prae.hu

 

2002
média

tartalom:

Ady-palimpszesztek – Kicsoda büntet bennünket?
H. Nagy Péter

"Igazság és hazugság egyre-megy"
Villon
">>ez itt az igazság<<, >>ez itt a hamisság<<"
Kosztolányi


Az Ady-líra hatástörténetének legutóbbi - éppen alakuló - fejezetében olyan szempontok jelentek meg az értelmezések játékterében, melyek minden bizonnyal eme költői szituáció újfajta pozicionálását tették lehetővé. Ezen interpretációk közös mozzanata, hogy nem az életmű egészének újraszituálásában váltak érdekeltté, hanem egy-egy szöveg (vagy szövegrészlet) jövőből történő rekontextualizálásán keresztül nyitottak horizontot azok retorikai megalkotottságára és poétikai kérdésirányaira. Szirák Péter az Ady-recepció kanonizációs stratégiáit elemző tanulmányának indító gondolatmenetében utal arra, hogy a kortárs költészet mértékadó teljesítményei alig teremtenek intertextuális viszonylatot az Ady-versekkel és - például a József Attila-lírával ellentétben - nemigen "zavarják össze" azok kanonikus rendjét: "Kovács András Ferenc Ady-intertextusain túl leginkább a tematikus idézettségre lehet itt gondolni, amely a Nagy László- vagy a Baka-recepcióban nem átrendezi az Ady-olvasás >>nyelvtanát<<, hanem megerősíteni igyekszik a költői nyelv teremtő dinamizmusától és potenciális sokértelműségétől >>távol tartott<< Ady-féle szereptudat sémáit."1 Igen fontos annak hangsúlyozása tehát, hogy jelen esetben nem a tematikus utalásokra, szemantikai allúziókra, illetve a költőelőd alakként való megkonstruálására terelődik a figyelem, hanem azokra a funkcionális szövegközötti kapcsolatokra, melyek infratextuális viszonylatokat "írnak bele" az Ady-kánon alakulástörténetébe.

A tematikus idézettségre Nagy László Homage-versei (például Ady Endre andezitből, A föltámadás szomorúsága stb.)2 mellett valóban jó példa Baka István költészetének néhány fejezete (például Háborús téli éjszaka, Ady Endre vonatán stb). Az Ady és Baka lírájának összehasonlító elemzését ígérő tanulmányában Szigeti Lajos Sándor igen sok példát hoz arra, hogy az Ady-hagyomány miként él tovább Baka interkulturális poétikájában. Bár a dolgozat az újraolvasás folyamatosan változó közegeként határozza meg az irodalomtörténeti korszakok archívumát, e kinyilvánítás ellenére szövegértelmezései inkább az automatizmusok mentén, a hasonlóság elvének reprezentációiként kerülnek egymás mellé. Ily módon Baka költészetében valóban egyre több momentum, motívum, verselési eljárás stb. emlékeztet Ady megoldásaira, vagyis újra és újra "Ismét nem nehéz felismerni az Ady-magatartást!"3 (Meg kell itt jegyeznünk, hogy ez az elemzői stratégia igen jellemző az Ady-recepció korábbi fázisaira, legjobb példaként talán Halász Előd monográfiája említhető.)4 A továbbiakban tehát olyan interpretációkra érdemes utalni, melyek nem az Ady-féle attitűd folytonosságának kitüntetett fejleményeként olvasták újra a költői tradíció beszédét, hanem a fentebb említett - Szirák Péter gondolatmenetében is explicitté tett - előfeltevésekből indultak ki. Az utóbbi években két olyan elemzés látott napvilágot, melyeknek alapvető mozzanatait azért érdemes röviden idézni, mert a "jövőből történő" újraértés hermeneutikai következményeinek, ugyanakkor differenciált retorikai szerkezetének - jelen dolgozat számára már eddig is - irányadó "képleteit" szólaltatták meg.

Kulcsár Szabó Ernő Ady "kései" poétikájára (is) horizontot nyitó tanulmánya több példát hoz arra a temporális dialógusra, amely jól szemlélteti minden irodalomtörténeti esemény utólagosságát. Ezek közül szempontunkból a Kosztolányi-líra egyik intertextusa érdemel leginkább kitüntetett figyelmet. Az Ének a semmiről első sorainak szokatlan hármasríme (elejtem-elfelejtem-rejtem) minden bizonnyal Ady Nem feleltem magamnak című költeményének zárlatát, annak hangzásképletét eleveníti fel ("Bizony, lelkem, / Én az Életet elejtem, / Én magamat már elrejtem. // Ki nem >>fejtem<<: / Megint rossz szó. Elfelejtem. / Ezt és mindent. Nem feleltem / Magamnak."). Kosztolányi darabja jelölt intertextuális viszonyba lép Ady említett versével, ennek továbbírásaként is értelmezhető.

