2013
2013/1

tartalom:

In memoriam Gordosné dr. Szabó Anna
Regényi Enikő – Schiffer Csilla
(1928. július 7. Debrecen – 2012. november 18. Budapest)

Gordosné dr. Szabó Anna2013. január 9-én 11 órakor a Fiumei úti Sírkertben családtagjai, barátai, tanítványai és munkatársai búcsút vettek Gordosné dr. Szabó Anna földi maradványaitól, amelyek egybeolvadtak a természettel. A gyászszertartás után, 13 órai kezdettel az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán megemlékező beszélgetés kezdődött el, amelyben kollégái és tanítványai felidézték lelki hagyatékát, amely a gyógypedagógusokat összetartó lelkületként tovább él. A gyógypedagógia története szempontjából ugyanakkor minden mai és leendő gyógypedagógus számára meghatározó lesz az a szellemi munkásság, amely könyveiben, tanulmányaiban örökítődik tovább.

A megemlékező beszélgetésen élete különböző szakaszaiban készült fényképek és egy vele néhány évvel ezelőtt készült interjúfelvétel segítségével idéztük fel alakját, hangját, stílusát és néhány számunkra kedves emlékét: köztük azt is, hogy baráti köre – bár mindig nagyon széles volt – tulajdonképpen mindig kötődött a főiskolához és a gyógypedagógus kollégákhoz. Ahogy életútján végigtekintve a megemlékezésen is látható volt, személye több nemzedéken átívelően hidat képezett az elmúlt csaknem száz év gyógypedagógusai között, legyenek ők akár tanárai, kortársai, tanítványai vagy tanítványainak tanítványai.

Gordosné dr. Szabó Anna 1928. július 7-én született Debrecenben, tanítócsalád második gyermekeként. Elemi iskoláit szülei keze alatt Bodán végezte, a felsőbb osztályokat és a középiskolát pedig Hajdúböszörményben és Nagyváradon, ahová a család éppen a jobb tanulási lehetőségek miatt költözött. Eredetileg orvos akart lenni, végül azonban szülei hivatását követte: 1947-ben népiskolai tanítóként végzett Debrecenben, a Református Egyház Dóczy Tanítóképző Intézetében. Itt ismerte fel az utolsó évfolyamon tanult gyógypedagógia tantárgy alapján, hogy gyógypedagógus szeretne lenni.

Gyógypedagógiai tanári oklevelét 1950-ben szerezte meg Budapesten, a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, ahol a "Bárczi-generáció" tagjai tanították őt. Közülük Bárczi Gusztáv mellett Vértes O. Józsefet emelte ki a megemlékezésen is felidézett interjúban. Bárczi marasztalta őt a főiskolán, így került sor arra, hogy megkezdje csaknem töretlen, 60 éves főiskola pályafutását. 1950-52 között a főiskolán dolgozott oktatásszervezőként, megszervezte és vezette a Tanulmányi Osztályt, kiépítette a kor elvárásainak megfelelő főiskolai adminisztrációt. Amikor rövid időre elhagyta a főiskolát, akkor is annak ügyeivel foglalkozott: 1952-tõl két éven keresztül a Közoktatásügyi Minisztérium Pedagógusképző Osztályán főelőadóként a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola összekötő ügyintézője volt – saját szavai szerint – nagy lelkesedéssel. E rövid kitérő után, 1954-ben aspiráns lett a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán Bárczi Gusztáv mellett, ettől kezdve élete végéig szorosan kötődött a Főiskolához és jogutód intézményéhez.

A "Bárczi-tanítványok" generációjával együtt építette fel egy új korszak gyógypedagógiáját az 50-es és 90-es évek között. 1956-ban kezdett oktatni főiskolai adjunktusként, 1962-ben főiskolai docensi, 1970-ben főiskolai tanári kinevezést kapott. Oktatói tevékenységén kívül sokrétű vezetői feladatot is ellátott: 1955–1968 között főigazgató-helyettes, 1963-tól 1992-ig az Általános Gyógypedagógia Tanszék vezetője, 1980–1988 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola főigazgatója volt.

