2012
2012/3

tartalom:

A középsúlyosan/súlyosan értelmi sérült felnőttkorú személyek és családjaik integrációs esélyei Veszprém megyében
Dávid Beáta – Kalocsai Adrienn



Absztrakt


Tanulmányunk célja bemutatni, hogy milyen módon van lehetősége a Veszprém megyében élő értelmi sérülteknek és a róluk gondoskodó családoknak integrálódni a társadalomba.

A társadalmi beilleszkedés területeinek néhány mérhető adatával kívánunk segítséget nyújtani az értelmi sérült felnőttkorú személyek és családjaik problémáinak definiálásához, szükségleteik meghatározásához.

Kutatásunk anyagában körvonalazódni látszanak a kirekesztődés bizonyos kockázatai: alacsony iskolázottság, kiszorulás a munkaerőpiacról, a támogató családi háttér hiánya, a település szociális ellátottsága.

Kulcsszavak: integrációt befolyásoló tényezők, lakóhely jellege, támogató háló, foglalkoztatottság, támogatások igénybevétele


Az elmúlt időben gyarapodott azoknak az intézményeknek, érdekvédelmi szervezeteknek a száma, amelyek az értelmileg sérült gyermekek/felnőttek és családjaik helyzetét hívatottak segíteni. Ahhoz, hogy ezek az intézmények az igényeknek leginkább megfelelõ ellátásokat, programokat hozzák létre, nélkülözhetetlen, hogy a lehetõ legtöbb információval rendelkezzenek a sérült személyek és családjaik helyzetérõl, problémáiról, ismerjék, hogy az általuk képviselt csoportok mely területeken szorulnak a kirekesztődés elleni beavatkozásokra (social inclusion). (Szalai Júlia használatában a "social inclusion" kifejezés hármas jelentéstartalommal bír: "vonatkozik a kirekesztődést előállító strukturális – hatalmi viszonyok átalakítására (mégpedig a hatalomból kiszorulók jogokkal és eszközökkel való felruházása révén), vonatkozik a kirekesztettségi állapot megváltoztatására helyzetjavító komplex szociálpolitikai programok révén, és vonatkozik egy olyan társadalompolitikai keret megteremtésére, amely kiterjeszti a társadalmi tagság fogalmát és terjedelmét mindama területekre és csoportokra, amelyeket és akiket a hagyományos jóléti programok mindeddig vagy el sem értek, vagy legfeljebb a társadalom perifériáján tartottak. Azaz a "social inclusion" röviden a társadalmi részvétel és részesedés újraszabályozását, valamint a társadalmi tagság terjedelmének kiszélesítését jelenti." In: FERGE Zsuzsa: Az EU és a kirekesztés. Esély 2002/6., 4. ) 

Tanulmányunkban a társadalmi beilleszkedés területeinek (oktatás, foglalkoztatottság, bevételi források, lakhatás, egészség, rekreációs lehetõségek, támogató kapcsolatok) néhány mérhetõ adatával kívánunk segítséget nyújtani a problémák definiálásához és a szükségletek meghatározásához, körvonalazódni látszanak a kirekesztődés bizonyos kockázatai: alacsony iskolázottság, kiszorulás a munkaerőpiacról, a támogató családi háttér hiánya, a település szociális ellátottsága. 

A kutatásról

Kérdõíves felmérésünk a középsúlyosan/súlyosan értelmi sérült felnõttkorú személyek és családjaik körében végeztük. A kérdõív részletes információt ad a megkérdezett családok demográfiai és szociális helyzetére vonatkozóan (lakás-, foglalkoztatottsági és jövedelmi helyzetük, támogatásokhoz való hozzáférésük), valamint az egészségügyi és az oktatási rendszerben, illetve a munkaerõ világában szerzett tapasztalataikról, életmódjukról, társas kapcsolataikról. Jelen tanulmány elkészítésekor a rendelkezésünkre álló adatokból mi elsõsorban azokra fókuszáltunk, amelyek megmutatják, hogy milyen módon van lehetõsége a Veszprém megyében élõ értelmi sérülteknek és a róluk gondoskodó családoknak integrálódni az õket körülvevõ társadalomba: milyenek a családi körülményeik, vannak-e barátaik, milyen a lakhatásuk, el tudnak-e helyezkedni, biztosítani tudják-e a mindennapi élethez szükséges forrásokat, van-e lehetõségük nyaralni, kikapcsolódni.

A megyei helyzetelemzésen túl célul tûztük ki, hogy adataink összehasonlíthatóak legyenek a Kézenfogva Alapítvány által 2006/2007-ben végzett országos felmérésével, ezért egy teljesen új kérdõív összeállítása helyett az alapítvány kérdõívét saját kérdéseinkkel egészítettük ki. (ld. 1. melléklet) (Amit tudunk és amit nem… az értelmi fogyatékos emberek helyzetéről Magyarországon (BASS László szerk.). Kézenfogva Alapítvány, Budapest, 2008.)

A minta a Veszprém Megyei Tanulási Képességet Vizsgáló Szakértõi Bizottság teljes adatbázisára támaszkodva ölelte fel mindazokat a középsúlyos, illetve súlyos értelmi fogyatékos diagnózist kapott személyeket, akik 1989-ben vagy régebben születtek és a bizottság nyilvántartásba vételekor a családjaikkal együtt éltek. (Felmerül a kérdés, hogy Szakértő Bizottság adatbázisa vajon mennyiben fedi le az érintett populációt. Biztosan tudható, hogy nem, mert a sérült személyeket nevelő családok nem mindegyike jutott el a Szakértői Bizottsághoz: vagy azért, mert a Bizottság munkájának megkezdése előtt már nagykorúvá váltak, vagy a szülői távolmaradás miatt.) Az így összeállított nyilvántartás alapján egy 371 családot tartalmazó listához jutottunk. A listán szereplõ családok közül kérdezõbiztosainknak csaknem kétszáz családot sikerült felkeresnie, akik közül végül 115 családdal (86 édesanya, 8 apa, 13 más rokon, 1 férj, 7 egyéb a vizsgált személlyel együtt élő személy) készítettünk kérdõívet. A családok felkeresése 2008 tavaszán történt.

A sérülés jellege

A felmérésben olyan családokat kerestünk fel, ahol a gyermekek a korábbi vizsgálatok során a középsúlyos vagy súlyos értelmi fogyatékos diagnózist kapták. "A középsúlyos és a súlyos értelmi fogyatékosok esetében a minősítésben rejlő tévedés veszélye viszonylag kicsi." (BÁNFALVY CS. (1997): A felnőtt fogyatékosok munkavégzési jellemzőiről. Esély, 1997/4., 44.) Az integrációs esélyeket, pl. az önállóság mértékének alakulását a társuló fogyatékosságok nagymértékben befolyásolják. A mintában leggyakrabban elõforduló társuló sérülés a beszédzavar, a vizsgált személyek több mint felének (66%) problémát jelent. A második leggyakrabban említett sérülés, a magatartási/beilleszkedési zavar szintén sokuknál (50%) van jelen. A mozgáskorlátozottság és a látássérülés körülbelül a minta egyharmadát, az autizmus és a hallássérülés a minta kb. egytizedét érinti. (Az elmaradás fokát részletesen mutatja az 1. táblázat.) Az 1. táblázat adataiból látszik, hogy – leszámítva a látássérülést, ahol az elmaradás többnyire enyhe – a legtöbb társsérülés esetén gyakrabban szerepel a "közepesen súlyos", "súlyos" fokú megjelölés. Egyetlen társuló sérülése sincs 40%-nak, egy társuló sérülése van 33%-nak, kettő 17%-nak, 10%-uknak pedig három vagy több sérülése halmozódott.


A vizsgált személyek demográfiai jellemzői

A mintába bekerült személyek 43 százaléka nő, 57 százaléka férfi. Ez az arány megegyezik a Szakértői Bizottság nyilvántartása alapján elkészített listával.
1. ábra. Nem szerinti megoszlás

Életkor szerint a mintánkban a 19-29 évesek vannak legtöbben (58%), majd a 30–39 évesek (24%) és a 18 év alattiak (11%). A 39 évesnél idõsebbek aránya azért alacsony, mert az idõsebb korosztályt nem vizsgálta a Tanulási Képességet Vizsgáló Bizottság. A minta legidõsebb személye 50 éves. A nyilvántartási lista és a minta közötti legnagyobb eltérés a 19-29 évesek és a 30-39 évesek között van: a mintánkba inkább a fiatalabbak kerültek. (2. táblázat)


A szülők iskolai végzettsége

A szülők iskolai végzettsége ugyancsak fontos komponens lehet a vizsgált személy beilleszkedését befolyásoló tényezők között. (3. táblázat)

A 8 általánossal, a szakmunkás végzettséggel és az érettségivel rendelkezõ édesanyák közel azonos arányba kerültek a mintába (20–25%), és elég sokan voltak olyanok is (18%), akiknek nem ismertük meg az iskolai végzettségét. A felsőfokú iskolai végzettségű anyák aránya közel 10%. Ezekben a családokban a már ismert tendencia érvényesül: az anyák között lényegesen többen vannak alacsony iskolázottságúak, mint az apák között. Az apák egyharmadánál nem ismert az iskolai végzettség valószínűleg azért, mert a vizsgált személy életébõl gyakran hiányzik az édesapa jelenléte.