Meg kell itt jegyeznünk, hogy a Nem feleltem magamnak nem az egyedüli Ady-darab, amellyel az Ének a semmiről kapcsolatba hozható. Hiszen a Kosztolányi-vers második strófájának felütése ("Annál, mi van, a semmi ősebb, / még énnekem is ismerősebb") a Szeretném, ha szeretnének című kötet nyitódarabjának ("Sem utódja, sem boldog őse, / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek") idézéseként is olvasható; többek között az Ady-vers szcenikájának ellenpontozásaként. Azonban ennél sokkal beszédesebb, hogy az Ének a semmiről úgy utal vissza a Nem feleltem magamnak önmagára reflektáló - de az önkimondását célzó vallomástétel ellehetetlenülését fölismerő - szubjektumára, hogy tudatosítja annak önmegértésbeli akadályait; más választ adva az ott körvonalazódó (időközben új távlatba került, ezért már nem ugyanazt kérdező) kérdésre: "Amit ma tartok, azt elejtem, / amit ma tudtam, elfelejtem, / az arcomat kezembe rejtem. [...] Ha félsz, a másvilágba írj át, / verd a halottak néma sírját, / tudd meg konok nyugalmuk írját, / de nem felelnek, úgy felelnek, / bírjuk mi is, ha ők kibírják." Kosztolányi verse tehát mindenekelőtt azért értelmezhető egy újfajta önmegértés tapasztalataként, mert saját kérdezőhorizontjának kialakítását nem a szubjektivitás önkényes döntésével kapcsolja össze, hanem egy már létesült hagyomány beszédén keresztül teszi próbára. Kulcsár Szabó Ernő tanulmányának konklúzióját idézve: "Így érhette el a klasszikus magyar modernség éppen ott a maga líratörténeti végpontját, ahol azért nyílt módja érvényesen együttformálni a késő modernség új horizontját, mert az önmegértéshez hozzásegítő kérdést tudott továbbadni annak. Nem kis valószínűséggel kockáztatható meg e helyen az a föltételezés, hogy Ady készülő szemléleti fordulatának ilyen eredményei nélkül vagy nem ekkor, vagy pedig egészen másként következik be a késő modernség horizontjának megszilárdulása."5 Vagyis a két szöveg viszonylatában az Ady-vers nyitott kérdésként továbbadott tapasztalatára a Kosztolányi-vers más horizontból érkező választ ad, de mindez csak ebben a konstellációban nyeri el temporalitását; sőt a kérdés "nyitottságának" felismerése is ebből következik. A két vers "önmagában", egyik a másik nélkül nem tartalmazza ezt a viszonyrendet; összjátékuk eredményeképpen azonban elkülönböződnek "önmaguktól" a dialógus nyelvi terében. E horizontot fenntartva kérdésként vetődik fel, hogy az Ady-líra rendelkezik-e hasonló történeti indexű potencialitásokkal.

Másik példaként Lőrincz Csongor Az eltévedt lovas-elemzése említhető. A tanulmány szerint József Attila Téli éjszaka című verse a hangzáson keresztül "olvassa" az Ady-szöveget mint infratextust (ennek jelölői például a "cs" alliterációk ismétlődései, illetve a "csengés emléke száll" sor utalása stb.), azaz eleve beszédként értelmezi. Szirák Péter "hozzászólásából" idézve: "Teszi ezt olyképpen, hogy a szöveghez intézhető kérdések >>megtalálását<< és színrevitelét az ideologikusan >>erőssé<< konstruált és utóbb már stagnáló, megmerevedő Ady-kánon dekonstruálásának teljesítményétől teszi függővé, a kérdések érvényességét pedig igyekszik a szöveg >>ellenállásának<< nem le-, hanem felépítésével ellenőrizhetővé tenni."6 Ugyanakkor - a dolgozat gondolatmenetét folytatva - a József Attila-vers dezantropomorfizációs technikája visszautal Az eltévedt lovas egyik jellegadó eljárására, a dehumánus létezők antropomorfizációjára is, mely a szubjektum többszöri elhelyezését eredményezi. A Téli éjszaka énjének beszéd és hallás kereszteződésében való multiplikálódása tehát egy másik szöveggel való dialógusból (is) következik. "Sőt, az >>én<<, a versben beszélő >>hang<< tropológiai-beszédhermeneutikai feltételezettsége csak az így megszólaltatott >>infratextus<< teljesítményéből látható be igazán. A két szöveg közötti viszony az idézettség mentén inkább allegorikusságot fog jelenteni - olyan temporalitást >>ír bele<< Az eltévedt lovasba, amely annak önmagában nem >>sajátja<<, hanem csakis az utólagosságon keresztül képződik, lép működésbe."7 Ennek következtében a hangzás előtérbe kerülése - megmutatva az antropomorfizáció megelőzöttségét - új módon tünteti fel az Ady-vers deiktikáját, míg a Téli éjszaka idézetszerűségének elbizonytalanítása a nyelvi megértés ambivalens jellegének és nem szubjektumfüggő feltételeinek lesz tulajdonítható.

Kétségtelen, hogy Lőrincz Csongor elemzése kapcsán több kérdés is megfogalmazható, mely a tanulmány értelmezési stratégiáit érinti. Szirák Péter konstruktív "kritikája" szerint például "Az aposztrophé és az >>én<<-hez kapcsolódó beszéd egymáshoz való viszonya, a perspektíva antropomorfizálódása (például ezt tematizálják a >>mert annyi mosoly, ölelés fönnakad / a világ ág-bogán<< sorok is) [...] másképpen is létrehozható volna, s itt valóban talán a József Attila-recepció >>ellenállásának<<, egy összetettebb verzió nagyobb mérvű megképzése sem bizonyulna felesleges műveletnek, amelynek hatástörténeti >>igazságai<< nincsenek még elbúcsúztatva."8 Mindezek ellenére a dolgozat az Ady-értés szempontjából kulcsfontosságúnak bizonyulhat, hiszen "az Ady-recepció kulturális didaché köré szerveződő diszkurzusának ismét van - aligha esélytelen - versenytársa: az élvező megértés olvasási retorikája".9

