Honnan jön az angolai irodalom? IV. rész: Ondjaki világa

Urbán Bálint

ondjaki Mint az angol védősor, fokozatosan szűkítettük az olvasóink számára feltárt teret az elmúlt napokban, Afrikából Portugál-Afrikán át Angoláig jutva. Sorozatunk záró részében magával Ondjakival ismerkedhetünk meg Urbán Bálint segítségével. 
2012. 06. 12. 21:30

A kubai segítséggel kiépülő szocialista rendszer és az eközben folyó polgárháború, egyszóval a 80-as évek történelmi valósága képezi az Ondjaki művek alapját. Ez a történelmi referencia rajzolja ki az angolai író leghíresebb regényének, a Bom dia camaradas-nak (Jó reggelt elvtársak, 2001), az Os da minha rua (Akik az én utcámban élnek, 2007) című novelláskötetnek és utolsó regényének az Avó Dezanove e o segredo do soviético-nak (A tizenkilences nagymama és a szovjetek titka, 2008) sajátos világát.

Visszacsatolva a posztkolonialitás luzofón koncepciójához Prisca Augustoni és Anderson Luis Viana gondolatait megidézve kijelenthető, hogy a posztkoloniális elméletek központi fogalmaként tételeződő identitáskérdés Angola esetében egészen árnyalt és komplex formában merül fel.[1] A portugál kolonizációs modellek gyors felszívódása után az ország egy kívülről jövő, mesterségesen felvett szocialista politikai- és identitás-struktúra keretei között igyekezett meghatározni önmagát, az UNITA és a polgárháború fantomja, azonban folyamatosan elbizonytalanította ennek az identitásnak a létjogosultságát. Egy másik, súlyos tényező a posztkoloniális identitásalakzatok lehetőségének szempontjából az, az egész afrikai kontinenst érintő probléma, hogy a gyarmatosítás, majd a berlini konferencia keretében kialakított országhatárok nem vették figyelembe az etnikai, vallási, törzsi és nyelvi szóródást. Angola, mint a legtöbb afrikai ország számtalan nyelvileg és etnikailag különböző népcsoportot foglal magába, ami megnehezíti egy új identitás kialakítását. A politikailag kettészakított ország nem tudta beváltani a függetlenedés ideálját, nem alakult ki egy a szabadság és a függetlenség eszméire alapozott, posztkoloniális identitás. Augustoni és Viana 2010-es cikke szerint az ország még mindig egy sajátos határidőszakban mozog a kolonialitás és a posztkolonialitás között; egy új posztkoloniális kulturális identitás kialakításában a legnagyobb szerepe pedig az irodalomnak van.[2]  Chabal hasonlóképpen kihangsúlyozza az irodalom identitásteremtő képességét és szükségességét, ezt egyenesen az afrikai-portugál irodalmak kulcskérdésének tartja.[3] A legújabb írógeneráció képvieslőjeként Ondjaki, ahogy már említettem, nem a gyarmati és a polgárháború borzalmaira reflektál, mint Luandino Vieira, vagy éppen José Craveirinha, nem a gyarmati múlt újraírásának lehetőségében keresi az új identitás alapját, mint Pepetela, sokkal inkább az MPLA hatalomra jutásával berendezkedő szocialista rezsim és hatalom mesterséges identitásmodelljét dekonstruálja. Ondjaki szövegeiben nem a "végtelen háború" (guerra sem fim) pepetela-i tragikuma jelenik meg, amely az idősebb író szerint olyan szinten traumatizálta a nemzetet, hogy Angolában gyakorlatilag nincsenek normális emberek,[4] hanem sokkal inkább az afrikai, marxista rezsim abszurduma. Ez nem jelenti azt, hogy a polgárháború képe teljesen hiányozna Ondjaki műveiből. A polgárháború jelen van, de nem a trauma és a tragikum perspektívájából íródik bele a szövegekbe.

