Van-e élet a boom után?

Zelei Dávid

oikNapra pontosan egy évvel legutóbbi kerekasztalunk után most három műfordítóval beszélgettünk az Országos Idegennyelvű Könyvtárban a spanyol nyelvű irodalmak legújabb nemzedékeiről.

2010. 12. 15. 17:21

Talán a havazás, talán a hétfői Vargas Llosa-kerekasztal miatt, de a vártnál kevesebben üldögéltünk az Országos Idegennyelvű Könyvtár Kiállítótermében, ahol Zelei Dávid beszélgetőtársai Imrei Andrea, Pávai Patak Márta és Kertes Gábor műfordítók voltak – egy éve az ELTE-n a most résztvevők közül ketten (Imrei Andrea és e sorok írója) Kulin Katalinnal, Scholz Lászlóval, és az azóta elhunyt Benyhe Jánossal társalogtak Cortázarról.

 A hétfői, a boom sikeríróira (elsősorban természetesen Vargas Llosára) építő beszélgetéssel szemben ennek leginkább az volt a célja, hogy a boomon túli (postboom) irodalom képviselőire felhívja a figyelmet, tett ugyanakkor egy kósza, de hosszúra nyúlt kitérőt a klasszikus négyes (García Márquez, Vargas Llosa, Julio Cortázar, Carlos Fuentes) közt tapasztalható aránytalanságok felé. A lassan húsz feletti tartományba érő számú magyar fordítással rendelkező García Márquezzel és Vargas Llosával szemben ugyanis Cortázarnak csak jóval halála után indult meg az életműsorozata a L’Harmattan gondozásában, Fuentes pedig egész egyszerűen elsikkadt, hiába regénykiadásai, a magyar olvasó ingerküszöbét nemigen lépték át. Imrei Andrea, a Cortázar-sorozat lelke saját "gyermekéről" szólva úgy fogalmazott, a viszonylagos érdektelenség egyik legfontosabb összetevője a marketing, illetve annak hiánya, s nem elhanyagolható szempont az sem, hogy kolumbiai és perui társához mérten Cortázar néhol (például a Sántaiskolában, de novelláiban legtöbbször a legkevésbé sem) nagyon értelmiségi író, annak minden olvasási/értési nehézségével. Ehhez Kertes Gábor és Pávai Patak Márta a folyamatosság hiányát tette hozzá – míg Cortázartól nagyon sokáig csak a Nagyítás című (tegyük hozzá, zseniális) válogatáskötet jelent meg néhány kevésbé jelentős írása mellett, addig a két Nobel-díjas kiadása folyamatos volt, egyetlen olvasógeneráció sem feledkezhetett meg róluk. A Cortázar-életműsorozat kapcsán ráadásul további egyenlőtlenségekre lehettünk figyelmesek: a szoros egymásutánban kiadott nagyregény, a Sántaiskola, és a kevesebbre taksált 62/Kirakósjáték közül szinte kizárólag előbbi kapott szélesebb körű figyelmet, ami több dolog miatt is szomorú. Először is, mert a kritikusok között két dologban alakult ki többé-kevésbé konszenzus: hogy a Rayuela magyar címadása (Sántaiskola) elhibázott, és hogy a hatvanas években oly forradalmi kísérletező irodalom mára már kevéssé élvezhető. Ezzel szemben az elsikkadt 62/Kirakósjátékról fordítója mellett elismerően szólt többek közt Menczel Gabriella (a Kalligram hasábjain), no meg mi is.

