Anne-Dauphine Julliand: Két kis lábnyom a homokban (könyvbemutató)



Szeretettel várjuk Önt a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent Anne-Dauphine Julliand Két kis lábnyom a homokban című könyvének bemutatójára és a könyvhöz kapcsolódó beszélgetésre. Kedvcsinálóként a kattintás után rövid részleteket is talál a könyvből.
2015. 09. 24. 04:39

A bemutató időpontja: 2015. október 15. 16.30.
Helyszíne: 1097. Budapest, Ecseri út 3. A.ép. II. em. 202-es terem

A rendezvényt köszönti: Dr. Zászkaliczky Péter dékán

A beszélgetés résztvevői:
Babai-Szénégető Adrienn – jogász édesanya
Dr. Benyó Gábor – főorvos, gyermekgyógyász, onkológus, hematológus szakorvos
Gurbai Bittó Dóra  a Két kis lábnyom a homokban című könyv fordítója
Dr. Gurbai Sándor – jogász
 


"Ettől a pillanattól kezdve minden világos. Teljesen egyértelmű! Az élet térbeli és időbeli skáláján a mutatót máshova kell állítanunk. A betegség bejelentése előtt annyi tervünk volt Thaïs számára! Megannyi álom, amivel meg lehet tölteni egy egész életet. Egy olyan életet, amely minden bizonnyal tiszteletreméltó, időskorban fog véget érni, amikor mi már nem leszünk. Most pedig ezt a mutatót előbbre kell hoznunk térben és időben. Az emberi élet legfőbb mozgatórugója ettől még nem változik meg, és ez a szeretetben való növekedés. Igen, Thaïs meg fog tanulni szeretni. Ahogy Gaspard és a többi gyerek, csak éppen kevesebb idő alatt. Thaïsélete megrövidül ugyan, de annál tartalmasabb lesz. Annál töményebb. Szívünkben a szürke paletta lassanként megtelik színekkel." (27. old.)

"NÉMA CSEND. CSEND, AMI NÖVEKSZIK, DAGAD ÉS ROBBAN. Fülsiketítő csend. Rosszabb, mint a legrémisztőbb sikoly. Borzongató csend, akár a sötét üresség. Csak néhány másodpercig tart. Egy sóhajnyi ideig. Ez a sóhaj azonban mindent magával sodor. Minden reményünket és örömünket.

A bárd lesújt: Azylis is beteg. Egy ablak könyörtelenül bezárul minden álmunk előtt.

Mondja már valaki, hogy ez nem igaz, hogy nem ülünk itt a professzor szobájában, mint kettétört marionettbábuk! Mondja már valaki! Nem. Sajnos nem. A könnyek ideje nem ért véget. Épp ellenkezőleg, a megpróbáltatás egyre ádázabbul tör ránk. De a testünk kimerült. A szívünk fáradt. A lelkünk kiüresedett. A jövő, amit simának képzeltünk,mint egy kifeszített vászonlepedőt, most nem más, mint egy bogáncsokkal teli mező, ami mindent megsebez és szétszaggat. És a végtelenbe vész.

Reszketek, mert Loïc nem reagál. Ül a kanapén üres tekintettel, halálsápadtan. Nem szól, valahol máshol jár.

A vizsgálati eredmény bejelentésekor egy kicsit erősebben szorította meg a kezem. Amikor a szívem a szenvedés feneketlen mélységeit járta, Loïc, mint egy automata, átbeszélte az orvosokkal a további teendőket. A konzultáció végén, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna Azylisre, fogta a mózeskosarat és elindult, oda se köszönve a folyosón várakozó húgomnak. Hazafelé sem szólalt meg. Olyan volt az az út, mintha soha nem érne véget.

Most itt ül, szorosan mellettem, de távolinak érzem, nagyon távolinak. És ez az első alkalom, hogy rám tör a félelem. Eddig minden helyzetben egyként reagáltunk. A gondolkodásmódunk gyakran különbözött, de az alap közös volt. A dolgokat együtt éltük át. Egy akarattal hoztuk meg a döntéseinket, amelyeket persze olykor viták előztek meg. De mindig egy hullámhosszon voltunk. Loïckal egymásból merítjük az erőnket. Tudjuk, hogyha eltávolodunk egymástól, a legrosszabbra számíthatunk. Ezért most azt szeretném, ha ordítana, lázadna, csapkodna. Mindegy, mit csinál, csak reagáljon és beszéljen! Akkor nem remegnék többé." (47–48. old.)

"A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni... Az óvónő kérése ellenére társai nem fogadják be könnyen Gaspard-t. Furcsának találják ezt a fiút, aki "nem beszéli a nyelvüket", és akinek mindkét húga beteg. Egyesek még hazugnak is nevezik. Meg kell azonban hagyni, hogy Gaspard is megadta az alaphangot zavarba ejtő őszinteségével.

Az első nap, egyetlen újoncként, így mutatkozik be középsős csoporttársainak: "A nevem Gaspard; nem itt lakom, hanem Párizsban. Azért jöttem ide, mert a nagyobbik húgomnak metakromáziásleukodisztrófiája van, és hamarosan meg fog halni. És a másik húgom is beteg, aki nemrég született. De a szüleim és a marseille-i orvosok mindent megtesznek azért, hogy meggyógyítsák. Úgyhogy lehet, hogy életben marad. Nem lehet tudni." A gyerekek tágra nyílt szemmel merednek rá. Még soha nem hallottak ilyen elképesztő történetet.

