Az autizmus metafizikája...

Faragó Ferenc

Azt hiszem, hogy mindnyájan elfogadhatjuk azt az állítást, hogy valóság csak egy van. Van azonban az állításnak egy másik fele is, ami így hangzik: de a valóságnak számtalan sok megközelítési formája lehet. Valóság és megközelítési forma, ez az a két fogalom, amihez egy kicsit közelebb kell kerülnünk, hogy jól értsük azokat a gondolatokat, amiket az autizmusról egy kicsit másképpen mondanék.

2009. 05. 20. 15:31

Elöljáróban hadd álljon itt Buddha vak bölcseinek története.
 
Buddha, amikor a dolgok milyenségéről töprengett, felkérte a vak bölcseket, hogy mondják meg milyenek is az elefántok. A bölcsek, mit is tehettek volna mást, odaléptek az elefánthoz és körbetapogatták. Ki az ormányát, ki az oldalát, ki a fülét, ki a hátulját -, ahogy hozzáfértek az állathoz. Mindegyikük letapogatta, érzékelte a saját területét és beszámoltak az érzéseikről Buddhának. Természetesen mindenki mást és mást mondott, de az is nyilvánvaló, hogy voltak közös, egyforma élmények is. Ugyanarról a dologról beszéltek, más és más megközelítésben, valami kis közös hasonlósággal.

Ha az autizmust behelyettesítjük Buddha elefántjával, elmondhatjuk, hogy sok-sok bölcs ember vizsgálta már ezt a dolgot és mindenki mást tapasztalt, némi közös körítéssel. Ez a dolgok természete. Minthogy a vak bölcsek sem vesztek össze a vizsgálódásuk után, nekünk sem szabad összeakaszkodnunk a különböző vélekedéseink miatt. Már csak azért sem mert jómagam egy egész másfajta megközelítéshez jutottam vak tapogatódzásom közben. Felvállalva azt, hogy semmiféle törekvés nem volt bennem azirányban, hogy tudományoskodónak látszódjam. Ez a más megközelítés abban foglalható össze, hogy a dolgok nem alulról, hanem felülről meghatározottak, nem kívülről, hanem belülről jönnek és alapjában véve nem láthatóak, hanem láthatatlanok. Ez utóbbit már a Kis Herceggel együtt tudhatjuk: "a lényeg sohasem látható".
 
A tudomány nem tudott ezidáig megbirkózni azzal a kérdéssel, hogy mi okozza az autizmus kórképét, bár ígéretet kaptunk, hogy egy évtizeden belül meglesz a jó válasz. És ha tudjuk a jó választ, akkor mi lesz? - hangozhatna a rosszmájú kérdés. Az igazi miértjét akkor sem fogjuk megtudni, a dolgok végső oka rejtve marad. Azzal, hogy megbizonyosodhattunk a down-szindrómával kapcsolatban, hogy azt kromoszóma-probléma okozza -, többet tudunk-e? Nyilvánvalóan nem, mert a lényeg sohasem látható. Az analógiák egész sorát mondhatnám: a gravitációról szinte már mindent tudunk, amit a fizika szintjén tudni lehet, de a végső okát nem. Azt, hogy miért van, hacsak nem azért, hogy Newton fejére essen az alma.
 
Az autizmus lényege is a fizikai, biológiai, kémiai, pszichológiai stb. világon túl van. Meta ta fizika. Az igazi kérdés az lehet, hogy egyáltalán miért van autizmus? Milyen sorsrealizálások mentén vált szükségessé - a biológiai világból nézve - ez a rendellenesség? Ha az autizmus a jin, akkor mi a jang? Vagy megfordítva. Milyen karmatörvény determinálja, hogy a fizikai világban megjelenjenek, inkarnálódjanak olyan személyiségek, mint amilyeneket "pervazív zavarok" címszó alatt leír a pszichológia. Az a pszichológia, amelyik éppen tárgyáról, a lélekről képtelen beszélni, és csupán a viselkedésből kíván messzemenő következtetéseket levonni az emberi lélekkel kapcsolatban. A lélek behaviorista megközelítése számomra elfogadhatatlan még ateista, pozitívista meghatározottság esetén is. Ez a fajta pszichológia megpróbál agyi struktúrákat keresni a lelki megnyilvánulásainkhoz, mintha az valamiféle "terméke" lenne agyunknak, mint például az epe a májé stb…
 