Kandidátusi értekezését "Fejezetek a gyógypedagógia történetéből" címmel 1961-ben fejezte be, és nyerte el vele tudományos fokozatát. Tudománytörténeti érdeklődése és kutatói gyakorlata következtében 1965-től a Gyógypedagógia-történeti Múzeum vezetője, majd haláláig tanácsadója volt. Szívén viselte a gyógypedagógus-képzés minőségének fejlesztését, több képzési terv kidolgozásában is tevékenyen részt vett. A magyar gyógypedagógia jubileumára történelmi hűséggel, eredeti dokumentumok alapján foglalta össze a magyar gyógypedagógus-képzés történetét.

Gordosné dr. Szabó Anna általános szakmai elismertségét a tanítványi generációk sorának személyes kötődésén túl tekintélyes szakmai felkérésekkel és hivatalos díjakkal, kitüntetésekkel is többször kifejezték. A gyógypedagógia elméletének megújítójaként 1995-ben ő lett az MTA Pedagógiai Bizottsága Gyógypedagógiai Albizottságának első elnöke, majd az 1997-ben megjelent Pedagógiai Lexikon egyik gyógypedagógiai szerkesztője. Alapító tagja volt a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének, valamint haláláig alapító-főszerkesztője a Gyógypedagógiai Szemlének. Tevékenységét számos díjjal ismerték el, többek között: Bárczi Gusztáv Emlékérem (1978); Apáczai-díj (1985); a Magyar Felsőoktatásért díj (1992); Eötvös-díj (2000); a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (2003).

Szerteágazó és mintegy hat évtizedes szakmai munkássága során múltat és jelent adott a gyógypedagógiának és az egységes gyógypedagógiai szemlélet híveként sokat tett azért, hogy összetartsa annak szakmai közösségét. Szemléletbeli öröksége a ma gyógypedagógusainak is szellemi hazául szolgál.

Tanítványai tanítványainak generációjával is közvetlen és közeli kapcsolatokat ápolt, így személyes kötődésein keresztül is gyógypedagógusok több nemzedékére hatott. Álljon itt a továbbiakban nekünk, mint e generáció két képviselőjének néhány személyes emléke, akik a megemlékező beszélgetésen a következő gondolatokkal búcsúztunk tőle.

Ma én tanítok több olyan tárgyat, amelyeket Anikó néni tanított vagy dolgozott ki először, például a gyógypedagógia történetét, vagy az összehasonlító gyógypedagógiát. Igen, Anikó néni, hiszen a köztünk lévő 45 év, már két generációt ível át. Anikó néni a nagymamámmal egyidős, és én őt az utóbbi években egyfajta "szakmai nagymamámnak" tekintettem. Úgy él az emlékezetemben, mintha mindig is ismertem volna, pedig nyilván akkor ismerhettem meg őt, amikor ’92-ben megkezdhettem gyógypedagógiai tanulmányaimat. Ő azon a nyáron járt éppen azon a bizonyos kanáriszigeteki úton, amelynek beutalójával a zsebében nyár elején bejelentette nyugdíjba vonulását az éppen akkor induló ún. reformtantervvel kapcsolatos véleménykülönbségek miatt. Így a gyógypedagógia történetét és elméletét én ugyan az ő könyveiből, de nem tőle, hanem közvetlen tanítványától, Pákozdiné Kenderessy Katalintól tanultam. Anikó néni viszont minden főiskolai ünnepi alkalmon jelen volt, és beszédeiből, felszólalásaiból hallgatóként is pontosan ismerhettük az egyes szakmai kérdésekről alkotott véleményét. Nemcsak a főiskolán, a szakmai gyakorlatban is jelen volt. Nem felejtem el azt a képet, amikor a vakok iskolája fennállásának egyik évfordulóján láttam őt, ahol egykori tanítványai tanítványainak jóságos nagymamájaként ült a Nádor terem színpadának közepén egy óriási karosszékben és mesélt.