A családjaikkal élők, illetve az intézetben élők aránya

Magyarországon a fogyatékos emberek 75%-a a családjával él. (BASS–VÉGH (2008): Az értelmi fogyatékos emberek családjainak kapcsolatrendszere. In: BASS L. (szerk.): Amit tudunk és amit nem… az értelmi fogyatékos emberek helyzetéről Magyarországon. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 119. ) A mintánkban ez az arány magasabb (86%). A felkeresett családok 14%-ával már nem lakik együtt értelmi sérült gyermekük, azaz a szakértői vizsgálatokat követően a vizsgált személyek ilyen arányban kerültek intézeti nevelésbe. Szakmai berkekben gyakran hangoztatott felvetés, miszerint a tanult szülõk nehezebben birkóznak meg az értelmi sérült gyermek nevelésének terhével, mint az alacsonyabb iskolai végzettségűek. Adataink ennek ellenkezőjét látszanak igazolni: az intézetbe helyezés "veszélye" a legalacsonyabb iskolai végzettségű édesanyák esetében áll fenn a leginkább. Legfeljebb 8 osztályt végzett az intézetben élõ személyek 60%-ának édesanyja, ezzel szemben az intézetben élõk arányain belül az anyák csak 30%-a középfokú, illetve felsõfokú iskolai végzettségű. (4. táblázat) (Az alacsony elemszám miatt az Xnégyzet statisztika alapján nehezen mutatható szignifikáns összefüggés, ezért igyekeztünk alacsonyabb határértékekkel dolgozni. (Monte Carlo-teszt) Továbbiakban csak olyan összefüggéseket közlünk, ami ezen kritériumoknak megfelel.)

Az értelmi fogyatékos gyermeket nevelõ szülõknek nehezebb integrálódni a munka világába, mivel a sérült gyermek nevelése több odafigyelést, idõt és energiát igényel. A fogyatékos személy napközbeni ellátása, felügyelete sok családban csak úgy kivitelezhetõ, ha legalább az egyik szülõ kilép a foglalkoztatottak körébõl, és otthon marad gyermekével. Az intézeti elhelyezés akár még megoldás is lehetne a szülõ munkába való visszatérésére. Adatainkból úgy tűnik azonban, hogy az intézetben élő személyek édesanyjai gazdasági szempontból kevésbé aktívak (30%), mint azok a gyermekeiket otthon nevelõ édesanyák (aktív 46%), akik férjükkel vagy egyéb rokonaikkal otthonaikban közösen gondoskodnak a fogyatékos személyről. A fenti összefüggésbõl önmagában nem dönthetõ el, hogy az édesanyák inaktivitása és az intézetbe kerülés milyen "sorrendben" történik. Adataink azt látszanak alátámasztani, hogy a munkával nem rendelkező családok nehezebben gondoskodnak a fogyatékos családtagról, mert általában is kevesebb forrással (jövedelemmel, kapcsolattal, érdekvédelmi szervezeti tagság stb.) rendelkeznek. Kiderült például, hogy az intézeti elhelyezésben élõ személyek családjainak alacsonyabbra jön ki az átlag nettó jövedelme (havi 144.000 Ft), mint az otthon élõk családjainál (havi 174.000 Ft és felette). Összességében tehát, a gyermekeiket otthon tartó szülők már eleve több olyan adottsággal bírnak, melyek egyaránt megkönnyítik számukra, például a munkavállalást, jövedelemszerzést, kapcsolati háló kiépítését, valamint a fogyatékos gyermek nevelésével járó nehézségek megoldását. Ilyen adottságok lehetnek például a már eleve kiterjedtebb kapcsolati háló, a magasabb iskolai végzettség stb.

A családok összetétele


A családtagok száma átlagosan 3,7. (A felmérésbe bekerült 6 roma család átlagos mérete 4,8 fő: ez a szám szignifikánsan magasabb a nem roma családméretekhez képest.)

A Kézenfogva Alapítvány által használt családtipológia szerint csak egyik szülõvel élõ vizsgált személyek aránya megegyezik az intézetben élõk arányával (16%). Szintén az egyik szülõvel és még más rokonnal 10%-uk, két szülõvel és más rokonnal mindössze 7%-uk él együtt. A vizsgált személyek fele (59%) mindkét szülõvel együtt él. Ez az arány alacsonyabb, mint a Kézenfogva Alapítvány kutatásában, ahol a két szülõvel együtt élők aránya 68%. A Veszprém megyei adatok inkább azt az elméletet erõsítik, miszerint a sérült gyermeket nevelő szülők kapcsolata törékenyebb, könnyebben felbomlik, mint az egészséges gyermeket nevelõ párok esetében.

Az adatokból úgy tűnik, hogy a községekben nehezebben bomlanak fel a házasságok, mint a megyeszékhelyen és a városokban. A községekben a nem együtt élõ szülõk aránya 31%, a megyeszékhelyen ugyanez az arány 36%, a városokban pedig 52%.

A Kézenfogva Alapítvány egy korábbi vizsgálatában megállapította, hogy "a fogyatékos gyermek családjában jelentősen több gyermeket nevelnek, mint a gyermekes családokban általában." (BASS L. (2004): Szüljön másikat? – Súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermekeket nevelő családok életkörülményeiről. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 54–91.) 2007-es felmérésükben a családok egyharmadában nem volt testvére a fogyatékos gyermeknek. Veszprém megyében a családok 14%-a – talán az attól való félelem miatt, hogy ismét "kudarcot vallanak" vagy nem tudnak újabb energiákat mozgósítani a második gyermek felneveléséhez – nem vállalt második gyermeket az elsõszülött mellé. Lehetséges, hogy éppen a stabilabb házasságoknak köszönhető, hogy a községekben a legkisebb a testvéreket nem vállaló házaspárok aránya (7%). Ugyanez az arány a megyeszékhelyen 14%, a városokban pedig közel 21%. Pedig a család integrációs képességét erõsítheti, ha az értelmi fogyatékos gyermekük mellett egészséges gyermeket is nevelnek. Az általunk felmért családok 44%-a vállalt újra gyermeket a sérült gyermek megszületését követően. Fontosnak tartottuk megnézni, hogy milyen arányban fordul elő a halmozódás. Az újra gyermeket vállaló családok egyötödénél fordult elõ, hogy ismét értelmi sérült gyermeke született a családnak.

Kutatásunk során az is egyértelműen kiderült, hogy a fiatalabb nemzedékhez tartozó szülők bátrabban vágnak bele az újabb gyermekvállalásba, mint azt idõsebb kortársaik tették. A 60 év feletti, illetve 50–59 év közötti édesanyák több mint fele (66 és 84%-uk) nem vállalt több gyermeket a sérült gyermek születését követõen, míg a 30-39 éves korú édesanyák esetében ugyanez az arány csak 11%. Ennek alakulásában a korszerûbb szûrõvizsgálatok, illetve az integrációt elõsegítõ szolgáltatások szélesedõ köre (pl. nappali foglalkoztató intézmények kialakítása) egyaránt szerepet játszhatnak.

A fogyatékos gyermek születését követõ újabb gyermek vállalása és az édesapák, illetve édesanyák iskolai végzettsége szintén szignifikánsan összefügg oly módon, hogy az alacsonyabb iskolai végzettségû, legfeljebb 8 osztályt végzett szülõk nagyobb eséllyel vállaltak akár több gyermeket is, mint a középiskolai/felsõfokú végzettséggel rendelkezõ sorstársaik. A maximum 8 osztályt végzett édesanyák családjában nincs testvére a vizsgált személyek 15%-ának, a közép és felsõfokú végzettséggel rendelkezõ édesanyák 25%-a nem vállalt második gyermeket. A szakmunkás végzettségû édesanyák valamennyien több gyermeket vállaltak. (2. ábra)
2. ábra. A testvéreket vállaló/nem vállaló édesanyák megoszlása iskolai végzettségük szerint (fő)


Település szerinti megoszlásuk

Az értelmi akadályozott személlyel együtt élő családok számára különösen fontos, hogy olyan településen és lakáskörülmények között élhessenek, ahol lehetõség van a speciális ellátások igénybevételére, az egyéni szükségletek kielégítésére.

A kisebb településen élõ fogyatékos személyek többszörös hátrányt szenvednek: pl. lakóhelyükön nem mûködtetnek számukra iskolát, helyben nem tudják megoldani napközbeni ellátásukat, nem teremtenek számukra foglalkoztatási és közösségi lehetõségeket. Ha a vizsgált személyt a család mindebben részesíteni kívánja, akkor gyakran hosszú és költséges utat kell megtennie az ellátás igénybevételéhez. Elõfordul olyan eset is, amikor éppen ezek a körülmények vezetnek a fogyatékos személy családból történõ kiszakadásához.

Felmérésünk során igyekeztünk a megye egész területére eljutni. Kérdezõbiztosaink a megyeszékhelyen kívül jártak a Veszprém közeli, a bakonyi- és a Balaton-parti kisközségekben és interjúkat készítettek a megye valamennyi városában, mint pl. Ajka, Zirc, Pápa, Várpalota stb.

A mintába kerülõ családok 19%-a a megyeszékhelyen, Veszprémben él. A többi család lakhelye csaknem azonos arányban oszlik meg a megye többi városa, illetve községei között: 39%-uk városban, 42%-uk községben lakik. (3. ábra)
3. ábra. Hol élnek a felkeresett családok?



Lakáskörülmények

A lakáskörülmények feltárása egyrészt a vizsgált családok szociális helyzetérõl ad árnyaltabb képet, másrészt segít megismerni azokat a speciális igényeket, amelyek könnyíthetik a sérült gyermekükrõl gondoskodó szülõk hétköznapjait. Fontos volna megtudni azt is, hogy kiknek van és kiknek nincs módja a saját szükségletük szerint kialakítani a lakáskörülményeiket.