A 2001-es Bom dia Camaradas, a 2007-es Os da minha rua és az azt követő Avó Dezanove e o segredo do soviético meglátásomban egy összefüggő ciklust alkot a verses és novelláskötetekben, regényekben és drámákban is bővelkedő, kiterjedt Ondjaki életművön belül. A három művet az azonos helyszín kronotoposza (Luanda Praia do Bispo negyede), a nagyrészt azonos szereplők, a tematikus motívumok vissza-visszatérése és az autodiegetikus gyereknarrátor személye köti össze. Az alábbiakban az író legismertebb regényeként elkönyvelt Bom dia Camaradas bemutatására vállalkozom, a megállapítások nagy része azonban érvényes lehet a másik két szövegre is. A regény központjában a sokáig névtelen gyereknarrátor első személyben elbeszélt tapasztalatai állnak. A szöveg két nagyobb részre van osztva, az első rész öt, míg a második négy fejezetből áll. Véleményem szerint az egyes fejezetek olvashatóak akár novellákként is, mint a későbbi Os da minha rua című elbeszéléskötet; novellákként melyeket a gyereknarrátor perspektívája és kalandjai kötnek össze egy komplexebb novellaciklussá. Az orális hagyománnyal szorosabb viszonyban álló afrikai irodalmak, pont az oralitással vállalt nyílt kapcsolat miatt sokkal inkább a kispróza műfajait kultiválják. Ez alól Ondjaki életműve sem kivétel, mind a Bom dia Camaradas, mint az Avó Dezanove novellaszerű fejezetekből épül fel, terjedelmüket tekintve pedig inkább kisregényekként definiálhatóak. A narrátor nevét csak a regény második részében tudjuk meg, a Ndalu név egyezik az író polgári nevével, így Ondjaki egy érdekes referenciális játékot indít be, amely akár a pszeudo-autobiográfia peremterületére is sodorhatja a regényt. A szöveg helyszíneinek és szereplőinek egytől egyig megvan a nevek szintjén egyértelműen egyező referenciális háttere, a szereplők az író családtagjainak, gyerekkori barátainak, tanárainak a nevét viselik. A referenciális játékot Ondjaki tovább fokozza a honlapján közzétett fotókkal a regényszereplőként felbukkanó családtagokról, barátokról.[5] A referencialitás keretével való játék a valóság és a fikció határainak elbizonytalanítása, pontosabban fogalmazva a valóság fikcionalizálása, "regényesítése","felnagyítása" inherens részét képezi magának a szöveg világának is. A narrátor ugyanúgy, mint a többi szereplő szereti felnagyítani, kiszínezni a valóságot, a mindennapok történéseit; a valós eseményeket színes és megkapó story-vá alakítani. Maga a narrátor meg is állapítja egy helyen, hogy "Luandában mindenki, akit ismerek felnagyítja, kiszínezi a történeteit"[6].

A regény alapját tulajdonképpen a gyereknarrátor banális mindennapjai alkotják. Szinte majdnem minden fejezet a narrátor ébredésével kezdődik és egy-egy nap történései körül forog. Ndalu világát az iskola és a család közege határozza meg; a családi ház, annak környéke és az iskola vonzáskörzete alkotják a regény elsődleges terét. A narrátor interakcióit a családtagok, a tanárok és az osztálytársak keretezik. Ebben a jellegzetesen gyermeki világban csapódik le az adott történelmi pillanat esszenciája. Az MPLA szocializmusát és a polgárháborút a narrátor nem a tragikum és a trauma tengelyei mentén konstruálja, hanem egy humorosan kritikus magatartás koordinátái között éli meg. Gyermeki őszintesége mögött egyfajta kritikus diszpozíció fedezhető fel, mind a szocialista jelennel, mind a gyarmati múlttal kapcsolatban. A gyereknarrátor őszintén és nyíltan kérdez rá a hatalom és az angolai szubjektum viszonyára. A regény egy példaértékűen posztkoloniális kérdéssel kezdődik, amelyet a narrátorfiú António elvtársnak, a család szakácsának szegez: "De António elvtárs, neked nem jobb ha az ország szabad, mint most?" Az angolai szakács identitásába azonban olyan mélyen íródott bele a kolonialitás szimbolikus rendszere, hogy válaszában nosztalgikusan tekint vissza a gyarmati évekre, amikor még a portugálok irányították az országot, tiszták voltak az utcák, rendesebben jártak a buszok és mindig lehetett kapni kenyeret a boltban. Ebből a koloniális nézőpontból, amelyet az alávetett gyarmati szubjektum a szimbolikus erőszak működési struktúráinak köszönhetően önmagáénak tekint, António képtelen kihátrálni a történelmi mező változásával és a gyermek egyre provokatívabb kérdéseivel végül jellegzetes mosolyát szegezi szembe. Ndalu bármennyire is provokálja a gyarmati helyzettel kapcsolatban Antóniót, nem tudja kimozdítani a portugálokat legitim uralkodóként elismerő koloniális szubjektumpozícióból. Mivel Antóniótól nem kapott kielégítő választ a kérdéseire, a gyereknarrátor a család egy másik alkalmazottját João elvtársat, a sofőrt kezdi el faggatni a gyarmati időkről. João egy alapvetően más magatartást mutat, mint a gyarmati szituációt nosztalgikusan visszakívánó António, ő inkább nem ismerte fel, nem értette pontosan az uralkodó viszonyokat és hatalmi struktúrákat: "Sokan azt mondják, hogy az ország más volt, nem tudom...". A szöveg ettől a kérdésfelvetéstől elmozdulva a továbbiakban nem a gyarmati múltra, hanem az annak következményeként kialakult posztkoloniális jelenre kérdez rá. [7] A regény egy sor olyan szituációt vonultat fel, amelyben a szocialista rendszer és a szubjektum viszonya tematizálódik. Simone Pereira Schmidt szerint a Bom dia camaradas egyenesen az MPLA szocializmusának keretei között megalkotott nemzeti narratívát olvassa újra egy kritikus szemszögből.[8] A politikai rendszer működésének realitása és visszásságai a gyereknarrátor perspektíváján keresztül ironikus felhangokat kapnak. Ndalu a nemzeti rádióban, az iskolások néphez szóló üzenetét közvetítő műsorban nem a saját maga által írt üzenetet olvassa fel, hanem egy elérakott, előre megírt, átideologizált szöveget kell hogy felmondjon. Az iskolában  már előre bejelentik az oktatásügyi biztos meglepetéslátogatását és amikor a gyerekek rákérdeznek, hogy mitől meglepetés az előre megszervezett látogatás, a tanár értetlen rendreutasítással válaszol. A diktatúra perverz logikája érhető tetten ezekben az apró epizódokban.