Én ismertem tehát őt, ő pedig talán akkor ismerhetett meg engem, amikor közvetlen tanítványa nyugdíjba vonulásakor engem hívtak meg Anikó néni egykori tanszékére, az ő egykori tárgya, a gyógypedagógia történetének oktatására. Tegeződésünk is kezdettől, az ő közvetlenségéből és fiatalok iránti nyitottságából adódóan szinte természetes volt. Mint ahogy az is, hogy a szobája előtt elhaladva időnként behívott egy kis beszélgetésre, hogy gyakran együtt ebédeltünk, és közben folyamatosan érdeklődött arról, mit is tanítok gyógypedagógia-történetként. Én is gyakran fordultam hozzá kérdésekkel az óráimra történő felkészülés során, válaszai nekem nagy segítséget és egyben komoly szakmai vizsgát is jelentettek. Bár õ már engem nem tanított, és így legendásan szigorú vizsgáin nem vettem részt, mégis úgy érzem, hogy az elmúlt csaknem tíz évben volt alkalmam bepótolni valamit ebből. Kérdéseimre mindig azonnal pontos választ kaptam, elmondta, hogy õ már mennyire régen megírta ezt, hogy melyik szakirodalomban találom a feleletet, és még mi mindent lenne érdemes elolvasnom a témában. És valóban, a válaszokat az ajánlott anyagokban, a megjelölt helyeken mindig pontosan meg is találtam. Volt, amikor azt hittem, hogy ezen a vizsgán én soha nem fogok átmenni. Én nem tudhatom mindazt, amit ő tudott, hiszen ő a hazai gyógypedagógia történetének 112 évéből hatvanat a szakma és a képzés szervezőjeként, irányítójaként élt meg, amely egészen másfajta tudást jelent, mint amit bárki bármely könyvből, visszaemlékezésből, dokumentumból valaha is meg tud ismerni.

A változás a tavalyi évben történt, amikor úgy érezhettem, hogy talán átmentem a vizsgán. Júniusban ugyanis egy számomra fontos szakmai megmérettetésre Anikó néni elsőként érkezett. Támogató jelenléte nekem akkor nagy nyugalmat és sok erőt adott. A legutóbbi félévet Anikó néni kicsit később kezdte. Amikor először elsétáltam a szobája nyitott ajtaja előtt, úgy éreztem, hogy be kell mennem, és a gratulációk udvariasan dicsérő szavai után megtudhatom, milyen is volt valójában a szereplésem. Mély csendben hallgattam részletes véleményét kutatásom témájáról, módszeréről és a védésen tanúsított viselkedésemről. Nagyon megtisztelő volt az elfogadása és az elismerése. Ezután már csak néhányszor beszélgettünk. Utolsó beszélgetésünk utolsó szava az volt, amit most végezetül itt is mondani tudok: köszönöm.

Köszönöm, köszönjük Anikó néni, hogy veled lehettünk, és hogy te mindig és egészen velünk voltál, hogy mindig számíthattunk rád. Te is mindig számíthatsz ránk!



Temetése kapcsán elgondolkodtam, hogy a személyes történetek szálai hogyan csomózódnak össze, illetve a dolgok, amiket ajándékozunk, hogyan kanyarodnak vissza hozzánk… Anikó nénit hallgatókoromban könyvein keresztül ismertem meg, tanítani nem tanított a klasszikus egyetemi előadás–vizsga formában, azonban a történelem minden formájáért lelkesedő és érdeklődő hallgatóként a Gyűjteményben találkoztunk személyesen. Így esett, hogy segíthettem a dobozolásban a gyűjtemény anyagainak jelenlegi helyére költöztetésekor és hallgathattam személyes történeteit egy-egy tárgy, irat kapcsán. Majd a költözés után a szobájukba díszként egy szőnyeget adtam. Szépen kitekertem, jól mutatott, tetszett, örültem, hogy adhattam … és évekig nem is gondoltam rá. Aztán a Karra kerültem oktatóként és Anikó nénivel beszélgetve többször is azon a szőnyegen tapodtam, amit a szobával együtt, most megörököltünk, és amin járni fogunk …

Milyen színek és szálak vannak Anikó nénitől örökölt szőnyegemben?
A történelemszeretet és kutatás biztos felvetőszálai;
a gyűjtemény arany értékei;
a feladat mély barnája;
a lehetőség tavaszi zöldje;
és a bizalom melengető pirosa, amelyet felém kifejezett.
Köszönöm Anikó néni!

2013/1
Év: 2013
Szám: 1
Impresszum
Kommentek: 0

előző év 2013 következő év

2013/1
2013/1

2013/2
2013/2

2013/3
2013/3

2013/4
2013/4

Emlékkötet Gordosné dr. Szabó Anna tiszteletére
Emlékkötet Gordosné dr. Szabó Anna tiszteletére





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05