Az utóbb említett két, kiemelt jelentőségű tanulmány10 egyaránt jelzi, hogy az Ady-líra fragmentumainak funkcionális "átírásai" miként "szólhatnak bele" annak hatástörténeti értelmezhetőségébe, és mozdítják elő "nyelvbe való visszatérését". Eszerint - mint Szirák Péter fentebb idézett dolgozatának kifutása megfogalmazza - "éppen a szövegek >>egymást olvasásának<< különbségtermelő szabadságaként újulhat meg az Ady-olvasás".11 Kérdés persze, hogy ez a "különbségtermelés" nem vezet-e olyan interpretatív ismétlődésekhez, melyek az Ady-kánon tetszőleges elhelyezhetőségét vagy ismételt megmerevedését készítik elő. Mivel a fentebbiek alapján erre nemleges válasz adható, érdemes fokozottan szem előtt tartanunk azt a hermeneutikai maximát, mely szerint a szövegek bizonytalanságához való visszatérés a horizont-összeolvadás szélesítését, de egyben - óhatatlanul - szűkítését is, azaz átrendezését vonja maga után. Amikor tehát a "kötelező intertextusokról" a rejtettebb allúziókra terelődik a figyelem, nem feltétlenül a játék végteleníthetőségének képzete erősödik fel, hanem sokkal inkább a költői eljárások történetileg meghatározott mássága kap nagyobb hangsúlyt. Ez pedig annak megértésében részesíthet, hogy a rekanonizációt a jelen egyik lehetőségeként, a múlt új kérdéseket implikáló alternatívájaként fogjuk fel. Bányai János felejthetetlen szavaival: "vannak Ady költészetének a megértés történeteiben jelenbe integrálható >>kitöltetlen helyei<<. Olyan helyek, amelyeknek feltárása csak részben az irodalomtörténet és -elmélet feladata, sokkal inkább lehet a költői beszéd felfedezése."12 S itt érdemes komolyan vennünk a megfogalmazás többértelműségét, a nyelv teljesítményét, hiszen "a költői beszéd felfedezése" egyszerre utal az Ady utáni líra retrospektív illetékességére, az Ady-verselés újraértelmezésére, az Ady-líra beszédként való megjelölésén (illetve a poliszémikusságon) keresztül pedig az Ady-féle beszélő hang rögzítetlenségére. Mindezek alapján jelen dolgozat sem vállalkozhat másra, mint egy "kitöltetlen hely" - a jelzett előfeltevésekből kiinduló - újrakonstruálására.

Bányai János tanulmánya felhívja a figyelmet arra, hogy elsősorban A halottak élén és Az utolsó hajók versei között akadnak olyanok is, melyek nyelvi és formai jegyeik alapján "rámutathatnak az Ady-líra másságára".13 Természetesen nem lehet véletlen, hogy éppen az életművet záró kötetek kerülnek szóba e probléma kapcsán, mint ahogyan az sem, hogy a fentebb idézett két elemzés is ezen kötetekben szereplő műveket emelt ki példaként. Kulcsár Szabó Ernő következtetései szerint ugyanis a "szimbolikus látás naturalizált kódjaira" épülő Ady-költészet 1912 után a lírai modernség nyelvi fordulatának vonzásába jut, s ennek hatástörténeti fejleményeit éppen e fordulatot kiteljesítő klasszikusok alkotásai jelzik: "nemcsak a korán Ady-hatás alá került Szabó Lőrincnél, de József Attilánál éppúgy határozott nyomai vannak e periódus - s részint a későbbi versek hasonló poétikai - újításai átvételének, mint a kései Kosztolányinál is. Mert ahogy ebben a temporális dialógusban a kései Ady nyúl vissza az 1909-es Esti kérdés szólamához (>>Mik a jelenek s mik a voltak / Mik jönnek az északi széllel, / Mi üt ránk ma és mi lesz holnap<<), ugyanúgy kapcsolódik vissza Az Egy álmai vagy a Tao Te King kérdéshorizontja a Száz hűségű hűségére."14