Az általunk felmért családok 96%-a saját tulajdonú otthonában lakik. Legtöbben (66%) önálló családi házban, ikerházban vagy sorházban, további 27%-uk lakótelepi panellakásban, 7%-uk pedig társasházban. A lakások több mint felének az alapterülete legalább 80 négyzetméter. 51 négyzetméternél kisebb lakásban mindössze a minta 9%-a lakik. (4. ábra)
4. ábra. A lakások alapterülete

A lakószobák száma szerint a lakások több mint fele nagyobb, mint két szobás, de sokan laknak (39%) másfél – két szobás lakásokban. Egyszobás lakásban csak a családok 5%-a él. (5. ábra)
5. ábra. A lakószobák száma

Az értelmi sérült felnõttek csak nagyon elvétve és kivételes szülõi támogatással teremtenek saját otthont. Ismerünk olyan szülõket, akik a saját lakásuk mellett vásároltak lakást gyermeküknek, hogy ezáltal is segítsék õt a többi felnõtthöz hasonlóan élni, a lehetõségekhez képest független, önálló életvitel folytatni. Az önállóság mértéke – a saját szoba lehetõsége, hogy például vendégeket fogadhasson vagy szerelmével kötetlenül együtt lehessen – szintén lehetne a társadalmi beilleszkedés egyik mutatója. A vizsgált személyek 39%-ának nincs önálló szobája. Elõfordul néha, hogy a szülõ, vagy a sérült személy ragaszkodik egy másik személy jelenlétéhez, de gyakoribb eset, hogy a lakásban nincs is lehetõség az önálló elhelyezésre.

Az önálló szobával rendelkezõk arányát és az édesanyák iskolai végzettségét vizsgálva feltûnik, hogy a közép vagy felsõfokú végzettségû édesanyák 72%-nál rendelkezik önálló szobával a gyermek, míg az ennél alacsonyabb iskolai végzettségû édesanyák esetében ez az arány 58%.

Lakhatás a sérült személy szükségleteihez igazítva

Fontos kérdés, hogy az otthon kiválasztásában játszik-e valamilyen szerepet az értelmi akadályozott gyermek nevelése. A "Miután a vizsgált személy megszületett, kellett-e emiatt lakóhelyet változtatniuk?" kérdésünkre mindössze öt család (4%) válaszolta, hogy a fogyatékos családtag jelenléte befolyásolta ezt a döntésüket.

Új lakásba a megkérdezettek 11%-a költözött kifejezetten azért, hogy a fogyatékos családtagnak megfeleljen.

A családok 16%-a szerint jó néhány olyan tényező van a lakás kialakításában, berendezésében, ami megnehezíti a fogyatékos személy mindennapi életét, gondozását. Legtöbbjüknek a lépcsõ- és fürdõkádhasználat okoz nehézséget. A családok 30%-a már végzett átalakításokat a lakásán, hogy a sérült személynek és az õt gondozó családtagoknak könnyebb legyen az élet, a megkérdezett családok közel egynegyedének (24%-uknak) azonban nem sikerült forrásokat előteremteni a szükséges átalakítások kifizetéséhez.

Kapcsolati háló

A társadalomba való beilleszkedés fontos mutatója, hogy egy-egy családnak milyen a kapcsolata a rokonokkal, barátokkal, segítõ szakemberekkel és az őket támogató intézményekkel. (Robert Castel szerint a családi kötelékek fellazulása a kiilleszkedés egyik dimenziója (CASTEL, Robert (1993): A nélkülözéstől a kivetettségig – a "kiilleszkedés" pokoljárása. Esély 1993/3., 3–23.))

Családon belüli kapcsolatok, barátok

A családon belüli kapcsolatok alakulásánál érdemes figyelmet fordítani arra, hogy hogyan alakul a szülők együttélésének az aránya. A családok összetételének bemutatásakor említett adatok (mindkét szülővel együtt él a vizsgált személyek 59%-a) megerősíti a feltételezést, miszerint a családra nehezedő terhek könnyebben kikezdhetik a sérült gyermeket nevelõ házasságokat.

Arra a felvetésre, hogy ezek a terhek "sokkal inkább a középosztálybeli és a jómódú családokra nehezednek" (BÁNFALVI Csaba (1995): Életminőség a 90-es években – Három társadalmi csoport életminőség jellemzői. BGGyTF, Budapest. 11. ), mert a fogyatékos személy jelenléte nagyobb lemondást jelent az életmód kulturális, mûvelõdési aspektusaiban, mint az alacsonyabb osztálybeli családoknál, mi semmiféle összefüggést (megerõsítést, cáfolatot) nem találtunk. Az intézetbe kerülés és az édesanyák iskolai végzettsége között talált összefüggés inkább arra enged következtetni, hogy éppen az alacsonyabb iskolai végzettségûek számára nehezebb a sérült személy gondozása.

A családon belüli kapcsolatok egy másik vizsgálati aspektusa, hogy a fogyatékos személynek kivel van a legszorosabb kapcsolata a családban és milyen kapcsolat fûzi a testvéreihez. A vizsgált személyek nagy többségének (64%), az édesanyával alakul ki a legszorosabb kapcsolata. 22%-uknak az édesapja a "legfontosabb", 6%-uknak pedig a testvérükkel. (6. ábra) A fiúk a lányoknál magasabb arányban kötődnek az anyákhoz (67% versus 60%).
6. ábra. Kivel a legszorosabb kapcsolata a vizsgált személynek?

A családok túlnyomó többsége (82%) rendszeresen, legalább havonta tartja a kapcsolatot a tágabb rokonsággal és 73%-uk bátran fordulhat szüleihez, ha segítségre szorul. Ezt az adatot összehasonlítva egy 2004-ben készült TÁRKI omnibusz felvétellel ezek a családok sem tűnnek szegregáltabbnak az átlag népességnél. (ALBERT F.–DÁVID B. (2006): A kapcsolati tőke dimenziói etnikai metszetben. In: KOLOSI T.–TÓTH ISTVÁN GY.–VUKOVICH GY. (szerk.): Társadalmi Riport. TÁRKI, Budapest. 351–372.)

A társadalmi kapcsolatok másik fontos mutatója a baráti kapcsolatok száma. Barátokhoz és egyéb ismerõsökhöz már csupán a megkérdezettek 69%-a (Ez a szám sem tűnik alacsonyabbnak: a már említett 2006-os tanulmány szerint a felnőtt népesség 30%-ának nincs barátja.) tud fordulni segítségért, és a megkérdezettek egynegyede vallja azt, hogy a vizsgált személy megszületése óta kevesebb barátja van, mint elõtte. Ennek "hátterében a sokszor említett bezárkózás, szégyen állhat, másrészt a barátok félelme, hogy megtalálják-e a megfelelõ attitûdöt, a megfelelõ módját a közeledésnek. E félelem gyakran "dermeszti meg" a kapcsolatot, s ha túl sokáig húzódik el az elsõ lépés megtétele, az gyakran el is marad, s a kapcsolat elsorvad." (BASS–VÉGH (2008): Az értelmi fogyatékos emberek családjainak kapcsolatrendszere. In: BASS L. (szerk.): Amit tudunk és amit nem… az értelmi fogyatékos emberek helyzetéről Magyarországon. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 125–127.)

A vizsgált személyek esetében a barátokkal rendelkezõk aránya 69%. Közülük 21%nak egy vagy két barátja van, kétharmaduknak pedig ennél is több. Jellemzõ azonban, hogy az értelmi sérültek felének kizárólag a saját csoportján belül (szintén egy vagy több másik értelmi sérülttel) alakultak ki baráti kapcsolatai.

A vizsgált személyek valamivel több mint egyharmadának (38%) nincs lehetősége rendszeresen együtt lenni a kortársaival.

A társával együtt élõ, párkapcsolattal rendelkező középsúlyos, súlyos értelmi fogyatékosok száma elenyészõ: mintánkban 100-ból kettõ esetben fordult elõ. Pedig van szerelme vagy volt már szerelme a vizsgált személyek legalább 64%-nak. Ugyanakkor a kötetlen szerelmi együttlétre csupán alig egyötödüknek van/volt lehetõsége. Van-e joguk az értelmi sérült felnőtteknek e téren is integrálódni, és ha nem is ugyanolyan, de legalább hasonló életet élniük, mint ép társaiknak? Emberjogi szempontból úgy érezzük, hogy igen.

Kikhez tudnak segítségért fordulni

A családok leggyakrabban a rokonoktól, barátoktól kapnak segítséget. (5. táblázat)


Mintánkban a "szülõkhöz, családtagokhoz segítségért fordulhatnak" aránya nagyon hasonló, mint a Kézenfogva Alapítvány országos felmérésében, ahol a rokonság segít a rászorultak 70%-nak. A barátokhoz, ismerõsökhöz segítségért fordulni tudók aránya a Veszprém megyei kutatásban sokkal kedvezõbb képet fest, mint az országos felmérésben, ahol a megkérdezettek 19, ill. 29%-a számíthatott csak a baráti, szomszédsági segítségre. A Veszprém megyei kutatásban részt vett családok majdnem olyan arányban tudnak fordulni a barátaikhoz/ismerõseikhez segítségért, mint a családtagokhoz. A megkérdezettek fele a polgármesteri hivatalok és az egészségügyi intézménye segítségében is bízik, nem jellemzõ azonban a segítõ kapcsolatok egyéb típusainak jelenléte.

Szerencsére csak kevesen (5%) vannak olyan családok, akik senkire sem számíthatnak, és érdemes megjegyezni, hogy ugyanez az adat az országos felmérésben sokkal kedvezõtlenebb (21%).

A társadalmi elszigeteltséget csökkenti, ha a családnak módja van találkozni hasonló sorsú szülõkkel, lehetõséget teremtve, hogy összevethessék tapasztalataikat, megoszthassák gondjaikat, információkat cserélhessenek egymással. Ennek ellenére a szülõk csak egyötöde jelezte, hogy volna lehetõsége szülõcsoportba járni. Ez részben következhet az információ, illetve informálódás hiányából, másrészt viszont – fõleg a kis községekben élõ családoknak – nincs lehetõsége intézmény által szervezett csoportban részt venniük, és ahhoz pedig kevesen vannak, hogy ilyen jellegû közösséget kovácsoljanak.

A támaszok mennyiségének oldaláról vizsgálva (7. ábra) elmondhatjuk, hogy a legtöbb családnak (26%) három, illetve (20%-uknak) két támasza van, de sokan rendelkeznek ennél több, négy-öt támasszal is a mindennapi életükben.
7. ábra. Hány támasza van a vizsgált családoknak?