A boomon túllendülve aztán arra kerestük a választ, ki lehet az, aki majdan (vagy akár mostanság) megörökölheti a pályája végén álló Márquez vagy Vargas Llosa babérjait. Kertes Gábor az amerikai tendenciákat figyelembe véve azt a chilei Roberto Bolañót nevezte meg lehetséges örökösnek, aki ugyan 2003-ban, májbetegsége következtében fájdalmasan fiatalon (ötvenévesen) elhunyt, de azóta szárnyra kapta a hírnév, s nem csak nyugaton, nálunk is: Éjszaka Chilében című kisregénye idén jelent meg az Európánál, írtak róla számos sok kritikát és recenziót Ficsor Benedektől Dunajcsik Mátyásig, többségük igencsak pozitív, nem csoda, hogy már kijött a második kötet, a Távoli csillag is, az előzőhöz hasonlóan Scholz László fordításában. (Mindkettőről közlünk recenziót még az idén.) No de mi van a hozzánk legközelebb állókkal, azokkal, akik még élnek és alkotnak? Kiemelten négyükről beszélgettünk, némi felolvasással körítve, hármas apropóból. Az argentin Samanta Schweblint hű olvasóink már jól ismerhetik, nemrég jelent meg A madárevő című novelláskötete, mely néhol kegyetlen, néhol horrorisztikus, de leginkább megdöbbentő és lebilincselő, lehet belőle szemezgetni itt meg itt. Ami őt egy másik megidézett szerzővel, a kolumbiai Juan Gabriel Vásquezzel összeköti, az egy 2011-ben magyarul is megjelenő antológiakötet, ami A jövő nem a miénk címet viseli, Kertes Gábor fordítja, és javarészt a mai húszas-harmincas éveiben járó latin-amerikai generáció írásait közli, s melyben értelemszerűen mindkettejüktől találhatunk majd novellát. Vásquez már csak azért is érdekes lehet számunkra, mert nagyregénye, melyet a Semana kolumbiai hetilap az elmúlt huszonöt év legjobb száz latin-amerikai alkotása közé rangsorolt, jövőre az antológiával nagyjából egyidőben jelenik meg az Ab Ovónál. A 2004-es Los informantes szereplői Hitler elől Kolumbiába menekült német zsidók, fő motívuma az árulás, s a könyv Angliában és Spanyolországban is nagy siker volt, Mario Vargas Llosa "a modern latin-amerikai irodalom legeredetibb hangjai" közé sorolta szerzőjét, a kötetről szólva pedig elmondta, az "remek bizonyítéka képzelőereje gazdagságának, egyszersmind finom és elegáns prózájának".

Spanyolországba átruccanva egyúttal műfajt is váltottunk, Julia Otxoa és Quim Monzó kapcsán a mikronovellával (lásd még: "egyperces", de még inkább "félperces") foglalkoztunk cseppet. A guatemalai Augusto Monterroso klasszikusából burjánzott ultrarövid műfaj hordaléka (néhány frappáns reflexió rá itt) többek közt az a mobilirodalmi verseny, melynek határa 480 karakter volt, és melyre több ezer pályázat érkezett. A műfaj jeles képviselője, a hazánkban is járt Julia Otxoa kapcsán igyekeztünk rámutatni a műfaj kulcspontjaira, a megdöbbentésre illetve a megnevettetésre.

A katalán Quim Monzót olvasván Schweblinhez és Otxoához hasonló sűrűségű prózába ütköztünk, mely, ahogy fordítója, Pávai Patak Márta fogalmazott, olyan helyzetekben tart elénk tükröt, amikor a legkevésbé sem szeretnénk. Novellái főképp a férfi-nő kapcsolatok zökkenőit ábrázolják, de szenzációsak a mesetoposz-újraírásai is – nem véletlen, hogy Monzó azon csekély spanyol novellisták egyike, akiknek már két novelláskötete is megjelent magyarul: a Patak Könyveknél tavaly a Minden dolgok miértje, illetve az Európa Kiadónál idén a Guadalajara (utóbbi Bakucz Dóra fordításában).      

Hogy jövő december 2-án lesz-e Lazarillo-rendezvény, arról még korai bármit is mondani, mindenesetre még ebben az évben is recenziókkal, könyvrészletekkel és cikkek garmadájával várjuk olvasóinkat, ígérjük, idén és jövőre is érdemes lesz ránk nézni!





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05