Az egyik említett példánál maradva, a(z egyébként nemigen emlegetett) Kicsoda büntet bennünket?15 kérdéssorozatra épülő retorikája valóban olvasható a Babits-vers szólamának felelevenítéseként. (Mint ahogyan ez utóbbi Komjáthy Jenő Megőszült a világ című drámai monológjával is kapcsolatba hozható: "A vers szimbólumképző energiája részben itt is a megszólítotthoz fordulás irányaiban és irányváltásaiban, a monológ fiktív hallgatójával való >>személyes<< kapcsolat kiépítésében, az alanyiság ilyen meghatározásában rejlik."16 Szintén a két vers horizontjának összetartozását erősítheti a "Minek a bölcső, hogyha ott a sír?" problematikája, melyhez hasonló kérdések majd a Babits-versben is exponálódnak.) Az Esti kérdés első fele az est leszálltát ecseteli: a dolgok (fűszál, virágok, lepke) mintegy változatlanul őrzik alakjukat. A közbeékelések után a vers az első sor gondolatát folytatja ("Midőn az est [...] a féltett földet eltakarja [...] olyankor bárhol járj a nagyvilágban"), de már egy megszólítottat konstruál. A vagy szóval egymás mellé rendelt kijelentések szinkrón emberi tevékenységek sorát írják körül, majd az idő bekapcsolása után ("merengj a messze múltba visszaríván" stb.) egy kérdésbe torkollik a felsorolások, mellérendelések menete: "csupa szépség közt és gyönyörben járván / mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: / ez a sok szépség mind mire való?" (E sorokban a beszélő minősíti is a megszólítottat.) Ezután kérdések sora következik: a természeti elemek ugyanúgy megkérdőjeleződnek, mint az emlékek vagy az idő. E részletek egyes utaltjai visszacsatolnak a vers eddigi mellérendeléseihez, a "jelek áramlásához", így az Esti kérdés kiépülése egyben le is bontja önmaga képi szerkezetét. Rába György kimerítő elemzését idézve: "A mégis-ek, minek-ek és miért-ek sorozata úgy tárja föl az imént fölröppent emlékek madártávlati, mert a jelenből szemlélt és a jelen diktálta rendjét, hogy magának a versnek a gondolatzajlására kérdez rá."17 A vers zárósorai pedig (mintegy összegzésül) ismét a természeti metaforikára utalva magát a körforgást teszik kérdésessé, azaz a körforgás felől kérdeznek rá a dolgok értelmére: "miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?" A költemény kérdező retorikája mindezek mellett határozottan az emberi perspektíva jelenlétére utal (például megszólító, megszólított, emberi tevékenységek tematizációja stb.). Ebből arra is következtethetünk, hogy a vers az organikus természeti példákon keresztül az ember helyére is rákérdez, hiszen analógiaként kínálja az idő, az emlékek stb. tapasztalatát. Ugyanakkor fontos lehet, hogy a feltett kérdéssor variációja tulajdonképpen minden alakzatot közös nevezőre hoz, mégpedig oly módon, hogy a kérdés ugyanaz marad. (Nemes Nagy Ágnes elemzése is kiemeli, hogy a szöveg "végén sorakozó kérdőmondatok [...] egyetlen alapkérdésnek csupán a változatai".)18 A vers szerkezete így valóban a többszörös körkörösség elvére épül, amelynek centrumát maga a kérdés alkotja. De a körkörösség ezáltal le is épül, hiszen általa kérdőjeleződnek meg az egyes alakzatok. (A zárlat születést és halált, okot és célt összevonó képe, a folyamatok értelmének megkérdőjelezése így a kompozíció allegóriája is lehetne.) Mindez pedig feltételezi, hogy a lírai én olyan átfogó, egyre bővülő távlattal rendelkezik, amely képes átlátni az összefüggések analogikus természetét, felszámolva a köztük lévő hierarchiát. Az Esti kérdés ily módon egyetlen elvet tesz meg kiindulópontul: a kérdés elsődlegességét, amely a dolgok rendjére irányul.19 Fontos azonban, hogy mindez (mármint a kérdéssor) a lírai én által megalkotott lírai alany (lírai te, a megszólított)20 "gondolata", amelyhez a beszélő viszonya nem feltétlenül egyértelmű. A vers tehát úgy is olvasható, hogy a kérdéseknek nem a tartalma, hanem egyirányúsága válik problémává.

A Kicsoda büntet bennünket? kérdéssorozata - bár több ponton érintkezik a Babits-vers tematikájával - más szerkezetű. Egyrészt a kérdések alapkonstrukciója nem csak a hiábavalóság és a körkörösség elve felől építkezik, másrészt kitüntetett szerephez jut a dolgok azonosíthatatlanságának és beláthatatlanságának horizontja (például "Mik az élők, mik a halottak, / Mit hoz a nappal és az éjjel"; "Mik a jelenek s mik a voltak, / Mik jönnek az északi széllel, / Mit üt ránk ma és mi lesz holnap"21). Emellett itt az én szólamába egy olyan többes szám íródik bele ("bennünket"), amely a vers zárósorának minősítő szerkezetében az "Igazakat" állítással azonosul. A többes szám egyező szakaszrészeken való visszatérése eltéríti az én kérdésirányait s a "büntetés" kontextusára tereli a figyelmet (például "S bennünket / Milyen ellógott Isten büntet?"; "S bennünket / Szülőnk gerjedelme mért büntet?"). A vers megalkotottságában tehát - mint már látható - kulcspozíciót tölt be az ismétlések szimmetrikus és aszimmetrikus játéka. Ezt erősíti a rímtechnika, mely formailag kettébontja a szöveg egészét (az első strófa a harmadikkal, a második a negyedikkel alkot párt); a bennünket-büntet párrím versszakzáró megjelenése; továbbá a nyitó- és záróstrófa kezdősorainak felcserélése; és nem utolsósorban a belső rímek iterabilitása, mely folyamatos előre- és visszacsatolásokon keresztül strukturálja az egyes sorok, illetve sorok közti viszonyok hálózatát. Ez utóbbi nemcsak a szövegszegmentumok változékonyságát teszi hangsúlyossá, de a vers végső kérdésének modalitását is elbizonytalanítja. Az összecsengő szavak ugyanis a nyelv jelölő funkciójának rendelik alá a mondottak referenciális vonatkozásait. Vagyis az Igaz-Gaz kiemelése csak látszólag fűz tovább, alapoz meg egyfajta etikai viszonyrendet,22 mivel az utóbbi beleíródik az előbbi grammatikájába és így - minden valószínűség szerint - jelentéstanába is. Az utolsó sor ily módon nem pusztán a vers eddigi kérdésirányai ("Sors", "ellógott Isten", "Szülőnk gerjedelme" és "Gaz" izotópiája szemben a többes szám "Igaz"-ságával) felől válik olvashatóvá, hanem betűszerintisége alapján is, mely szerint a "Gaz" büntetése az "Igaz"-ban való bennfoglaltsága lenne. Ilyen értelemben a "Gaz" valóban meglopja, aláássa az "Igaz"-at (mint ahogyan a nyitókérdés ezt állítja), és heteronómmá alakítja.