Az autizmus sokkal inkább szociológiai kórkép, mint pszichológiai. Arról van benne szó, hogy a kommunikációs, információs entrópiának áldozatai vannak. A technokrácia az emberi evolúciót olyan irányba kényszeríti, melynek információs, kommunikációs meghatározottságai a mérvadók. Egyszerűbben szólva, aki jól tud kommunikálni, kiválóan tud információkat gyártani, továbbítani és fogadni, az még darwini értelemben túlélő. Herbert Spencer óta hisszük - ha ki nem is mondjuk - a szociáldarwinizmust. Törvényerőre emelkedett a "struggle for life", a harc az életért ideológiája. A harctér a kommunikációs-, szociális kapcsolatteremtő képesség, információs bázis. És az áldozat az, aki nem vesz részt, vagy nem akar részt venni ebben a küzdelemben, és a részt venni tudók és akarók nézőpontjából az "outsider" mindig fogyatékosnak tűnik. (Valami el-"fogy" benne, ami a másikban túlburjánzik.)
 
"Mondom nektek: az embernek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak, amit kiejtenek a szájukon" (Mt. 12.36.), vagy: "Senki meg ne tévesszen titeket üres beszédével, hiszen éppen ezekért sújtja Isten haragja az engedetlenség fiait" (Ef.5.6.) és "A csend az, amit nem hallhatunk, akárhogy figyelünk is rá. " (Tao te king XIV. f.)
 
A sorstörténetek kavalkádjában mindenki csak a saját maga üdvéért küzd - bár ezt az üdvöt manapság inkább karriernek kell nevezni - s aki ebben a küzdelemben (struggle for life) nem vesz részt ,az szociológiai értelemben is marginalizálódik. Az autizmus nem a magány sorsszimbóluma, hanem a kívülálló (outsider) örökös emberi meg- és elítélésének sorskataklizmája. Az autizmusnak a magányhoz nincs semmi köze. A magány szociológiája a tömegben elidegenedett sorsok fájdalmas feljajdulása. Ennek a jellegtelen tömegnek (massza) az infrastruktúrája a kommunikáció túláramlása, az információk prostitúciója (minden információ minden információval, gátlástalanul, szeretetáthatás híján), és az úgynevezett szociális kapcsolatok felszínessége, érdekekhez fűződése és instabilitása.
 
Lehet, hogy az autista személyiség azért nem "tud" - minden próbálkozásunk ellenére - integrálódni a fentiekben vázolt és sokak által normálisnak nevezett társadalmi-szociális közegbe, mert képtelen köntörfalazni, színlelni, mellébeszélni. Mert nincsenek hátsó gondolataik, "egyzsebű" lények: ugyanazon zsebben hordják meglévő gondolataikat és kimondott szavaikat. Csak a saját fejükkel tudnak gondolkodni, a máséval nem. Az autizmussal élő nem lát a dolgok mögé, nem tud olvasni a sorok között, nem érti a szavak mögötti jelentéseket. Nem tudja az érdekeit és senki érdekét képviselni, az autista az anti-diplomata személyiség, sajátos fiziognómiával, mely nem teszi őt alkalmassá semmiféle képmutatásra. Hiányzik belőle – ami a "normális" emberben többé-kevéssé megvan – a farizeus archetipus. Az autista a szent balek, az autista személyiség teljes válsága az ártatlan és a megromlott világ örök antagonizmusából fakad, és ettől pervazív.
 
