á. (szerk.): Tanulmányok a tanulásban akadályozottak pedagógiája és határtudományai körébõl. Educatio, Budapest. 55–67.
  • PETÕ Z. (1994): Rehabilitációs alapismeretek és ideg-, elmegyógyászati rehabilitáció, SZOTE, Egészségügyi Fõiskolai Kar, Szeged.
  • SINGER D.–GOLNIKOFF R.–HIRSCH-PASEK K. (2006): Play Equals Learning: How Play Motivates and Enhances Children’s Cognitive and Social-Emotional Growth. Oxford University Press, New York.
  • TOPÁL, J.–HERNÁDI A. (2011): Gyógyító állatok: Tudomány vagy kuruzslás? Magyar Tudomány, 172(6), 678–686.
  • TOPÁL, J.–MIKLÓSI, Á.–GÁCSI, M.–DÓKA, A.–PONGRÁCZ, P.–KUBINYI, E.–VIRÁNYI, ZS.– CSÁNYI, V. (2009) Dog as a complementary model for understanding human social behavior. Advances in the Study of Behavior, 39, 71–116.
  • WALBERG H. J.–PAIK, S. J. (2000): Effective educational practices. Educational Practices Series Vol. 3. 24. International Burean of Education, International Academy of Education.

2012/2
Év: 2012
Szám: 2
Impresszum
Kommentek: 0

előző év 2012 következő év

2012/1
2012/1

2012/2
2012/2

2012/3
2012/3

2012/4
2012/4





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05