Az első udvari szünetben már érzékelhető az egyre mélyülő szakadék, amely elválasztja őt a többiektől. Néhány perc alatt már az egész oviban elterjed a hír, s azonmód úgy tekintenekGaspard-ra, mint egy földönkívülire. Kevesen mernek a közelébe menni. A legtöbben attól félnek, hogy ez az ismeretlen, de kétségtelenül pusztító betegség megfertőzi őket. Gaspard hiába állítja, hogy csak születéskor lehet elkapni, a gyerekek távol tartják magukat tőle, és egymás között pusmogva tárgyalják ki ennek az új középsős fiúnak a nem mindennapi esetét." (110–111. old.)

"Hat hónapi kimerítő felfelé kaptatás után ma jól megérdemelt pihenővel ajándékoztuk meg magunkat; a sziklaszirt most néhány percre hegyi menedékké változik a szememben. És végre visszatekintek, hogy az eddig megtett szintkülönbséget felmérjem. S amit látok, attól eláll a lélegzetem: már ilyen hosszú utat megtettünk! Innen fentről újra bejárom az egészet, különös tekintettel a kitérőkre és kanyarokra. Mindkét lány betegségének bejelentése, a kibírhatatlan várakozás napjai, az átvirrasztott éjszakák, a gyötrelmes nappalok, Thaïs rohamai, indulásunk Marseille-be, bekerülés a kórházba, Azylis transzplantációja, elválások, Gaspard könnyei, a csüggedés órái. Hányszor és hányszor éreztük azt, hogy megszakad a szívünk... És mégis túléltük. A kísértések ellenére sem adtuk fel.

Egyszerűen csak stratégiát változtattunk. Már nem a hegycsúcsot próbáltuk elérni valahol a felhők között, hanem egyik lábunkat a másik után téve óvatosan, lépésről-lépésre haladtunk. Így jutottunk el idáig, erősebben összekapaszkodva, mint valaha.

Büszke vagyok! Ránk, Loïcra, a gyerekeinkre, a hitünkre, a szerelmünkre. Igen, büszke vagyok az életünkre. És rájuk. Mindazokra, akik csendesen és közös egyetértéssel tartanak meg minket a hegymászó kötélen, és akik velünk együtt másznak ezen a veszélyes sziklafalon, anélkül, hogy megijednének vagy meghátrálnának. Közelről vagy diszkréten a háttérben maradva támogatnak minket, biztosítják felfelé haladásunkat." (120–121. old.)

"Tudom, hogy miért hallgatta el. Feszélyezve érezte magát, mint ahogy mások is. "Nem mertem elmondani neked. Ez semmi ahhoz képest, amin te mész keresztül." Ahányszor csak ezt hallom, elengedem a fülem mellett, tudomást sem veszek róla. Valóban szükség van arra, hogy az ember mindig összehasonlítgassa saját szenvedéseit másokéval? Rangsorolja és osztályozza? Szörnyű érzés, ha valaki jelentéktelenebbnek érzi saját megpróbáltatásait másokénál. Ha mi is így gondolkodnánk, hamar az Érinthetetlenek kategóriájába száműznénk magunkat. Azok közé, akiknek a szenvedése az eget súrolja.Az elérhetetlenek, az elszigeteltek, a reményvesztettek közé.

Az együttérzés megnyitja az emberek szívét. Az enyém elsorvadna, begubózna, ha nem tudna osztozni barátaim és szeretteim fájdalmaiban. És persze örömeiben is.Ó, milyen nehéz jól kezelni a boldog emberek bűntudatát! Miért hagyják abba hirtelen a nevetést, amikor feléjük lépünk? Miért hervad le a mosoly az arcukról, miért sápadnak el, miért tördelik a kezüket? Pedig az engem ért bajt nem hordom a mellkasomra tűzve, hogy távolról is mindenki jól láthassa, mint ahogy egy szépségkirálynő hordja a nemzetiszín szalagot megválasztása estéjén. Nem teszem kirakatba, és nem tukmálom rá senkire.

Szeretnék örülni a jó híreknek, még azoknak is, amelyek érdektelennek tűnnek. Mindennél jobban szeretném, ha a barátaim továbbra is megosztanák velem magánéletük egy-egy részletét, a karrierjük szempontjából fontos döntéseiket, vagy azt, hogy legutóbb milyen ruhát vásároltak. Mert ezek a dolgok még mindig érdekelnek. Igaz, hogy ezek most kevésbé részei a hétköznapjaimnak, de az ő életükhöz hozzátartoznak. Ezért érdekelnek. Meg vagyok győződve arról, hogyha megőrizzük a párbeszédet, és ha a hétköznapi dolgokról is tudunk beszélgetni, akkor könnyebben szóba tudjuk hozni a kényesebb kérdéseket is. Ha tudok velük nevetni, ők is tudnak majd velem sírni. Mert megmarad a kapcsolat közöttünk. Különben el fogunk távolodni egymástól. Míg végül idegenekké válunk egymás számára.

Ha egy nap egy közeli ismerősöm – tehetetlensége jeléül karját széttárva – megkérdezné tőlem, hogyan viszonyuljon hozzánk, gondolkodás nélkül ezt válaszolnám: "Mint előtte. Ahogy másokkal. Természetesen." (237–239. old.)





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05