Ötnél több, illetve egynél kevesebb támasszal csak nagyon kevesen rendelkeznek.

Figyelemreméltó információ az is, hogy míg a támaszok száma egy-egy család életében átlagosan 3, addig a roma családoknál ugyanez a szám csupán 1,8.

Nyilvánvalónak tûnik az is, hogy azok a családok, akik más településre költöztek a gyermek születését követõen, átlagosan kevesebb számú támasszal rendelkeztek (2,9), mint azok, akik a korábbi lakóhelyükön éltek (3,4).

Kapcsolat az ellátó rendszer szereplőivel

A legismertebb szolgáltatás a háziorvosi ellátás. (6. táblázat) Ezt a szolgáltatást a válaszadó 112 család közül csak egy nem ismerte, de többnyire (95%-uk) mindenki kapcsolatban áll a háziorvossal. Ez az információ azért is fontos lehet, mert ily módon a háziorvosok rendelkezhetnek az értelmi fogyatékosok számának leghitelesebb adataival.

A velük való elégedettség rangsorában a negyedik helyre kerültek, e tekintetben megelőzi õket a pedagógusokkal és a gyógypedagógusokkal, valamint a védőnőkkel való megelégedettség (mindegyik 93% feletti). Igaz, ezekkel a kapcsolatokkal már kevesebben rendelkeznek a megkérdezettek közül. Védõnõvel kapcsolata van/volt a vizsgált személyek 61%-ának, pedagógusokkal 64%-ának és gyógypedagógusokkal 53%-ának. (Valószínûsíthetõ, hogy a pedagógus-gyógypedagógus fogalmát összemoshatták a válaszadók, hiszen a középsúlyos értelmi sérült személyek gyógypedagógiai jellegű oktatásban részesülhettek.)

Meglehetősen sokan (60% felett) állnak kapcsolatban iskolaigazgatóval, illetve az önkormányzat munkatársaival is. Az utóbbiakkal azonban már kevésbé voltak elégedettek a megkérdezettek (igazgatóval 88%, önkormányzattal 78%). A legkevésbé elégedettek a pszichológusokkal, a lelkészekkel/papokkal és a gyermekjóléti szolgálat munkatársaival voltak a velük kapcsolatban állók. (Ez utóbbi alacsonyabb népszerûsége következhet abból is, hogy a munkájuk gyakorta hatósági/beavatkozás jellegű.)

Az ismertségi rangsor alján a családgondozók és a pszichológus állnak (a megkérdezettek több mint fele nem ismer ilyen végzettségû szakembert), és nem túl sokan ismerték a lelkészeket/papokat, civil szervezeteket sem.

A település jellege szerint a városokban élõk voltak leginkább kapcsolatban a gyermekjóléti szolgálattal (43%-uk), a községekben ugyanez az arány 24%, a megyeszékhelyen pedig csak 14%.

Pszichológus segítségét a községekben élők veszik igénybe legkevésbé. A városi családok közel fele (47%, Veszprémben 48%) került kapcsolatba pszichológussal, míg a községekben élõk már csak fele annyian (26%-uk).

Gyógypedagógussal szintén a községekben élők kerültek kapcsolatba legkevésbé: 58%-uk, leginkább pedig a városokban (83%).

Az iskolaigazgatókkal a városi, illetve községi családok több mint 80%-a kapcsolatba került, Veszprémben 62%-uk. A gyermek pedagógusait szintén a veszprémiek ismerték legkevésbé (50%-uk). Ehhez képest a községekben élõk 76%-a ismerte a tanárokat, tanítókat, a városokban élõ családoknak pedig 91%-a.

A helyi önkormányzatot a falvak lakói ismerték a leginkább (95%) és a megyeszékhelyen élõk legkevésbé (52%). (Többi városban ugyanez az arány 78%.)

Lelkészekkel/pappal a községekben élõknek volt leggyakrabban kapcsolata (itt élõk 80%-ának) és megint csak a megyeszékhelyen élõknek a legritkábban (27%).

A felmérések azt mutatják, hogy több segítõ szakemberrel kerülnek kapcsolatba a községekben és városokban élõk, mint a megyeszékhelyen. Mi lehet ennek az oka? Bizonyára nem a lehetõségek szûkebb tárháza. Kérdésként merülhet fel az is, hogy mely családok bizonyulnak sikeresebbnek az integrálódás különbözõ dimenzióiban. Azok, akik képesek kapcsolatba kerülni a szakemberekkel vagy azok, akik ezt meg sem teszik. Miért nem? Nincs rá szükségük vagy más okok miatt?

A családok a fent megnevezett szakemberek közül átlag öt és fél fõvel kerültek kapcsolatba. Az édesapák gazdasági aktivitását tekintve az aktív férfiak családjai átlag hat szakemberrel, míg inaktív társaik mindössze négy és fél szakemberrel kerültek kapcsolatba.

A települések típusát tekintve a megyeszékhelyen élõ családoknak kisebb szükségük van szakmai segítségre, mint a város többi településén élõknek. A veszprémi családok átlagosan 4, míg a nem megyei jogú városokban és községekben élõk átlagosan 5–6 szakemberrel kerülnek kapcsolatba, miközben a támaszok száma a községekben és városokban 3,1 körüli, Veszprémben pedig csak 2,7. Elképzelhetõ, hogy a megyeszékhelyen élõ anyák a jobb munkalehetõségük, azaz jobb szociális helyzetükbõl adódóan kevésbé szorulnak rá a fent említett szakemberek segítségére. Ugyancsak kedvezõbb a megyeszékhelyen a helyzet a vizsgált személyek foglalkoztatottságát tekintve.

Az átlag népességhez hasonlóan (ALBERT F.–DÁVID B.–NÉMETH R. (2005): Társas támogatás, társadalmi kohézió. OLEF 2003, Kutatási jelentés. Országos Epidemiológiai Központ.) alacsony azon családok száma (a minta 26%-a), akik valamilyen érdekvédelmi szervezettel állnak tagsági viszonyban. Az említettek között szerepelt pl. az Életet Segítõ Alapítvány, a Mozgássérültek Egyesülete, az Õk Is Ember Alapítvány, a Szivárvány Egyesület, az Értelmi Fogyatékosok Országos Szövetsége, és az Autisták Országos Szövetsége. Arra a kérdésre, hogy "mit tesznek értük ezek a szervezetek" elég gyakori volt a "nem sokat" válasz, ugyanakkor többen méltatták, hogy információkkal, tanácsokkal látják el õket, továbbá segítséget nyújtanak számukra a szabadidõ eltöltésben (úszás, lovagoltatás megszervezése stb.), valamint a közlekedésben, üdültetésben és a napközbeni felügyelet ellátásában.

Az édesanyák korának elõrehaladásával egyre magasabb azon családok aránya, melyek kapcsolatban állnak érdekvédelmi szervezettekkel. (A 30-39 éves édesanyák családjainak csak 13,4%-a, míg a 60 éves és idõsebb édesanyák 53%-a tagja valamilyen érdekvédelmi szervezetnek. Az édesapák koránál ez a tendencia annyiban módosul, hogy 59 éves korukig emelkedik a szervezeti tagok száma, majd 65%-ról 29%-ra csökken.)

A szülők iskolai végzettsége és a családok érdekvédelmi szervezetekhez tartozása között erõs összefüggést találtunk. Az alacsonyabb, legfeljebb 8 osztályt végzett édesanyák családjainak csak 6%-a, a szakmunkás édesanyák családjainak 38%-a, a magasabb iskolai végzettségûeknek pedig csaknem fele (44%) tagja valamilyen érdekvédelmi szervezetnek. (Az édesapák iskolai végzettségével megvizsgálva ugyanezt a kérdést, hasonló tendenciával találkozunk.)

A 6 roma család egyike sem tagja érdekvédelmi szervezetnek.

Az eddigiek alapján megállapítható, hogy a családok kirekesztődése nagyon erősen a szülők iskolai végzettségével van összefüggésben.

Korai fejlesztés

Az értelmi akadályozottság esetén a fejlesztés, az oktatás korai megalapozása döntõ a vizsgált személyek életminõségének alakulásában, ezért kerestük a választ arra vonatkozóan, hogy a felmért családok milyen arányba vették igénybe a különbözõ fejlesztõ eljárásokat.


A kérdőívben megadott képzési formák közül a "gyógypedagógiai fejlesztés, komplex korai fejlesztést kapott" választ jelölték a legtöbben (29%). Gyógytornán vett részt 25%-uk, a konduktív pedagógiai eszközeivel pedig a felmért személyek körülbelül egyötödét kezelték a 0-tól 5 éves, valóban korai időszakban. Ehhez a típusú ellátáshoz a veszprémiek mindössze 10%-a, míg a más településen élõk körülbelül negyede jutott hozzá.

Kérdés, hogy miért csak ennyien vették igénybe ezeket az ellátásokat. A vizsgált személyek gyerekkorában azonban még nem kapott olyan hangsúlyt a korai fejlesztés mint ma, és a sérülések diagnosztizálása sem történt meg minden esetben idõben.

Feltűnően sokan voltak azok 56,5% (!), akik egyáltalán nem részesültek korai fejlesztésben. Ez az arány az országos felmérésben csak 17% volt. (RADVÁNYI KATALIN (2008): Fejlesztés, oktatás, iskolai karrier. In: BASS L. (szerk.): Amit tudunk és amit nem… az értelmi fogyatékos emberek helyzetérŐl Magyarországon. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 82.)

A gazdaságilag aktív édesanyák gyermekei nagyobb arányban vettek részt korai fejlesztésben (56%), ezzel szemben az inaktív édesanyák gyermekeinek csak 31%-a.

A fejlesztések biztosítása idő/költség/utazás igényes. Sokan például Budapestre hordták fejleszteni gyermeküket, mert a terápiák egy része oda koncentrálódott.