A diegézis két hangsúlyos pillanata meglátásom szerint a Portugáliába szakadt nagynéni látogatása és az iskolában kitörő tömegpánik jelenete. A nagynéni visszatérése a diktatórikus szocializmus és a demokrácia oppozícióját rajzolja ki. A portugál viszonyokhoz szokott Tia számára az angolai rendszer realitása érthetetlen és idegen, nem érti az uralkodó társadalmi kódokat. Értetlenül fogadja a hatalmi működés sajátos struktúráit, demokratikus hátterének köszönhetően megdöbbenéssel kezeli a szimbolikus szabályozás imperatívuszait. A nagynéni világlátásának idegen az, hogy a legjobb strandokat csak a szovjetek és a pártképviselők használhatják, hogy a kocsikkal félre kell állni ha az elnök közeledik az utcákon, hogy nem lehet bárhol bármit lefotózni, mert az államrendőrség elkobozza a gépet. Mindez a narrátornak magától értetődő realitás, számára az a megdöbbentő amit a nagynéni mesél Portugáliáról. A kulturális kódokból származó feszültséget minden esetben a humor minősége oldja fel. Humoros felhangokkal telik meg az iskolai paranoia története is. A diákok egy polgárháborús gerilla-csoport akciójától tartva egy tömegpánik keretében kimenekülnek az iskolából. Menekülés közben a narrátor felfigyel a mellette kétszeres gyorsasággal, feltűrt szoknyával elfutó, sánta tanárnő groteszk jelenségére, amely a humor felé mozdítja ki a tömeghisztéria fenyegetését. A polgárháború realitása, az angolai irodalom talán egyik legnagyobb toposza,[9] tehát jelen van a regény több szintjén is, beszivárog a gyerekek fantáziáiba, képzelgéseibe. Ott van a tömeghisztéria kirobbanását okozó félelemben, az irodalomórára megírt fogalmazásokban, a rajzszakkörön készített rajzokban, a viccekben, a nagy sztorizgatásokban, de nem tragikus eseményként artikulálódik. Talán ez az Ondjaki szövegek egyik legjellegzetesebb vonása – a fiatal író a történelem traumatikus tapasztalatát nem a negativitás hanem a humor, a mosoly és az irónia segítségével ragadja meg. Nem véletlen, hogy egy a kolonialitás represszív valóságára vonatkozó kérdéssel kezdődő regény egy mosollyal ér véget. A regény zárójelenetében a narrátor a Luandát áztató trópusi esőt figyeli és arra gondol mi lenne ha egész országban így esne. A gigantikus eső Angola megtisztulásának, a történelem terhétől való megszabadulásának szimbolikus képzetét ragadja meg, egy szabad, tiszta és boldog ország utópiáját rajzolja ki. Nem véletlen az sem, hogy a kolonialitás diskurzusával azonosuló António elvtárs még az esőjelenet előtt váratlanul meghal. Halála annak a generációnak a végét sugallja, amelyet reprezentál és amely képtelen volt kimozdulni a gyarmatosítók által rájukerőltetett identitásmodellból. Ezzel párhuzamosan egy új generáció emelkedik ki, a gyereknarrátor és iskolatársainak, barátainak generációja, amely mentes a kolonizációs modellek fertőzésétől és egy új ország új identitásának kialakítója és hordozója lehet. A gyerekek az utópia ígéretét jelölik, a regényt lezáró mosoly pedig a pepetela-i "végtelen háború" végét. Az egyes fejezeteket nyitó ébredésmotívum új értelmet kap a szimbolikus eső és a zárómosoly fényében és egy olyan általános, angolai ébredés ideálját tételezi, amely a nemzet újjászületését, egy új Angolát hivatott bejelenteni. A regény címében is megjelenő "jó reggelt" ennek az újjászülető Angolának szól, amely végre maga mögött tudja hagyni a kolonialitás fantomját és a szocialista rendszer abszurdumát. António elvtárs halála mellett, ami egyértelműen a koloniális stratégiákból való szabadulást jelöli, az iskolában tanító kubai tanárok is elhagyják az országot a tanév végén. A kubai tanárokkal talán a szocializmus is kivonul Angolából és az ország végre átléphet a határidőszakból egy új posztkoloniális időszámítás idejébe.
 