Mindezek mellett az Ady-vers - a Babits-darab retorikáját felelevenítve - a bizonytalanság és a látszat eldöntetlensége által konstruálódó nyitott, válasznélküli kérdések sorozatának tűnik ("Halottak-e már a halottak", "S alusznak-e nagy gödrű méllyel" stb.). Hiszen a zárlat is a címet parafrazeálva a "Gaz" azonosíthatóságára ("ki") kérdez rá - antropomorf válasz(oka)t feltételezve -, ily módon annak szerepe csak részben magyarázható a betűszerintiség szintjén (mely az eddigiekben maga is antropomorfizmusok mentén vált leírhatóvá). Az értelmezés továbbfűzésének érdekében érdemes egy olyan vershez fordulnunk, mely a Kicsoda büntet bennünket? zárlatbéli "megoldásához" kapcsolódva veszi fel újra az Ady-vers által elejtett fonalat.

A József Attila-kánon differenciálódásának történetében szerepet játszó kortárs lírai alkotások folyamatosan fenntartják és megújítják az életműhöz való kapcsolódás feltételrendszerét. Ennek egyik nyilvánvaló következménye az örökölt kánon belső rendjének instabilitásával függ össze. Ugyanis a József Attila-versek továbbírásának jelentős darabjai (például a Már nem sajog című, József Attila legszebb öregkori verseit tartalmazó kötetben) nemcsak a hagyomány folytonosságának fenntartását, hanem emlékezetének "széttördelését" is jelzik.23 Ebből adódóan a kánon felnyílása olyan műveket tesz láthatóvá, melyeknek mindeddig nemigen volt konstruktív poétikai szerep tulajdonítható, marginális helyzetüknél fogva inkább az értelmezetlenség, a történeti felejtés példáiként válhattak hozzáférhetővé. A József Attila-életműhöz való viszony szempontjából utóbb jelentőségre tett szert az Alföld 1992-es felkérésére készült "szonettcsokor". Többek között azért, mert egy addig periférikusnak tartható verset tüntetett ki az újraírás alkalmaként. E költői játék eredményeképpen József Attila Emberek című szonettje újabb kapcsolódási lehetőségekkel bővítette a szerzői kánon repertoárját, ugyanis e palimpszesztek igencsak eltérő módon szólaltatták meg a József Attila-féle hangot.24 Ily módon a kortárs líra egyben a széthangzás indexével is ellátta e pretextus poétikai kondicionáltságát. Az Emberek azonban nemcsak ezért érdemel kitüntetett figyelmet...

A vers maga is többféle változatban látott napvilágot különböző lapokban.25 Az apróbb eltérések, grammatikai "javítások" mellett feltűnő, hogy a szöveg variálódása azoknak a soroknak a felcserélhetőségére épül, melyek az első két oktáv (jövevény-szövevény-szövegén) hármasrímét alkotják. E sorok ugyanis oly módon emelkednek ki közvetlen kontextusukból, hogy egymás jelölőivé válva eloldódnak az explicit beszédhelyzet kinyilvánító modalitásától. Vagyis nemcsak az etikai szituáció felől, hanem a szövegszerveződés retorikája alapján is értelmezhetők. Mindez horizontot nyithat az Emberek tropológiai játékterére.

Első közelítésre a József Attila-szonett állításai történetbölcseleti kérdésekkel társulnak. Az önidentikusnak, változtathatatlannak elgondolt "szöveg" az interperszonális viszonyok (érdek mozgatta közösség) megtapasztalhatóságának állandósult alapját képezi. A többes szám első személyben megszólaló beszélő az "igaz"-nak hitt szubjektív létezést a kollektivitás fundamentumaként értelmezi. A többes számú soroktól elválnak azok a mondatok, amelyekben nem jelenik meg a beszélő helyzete, még énként sem azonosítható ("Kibomlik végül minden szövevény.", "A dallam nem változtat szövegén."). Ugyanakkor éppen ezek a betétek utalhatnak arra, hogy a vers építkezésében a nyelvi szövet elsődleges lehet a fiktív beszélő és a szerzőfunkció alanyiságához képest. Szintén itt juthat fontos szerephez az "igaz"-ként inszcenírozott narratíva elbizonytalanítása a tematika ("dölyffel hisszük magunkat igaznak") és a jelölők (gaz-igaz rím) szintjén is. Ebből következően a vers egy lezárhatatlan folyamatot, nyelvi történést is színre visz.

Az Emberek első két versszakában különös jelentőségre tehet szert az egyes szavakba beékelődő gaz jelölő játéka: "Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, - / ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag"; "Csak öntudatlan falazunk a gaznak, / kik dölyffel hisszük magunkat igaznak." Mint látható, e sorok kiemelt szavai a gaz jelölő közbejötte alapján vonatkoztathatók egymásra, ily módon létrehozva annak tropológiai láncolatát. Vagyis az első két strófa textúrája e jelölő burjánzására épül. Feltűnő ugyanakkor, hogy egyes sorok kommentálják is e nyelvi szituációt: például a "Kibomlik végül minden szövevény" a szöveg felfejlésére, a retorika kiterjedésére utalhat;26 mint ahogyan a "Csak öntudatlan falazunk a gaznak" kijelentés is e tropológia önkommentárjaként olvasható: a szavak megpróbálják elfedni a "gaz" jelenlétét. Emellett az idézett két részlet perspektívaváltást is feltételez, mivel az első a szövegszerveződés metatextusaként, míg a második a nyelv önreflexiójaként értelmezhető. Az Emberek ezek szerint olyan poliperspektivikus szövetté alakítható, melynek jelképzése folyamatosan átírja az önkonstitúció feltételeit. (Ebből következően a versnek olyan interpretációja is lehetséges, amely a nyelv materialitása alapján újabb fenomenális szintre "ugorva" a gaz - mint gyom - elszaporodásaként, azaz növényhasonlat analógiájaként olvassa a szöveg allegorikus kompozícióját.)