Bölcsődei és óvodai ellátás

Az iskoláskor elõtti intézményes nevelés elsõ lépcsője a bölcsődei nevelés megosztja a szakembereket aszerint, hogy miképpen vélekednek annak személyiségformáló hatásáról. "Pedagógusok, pszichológusok, bölcsõdei szakemberek és szülõk érveltek ellene és mellette, a gyermek túl korai elszakadását a családtól sokan a késõbbi viselkedészavarok okának tekintették, mások bizonyítékokat kerestek arra, hogy a kortárs kapcsolatok és tapasztalatok mennyiben segítik a gyermek kognitív fejlõdését". (RADVÁNYI Katalin (2008): Fejlesztés, oktatás, iskolai karrier. In: BASS L. (szerk.): Amit tudunk és amit nem… az értelmi fogyatékos emberek helyzetéről Magyarországon. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 85.) A bölcsõődei ellátást egyrészt megközelíthetjük a közösségbe integrálás lehetõségének oldaláról, másrészt viszont a kérdés felmerülhet abból a szempontból is, hogy mely családoknak nincs lehetõsége együtt maradni gyermekével a korai idõszakban.

A 97 válaszadó családból legtöbben (80%) otthon maradtak ebben a korai idõszakban és csak 20%-uk íratta bölcsõdébe a gyermekét. Ez 5%-kal több mint az országos felmérésben mértek (15%). Az országos felmérésben településtípus szerint a budapestiek 31%-a, a vidékiek 19%-a, és a községben élõk 6,9%-a járt bölcsödébe (lásd a 13. lábjegyzetet). A mi felmérésünkben a megyeszékhelyen élõ családok 45%-a, városokban élõk 29%-a vette igénybe a bölcsõdei ellátást. Ehhez képest a községekben élõ családok mindössze öt százaléka.

A bölcsődei ellátás igénybevétele és az apa iskolai végzettsége között hasonlóan erős az összefüggés: a magasabb iskolai végzettségű apáknál ez az arány 35%, szakmunkásnál 21%, alacsonyabb iskolai végzettségû apák esetében nem volt ilyen.

Az iskoláskor előtti ellátás másik fontos színtere az óvoda. Ilyen jellegû ellátásban a Veszprém megyében vizsgált csoport 78%-a részesült. (Országos szinten az óvodai ellátottak aránya alacsonyabb volt, 60%.) Az óvodai ellátásban részesülõk több mint kétharmada a "többségi óvodákban", integráltan kaptak ellátást, míg a vizsgált személyek egyharmada speciális óvodába járt. Ez utóbbi intézményben elégedett volt az ellátással a megkérdezettek kétharmada, míg az átlagos óvodákkal csaknem ennyien elégedetlenek voltak. Ez az elégedetlenség következhet abból, hogy az átlag óvodák óvodapedagógusai nincsenek felkészülve a sérült gyermekek befogadására. (A gyermeklétszám csökkenésével – gyakran fõleg a normatív támogatás megtartása céljából – ma egyre több intézmény fogad be sérült gyermekeket. Fontos volna megismernünk, hogy az intézmény tárgyi, személyi feltételei mennyiben tudnak megfelelni az integrációhoz szükséges feltételeknek.)

Iskoláztatás

A tanulási képességek felmérésére – a Kézenfogva Alapítvány országos tapasztalatait megerõsítve – Veszprém megyében is az iskoláskor körül került sor elõször: a Szakértõi Bizottság a vizsgált személyeket 6-7 éves korukban vizsgálta elõször a válaszadó családok 46%-ban, korábbi idõpontban a családok 32%-ánál, és késõbbi életkorban 22%-uknál. A legkorábbi életkorban vizsgált személy 4 hónapos volt, de volt olyan személy is, akinek az elsõ szakértõi vizsgálatára 30 éves kora felett került sor.

"A szülők egyetértése a szakértõi javaslattal nem pusztán adminisztrációs kérdés. A helyzet elfogadása nagymértékben hozzájárul a gyermek fejlesztéséhez (vagy az ellenkezõje éppen annak akadályává válik.)" (RADVÁNYI Katalin (2008): Fejlesztés, oktatás, iskolai karrier. In: BASS L. (szerk.): Amit tudunk és amit nem… az értelmi fogyatékos emberek helyzetéről Magyarországon. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 88–89.)

A vizsgált családok 90%-a egyetértett a szakértői bizottság javaslatával. Az országos felmérésben ez az arány szintén e körüli (92,5%). A Kézenfogva Alapítvány felmérésében a községekben élõ családok valamelyest ritkábban (csak 89%) értenek egyet a javaslattal, mint a városokban élõk. "Ennek oka lehet, hogy a kisebb közösségben, ahol jobban ismerik egymást az emberek, inkább félnek attól a szülõk, hogy valamilyen formában kiközösítik õket, vagy legalábbis nem lesznek eléggé elfogadott tagjai a csoportnak. De ugyanúgy felvetõdhet magyarázatként a fogyatékossággal kapcsolatos ismeretek hiánya" (lásd a 14. lábjegyzetet). Ezt az eredményt saját adataink is alátámasztják.

A felülvizsgálatok arányát tekintve Veszprém megyében kevesebben (65%) keresték fel újra a szakértõket, mint a Kézenfogva Alapítvány által felmért családok esetében (79%).

A felmért személyek fele a korábban kisegítő iskolának nevezett iskolában kezdték meg tanulmányaikat. 18%-uk foglalkoztató iskolába járt, 5%-uk pedig képzési kötelezett volt. Normál általános iskolába integráltan kezdte meg a tanulmányait szintén 5%. Nem vett részt semmilyen képzésben a vizsgát csoport 11,3%-a. (8. táblázat)


Az iskolai évek megkezdését követően 24%-uknál került sor intézményváltásra. A kisegítõ és a foglalkoztató iskolába járó személyek családtagjainak körülbelül kétharmada volt elégedett az intézménnyel. Az általános iskolában tanulmányait kezdõ személyek esetében az elégedettek aránya csak 57% volt. Egy korábbi veszprémi felméréskor megtudtuk, hogy "az integrált oktatás lehetőségét a fogyatékos gyermeket nevelõ szülõk vegyes érzésekkel fogadják. Szeretnék is, ha gyermekeik az ép gyermekekkel tanulhatnának együtt, mert úgy érzik, sokszor éppen a speciális intézmény által adott védettség az, ami gátolja gyermekeik társadalomba való beilleszkedését, ugyanakkor féltik is gyermekeiket a kudarcélményektől." (KALOCSAI Adrienn: A nappali ellátásban részesülő értelmi akadályozottak és családjaik helyzete Veszprémben. Szociális Munka, 2001/3., 163–194.)

A szakképzettséggel rendelkezõk aránya igen alacsony (21%). Itt is különbséget tapasztalunk a településtípusok között: a megyeszékhelyen nem rendelkezik szakképzettséggel a fogyatékos személyek 91%-a. Ugyanez az arány a városban 73%, míg a községekben 79%. Érdemes azonban megvizsgálnunk, hogy a szakképzettség mennyiben segít elhelyezkedni a munka világába, és ha nem a szakképzettség, akkor milyen más tényezõk, illetve készségek járulnak hozzá a könnyebb elhelyezkedéshez.

A vizsgált személyek foglalkoztatottsága

Az integráció talán legfontosabb színtere a munka világa lenne, mert segít beilleszkedni a többségi felnõtt társadalom hétköznapjaiba, az értéket teremtők, a jövedelemszerzõk sorába, miközben közösségi kapcsolatok építésére ad lehetõséget. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy az intellektuálisan sérült személy foglalkoztatottsága a szülõ számára is lehetõséget teremt a munkavállalásra.

Megkérdeztük a szülőket arról, mit jelent gyermekeik számára a munka lehetõsége. 27 szülő szerint a munkahelyi, társas kapcsolatok miatt fontos, hogy gyermekeik dolgozhassanak. 23 szülő szerint gyermekének a munka által szerzett jövedelem, 25 szülõ szerint pedig a hasznos idõtöltés/értelmes tevékenység miatt fontos a munkavállalás.

Az általunk felmért értelmi akadályozott személyek csupán 10%-a aktív kereső. Ez az adat csaknem megegyezik az országos felmérésben megismert aktív korúak foglalkoztatottsági rátájával (8,7%). (KESZI Roland – HORVÁTH Péter – KÖNCZEI György (2008): Intellektuális fogyatékossággal élő emberek a munka világában Magyarországon. In: BASS L. (szerk.): Amit tudunk és amit nem… az értelmi fogyatékos emberek helyzetéről Magyarországon. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 107.) Munkanélküliek az országos felméréshez hasonlóan kevesen voltak: országos felmérésben 1,3%, Veszprém megyében 1%. Meglepõ adat, hogy a rokkant nyugdíjasok aránya az általunk vizsgált körben sokkal alacsonyabb (39%), mint az országos kutatásban (ahol ez az arány 62,6%). A felnõtt eltartottak aránya azonban nálunk magasabb 30%, a Kézenfogva Alapítvány felmérésében 24%. (9. táblázat)


Korábban sem dolgozott a felmért személyek 73%-a. Foglalkoztatottság szempontjából a megyeszékhelyen a legkedvezőbb a helyzet, ahol a felmértek csak 63%-a nem dolgozott még soha életében. A többi városban és a községekben a soha nem dolgozott személyek aránya magasabb, 78% a városban, 82% a községekben.

A korábban nem dolgozó személyek többsége (62%) nem is kívánt munkát vállalni a szülõk szerint. Veszprémben ez az arány 82%, a többi településen 59%. Ezek az arányok is azt mutatják, hogy a dolgozni akarók sikeresebben jutnak foglalkoztatottsághoz Veszprémben.

