Absztrakt krimi vagy irodalmi csapongás?
Guillermo Martínez: Luciana B. lassú halála
Varju Kata

martínezAz Európa Kiadó révén 2007 óta átlag kétévente kézhez kaphatunk egy kötetet az argentin Guillermo Martínez életművéből, a legfrissebb, a Luciana B. lassú halála ugyanakkor felemás érzéseket hagy az olvasóban maga után. Varju Kata recenziója. 
2011. 08. 02. 19:00

A magyarul 2007-ben megjelent Oxfordi sorozat című regény és az általunk is méltatott Borges és a matematika című esszékötet után, most Guillermo Martínez Luciana B. lassú halála című munkát tarthatjuk a kezünkben, mely spanyolul 2007-ben jelent meg. Míg az Oxfordi sorozat olyannyira a népszerű krimi kategóriájába esik, hogy még film is készült belőle, a jelenlegi regény már nem az a könnyed hétvégi olvasmány. A szerző ugyan ezt a regényét is "absztrakt kriminek" nevezi, azonban itt már teljesen más az elvont elem, mint az Oxfordi sorozatban. Míg ott a matematika az a tematikus erő, ami összefogja a történetet és feszes, ugyanakkor elvont keretet biztosít, a jelen műben ez a keret eltűnik (két író a főszereplő) és szabad intellektuális csapongásba kezd, ami viszont túl soknak bizonyul. Ezzel egy időben viszont visszaköszön az Oxfordi sorozat alapkérdése: a véletlen problémája.

Maga a történet olyan egyszerű, hogy a hártyapapírra nyomott leértékelt krimik és romantikus sorozatok világát idézi: Luciana tíz év elteltével felkeresi korábbi munkaadóját, hogy előadja neki saját összeesküvés-elméletét. Valójában nem derül ki, hogy miért épp a történet narrátorát (egy írót, akinek egy hónapig dolgozott) avatja be teóriájába, mely szerint másik munkaadója, a híres író szisztematikus bosszúként öli meg családtagjait. Erre épül rá a megszokott nyomozós krimi-szál, ami talán a kelleténél több sablonos elemet tartalmaz.

Ugyanakkor több olyan gondolatmenetet is ráerőszakol az egyszerű történetre az író, amit egyszerűen nem bír el a forma. Szétszakítja a krimi kereteit, de nem jut el sehová. Ilyen beiktatott téma egyrészt a metanarratív tematika, a saját írás és a másik író témája. Majd a regény kétharmadánál ebbe csatlakozik a gólem-történet, valamint a saját írás valósággá válásának pokoli képzete. Ellenben itt csak még inkább eltávolodunk a két írótól. A homályos, halállal és őrülettel teljes pokoli vízió kirekeszti az olvasót és mind mélyebb kétségbeesésbe taszítja, hiszen a végkifejlet iránya elég korán megjósolható. Ugyanakkor a hirtelen lezárással épp a felvetett kérdés marad nyitva: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. A befejezés a fő kérdést ugyan nyitva hagyja, ellenben az egyik mellékszálat sikerül túlírni, ami még egyet csap a történeten.
Mindehhez csatlakoznak a matematika, a számmisztika és a Biblia többféleképpen értelmezett valóságai. Ugyanakkor csak szimbólumszerűen jelennek meg ezek a mozzanatok, a hosszas fejtegetések, melyek az Oxfordi sorozatban azt éreztették az olvasóval, hogy közelebb kerül a matematikához a regény által, itt elmaradnak. Mivel ezek a fejtegetések kitérők, nem pedig a történet megoldásához vezető elemek, ezért sokszor feleslegesnek hatnak.

