Vékony jégen, Angolában
José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő
Zelei Dávid

agualusaElőször a Lazarillo történetében Portugál-Afrikába merészkedünk: az elmúlt év egyik legeredetibb regénye, José Eduardo Agualusa A múltkereskedő című kötete kapcsán elmélkedünk posztmodern regényről, identitásról - és magyar helyesírási újításokról. 
2011. 07. 05. 23:02

Az ember – talán hiúságból, talán lustaságból – szeret ragaszkodni jól bevált narratíváihoz, egy afrikai regényt kézbe véve pedig ennek megfelelően olyan kulcsszavak tolulhatnak fel benne, mint törzsi világ, polgárháború, prostitúció, no és nyomor minden mennyiségben. José Eduardo Agualusa A múltkereskedő című regénye ugyanakkor a vékonyka kötet túlnyomó részében mentes mindezektől: a nem épp szokványos narrátor, Eulálio gekkó korlátozott mozgási tere (a főhős Félix Ventura lakása) biztonságos, hermetikus védőburoknak tűnik a szomorú angolai valósággal szemben – csakhogy a szilárd páncélról a mű végére kiderül, vékony hártya csupán.

Az angolai José Eduardo Agualusa Portugál-Afrika legnagyobb hagyományú irodalmának képviselője, a mozambiki Mia Coutóval együtt pedig talán nemzedékének legismertebb és legelismertebb alakja. Ahogy azt Agualusa egy interjúban elmondta, az afrikai írók sajátja, hogy a szegénység és az alacsony alfabetizáció miatt többen olvassák könyveiket Európában, mint saját országukban: ennek megfelelően mindketten bátran merítenek három újlatin világ irodalmából (emiatt gyakori, és néhol valóban indokolt a rájuk aggatott mágikus realista címke) és összefonódó történelméből (utóbbit természetesen Portugáliában is kiaknázzák, elég, ha csak Lobo Antunes És visszatérnek a karavellák című, magyarul is olvasható regényére gondolnunk). Agualusa Nagyvilágban olvasható novellái Borges fikcióit és Márquez novelláit egyaránt megidézik, magyarul először olvasható, sorrendben hetedik regénye, A múltkereskedő ugyanakkor klasszikusan posztmodern téteket, kérdéseket boncolgat (középpontban az identitás és a transzgresszió problémájával), avantgárd-posztmodern-fantasztikus irodalmi eszköztárral (a kulcsszerepet kapó álommotívumtól a metanarrativitásig).

A kötet 2007-ben az Independent Foreign Fiction Prize nyertese volt, olyanokat megelőzve, mint az idei Könyvfeszten nálunk vendégeskedő Per Olof Enquist, vagy Javier Marías; a korábbi győztesek között ott találjuk Orhan Pamukot vagy Saramagót – nem kis bravúr volt tehát Agualusa első afrikaiként begyűjtött diadala. Hogy éppenséggel atipikus volta, vagy lehetséges kánonteremtő ereje miatt (Agualusa több helyen szerepel az "új afrikai irodalom" kiemelkedő képviselőjeként) esett rá a választás, arra nem tudni a választ, az mindenesetre feltétlen erénye a könyvnek, hogy úgy tart tükröt posztgyarmati identitásválságba került országa problémái elé, hogy nem kenyere az elborzasztás és a figyelemfelkeltés: a tragikus végkifejlet ellenére mindvégig esztétikusnak, irodalminak és elgondolkodtatónak tud maradni. A regény főhőse, az albínó Félix Ventura egészen sajátos, klasszikusan posztkoloniális ágazatot nyit az angolai szolgáltató szektorban: biztosított jövőjű, de feledni vágyott múlttal rendelkező újgazdagok (miniszterek, gyémántbárók, stb.) számára konstruál veretes, büszkeségre okot adó előéletet. A posztmodern irodalmon felnőtt olvasó már sejtheti, mindez újabb kísérlet az irodalom határainak tágítására, egyszersmind olyan metanarratív játék kezdete, melyben realitás és fikció szükségszerűen összemosódnak. A mai olvasó számára fogyaszthatatlan, művészkedő szürreáliák helyett azonban ehelyütt jól követhető történetet is kapunk: még a bevallottan Borges-klón elbeszélő, Eulálio gekkó álomsorozata sem akasztja meg a nehezen sejthető irányba lassan, de biztosan tartó narrációt. (A négy fal közé zárt Eulálio és a vaksága ketrecében is boldogan evickélő Borges rokonsága nyilván külön tanulmányt érne, ehelyütt ugyanakkor csak annyit jegyzünk meg, az argentin író irodalmi szereplővé emelése nem egyedi eset, elég, ha csak A rózsa neve Jorge atyájára gondolunk.)