A legfeljebb 8 osztályt végzett édesanyák gyermekei többen dolgoztak már életükben (29%), mint a magasabb iskolázottságú édesanyáké (17%). Az édesanyák gazdasági aktivitása és a vizsgált személyek aktivitása között szintén szignifikáns összefüggést találtunk oly módon, hogy az aktív édesanyák gyermekei nagyobb arányban dolgoztak már (28%), mint az inaktív anyáké (15%). Ez összefügghet azzal, hogy a dolgozni képtelen értelmi fogyatékosok szülei inkább szorultak inaktivitásba, de az is lehet, hogy az aktív szülõk eleve több olyan készséggel/tényezővel rendelkezik, amely a gyermekük munkába állítását is segíti.

A "még nem dolgozott" és a "már dolgozott" személyek arányaiban nem szerint jelentõs különbséget nem tapasztaltunk. Szándéka szerint azonban valamelyest több nõ szeretne dolgozni (a nem dolgozók 44%-a), mint férfi (34%) A munkavállalás szándéka az egyre fiatalabb korosztállyal csökken. A 30–39 éves munkanélküliek fele, a 19–29 éves munkanélkülieknek már csupán 38%-a szeretne dolgozni. A mintába került 18 év alattiak esetében ez az arány már csak 30%.

A szakképzettséggel rendelkező személyek arányaiban nem dolgoztak többen (sõt inkább kevesebben), mint a csak 8 általános iskolát végzettek. Ez tovább igazolja a tapasztalatot, miszerint a középsúlyos értelmi fogyatékosok szakvégzettségei a piacon nem túl kelendõek. Pedig a szakképzett értelmi fogyatékosok munkába állási szándéka jelentõsen nagyobb, mint a többi iskolai végzettségû csoportoké. A nem dolgozottak körében munkát akar vállalni a szakképzettek 72%-a, míg ez a szándék a nyolc osztályt végzettek csak 45%-ánál jelenik meg.

Megkérdeztük a szülőket arról is, hogy kitõl várnak segítséget a munka megtaláláshoz, gyermekeik foglalkoztatottságához. A legtöbb szülõ (19 család) a tágabb családtól, 16 család szociális intézményektõl, kilenc az önkormányzattól, ugyancsak kilenc valamilyen civil szervezettõl, 7 család a szomszédoktól, hat a munkaügyi központtól, öt család pedig a munkáltatóktól várna segítséget. A munkaügyi központtól segítséget kapó családok száma összesen 27 volt. Állásközvetítés ezen belül 16 esetben. Ebbõl sikeres állásközvetítés mindössze négy esetben történt. A felmért családok között mindössze tíz olyan család van, akik senkitõl sem várnak a gyermekeik foglalkoztatottságához segítséget.

A szülők foglalkoztatottsága

Az apák és anyák foglalkoztatottsági mutatóiból látjuk, hogy az édesapák közül valamelyest magasabb az aktív keresők aránya, és többen vannak közülük nyugdíjasok, rokkantnyugdíjasok is. A sérült személy gondozása elsősorban az édesanyákat rekesztette ki a munkaerőpiacról, így ápolási díjat igényelt az édesanyák több mint egyötöde, ketten pedig háztartásbeliként felügyelnek a gyermekükre.


Ahol mindkét szülő dolgozik, ott is gyakori panasz, hogy nagyon nehéz a sérült felnõtt napközbeni felügyeletének megoldása. Sok házaspár igyekszik úgy munkát vállalni, hogy lehetõleg különbözõ idõpontban dolgozzanak, hogy valaki mindig otthon maradhasson. Nem minden élethelyzetben tudják ezt megoldani, ezért fontos kérdés, hogy összességében hány családnak/személynek kellett feladnia a munkáját, foglalkozását a fogyatékos személy gondozása miatt. A mintánkban szereplõ családok csaknem fele (49%) nyilatkozott úgy, hogy a sérült személy nevelése gondot okozott számukra a munkavállalásban. Az anyák 41%-a, az apák közül 5% nem vállalt/vállal munkát, hogy a mindennapi felügyeletet biztosítsa, gondoskodjon az önellátásra képtelen családtagról. (Volt olyan eset is (3%), ahol hol az egyik, hol a másik szülõ vált meg ideiglenesen, vagy végleg a munkahelyétől.)

Úgy tűnik, hogy az édesanyáknak a megyeszékhelyen van/volt a legnagyobb esélye arra, hogy aktív maradhasson. Aktív munkavállaló a kutatás idején, a veszprémi édesanyák 65%-a. (Munkanélküli édesanyával itt nem is találkoztunk.) A községekben ugyanez az arány 43%, a városokban pedig 36%. A munkanélküliség jelenléte mindkét utóbb említett településtípusnál 5% körüli.

Szegénység – támogatások igénybevétele

A szegénység definiálásakor Bánfalvy Csaba megközelítése szerint jártunk el, így tanulmányunkban a havi 26 ezer forintos egy fõre jutó jövedelem alatti családokat tekintettük szegényeknek. "2007-ben, Magyarországon az ebbe a kategóriába tartozók biztosan (abszolút) szegények voltak és ők maguk is annak tekintették magukat." (BÁNFALVY Csaba (2008): Az értelmi fogyatékos személyek néhány szociológiai jellemzője. In: BASS L. (szerk.): Amit tudunk és amit nem… az értelmi fogyatékos emberek helyzetéről Magyarországon. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 58–60.)

A Kézenfogva Alapítvány országos felmérésének adatai azt mutatják, hogy a mintában szereplõ családok között sok a a szegény, a családok 27%-a tartozik a havi 26.000 forint/fõ alatti jövedelmi kategóriába. A Veszprém megyei kutatásban ez az arány 16%. Az abszolút szegények aránya a megyeszékhelyen a legkedvezõbb, ahol a megkérdezettek csak 10%-ának kevesebb, mint 26.000 Ft az egy fõre esõ jövedelme. A községekben ugyanez az arány 16%, a megye többi városaiban pedig 18%.

Erős összefüggést találtunk a szegénység – apák iskolai végzettsége között: a szakmunkás apák családjaiban a szegény családok aránya 19%, míg a magasabb iskolai végzettségû édesapák családjainál csak 4%. Leginkább szegények a legfeljebb 8 osztályt vagy ennél is kevesebb osztályt végzett édesapák családjai: 26.000 Ft alatti az egy fõre esõ jövedelem 50%-uknál. A szegénység kiemelkedõen magas a roma családok körében: a mintába bekerülõ 6 család közül 5 abszolút szegénynek tekintendő.

Az országos felmérés azon tapasztalata, miszerint "a rendkívüli rászorultság ellenére számos támogatásból a családok egy része kint reked, a kint rekedtek aránya az abszolút szegények között nem egy estben magasabb, mint a többi család esetében" (lásd a 18. lábjegyzetet) megyénkben is jellemző. (11. táblázat)

Milyen támogatásban részesül? Fogyatékossági támogatásban a nem szegény családok 24%-a, míg a szegény családok csak 14%-a részesül. A rokkantnyugdíjasok/járadékosok aránya érthetetlen alacsony (21%) a megye szegény családjainak körében.

Ugyancsak a szegényebbek szorulnak ki inkább a közgyógyellátásból: a nem szegények 74%-a, a szegény kategóriába esõ családok 50%-a részesül ebben az ellátásban. A közmûtámogatás tekintetében hasonlóan alacsonyabb a 26.000Ft/fõre esõ jövedelem alatt keresõ családok támogatottsága (7%), míg a magasabb jövedelmû családok 37%-a (!) részesül ebbõl a támogatásból.

Az ápolási díjhoz való hozzáférés nem csupán a rászorulók támogatásokhoz való hozzáférésének mutatójaként, hanem a foglalkoztatási helyzet jellemzõjeként is értelmezhetõ. Ez utóbbi megközelítésben nem annyira pozitívan értékelhetõ, hogy megyénkben többen (a nem szegény családok 32%-a, a szegény családok 36%-a) részesülnek ápolási díjban, mint az országos felmérés mintájában (29 versus 24%). Az országos felmérés következtetését meg tudjuk erõsíteni: "a rászorultság elve a támogatások megítélésénél sérülni látszik." (BÁNFALVY Csaba (2008): Az értelmi fogyatékos személyek néhány szociológiai jellemzője. In: BASS L. (szerk.): Amit tudunk és amit nem… az értelmi fogyatékos emberek helyzetéről Magyarországon. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 60.)

Az 12. táblázatban felsorolt támogatások igénybevételének aránya település típusonként eltérést mutat.


Ápolási díjat Veszprémben igényeltek a legkisebb arányban (10%). Ez a kisebb arány a kedvezõbb foglalkoztatási mutatókkal lehet összefüggésben. A községekben ugyanez az arány 33%. A veszprémiek kedvezõbb helyzetére utalhat az is, hogy a megkérdezett családok közül senki sem szorul rá az aktív korúaknak járó rendszeres segélyre. Ezzel szemben a megye többi városában igényelte és megkapta ezt az ellátást a családok 10%-a, a községekben az igénybevételi arány 4%. Közgyógyellátásban a családok legalább fele, a községekben és a megye többi városában még ennél is többen részesülnek (70–76%).

Megfigyelhetõ, hogy a magasabb (középfok és felette) iskolázottságú szülõk könynyebben kapták meg a támogatást, mint az alacsonyabb iskolázottságú szülők. (13. és 14. táblázat)



Ennek oka, hogy az alacsonyabb iskolázottságú szülõk kevésbé ismerik, ezért kevesebben kérik az ellátásokat, ritkábban találkoztunk olyan esetekkel, amikor a családok kérelmét elutasították. Láthatjuk, hogy a max. 8 osztályt végzett édesapák családjai az álláskeresési járadékot leszámítva, valamennyi felsorolt ellátástípusnál kisebb arányban részesültek, mint a magasabb iskolázottságú sorstársaik. Az ellátások igénybevételének aránya (leszámítva a már említett álláskeresési járadékot és a fogyatékossági támogatást) a szakmunkás édesapák családjainál a legmagasabb.

