In Memoriam Wolf Wolfensberger (1934-2011)

Dr. Tóth Gábor

Wolf WolfensbergerEz a megemlékezés (in memoriam) az első, amit valaha is írtam és talán egy kicsit rendhagyó formátumú. Kérem a kedves olvasót, hogy ezt majd nézze el nekem a körülmények ismeretében.
2011. 04. 06. 09:44

Wolf Wolfensberger a normalizációs elv egyik vezető alakja 2011 február 27-én vasárnap távozott el az élők sorából, 76 éves volt. Erről a szomorú hírről egyik közeli kollégájától és tanítványától értesültem március elsején. 1998 szeptemberében szerencsém volt hallgatóként résztvenni egy kétnapos Wolfensberger előadássorozaton (A History of human services, universal lessons, and future implications, Millersville University, USA) és az egyik előadás után mutatott be engem személyesen is Dr. Wolfensbergernek.
 
Másodéves hallgató koromban Dr. Hatos Gyula tanár úr óráján a normalizácós elv magyarázata közben hallottam először Wolfensbergerről. Azt kérte tőlünk, hogy majd három névre emlékezzünk a vizsgára készülődés közben: Bank-Mikkelsen, Nirje és Wolfensberger. Niels Erik Bank-Mikkelsen (1919-1990) munkásságának köszönhetően a normalizációs elv a Dán törvénykezésbe is belefoglaltatott (Danish Act No. 192. of 5th June, 1959), majd a svéd Bengt Nirje (1924-2006) nyolc fő pontban fogalmazta meg a normalizációs elv részletes összetevőit (Nirje, 1969), amely 1971-ben megjelent az ENSZ ajánlásában is (Hatos, 2007). Ebben az ENSZ határozatban ajánlotta a kormányoknak az "értelmi fogyatékosok jogainak" védelmét. Magyarországon először 1976-ban Lányiné Dr. Engelmayer Ágnes tanárnő hívta fel a normalizációs elvre a figyelmet (Lányiné, 1976). A későbbiekben Wolf Wolfensberger tovább finomította a normalizációs elv leírását (Wolfensberger, 1972) és kifejtette, hogy szerinte olyan eszközöket kell használni, amelyek a társadalmi normáknak megfelelnek és olyan magatartásmódokat, és jellemvonásokat kell kidolgozni, megtartani és erősíteni, amelyek a lehetőségekhez mérten a legmesszebbmenőkig normatív hatásúak (Wolfensberger, 1980).
 
Wolf Wolfensberger 1934-ben Mannheimben (Németország) született Friedrich és Helene Wolfensberger gyermekeként és 1950-ben 16 éves korában emigrált az Egyesült Államokba. Tanulmányait a memphisi Sienna Főiskolán kezdte (Tennessee) filozófia szakon, majd a St. Louis Egyetemen szerzett mesterdiplomát klinikai pszichológiából. Doktorátusi (Ph.D.) fokozatát szintén pszichológiából szerezte a mai Vanderbilt Egyetemen (akkor még Peabody College for Teachers), ahol a gyógypedagógiai pszichológia és az értelmi akadályozottság témakörére szakosodott. Véleménye szerint a gyógypedagógia olyan interdiszciplináris terület, ahol a gyógyító nevelés a pedagógiai eszközökkel való egyénre irányuló fejlesztést képviseli, valamint a csoportra vonatkozó széleskörű szociális elfogadtatás szerepét tölti be. Ebben az összetett és egyénre szervezett folyamatban egyaránt helyet kap a fejlesztés, a terápia és a rehabilitáció. A fogyatékossággal élő emberek fizikális és szociális életkörülményeit egyaránt szükséges normalizálni, még ha csak kis lépésekben is, de megfelelő előkészítés és adekvát támogatás mellett (Wolfensberger, 1983).
 
Wolfensberger dolgozott és tanított iskolában (Indiana), fejlesztő központban (New Jersey), kutatói ösztöndíjasként (London), állami intézetben kutatási szakvezetőként (Michigan), tudományos kutatási szakértőként pszichiátriai szakterületen (Nebraska), meghívott tudományos munkatársként a kanadai állami gyógypedagógiai kutató intézetben (Toronto), valamint professzorként és intézet vezetőként a Syracuse Egyetemen (Syracuse, New York).
 
Szerzője és társszerzője több mint negyven könyvnek és monográfiának, valamit több mint 250 fejezetnek és szakközleménynek. Leghíresebb könyveit 11 nyelvre fordították le és jelentették meg a világon.
 