Úgy gondolom, hogy a szerző több, divatos témát is megpróbált belezsúfolni a regénybe, melyet az azonban lehet, hogy éppen a műfaja miatt, nem bírt el. Gondoljunk csak újra a metanarratív témákra, a sok irodalmi utalásra az anglofón kultúra területéről, a misztikus szálakra, melyek sosem pozitív erőként, hanem félelmetes pusztítóként jelennek meg, az Ószövetség bosszúálló Istenét még inkább felnagyítva a káinista hétszeres bosszú történetszála által. Ugyanakkor minden egyes történeti elemnél megjelenik annak ellenkezője, és mindig az adott szereplőn belül a hétszeres bosszú eltérő értelmezését maga az író, Kloster adja, a narrátor a véletlennel kapcsolatban bizonytalanodik el, Luciana vallomását maga a rendőr fordítja a lány ellen, mint a kóros bűntudat megnyilvánulását. Az egyetlen személy, aki látszólag nem kételkedik, az maga Luciana. Ez talán azért van, mert ő maga írja a történetét? Kloster esetében ez a bizonyosság is eltűnik, hiszen az a bizonyos erő "alkot" helyette.

A figurák a krimiformának megfelelően nem túl kidolgozottak, a legtöbbet még Klosterről tudunk meg, akinek pedig egész funkciója (valamint a neve is) az sugallja, hogy ez nem így lesz. Ugyanakkor mindez, az érzelmi oldal narrációja sebészi pontossággal történik, mintha egy boncterem fertőtlenítő-szagú fémjei között lennének: kellő távolságból, precízen; bennünk viszont visszhangzik a valós hús szaga, az érzés közelsége. Azt gondolom, hogy az elméletek az egzisztencialista alaptéma közvetítésének eszközei, ezek a gondolatkonglomerátumok szolgálnak közvetítő elemként a személyes élet és a különböző világmagyarázatok között. Tehát az egzisztencialista téma az elméletekbe exteriorizálva jelenik meg, nem pedig puszta személyes kérdésfelvetésként. Például Kloster soha nem pszichológiailag utal a saját problémáira, hanem a különböző elméletek megkérdőjelezéseként. Az, hogy a narrátor hisz-e Luciananak hasonlóképpen nem emberi tényezőkön alapuló döntés, esetleg intuíció, hanem az elméletekből való kiábrándulás. Míg sok korábbi egzisztencialista regényben a főhős valamilyen csalással önmagát tartja távol a saját kudarcától, a problémától, addig itt pont az ’én’ tűnik el, és marad a gondolkodó, az író, Luciana esetében pedig a megszállott. A regény kezdetekor ő volt az, akiről úgy tűnt, hogy egy normális élet ígéretét hordozza magában, normális alatt egy valóban átérzett és megélt életet értve. Kloster élete már akkor is hazugságon és játszmákon alapult annak érzelmi hivatkozásait tekintve, a narrátoré pedig a magányos és sikertelen létezésen, mikor Luciana még a kiteljesedés reményét hordozta magában.

Úgy gondolom, hogy az író elvétette a házszámot és nem tudott tisztába kerülni azzal, mit is szeretne valójában: Kloster féle felkapott, ámde túl direkt írónak lenni, vagy az újító, bestsellereket kerülő nagybetűs írót reprezentálni jelen művében. Tehát Dan Brown és a magas irodalom között ragadt félúton. Nyelvileg itt-ott felcsillan az avantgárd stílus, melyet a fordítás (Kutasy Mercédesz munkája) nagyszerűen ad vissza, de rögtön lenyesi ezt a lebutított krimi.
Nyári olvasmánynak csak azoknak ajánlanám, akik szeretik ostorozni magukat. Ugyanakkor érdekesen reflektál a májusi Nagyvilágban közölt, legutóbbi lapszemlénkben megsüvegelt Eduardo Mendoza-elbeszélésre, a művészeti alkotás igazságának kétségbevonására, mely ott egy kétszemélyes sértődöttségi harcban jelenik meg, itt pedig a két író különböző művészi hozzáállása között, melyben lehetséges, hogy az egyetlen különbség a siker megléte vagy hiánya. Feltenném a kérdést, hogy vajon hány elem kell egy sorozat összeállásához, hogy abból meghatározzuk egy író helyét a palettán. A kettő mindenesetre még nem reprezentatív minta.
 





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05