Innen nézve a szonett híres "A dallam nem változtat szövegén." sora is több funkciót tölthet be a mű partitúrájában. Mielőtt azonban erre visszatérnénk, érdemes újraolvasnunk a (formának megfelelően) törést előidéző, De fordulattal indító két tercett jelviszonyait is. Feltűnhet, hogy eme sorokba is belesimulnak olyan szavak, melyek egymást visszhangozzák: "De énekelünk mind teli torokkal / s eddzük magunkat borokkal, porokkal"; "Úgy teli vagyunk apró, maró okkal". Eme jelölők ugyanakkor inkább hangzásuk szerint vonatkoztathatók egymásra, létrehozva ezáltal egyfajta homofóniát. Ez esetben is megfigyelhető, hogy az egyik állítás magára a szöveg alakítottságára is utalhat: az "Úgy teli vagyunk apró, maró okkal, / mint szúnyoggal a susogó füzes." hasonlat úgy is olvasható, mint amely (a szavak beszédeként) az "o" betűk sokaságára hívja fel a figyelmet. Vagyis a szonett második fele egyrészt átírja az első két versszak materiális emlékezetét, másrészt a záróhasonlatban egyenrangúsítja a nyelv nem emberi dimenzióját a természettel. (Ellentétben például azzal az eljárással, ahogyan a Babits-vers természeti metaforikája utal a körkörösség és a hiábavalóság tematikájára.)

Mindezek alapján elmondható, hogy az Emberek mintegy dekonstruálja saját retorikáját, s a "A dallam nem változtat szövegén." kijelentés nyelvi ellendiszkurzusát is kiépíti.27 Ezzel egybehangzóan a cím által keltett elvárás kisiklatásával az antropomorfizmusokról a nyelv materiális természetére helyezi át a hangsúlyt. Vagyis az Ady-versben tematizálódó, antropomorf horizontot feltételező, etikai kérdésre a József Attila-szonett tropológiai "választ" ad, majd homofóniába fordítja, idegen hangzássá alakítja át a felvett diszkurzus monotóniáját. (Tegyük mindjárt hozzá: ez jelzi is a két poétikai eljárás közti különbséget.)28 Kétségtelen azonban, hogy az elkülönböződés lehetőségét már a Kicsoda büntet bennünket? nyitott szerkezete is "előírta", hiszen éppen a "vég" alakzatán keresztül szituálta önnön kérdésirányának esetlegességét. Éppen ezért érdemes még egy pillanatra - a József Attila-vers tapasztalatának fényében - visszatérnünk az Ady-darab retorikájához.

Említettük, hogy a Kicsoda büntet bennünket? "végső" kérdése az antropomorfizáció horizontjába illeszkedik. Az Emberek poétikai "válaszai" azonban felerősíthetik az Ady-vers kompozíciójának azon sajátosságait, melyek a nyelv közbejöttével dekonstruálják a perszonifikáció esélyeit. Amennyiben tehát Ady alkotásába átszivárog(hat)nak a József Attila-féle beszéd nyomai, akkor annak nyitottsága az antropomorfizáció felejtéseként is értelmezhetővé válik. Ahogyan például a vers felütésének "Bennem és künn-künn, szerte-széjjel" sora önreflexióként is funkcionálhat (azaz a mű határaira vonatkoztatható), ugyanúgy a zárósorok betűszerintisége is szétszabdal(hat)ja a kérdés fenomenális intencióját. A "Gaz" büntetése tehát valóban tropológiai természetű, hiszen úgy utal vissza az "Igaz"-ra, hogy puszta jelölővé minősíti azt. Vagyis az "Igaz" nyelvben létesül, a nyelv egyszerre állítja az "Igaz"-at és annak ellentétét, a "Gaz"-t; de a szöveg retoricitása mindkettőt materiális elemként viszi színre. Ily módon az "Igaz"-ban a "Gaz" is "megszólal", ezért nem lehet rákérdezni mint önálló entitásra. A fenomenalitás kudarcát egyébként a József Attila-vers egy sora is kommentálja, mely egyszerre olvasható az Emberek kérdéshorizontjának önreflexiójaként és retrospektíve az Ady-vers szólamának felnyitásaként: "Erényes lény, ki csalódni ügyes." E konstellációnak tehát olyan értelmezése is lehetséges, mely József Attila versét az Ady-féle kérdésirányból származó produktív komponens kiterjesztéseként, etikai hangoltságának retorikai átkomponálásaként vezeti vissza a nyelvi materialitás lezárhatatlan játékába.