Anyanyelve német volt, amelynek hatása élete végéig érződött az akcentusán, de ennek ő nem tulajdonított jelentőséget, mert világpolgárnak tekintette önmagát. Közvetlen munkatársai beszámolóiból a következőket tudjuk róla. Az ingzsebeiben mindig ott sorakozott néhány papírlap, hogy akármikor feljegyezhesse, ami éppen eszébe jutott, vagy hogy ne maradjon leíratlanul az sem, amit esetleg mástól hallott. Ezt azután elvárta a vele együtt dolgozóktól is. Tele volt ötletekkel, állandóan készen állt a beszélgetésre, a vitára és ha nem volt miről, akkor ő vetett fel egy új témát, amelyen mindenkinek el kellett gondolkodni körülötte. Maga volt a dialógus, imádta megtámadni és megvitatni a szavak jelentését, értelmét és azok komprehenzív használatát. Nem szerette a pazarlást. Szerette az olcsóbb hoteleket, nem akarta pazarolni az amúgy is szűkös kutatási keretet, minden egyes papírdarabra addig írt, amíg már nem volt rajta több hely, vagy már nem lett volna értelmezhető. Videóra rögzítette a kollégái és tanítványai előadásait, beszámolóit, hogy azokat azután újra visszanézve jobban megvitatható legyen minden egyes következő lépés, és mindig módosítani lehessen egy-egy eltévedt vagy eltévesztett gondolatot. Elvárta, hogy mindig mindenki legalább olyan keményen dolgozzon mint ő, hogy mindenki megismerje a saját teljesítőképességének határait. A vele együtt dolgozóknak az volt a beceneve, hogy a "Farkas Harcosai" és ő volt a falkavezér.
 
Dr. Wolfensberger versenyszintűen sakkozott, folyamatosan gyűjtötte és rendszerezte a családfáját, aktív tagja volt a helyi római katolikus közösségnek (Unity Kitchen Community of the Catholic Worker), szerette a macskákat és szeretett énekelni. Családjából két lánya, fia, három unokája, huga és nem utolsósorban felesége búcsúztatta.
 
Dr. Wolfensberger munkássága alapjaiban erősítette meg és egészítette ki a gyógypedagógiai etika és a szociális segítő gyakorlat alapjait. Olyan teoretikus volt, akinek elméleteit és elveit be lehetett olvasztani az értelmi és fejlődési fogyatékosságokkal foglalkozó szakmai gyakorlatba, mert mindig az ember hétköznapi szükségleteit és azok megfelelő támogatását tekintette a legfontosabbnak. Fontosnak tekintette a gyógypedagógia és más szociális segítő szakmák történetének a kutatását és azokat elemi szintű anyagként kezelte és tanította előadásaiban, valamint írásaiban. Külön kiemelte, hogy a gyógypedagógia és a szociális ellátás történetének ismerete nem az évszámok és személyek neveinek a megtanulását jelenti, hanem a szakma eredetének, kialakulásának a történetét; hogy a múltból - legyen az akármilyen régi - mindig tanulni lehet. Szerinte a gyógypedagógia történeti fejlődése az emberi evolúciós folyamat egyik eredményének is tekinthető, hiszen mind az eszközhasználat és az azzal kapcsolatos innováció, mind pedig a kommunikáció és a szociális magatartás az emberréválásban a segítségreszoruló (csecsemők, gyerekek, idősek, fogyatékossággal élők vagy más okból önmagukat ellátni nem képes) tagtársak ellátásának és segítésének a célját is szolgálta. Wolfensberger szerint az ember szociális érzékenységének és a másokról való gondoskodás attitüdjének a kialakulása igen nagymértékben hozzájárulhatott az evolúciós folyamathoz. Ehhez a gondolathoz kapcsolódnak azok az emlékeim is, amikor Gordosné Dr. Szabó Anna tanárnő kemény határozottsággal magyarázta nekünk a gyógypedagógia történetének fontosságát és szigorúan elvárta annak a megértését, és megtanulását.
 
A 80-as években Wolfensberger új elméleti összefüggésbe helyezi a normalizációs elvet. Wolfensberger krikikája a normalizációval kapcsolatban az volt, hogy annak fogalma félreérthető, és a félreértelmezéséből alakulnak ki olyan vélemények, hogy a fogyatékossággal élő emberek sohasem lesznek képesek a "normális" életvitelre és szociális szerepvállalásra "hiányos" adottságaik miatt (Wolfensberger, 1998). Ettől kezdve nemcsak normalizációról beszél, hanem az akadályozott emberek társadalmi szerepének felértékeléséről. Úgy fogalmaz, hogy a normalizáció az egy olyan aktív tevékenység, amelynek során fontos a kulturálisan pozitívnak értékelt eszközök lehető legszélesebb körű bevetése, amelyek az emberek számára lehetővé teszik pozitív szerepek betöltését, azok fejlesztését és/vagy megtartását. Wolfensberger és munkatársai elméletében is és gyakorlatában is továbbfejlesztették a normalizációt és megalkották a szociális szerep érvényesítésének elméletét (social role valorization: SRV) és annak gyakorlati megvalósítását (Thomas és Wolfensberger, 1999). Az SRV elsődleges célja, hogy a társadalmi leértékelődés, stigmatizáció és kirekesztés veszélyének leginkábbis kitett egyének és csoportok szociális szerepét hangsúlyozza és megerősítse. Ennek egyik eszköze a megfelelő információk megosztása, szakmák közötti egyeztetése, hogy a társadalomban pozitív kép alakuljon ki ezekről a csoportokról. Ha ismertté válnak a különböző szakemberek és szakmák, valamint a társadalmat alkotó hétköznapi emberek számára is, az újabb információ birtokában és segítségével elfogadóvá és segítőkésszé változhat az attitüdjük (Wolfensberger and Thomas, 2007).
 