Merthogy az első tabudöntés (ha úgy tetszik, határátlépés) megindítja a dominó-effektust: a Ventura által teremtett José Buchman kreátora tiltását figyelmen kívül hagyva fiktív múltja nyomába ered (a fél világot beutazva talál rá például anyja akvarelljére), s a sorozatosan dőlő dominók utolsó darabja végül oda löki vissza, ahonnan elindult: saját, eltagadni kívánt, valódi múltjához, mely ráadásul összeér Ventura szerelmének, Ángela Luciának a történetével, összeomlasztva a fikció kártyavárát, s  beszakítva azt a vékony jeget, melyen oly esztétikus haláltáncot járnak a szereplők.

Ahogy azt Urbán Bálint és Pál Ferenc cikkeikben példásan felfejtették, a portugál nyelvű irodalmakban megszokott módon Agualusánál is sok mindenről beszélnek a nevek, a fényt fotózó Ángela Luciától (angyali fény) az idillt (vagyis a fikciót) romba döntő Barata dos Reisig (királyi csótány). A legnagyobb dilemmába ugyanakkor feltehetően nem a főszereplők, hanem "Vén Reménység" miatt került a fordító Bense Mónika: azt ugyanis egy, a szolgáló eredeti nevének lefordítása nélkül érthetetlen szóvicc miatt (azért nem végzik ki egy vérengzés során, mert "a remény hal meg utoljára", s rá már nem marad golyó) valahogy muszáj volt magyarítania. Mivel ugyanakkor minden más (egyébként nagyon is beszélő) név megmarad portugál eredetiben, a dolog furán hat a magyar olvasó számára – talán jobb lett volna egy rövidke magyarázó lábjegyzetben, vagy, ahogy az angol fordításban, a szövegbe helyezve utalni az "Esperança" szó jelentésére.

A kötet másik érdekességét a belíven taglalja a szerkesztő: egy helyesírásilag megnyugtatóan meg nem oldott kérdésről, az u-nak ejtendő hangsúlytalan szóvégi o-ról és annak toldalékolásáról van szó. Mindez Faragó Richárd egy bátor közvetítésében már népharagot váltott ki az ezredforduló környékén, mikor a jeles riporter Ronaldut, Bebetut, Romáriut mert kiáltani – amúgy helyesen, de a közember számára szokatlanul. Nem tudni, ennek, vagy a tematikus csatornák jóvoltából megtöbbszöröződő portugál és brazil futballistáknak köszönhetően-e, de úgy hisszük, mára valamelyest jobb a helyzet a kötet potenciális olvasóinak körében, így az újítás (ilyesmire kell gondolni: Eduardot) jogos és elfogadható is lehet. Hogy pontosan ebben a formában-e, az ugyanakkor izgalmas nyelvészeti vita tárgya kell legyen. (Minden luzitanistát biztatunk, ha véleménye, javaslata van e témakörben, ne habozzon a Lazarillo rendelkezésére bocsátani a lazarillo@freemail.hu címen!). Arra ugyanis ügyelni kell, hogy az új alak ne tévessze meg az átlag magyar olvasót: az előbbi esetben például [mi, portugálul csak olvasók, de nem beszélők] elsőre ösztönösen arra gondolunk, hogy az eredeti tulajdonnév "Eduard", nem "Eduardo" lehetett. Fontosnak véljük továbbá a következetességet, vagyis, hogy a hibásan rögzült ejtésű tulajdonnevek (jelen esetben Rio de Janeiro, melyet Rio de Janeiróban alakban toldalékolnak) se essenek ki a hatálya alól, az ugyanis pont ellentétes az újítás vélelmezhető céljával. Az itt alkalmazott öszvérmegoldás ugyanakkor jó kiindulási alapnak tűnik – kíváncsian s egyszersmind reménykedve  várjuk, lesz-e folytatása.   

                 





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05