A Kicsoda büntet bennünket? című Ady-vers ezek szerint egy olyan temporális polilógus részeseként is megszólaltatható, melyben az Esti kérdés tematikai érdekeltségéről a kérdezés immanenciájára és nyelvi feltételezettségére, majd megelőzöttségére, az antropomorfizáció kisiklatásán keresztül pedig a széthangzó lírai beszéd retorikai dimenzióira nyílik horizont. Annak megtapasztalhatóságát ugyanakkor, hogy a kérdések a közbejövő "válaszok" defiguráló műveleteinek eredményeképpen már nem ugyanazok a kérdések, mi sem bizonyíthatja jobban, mint az a líratörténeti esemény, mely az Emberek poétikájában éppen az Ady-darab szövegszegmentumának szétszálazásával jut el az önmegértés olyan nyelvi megalapozásáig, amely további kérdéseket implikál, majd kortárs újraírásai "végleg" felismerhetetlenné teszik textuális vonatkozásainak eredetét.


1 Szirák Péter: Kanonizációs stratégiák, történeti konstrukciók az Ady-recepcióban. In Újraolvasó. Tanulmányok Ady Endréről. Szerk.: Kabdebó Lóránt - Kulcsár Szabó Ernő - Kulcsár-Szabó Zoltán - Menyhért Anna. Budapest, 1999, Anonymus Kiadó. 35. és 40.

2 Az előbbi pusztán Ady alakjára reflektál: "A zsolozsmák malmait hamuvá roskasztani jobb, / és döglött bagolyként a Bibliát csapni sarokba, / ahogy végül Ady cselekedte. [...] de a magvaszakadt / Ady Endre kőben hallgat, nem dalol, nem levelez, / másodszor nem nyújt kezet, ha a hajdani parola is / legyalázva ég"; az utóbbi a címében jelölt Ady-vers beszélőjét azonosítja a költő életrajzi énjével: "A Magas Tátrában tébolyog Ady Endre régen, vele a Föltámadás szomorúsága. Nézi szöghelyes tenyerét, belenéz a Csorba tóba, mint később a csorba tükörbe, görbe tükrökbe, és nem ismer magára: Föltámadtam, jaj, föltámadtam!" Tamás Attila idevonatkozó tanulmánya szerint "Nagy László már az ötvenes évek elején eleven kapcsolatot talált Adyval, de - úgy érzik - inkább csak ember voltában, nem annyira alkotói minőségében". A föltámadás szomorúságában "azonban ott érződik a költői azonosulás emocionális telítettsége is". Tamás Attila: Az Ady-hagyomány élő költőink munkásságában. In uő: Értékteremtők nyomában. Debrecen, 1994, Csokonai Kiadó. 46-47.

3 Szigeti Lajos Sándor: Álom és látomás. Az Ady-hagyomány Baka István lírájában. In Újraolvasó. 216. Fried István Baka költészetéről szóló tanulmánykötetének Összegzése árnyaltabban fogalmaz, sőt az ilyen jellegű párhuzamok kapcsán az értelmezés esetlegességeire is felhívja a figyelmet: "az >>istenes<< vers Ady-típusú képzete minden különbözősége ellenére a Balassi-költészet egy rétegét hívhatja elő, Baka István ekképpen látott/láttatott lírája viszont (például) Ady Endrére vagy József Attilára látszik visszautalni. Annál is inkább, mivel Baka István hol közvetve, hol - több ízben - közvetlenül megidézi az előd lírikusokat. Csakhogy ennek leltárba vétele egy olykor mechanikussá váló művelet során jelzi azt a veszélyt, amely az intertextualitás parttalanná tágításában rejlik". Fried István: Árnyak közt mulandó árny. Tanulmányok Baka István lírájáról. Szeged, 1999, Tiszatáj Könyvek. 192.

4 Halász Előd: Nietzsche és Ady. Budapest, 1942, Danubia Könyvkiadó. Illetve egy - gondolatmenetünk szempontjából - "közelebbi" példára utalva: Papp István Géza: Ady öröksége Áprily Lajos költészetében (vázlat). Életünk, 1988/2. 176-184.

5 Kulcsár Szabó Ernő: Az "én" utópiája és létesülése. Ady Endre avagy egy hatástörténeti metalepszis nyomában. In Újraolvasó. 24.

6 Szirák Péter: Az olvasás "visszatérése". Hozzászólás Lőrincz Csongor A retorika temporalitása című dolgozatához. Iskolakultúra, 1999/2. 82.

7 Lőrincz Csongor: A retorika temporalitása. Az eltévedt lovas mint intertextus. In Újraolvasó. 188.

8 Szirák: i. m. 84. 9 Uo. 84.

10 Harmadik példaként idézhető lenne Palkó Gábor fontos tanulmánya is, amely érintőlegesen és - bevallottan - némi önkénnyel ugyan, de - egy ponton - a fentiekhez hasonló módon lépteti párbeszédbe József Attila Távol, zongora mellett című versét Ady A fekete zongora című darabjával: "A vers első sorában a zongorából ömlő hangok A fekete zongorát idézhetik. Ez utóbbi szöveg tizenegyedik sorában a zene ütemére ömlik ki a lírai én szívének vére. A József Attila-vers úgy képes megidézni ezt a zene és a diszpozíció negatív kapcsolatára utaló potenciált, hogy annak antropomorfizáló és interiorizáló retorikáját nem ismétli meg. Ami ebben a versben a középpontba kerül, az már nem a szubjektum személyes hangulata, amely a zene milyenségét saját pretextusává degradálja, hanem a zenei hang redukálhatatlan hatalma, amely anélkül képes a szubjektumot a (különféle médiumok közötti) megszülető és megszűnő távolságok játékává tenni, hogy maga felszámolódna ebben a játékban." Palkó Gábor: Hangszer - hang - meghallás. Alföld, 2001/8. 80.