A támogatásokhoz való hozzáférést és az anyák iskolai végzettségét tekintve szintén tapasztaljuk, hogy az alacsonyabb iskolázottságúak többféle ellátásból kint rekednek. Közülük kevesebben veszik igénybe a rendszeres segélyeket, közgyógyellátást, fogyatékossági támogatást. (Úgy tûnik, hogy a fogyatékossági támogatás igénybevétele és fõképp az anya, de mindkét szülõ iskolai végzettsége szerint ezt az ellátást a közép és magasabb iskolai végzettségûek veszik igénybe leginkább (36–38%-uk). Az alacsonyabb iskolázottságú édesanyák családjai azonban többen kerülnek olyan "rendkívüli" helyzetbe, amikor rendkívüli segélyben részesülnek (17%-uk).

Összességében a támogatások igénybevétele és anyák iskolai végzettségét tekintve megállapítható, hogy (a rendkívüli segélyt és a lakbértámogatást leszámítva) a szakmunkás édesanyák és a magasabb iskolázottságú édesanyák családjainak körében nagyobb mértékû az ellátásokat igénybe vevõk aránya. A jövedelempótló/pénzbeli ellátások igénybevételi aránya a szakmunkás édesanyák családjaiban magasabb, míg a közgyógyellátást, közmûtámogatást, az adósságkezelést, a jövedelem kiegészítõ jellegû ellátásokból pedig a fogyatékossági támogatást, a középfokú és ennél is magasabb iskolázottságú édesanyák családjai vették igénybe nagyobb arányban.

A családok anyagi helyzetének egy másik mutatója lehetne, hogy hány család maradt el a közüzemi számlák kifizetésével. A Veszprém megyei felmérésben a családok 19%-nak van ilyen jellegû elmaradása, ugyanakkor összehasonlítva a 26.000 Ft/fõ jövedelem alatt élõ családokat a magasabb jövedelmû családokkal azt tapasztaltuk, hogy az elmaradás nem gyakoribb a szegény családoknál.

Az egészségügyi ellátással kapcsolatos kiadások

Kérdőívünkben – a Kézenfogva Alapítvány kérdőívéhez hasonlóan – a gyógyszer, orvosi kezelés, gyógyászati segédeszközök, speciális ételek, pelenka, gyermek felügyelete, gyermek szállítása, fejlesztõ foglalkozások kategóriák szerepeltek az egészségügyet érintõ kiadások listáján. (VEKERDY-NAGY Zsuzsanna (2008): Az egészségügyi ellátás sajátosságai értelmi fogyatékos gyermekek és felnőttek körében. In: BASS L. (szerk.): Amit tudunk és amit nem… az értelmi fogyatékos emberek helyzetéről Magyarországon. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 33.)

Mindkét felmérésben a gyógyszerköltség és a gyermek szállítására fordított összegek a legtöbb családot érintõ kiadási tételek. Veszprém megyében rendszeres gyógyszerköltség a családok 42%-nál merül fel, a minta 16%-a havi 4.000 Ft-nál is többet költ erre. (15. táblázat)

Közlekedésre a Veszprém megyeiek kevesebben költöttek (16%), mint ahogyan azt az országos kutatás eredményei mutatják (38%). A gyermeke szállítására költõ szülõk többsége nem jön ki havi 4.000 Ft-ból. A többi felsorolt kiadás általában nem érint sok családot és nem jelent olyan súlyos anyagi terhet, mint az említett gyógyszerköltség, illetve a szállítás. Gyógyászati segédeszközre 8%-uk költ, többnyire évi 24.000 Ft-nál kevesebbet. Pelenkára ennél is kevesebben, a családok 6%-a, õk viszont mindannyian többet költenek havi 2.000 Ft-nál. A fejlesztõ foglalkozások tekintetében az elõzõvel azonos arányt jeleztek a szülõk. Gyermekfelügyeletre csak nagyon kevesen költöttek. "Ez nyilván összefügg azzal, hogy a szülõk vagy intézeti ellátást választanak, vagy maguk vigyáznak gyermekükre. Az eddigiekből arra következtethetünk, hogy a családok számára a szolgáltatások zöme térítésmentesen vagy viszonylag kis anyagi hozzájárulással hozzáférhető." (VEKERDY-NAGY Zsuzsanna (2008): Az egészségügyi ellátás sajátosságai értelmi fogyatékos gyermekek és felnőttek körében. In: BASS L. (szerk.): Amit tudunk és amit nem… az értelmi fogyatékos emberek helyzetéről Magyarországon. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 34.)

Életmód

Az intellektuálisan sérült gyermek nevelése, ellátása, egész életre szóló feladatot ad a szülõk számára. Életmódjukat meghatározza a gyermekük fogyatékosságának súlyossága, egészségi állapota, önellátási képessége, és legalább ennyire a családokat körülvevõ környezet reakciója, segítõkészsége. Azok a családok, akiknek van lehetõsége dolgozni, hasonlóan élnek, mint az ép gyermekeiket nevelõ családok, a szülõk közül sokan viszont nem tudnak munkát vállalni, otthon maradnak, mert gyermekeik napközbeni ellátása nem megoldható másképpen. Az õ életük a munkanélküliekéhez hasonlóan beszûkülhet: kevesebb kapcsolattal – jövedelemmel –, és ebbõl adódóan kevesebb lehetõséggel rendelkeznek.

Az általunk megkérdezett családok körülbelül felének sikerült napközbeni elfoglaltságot (nappali ellátást, képzést vagy foglalkoztatást) biztosítani a gyermekük számára. Ezeknek a családoknak a hétköznapjai az átlagos családokéhoz hasonlóan telnek. Majdnem ennyi családban azonban – a vizsgált személy állapota vagy a lehetõségek hiánya (ellátórendszer hiánya, közlekedési nehézségek stb.) miatt – egyáltalán nem jár közösségbe az értelmi sérült személy. Közülük nagyon sokan egész napjukat a tévé elõtt töltik, esetleg rádiót hallgatnak, újságot nézegetnek. Van olyan család is, ahol a fogyatékos gyermekrõl való gondoskodás az egyik szülõ teljes napját kitölti: mosdatja, reggelizteti, tornáztatja, ebédelteti, öltözteti, levegõre viszi, pelenkázza stb. Ahol a szülõ dolgozik és a sérült gyermek nem, ott elõfordul, hogy a fogyatékos személy fél napját vagy teljes napját egyedül tölti. ("járja az erdõt", "bámul ki az ablakon", tévét néz stb.) Aszerint, hogy hol töltik el napjaikat a felmért személyek nem találtunk település szerint számottevõ különbséget.

Az általunk megkérdezett családok valószínûleg nagyobb arányban jutottak el nyaralni, mint az országos felmérésben szereplõk, mely szerint egyáltalán nem költött nyaralásra a családok 83,2%-a. (Az országos felmérésben "nyaralásra nem költők" aránya jelenik meg, a mi felmérésünkben a "nyaraláson részt vettek" aránya. A kettő adat nem teljes mértékben összehasonlítható. – VEKERDY-NAGY Zsuzsanna (2008): Az egészségügyi ellátás sajátosságai értelmi fogyatékos gyermekek és felnőttek körében. In: BASS L. (szerk.): Amit tudunk és amit nem… az értelmi fogyatékos emberek helyzetéről Magyarországon. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 34.)

Veszprém megyében az elmúlt két évben nem nyaralt a felmért családok csaknem fele (46%). A nyaralni eljutók többsége (23%) magyarországi üdülõkben, szállodákban szállt meg. Külföldön nyaralt 8%, rokonoknál 9%, saját hétvégi házban 2%, egyéb helyen 4%-uk. (A vizsgált személyt csak három esetben nem vitték magukkal a szülõk a nyaralásra.) Az összefüggéseket kutatva úgy tûnik, hogy a nyaralás leginkább a szülõk gazdasági aktivitásával, illetve anyagi helyzetével függ össze. A gazdaságilag aktív édesapák családjainak 59%-a volt nyaralni az elmúlt két évben, míg az inaktív édesapák családjainál ugyanez az arány 22%. Az anya gazdasági aktivitása – család nyaralása között szintén összefüggést találtunk: a gazdaságilag aktív édesanyák családjainak 63%-a volt nyaralni, míg az inaktív édesanyák esetében csak 33%-uk.

Nem meglepő, hogy az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezõk (26.000 Ft/fõ/ hónap) sokkal kevesebben (7%) voltak nyaralni a tõlük magasabb jövedelemmel rendelkező családokhoz képest, akik fele nyaralt az elmúlt két évben.

A családok szabadidős tevékenységeit vizsgálva (16. táblázat) láthatjuk, hogy a legkönnyebben vendégségbe jutnak el a családok (44%). A "múlt hónapban" folytatott kikapcsolódási tevékenységek közül a kirándulás szerepel a második leggyakoribb tevékenységként: kirándult a "múlt hónapban" a családok 34%-a, 2–12 hónapban 31, régebben 35%-uk. Színházban fele ennyien se jártak: 14% az "elmúlt hónapban", a családoknak több mint fele pedig 12 hónapnál is régebben volt színházban. Étterembe/ szórakozóhelyen csak a családok tizede fordult meg az "elmúlt hónapban", és sportrendezvényen is körülbelül ugyanennyien voltak. Moziba még ennél is kevesebben (8–13–79%) jutottak el az "elmúlt hónapban", az elmúlt évben és ennél is régebben.

Együtt tekintve az összes szabadidõs tevékenységet, azt tapasztaltuk, hogy a családok 40%-a sehová sem jutott el az "elmúlt egy hónapban". Érdekes információ, hogy a szabadidõs tevékenységben való részvétel gyakorisága sem a családok összetételével, sem a szülõk iskolázottságával, sem gazdasági aktivitásukkal, sem a lakhely típusával nem mutat összefüggést.