A legtöbb ember a lelkében érezhető szorongás elől a nyilvánosságba, a sürgésbe-forgásba, a tömegbe menekül. Másokhoz igazodva (alkalmazkodó képesség!) azzal igazolja magát, hogy "mások is így tesznek". Aki nem alkalmazkodik, arra a bélyeg a magának való, az autos. Ennyi fogyatékosságot egy jól(túl)funkcionáló civilizáció már nem tud tolerálni. Így jutnak el ezek a személyiségek a mai modern Taigetos-ra, amely az esélyegyenlőség frázisától visszhangzik.
 
Csuang-ce a tao emberéről szóló példázatában egy óriási fáról ír. A fa ágai görbék, csomósak, deszkának alkalmatlanok. Gyökerei szerteágazóak, korsó nem készíthető belőlük. A levelei keserű ízűek, átható szaguk bódító. De a fa tündöklő szépséggel magasodik a táj fölé - és nem jó semmire! Vajon hány szülő és családtag kényszerült gondolni ilyesmit, mikor gyermeke ügyét intézte? Intézte a korai óvodáskortól az esetleges lakóotthoni elhelyezésig.. Szembesülve a környezete kimondatlan és kimondhatatlan ítéletével: hogy "nem jó semmire", és önmaga sziszifuszi erőfeszítését megtestesítő képpel, ahogy egy fa magasodhat tündöklő szépségével a táj fölé. Egy ilyen sorsot átható fájdalommal csak egyet lehet tenni: elviselni. Mint ahogy a keresztet sem lehetett annak idején a Golgotára vezető úton félredobni: Én ezt nem viszem! Vigye már más is! Miért pont én vagyok ilyen szerencsétlen? Nem tettem én semmi rosszat!
 
Az autizmus ténye metafizikai válasz egy anarchikus, szekularizálódó, túlpörgő, zaklatott korra, s ha ez az aion továbbra is ilyen marad, akkor felkészülhetünk, hogy még több autista gyermek fog születni. Ilyen születések oka egy másfajta Csernobil, ahol a káros anyag-kibocsátás nem a légkörbe, hanem a szellembe kerül.
 
Még egy autista választ szeretnék ideidézni. Diogenész az ókori görögség fura, bogaras, bizonyos területeken kimagasló képességű – talán autisztikus embere, mint mindig, a hordója előtt ülve szemléli a körötte zajló világot. Nagy Sándor, aki sokat hallott már erről a különc, más dimenzióban élő emberről felkeresve őt felajánlotta neki, hogy bármit kívánhat tőle, hatalmánál fogva teljesíti azt. Diogenésznek csupán egyetlen kérése volt: "Állj odébb, mert elveszed a napfényt előlem!" A kérés egyenes, nem körmönfont, nincs hátsó szándék vagy mögöttes gondolat, egyszóval autisztikus.
 