[1] Prisca Augustoni – Anderson Luis Viana: "A identidade do sujeito na fronteira do pós-colonialismo em Angola". in: IPOTESI, Juiz de Fora, v. 14, n. 2, jul./dez. 2010, p. 189.

[2] Idem., p. 192.

[3] Patrick Chabal: i.m. p. 3.

[4] Pepetela: Guerra sem fim. http://mnoticias.8m.com/pepetela.htm (utolsó letöltés 2012. jún. 7.)

[5]A rövid kommentárokkal ellátott fényképek Ondjaki hivatalos oldalán találhatóak:  http://www.kazukuta.com/ondjaki/bom_dia_camaradas.html

[6] Ondjaki: Bom dia camaradas. Agir, Rio de Janeiro, 2006.(az idézetek a regényből saját fordításaim – U.B.)

[7] Ebből a szempontból felvetődik a kérdés, hogy mennyiben posztkoloniális regény Ondjaki szövege. Ha a posztkoloniálist szűkebb értelemben a gyarmatosítás kuturális és diszkurzív stratégiának, sémáinak dekonstrukciójaként értelmezzük, akkor Ondjaki szövegei nem kifejezetten posztkoloniális jellegűek, mivel  elsősorban nem a kolonizációra, nem a gyarmatosító és a gyarmatosított találkozására reflektálnak (kivétel a regény megidézett első része). Véleményem szerint azonban az Ondjaki szövegek kronotoposzaként megjelenő 80-as évek Angolája egy posztkoloniális tér, mivel közvetlenül a gyarmatosítás és a gyarmatosító stratégiák következményeként alakult ki, illetve a klasszikus hatalmi viszonyok és az elnyomás átívelnek a függetlenedés pillanatán, így az azt tematizáló irodalom is posztkoloniális. Érdekes kérdés továbbá, hogy a szovjet és a kubai hatás mennyiben tekinthető egyfajta sajátos kolonizációnak. 

[8] Schmidt, Simone Pereira: "Onde está o sujeito pós-colonial? Algumas reflexões sobre o espaço e a condição pós-colonial na literatura angolana".  in: Abril. Revista do Núcleo de Estudos de Literatura Portuguesa e Africana da UFF, Vol. 2, n° 2, Abril de 2009, p.

[9] "Inevitably, given the history of Angola since the early 1960s, one of the central themes of contemporary literature is war." – állapítja meg Ana Mafalda Leite. Ana Mafalda Leite: Angola. in: Patrick Chabal (szerk.):The post-colonial literature of Lusophone Africa. C. Hurst & Co. Publishers Ltd., London, 1996, p. 111.





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05