A megemlékezés írása közben sokat gondolkodtam a fentieken és azok érvényességét a jelen Japánban uralkodó helyzethez (ma egy hete volt a nagy Japán földrengés és árhullám sorozat, amely a mai napig rendszeres utórengésekkel társul) próbáltam meg alkalmazni. Többen kérdezték, hogy miért nem "menekülünk" el Japánból, miért nem megyünk "haza". Ennek természetesen több oka van, ezek közül példaként azt emelném ki, hogy nekem, mint tanárnak felelősségem van a diákjaimmal szemben, hiszen őket nem vihetem magammal. Akiket eddig a hátrányos helyzetű csoportok és sérült emberek nevelésére és ellátására oktattam, nem is valószinű, hogy értenék a távozásom okát, hiszen nekik ezek után is itt kell majd helytállni és óvónővé vagy tanárrá válni. Emiatt az eddig általam tanított gyógypedagógiai attitüd értelme és jelentősége kérdőjeleződne meg. A jelenlegi káoszban harmóniát teremteni (The Good Things in Life, ahogy Wolfensberger írja), a rászorulóknak a lehetőségeinkhez képest segíteni, az általunk birtokolt információt megosztani és a különböző segítő szakmákkal együttműködve kell majd az itteni óvodapedagógia és gyógypedagógia jövőjét a fejlesztésre orientált pedagógia, az inkluzív, befogadó oktatás és a szociális inklúzió irányába terelni. Ez az én személyes és szakmai szociális szerepvállalásom, amelyet a gyógypedagógia évszázados történetében már oly sokan hasonlóan megtettek, így tudhatom majd hogy nem vagyok magam, mert velem lesz ezen az úton többek között Palotás Gábor, Ajtony Péter, Göllesz Viktor, Subosits István és nem utolsósorban Wolf Wolfensberger is.
 
A szerző a Sagami Női Egyetem BTK,
Gyermekpedagógia Tanszék (Japán) tanára

 
Irodalom
 
  • Bengt Nirje (1969): The Normalization Principle and its Human Management Implications. In: Kugel, R. B. and Wolfensberger, W. (Eds.) Changing Patterns in Residential Services for the Mentally Retarded Chapter 7, Washington DC: President’s Committee on Mental Retardation, pp. 179-195.
  • Hatos Gyula: Búcsú a normalizációs elv atyjától (Bengt, Nirje 1924-2006) Gyógypedagógiai Szemle, 2007. 2. szám, pp. 154-156.
  • Lányiné dr. Engelmayer Ágnes (1976): A gyógypedagógiai pszichológia korszerű szemléleti kérdései In: Göllesz Viktor (szerk.): A gyógypedagógia alapproblémái. Budapest, Medicina Könyvkiadó, pp. 154-183.
  • Wolfensberger, W. (1972): The principle of Normalization in human services. Toronto: National Institute on Mental Retardation.
  • Wolfensberger, W. (1980): The definition of normalisation: update, problems, disagreements and misunderstandings. In: Flynn R. J. and Nitsch K. E. (Eds): Normalization, social integration and human services. Baltimore: University Park Press.
  • Wolfensberger, W. (1983): Social role valorization: A proposed new term for the principle of normalization. Mental Retardation, 21(6), 234-239.
  • Wolfensberger, W. (1998): A Brief Introduction to Social Role Valorization - A higher-order concept for addressing the plight of societally devalued people, and for structuring human services. Syracuse, NY: Training Institute for Human Service Planning, Leadership & Change Agentry (Syracuse University).
  • Thomas, S. and Wolfensberger, W. (1999) An Overview of Social Role Valorization. In: Flynn, R. J. and Lemay, R. A.: A Quarter Century of Normalization and Social Role Valorization: Evolution and Impact. University of Ottawa Press
  • Wolfensberger, W. and Thomas, S. (2007): PASSING - A tool for analyzing service quality according to Social Role Valorization criteria. Ratings manual (3rd rev. ed.). Syracuse, NY: Syracuse University Training Institute for Human Service Planning, Leadership & Change Agentry.





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05