Azt hiszem, a szülők részéről a legnagyobb nehézség abból fakad, hogy be kell látniuk, a gyermekeik állapota nem változtatható meg. Nem egyfajta betegséggel állunk szembe, ami orvosok, gyógyszerek és az idő hatására elmúlhat. Az autizmus sors, mégpedig nemcsak egy-egy sors, az érintetté, hanem sajnos a szülőké is. A sors nehézségei bármilyen magas színvonalra is emelkedjenek , megmaradnak. Például akinek a sorsa a szegénység, az szegény marad, és jó, ha ezt tudja, mert nem kínozza magát értelmetlen vagyonszerzéssel. Ez nem fatalizmus, ez saját alkotó erőinknek tiszteletben tartása, nem kényszeríteni olyasvalamire, amire nem képes. Egy a fontos, az ember ne érzékenyüljön el, ha önmagáról van szó. Ne sajnálja magát, ne érzelegjen. Minél indulatmentesebben tudja látni azokat az erőket, amelyek mozgatják a jót s rosszat egyaránt, annál inkább ura tud lenni önmaga sorsának. Autista gyermek és szülőjének sorsa közös tőről fakad és végig közel, szinte egymás mellett fut. Ezt a szülők is nagyon jól tudják, és a nyelv is híven tükrözi ezt az alapállást. A gyermekről beszélve a szülő nagyon gyakran többes szám első személyben fogalmaz: "mi már ezt és ezt csináljuk", "már iskolába járunk", "önállóan öltözködünk" stb. Az a szülő teszi jól, ki sorsát (sorsukat) elfogadja. Nem keres külső bűnbakot, nem okolja önmagát, hisz itt szó sincs bűnről. A szakember (pedagógus, gyógypedagógus, pszichológus, pszichiáter, szociális munkás) szerepe ebben a sorsszerű szemléletben a külső fix pont szerepe. Ők kívülről – saját sorstörténéseikből – látják a dolgokat. A probléma megoldására ők sem képesek, erre nincs hatalmuk, de erőt, biztatást, kitartást, külső tartást kell, hogy sugározzanak. "Mindenkinek megvan a maga keresztje" – tartja a mondás. A szülőnek a "szülőség", a szakembernek a "szakemberség" – a kettő csak együtt ér valamit.

Végezetül a sorsok milyenségéről, nehézségéről testet, lelket, szellemet próbáló kihívásairól hadd álljon itt Hamvas Béla A fák című esszéjéből egy részlet. A sorstörténet egy hársfáé, de tulajdonképpen bárkié lehet.
 
"Ez a hársfa a Bakony egy völgyében nő, ahol a völgy megszűkül, és a déli oldalon tíz-tizenkét tonnás sziklák a hegyoldalból merednek elő. A mag két szikla közé esett. Amíg azt a vastagságot, amit a kövek engedtek, elérte, csaknem akadálytalanul nőhetett. De nem tartott soká. Akkor nekifeszült a köveknek és szétnyomta őket. Most felülről rázuhant egy háznagyságú szikla és eltakarta. A hárs kibújt alóla. Gyökereivel az alsó kövekbe megkapaszkodott, és elkezdte a sziklát nyomni fölfelé. Amelyik kő az útjában állt, azt megrepesztette. Két helyen, közvetlen a törzs mellet, asztalnagyságú tömbök zuhantak rá. A Fa rájuk borította kérgét, rájuk ömlött, mint élő lárva, és a két tömböt egyszerűen megette. Az alatta levő köveket szétmorzsolta úgy, hogy gyökereivel átölelte őket és szorította, mint az óriáskígyó, míg a kövek megfulladtak, vagyis darabokra omlottak, évekig tartó halálos szorításban kinyomta belőlük az ellenállást. Most a hársnak három derékvastagságú gyökere van. Az egyik több kanyarulat után, amit a sziklatömbök közt tesz, egyenesen befúródott a hegyoldalba. A másik szétágazik negyven, vagy ötven szálra, ötvenujjú rettentő marok, melynek fogásába belenyög a sziklagerinc. A harmadik gyökér félig meztelen, mert a kövek kigurultak alóla s a víz a földet kimosta, olyan ez a csupasz gyökér, mint a felvágott hasból kiboruló belek tömege. És fölötte három ember vastagságú, négyemeletes, egyenes törzs rohan bele a térbe, magával rántva ágaik és leveleinek roppant tömegét, él, mint egy hallhatatlan nevetés.
 
Jó lenne tudni, mit gondolt ez a hársfa önmagáról, amikor még mag volt. Szabályos és arányos akart lenni, mint minden fa, ideális, mint minden lény, ideális lény. De nem volt álmodó. Egy álmodót a sziklák elnyomtak volna. Nem volt hóbortos. Egy hóbortos türelmetlenségében már megszökött volna. Megszökni annyi, mint a sorsot megtagadni. A sorsot megtagadni annyi, mint gyengének lenni. Gyengének lenni, annyi mint legyőzetni."





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05