Lakhatási lehetőség a családból kikerülve

Az értelmi sérült gyermekeiket nevelõ szülõk legfájdalmasabb kérdése, hogy miképpen gondoskodjanak gyermekeik jövõjérõl. Többnyire az életük végéig gondoskodni kívánnak róluk, és jó néhányan "gondolni sem mernek arra", hogy mi történik akkor, ha õk már nem lesznek (14%). Legtöbben (43%) a sérült személy testvérére számítanak, de a válaszok szó szerinti megfogalmazása – "talán a testvére", "jó volna, ha a bátyja", "gondolom a testvére" stb. – bizonytalanságot tükröz. 26%-uk az intézményes elhelyezésben gondolkodik, közülük három fõ a gyermekével együtt tervezi, hogy bentlakásos intézménybe költözik. 14%-uk a tágabb rokonságból neveztek meg valakit (pl. nagynénit vagy sokan egy unokatestvért) és elõfordult olyan válaszadó is (3%), aki bízik abban, hogy gyermeke képes lesz az önálló életvitelre. (8. ábra)
8. ábra. Hogyan tervezik az értelmi fogyatékos családtag jövőjét?


Összefoglalás


A Veszprém megyei középsúlyosan/súlyosan-halmozottan értelmileg sérült felnõttkorú személyek és családjaik életkörülményeinek vizsgálatakor célul tûztük ki, hogy a családok szükségletei közül (jövedelem, foglalkoztatottság, lakhatás, kapcsolati háló, rekreáció) kiemelhessük azokat, amelyek kielégítése leginkább nehézséget okoz a vizsgált családok számára.

A szükségleteket egyenként tekintve megállapíthatjuk, hogy:
  1. A családok jövedelmét tekintve az abszolút szegények aránya 16%. A Kézenfogva Alapítvány országos felmérése alapján abszolút szegény a sérült gyermeket nevelõ családok 27%-a. Az õ adataikból kiindulva megállapítható, hogy a Veszprém megyében élõ családok valamelyest jobb helyzetben vannak, mint az országban általában.
  2. Az értelmileg akadályozott gyermekét nevelõ szülõk nehezebben integrálódnak a munka világába. Gyakran elõfordul, hogy egyik szülõ ideiglenesen vagy akár végleg kiszorul a munkaerõpiacról. Ismerjük, hogy a gazdasági aktivitás milyen komoly kihatással van a hétköznapi élet minden területére: jövedelmi-szociális helyzetre, társas kapcsolatokra, testi-lelki egészségre stb. A fogyatékos gyermekeit nevelõ szülõk közül különösen az édesanyák veszélyeztetettek ebbõl a szempontból, az inaktivitásba kényszerül és ápolási díjból jut jövedelemhez az édesanyák 22%-a.
  3. Lakhatás kapcsán a sérült gyermek igényeihez, életmódjához kell igazítani (fürdõszobát átalakítani, akadálymentesíteni) a családok lakásainak közel egyötödét.
  4. Mintánkból kiindulva nem tapasztalható a többségi családokhoz mérten erõsebb szegregálódás a baráti, rokoni kapcsolatok ápolása terén. Úgy tûnik azonban, hogy a sérült gyermekeket nevelõ házasságok törékenyebbek, mint a házasságok általában.
  5. Az értelmi akadályozottak párkapcsolati lehetõsége különösen korlátozott. Sem õk, sem pedig szüleik nem kapnak elegendõ segítséget ahhoz, hogy ezen a téren is az átlag felnõtt emberekhez hasonló életet élhessenek.
  6. Az értelmi akadályozott gyermekeit nevelõ családok közül igen sokan (a családok 40%-a) nem vesz részt a tanulmányunkban felsorolt rekreációs tevékenységekben. A szabadidõs tevékenységek – család anyagi helyzete között nem találtunk erõs összefüggést. Ezek szerint az alacsony részvételi arány más okokban is keresendõ.
A sérült gyermekükkel együtt élõ családokat összehasonlítva azt tapasztaltuk, hogy a szülõk iskolai végzettsége, gazdasági aktivitása és a családok lakóhelyének jellege hatással van a családok integrációs esélyeire:

Az alacsonyabb iskolázottságú szülõk gyermekei könnyebben kerültek intézeti nevelésbe, kevésbé képviseltették magukat az érdekeiket védõ szervezetekben, kevesebb támogatást tudtak kiharcolni a családjaik számára. Egyértelmûen igazolódott, hogy a legfeljebb 8 osztályt végzett szülõk és gyermekeik – valószínûleg információhiány miatt – nehezebben férnek hozzá az õket megilletõ ellátásokhoz.

A gazdaságilag aktív szülõk könnyebben birkóznak meg problémáikkal a munkanélküli szülõkhöz képest: magasabb jövedelemmel, szélesebb kapcsolati hálóval, erõsebb érdekérvényesítõ képességgel rendelkeznek és szabadidõs szokásaikat tekintve is kedvezõbb a helyzetük.

A családok helyzetének lakóhely szerinti különbségei közül kiemelhetjük, hogy a községekben erõsebben élnek azok a hagyományos értékek, amelyek segítik a családi összetartást: az itt élõ szülõk házasságai stabilabbak és bátrabban vállalnak kistestvért is a sérült gyermek születését követõen. Pedig az életkörülményeik nem könnyebbek: az itt élõ értelmi sérült foglalkoztatottsága nehezebben megoldható, hiányoznak környezetükbõl a támogató intézmények, közösségi lehetõségek.

A foglalkoztatási mutatókat, jövedelmi helyzetüket és a támogatások alacsonyabb igénybevételét tekintve a megyeszékhelyen élõk vannak a legkedvezõbb helyzetben.

Felmérésünk és a Kézenfogva Alapítvány eredményeit összehasonlítva azt tapasztaltuk, hogy a megyénkben élõ sérült gyermekeiket nevelõ családoknak sok tekintetben kedvezõbb a helyzete, mint az országban általában. Mintánkban kevesebb gyermek került intézményes nevelésbe, többen fordulhattak barátaikhoz, rokonaikhoz, nagyobb létszámban vehettek részt óvodai ellátásban, kisebb arányban szegények, mint az országos felmérés mintájában.

Más mutatók alapján azonban nálunk kedvezõtlenebbek a körülmények: kisebb az együtt élõ szülõk aránya, a sérült személyek nagyobb arányban nem részesültek korai fejlesztésben, gazdasági státuszukat tekintve magasabb a felnõtt eltartottak aránya.

Irodalom
  • ALBERT F.–DÁVID B.–NÉMETH R. (2005): Társas támogatás, társadalmi kohézió. OLEF 2003, Kutatási jelentés. Országos Epidemiológiai Központ.
  • ALBERT F.–DÁVID B. (2006): A kapcsolati tõke dimenziói etnikai metszetben. In: KOLOSI T.–TÓTH ISTVÁN GY.–VUKOVICH GY. (szerk.): Társadalmi Riport. TÁRKI Budapest. 351–372.
  • BÁNFALVY CS. (1995): Életminõség a 90-es években – Három társadalmi csoport életminõség jellemzõi. BGGyTF, Budapest.
  • BÁNFALVY CS. (1997): A felnõtt fogyatékosok munkavégzési jellemzõirõl. Esély 1997/4., 43–52.
  • BÁNFALVY CS. (2008): Az értelmi fogyatékos személyek néhány szociológiai jellemzõje. In: BASS L. (szerk.): Amit tudunk és amit nem… az értelmi fogyatékos emberek helyzetérõl Magyarországon. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 53–75.
  • BASS L. (2004): Szüljön másikat?! – Súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermekeket nevelõ családok életkörülményei Magyarországon. In: BASS L. (szerk.): Jelentés a súlyosanhalmozottan fogyatékos embereket nevelõ családok életkörülményeirõl. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 53–92.
  • BASS L. (szerk.) (2008): Amit tudunk és amit nem... az értelmi fogyatékos emberek helyzetérõl Magyarországon. Kézenfogva Alapítvány, Budapest.
  • BASS L.–DARVAS Á.–FERGE Zs.–FARKAS Zs. (2008): A gyermekszegénység elleni küzdelem állása 2008ban. Forrás: http://www.mta.hu/fileadmin/2008/11/01-gyermeksz.pdf
  • BASS L.–VÉGH Zs. (2008): Az értelmi fogyatékos emberek családjainak kapcsolatrendszere. In: BASS L. (szerk.): Jelentés a súlyosan-halmozottan fogyatékos embereket nevelõ családok életkörülményeirõl. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 119–133.
  • CASTEL, R. (1993): A nélkülözéstõl a kivetettségig – a "kiilleszkedés" pokoljárása, Esély 1993/3., 3–23.
  • FERGE Zs. (2002): Az EU és a kirekesztés. Esély 2002/6., 3–13. Forrás: http://www.esely.org/kiadvanyok/2002_6/FERGE.pdf
  • KALOCSAI A. (2001): A nappali ellátásban részesülõ értelmi akadályozottak és családjaik helyzete Veszprémben. Szociális Munka 2001/3., 163–194.
  • KESZI R.–HORVÁTH P.–KÖNCZEI Gy. (2008): Intellektuális fogyatékossággal élõ emberek a munka világában Magyarországon. In: BASS L. (szerk.): Jelentés a súlyosan-halmozottan fogyatékos embereket nevelõ családok életkörülményeirõl. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 101–119.
  • RADVÁNYI K. (2008): Fejlesztés, oktatás, iskolai karrier. In: BASS L. (szerk.): Jelentés a súlyosanhalmozottan fogyatékos embereket nevelõ családok életkörülményeirõl. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 75–100.
  • VEKERDY-NAGY Zs. (2008): Az egészségügyi ellátás sajátosságai értelmi fogyatékos gyermekek és felnõttek körében. In: BASS L. (szerk.): Jelentés a súlyosan-halmozottan fogyatékos embereket nevelõ családok életkörülményeirõl. Kézenfogva Alapítvány, Budapest. 25–53 .

2012/3
Év: 2012
Szám: 3
Impresszum
Kommentek: 0

előző év 2012 következő év

2012/1
2012/1

2012/2
2012/2

2012/3
2012/3

2012/4
2012/4





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05