11 Szirák: Kanonizációs stratégiák... 40.

12 Bányai János: Az Ady-vers kitöltetlen helyei. In Újraolvasó. 82. (A kötetben idézi az Előszó is. 8.)

13 Uo. 82. 14 Kulcsár Szabó: i. m. 23.

15 A vers értelmezését nemcsak Király István Ady-monográfiája (Ady Endre. I-II. Budapest, 1970, Magvető Kiadó.) kerüli meg, hanem az újabb szakirodalom, Kenyeres Zoltán Ady-könyve (Ady Endre. Budapest, 1998, Korona Kiadó.) is.

16 Eisemann György: Szimbólum és metafizikum Komjáthy Jenő költészetében. Budapest, 1997, Széphalom Könyvműhely. 105.

17 Rába György: Babits Mihály költészete. Budapest, 1981, Szépirodalmi Könyvkiadó. 320.

18 Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költő. Vázlat Babits lírájáról. In uő: A magasság vágya. Összegyűjtött esszék. II. Budapest, 1992, Magvető Könyvkiadó. 29.

19 Rába György monográfiája szerint: "Az Esti kérdés alapeszméje épp a kérdések állandó sorozata: nincs és nem is lehet rájuk válasz, a kérdés végtelen ritmusa maga a felelet." Rába: i. m. 320.

20 Nemes Nagy Ágnes szerint az Esti kérdés "költői énjének" helyzete a grammatikai elmozdulásokon át az általános alany pozicionálásáig vezet: "Az itt szereplő >>te<< mintegy glisszandóval csúszik át az >>én<<-ről a mi, az ők, a mindenki felé." Nemes Nagy: i. m. 33-34.

21 Eme sor kezdőszava több kiadásban Mi alakban szerepel; itt megtartjuk a tárgyesetre kérdező változatot. (Kulcsár Szabó Ernő fentebb idézett tanulmányában a kérdés alanyesetben volt olvasható.) Kritikai kiadás hiányában a következő szövegközlésre támaszkodunk: Ady Endre művei. I-II. A szöveget gondozta és a jegyzeteket összeállította Láng József és Schweitzer Pál. Budapest, 1977, Szépirodalmi Könyvkiadó. (A jegyzet nem tesz említést a fenti problémáról; a kiadás a Nyugat 1917. szeptember 1-jén megjelent számának közlését veszi át; a tárgyrag elhagyása tehát későbbi kiadások nyomdahibája lehet.)

22 Ezen a ponton tehát nem követnénk a mű azon klasszikus olvasatát, mely a tematikára alapozva "lázadó versként" értelmezi Ady költeményét. Vö. Földessy Gyula: Ady minden titkai. Budapest, 1962, Magvető Könyvkiadó. 254.

23 Kulcsár-Szabó Zoltán recenziója a következőképpen fogalmaz az említett kötettel kapcsolatban: "remek lehetőséget nyújt arra, hogy a József Attila-recepció mára már eléggé automatizálódott reflexeit megakasztva egy >>polifonizált<< József Attila elképzelésével új nézőpontot irányítson a 20. századi magyar költészet talán legjelentősebb hatású életművére". Kulcsár-Szabó Zoltán: >>Szelíd<< újraolvasás. Már nem sajog. József Attila legszebb öregkori versei. In uő: Az olvasás lehetőségei. Budapest, 1997, József Attila Kör - Kijárat Kiadó. 132.

24 Lásd ehhez: H. Nagy Péter: A szöveghatárok feloldódása. Kovács András Ferenc: J. A. szonettje. In Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai. Szerk.: Bednanics Gábor - Bengi László - Kulcsár Szabó Ernő - Szegedy-Maszák Mihály. Budapest, 2000, Osiris Kiadó. 221-240.

25 Népszava, 1935 május; Ünnep, 1936 február; Szép Szó, 1936 december. A vers - jelen pillanatban - kanonizált variánsa a Népszava május 19-i számában jelent meg, ezt követik a kötetbeli közlések. Elemzésünk is erre támaszkodik.

26 Szabolcsi Miklós monográfiája e sort az Eszmélettel hozza kapcsolatba: "A >>felsejlő törvény<< pandanja az Emberek kibomló szövevénye - de ott már egyértelműen az emberiséget káromló kontextusban, immár ellensúly nélkül." Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937. Budapest, 1998, Akadémiai Kiadó. 358. Mint látható, értelmezésünkben ez az "egyértelműség" nem kap kiemelt szerepet.

27 Vö. Lőrincz Csongor némileg eltérő véleményével: az Emberekben "ez a kijelentés a vers egészén megtartja affirmatív tónusát". "Noha a József Attila-vers is éppen az >>én<< primátusát vonja kérdőre (>>az érdek, mint a gazda, úgy igazgat<<), ezt rögzített hangnemben teszi a vers egészén át." Lőrincz Csongor: Médium, név és "a líra lehetősége". Kovács András Ferenc: J. A. szonettje. In Vándor szövevény. Az Alföld Stúdió antológiája. Szerk.: Szirák Péter. Debrecen, 2001, Csokonai Kiadó. 47., 51.

28 Szabolcsi Miklós idézett munkája szerint az Emberek Szabó Lőrinc Célok és hasznok között című versével rokonítható - "hangvételük" alapján. Szabolcsi: i. m. 489-490. E párhuzamot kevésbé érezzük meggyőzőnek. Szabolcsi Miklós egyébként életrajzi mozzanatokkal indokolja észrevételét. Ennél összetettebb kiindulási pontot kínálhat az Ady-párhuzam, mely ugyanakkor poétikai különbségeket is láthatóvá tesz.


előző év 2002 következő év

média
média


Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05