Csodás sokkterápia pillangókkal

Zelei Dávid

madárevőÜde és mosolygós képéhez mérten meglepően szikár és néhol embertelen az argentin Samanta Schweblin világa – a kafkai külső mögött ugyanakkor rengeteg anyag és gondolkoznivaló rejlik.

2010. 11. 05. 15:56

Azt írta róla magyar fordítója, Kertes Gábor, hogy Samanta Schweblin "novelláit nem könnyű szeretni", mert "hiányérzetet hagynak az olvasóban, gyakran lehangolók, szokatlanok vagy akár abszurdak, hétköznapian fantasztikusak, hipnotikusak, és időnként felkavarók". Fordítsunk egyet a dolgon: Samanta Schweblint igenis könnyű szeretni, mert elgondolkodtat, felkavar, megdöbbent, és rányitja a szemünket a világ abszurditására. Merthogy Schweblin novelláiban letagadhatatlan a cortázari, kafkai vagy gogoli abszurd hatása: a lehangolóan sivár és/vagy szándékoltan hétköznapi valóságba (szülők várják gyerekeiket az iskola előtt, pihenni indulunk a tengerpartra) rendre egy váratlan (általában szürreális) elem csapódik be, hogy felkavarja az állóvizet: egy sellőférfi (van ilyen?), egy pillangóhaddá változott gyereksereg, vagy egy lyukásásért bolonduló kubikos. (Ilyen szempontból a magyar borító képe telitalálat: a gondosan elválasztott hajú, hosszú szoknyás, klasszicizáló stílusban megfestett lány szája szélén – igencsak meglepő módon – kikandikál a vércsepp.) Utóbbi szimbólum – mármint maga a lyuk – egyébként Schweblin több novellájában (A kubikus mellett A föld alatt címűben is) is kulcsszerepet kap, mint a céltalanság, a hiábavalóság és az üresség sziszüphoszi megfelelője, s mindez hű képet ad az argentin írónő világáról, mely, ahogy az eddigiekből sejthettük, kevés fénnyel, de élesen világít felénk.

Merthogy a mindössze 32 esztendős argentin írónő szereplői (hogy ne használjam a huszadik században jócskán elkoptatott "antihős" kifejezést) sérült emberek: eltérések közöttük leginkább depressziójuk és magányuk okaiból fakadnak – vannak köztük elváltak, és tán még gyakrabban olyanok, akik erős függésben élnek valakitől, legyen az bár terrorisztikus anya (A dolgok mértéke) egy atyáskodó báty (A sellőférfi) vagy egy más kultúrából érkezett barát (Aszfalthoz csapódó fejek). A nehéz helyzetre sokszor sokkterápia a válasz (mondjuk egy élő madarakat evő lánygyermek), kiút azonban ritkán mutatkozik: a depresszióból (talán) felengedő Walter esetlegesen visszakapott életkedve láttán öccse például azon mereng, "mi baja van Walternak… mi lehet az, ami ennyire szörnyű" (139.).

A reménytelenség e fokának tökéletesen megágyaz a Schweblin által teremtett narratív tér és maga a stílus is: a névtelen, jellegtelen helyekkel borított, mellékszereplők nélküli világ összecseng a szikár, minden leírást nélkülöző, a barokkos spanyol hagyománytól elütő írásmóddal (ebben a spanyol nyelvterületről talán Quim Monzóra hasonlít leginkább): a párbeszédek szűkszavúak és feszítettek, a cselekmény lassan, de folyamatosan halad előre, s pillanatnyi üresjáratot, elkalandozást sem engedélyez az olvasónak. Időnként az az érzésünk, Schweblin egyik kedvencét, Hemingway-t idéző megszállottsággal tisztogat le minden elágazást, sallangot szövegeiről, mintegy megfelelni vágyván a latin-amerikai novella egyik klasszikusának, Horacio Quirogának. Az uruguayi író így definiálja a műfajt 1930-ban az El Hogar hasábjain: "A novella (… ) nyílvessző, mely gondos célzás után felröppen az íjról, és egyenesen a célba csapódik. Bármilyen sok pillangó is igyekezne szebbé tenni a röptét, az mind csak fékezné az útját." (Scholz László fordítása) Schweblin szorosan tartja magát e quirogai krédóhoz, ugyanakkor sejtésünk szerint játszik is vele: novellái egyike igenis megtűri a pillangókat (nem meglepő módon a Pillangók című, melyet hamarosan olvashatnak lapunk virtuális hasábjain).     

Nemigen került még a kezembe olyan novelláskötet vagy antológia, mely ne lett volna egyenetlen, s már csak az olvasói ízlés különbözősége miatt sem valószínű, hogy valaha is kiadnak ilyesmit: Schweblin kötetében is megoszlanak az erősebb, elgondolkodtatóbb, és az olvasóban hiányérzetet vagy értetlenséget hagyó novellák. Meg kell adni ugyanakkor, hogy kétségtelennek tűnik előbbiek túlsúlya: legalább négy-öt klasszisteljesítmény közül kiemelhető a titokmechanizmust és az abszurdot remekül összekapcsoló Minőségét megőrzi, az Aszfalthoz csapódó fejek (mely kicsit Chaim Potok Asher Lev-jét idézi), a feszültséget végig magasan tartó A dolgok mértéke, s a legjobb gyerekszemszögű szülői krízisleírások listájához csatolható A Télapó ma nálunk alszik.

Ha valami negatívumot ki kell emelni a kötetből, az két dolog lehet: a szövegek szellőssége (ergo a könyv rövidsége), illetve az oda nem illő, hosszadalmas és tökéletesen felesleges szerkesztői lábjegyzetek (szerencsére utóbbiból csak kettő van az egész kötetben). Ezeken ugyanakkor könnyedén felülemelkedhetünk, és konstatálhatjuk: a latin-amerikai (ezen belül pedig a mindig élharcos argentin) kispróza még mindig nagyon erős, Samanta Schweblin pedig abszolút nem véletlenül kapta meg a nagy múltú Casa de las Américas díját 2008-ban. Mindenkinek melegen ajánljuk!

(Samanta Schweblin kötetéről – és sok más, kortárs spanyol nyelvből fordított prózáról – december 2-án, csütörtökön az Országos Idegennyelvű Könyvtárban beszélget majd e sorok írója Kertes Gáborral, a kötet fordítójával, valamint Pávai Patak Márta és Imrei Andrea műfordítókkal. Bővebb információ hamarosan!)





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05