(Nem is oly) ismeretlen katalán író magyar olvasót keres II.

Zelei Dávid

 monzóA kiválóan sikerült, bár mérsékelt lelkesedésre intő Monzó-könyvbemutató után végre kezünkbe vehettük a katalán szerző Minden dolgok miértje című kötetét, mely ugyan kicsit egyenetlen és sokszor túláradóan pesszimista, de nehezen elvitatható, hogy némely darabja egészen mesteri.

2009. 12. 24. 19:27

Varró Dániel első könyve óta töröm a fejem azon, lehetséges-e rövid terjedelmű művekből tematikus egységeket alkotni, úgy, hogy jól is álljanak egy kötetbe szedve, és ne is gátolják az ihlet kibontakozását (ha egyáltalán van ilyen). Quim Monzó, úgy látszik, van annyira rögeszmés író, hogy megkönnyítse strukturalista elemzői dolgát, lévén magyarul nemrég megjelent kötete novellái viszonylag kis erőlködés árán dobozolhatók, csomagolhatók tematikus kategóriákba, s nemkülönben tekintettel vannak a nagyvárosi átlagember állandó és nyomasztó időhiányára. A kisprózák rövidek, mondhatni örkényi hosszúságúak: az Örstől a Népstadionig tartó metróúton akár kettő is belefér – ha rosszul választottunk, csak a villamosig tartó úton fogunk gondolkodni rajtuk, de ha jól, másnap, harmadnap vagy vasárnap délután a bevásárlás után párunkkal veszekedve is felidéződik egy-egy olyan szituáció, melyet Monzó figuráit követve írunk újra (meg újra).

 

Első blikkre tehát a Minden dolgok miértje "jó magaviseletű" könyv: nem terheli az olvasót sem ulyssesi bonyolultsággal, sem posztmodern történettelenséggel, s azzal a sikerélménnyel kecsegtet, hogy lám, munkába menet sem hasztalan bámulással töltjük az időnket, hanem valami könnyűvel, de gondolatébresztővel. De vajon igazunk van-e, ha így gondolkodunk? Van-e, Orbán Ottót idézve, nehezék Monzó léghajójában? S egyáltalán: milyen író is a katalán?

 

A kérdésekre adott válasz nyilvánvalóan szubjektív, viszont annál nehezebb. Az elemzők három kategóriát szeretnek elkülöníteni a köteten belül: a férfi-nő kapcsolatokat tárgyaló, a mesetoposz-újraíró, és, ahogy M. Nagy Miklós fogalmazott, a zseniális novellákat – természetesen azonban számtalan olyan markáns jellemvonás észrevehető, mely nem elválasztja, hanem egy koherens írói stílussá egységesíti ezeket. Monzó novellái, a cortázari normákat betartva, mellőznek minden sallangot, minden mellébeszélést, aminek köszönhetően a novellák egyszerűek, tiszták és szikárak – javarészt mellőzik a humort, viszont a prüdériát is. Stílusuk kemény, néhol egyenesen nyers és kegyetlen – Monzó nem maszatol a vajazókéssel, hanem egyből tőrt ránt, szúr és vág – s mire felocsúdnánk a novella szokatlan tónusa keltette sokkból (mert hát, lássuk be, a viktoriánus etika burkát nem mindennap törjük át a szavak szintjén), már be is fejeződött, nyílt sebeket és jobb esetben kérdőjeleket hagyva. Kiválasztott szituációi néhol merítenek az abszurdból (a "Hippokratészi eskü" főszereplője például annak ellenére vígan éli a boldogtalan alkoholisták szokványos életét, hogy egy nap szétrobban a mája), de javarészt a leghétköznapibb és legártatlanabb szituációkból kiindulva jutnak el a keserűen csattanó végkifejletig, mely általában szakítás vagy halál, rosszabb esetben viszont a rutinszerű és kiüresedett (házas)élet változatlan folytatása (utóbbira talán a legjobb s egyben legsikerültebb példa a "Házasélet").

 

A hétköznapiság kihangsúlyozásául a szereplők jobbára vagy névtelenek (esetleg allegorikus névvel rendelkeznek: "a végzet asszonya" "a férfi, aki sose szerelmes"), vagy olyan neveik vannak, mint Zgdt vagy Bst, esetleg Rdz úr (az ember ilyenkor akaratlanul is elképzeli a katalán írót, amint rátenyerel a billentyűzetre, majd a képernyőn képződött betűhalomból gondosan kitörölgeti a magánhangzókat). A szituációk gyakran in medias res veszik kezdetüket, a legjobb próbálkozásoknál úgy, hogy önmaguk farkába harapnak, kihangsúlyozva a szituáció újra és újraismétlődését (A "Hit" című novella például ugyanabból a mondatból ["Hátha nem is szeretsz"] indul ki, mint ahová végül kifut a "Havi ciklus" pedig a legkülönbözőbb formákban elbaltázott kapcsolatokat szedi végtelen, összekapcsolódó láncba). A végkifejlet általában nem kérdéses: a szerelmi kapcsolatok valamilyen formában balul ütnek ki, a nagy művek nem fejeződnek be (vagy kezdődnek el) ("Isteni gondviselés"), a kövek pedig nem tanulnak meg beszélni ("Akarat"). A stabil emberi kapcsolatok (párkapcsolatok, házasságok) hátterében Monzó értelmezésében rendszerint valami őszintétlenség rejlik, mely egyből megbomlik, amint felszínre kerül valami aprónak tűnő részlet, legyen az akár csak a japán konyha szeretete vagy utálata ("Ami a szívemen, az a számon"), vagy az irigység önnön péniszünkre ("Féltékenység").                      

 

Ez a néhol már bántó pesszimizmus a kötet leghosszabb, s egyszersmind egyik legjobb darabjában, a Trójai diadalmámorban éri el csúcspontját. A történet, hogy Hornbyt idézzük, hosszú út lefelé, ami viszont igazán fájdalmassá teszi mindezt, az az, hogy épp a kötet kevés számú igazi hősével történik meg, aki minden igyekezetünk ellenére csak arra képes, hogy a küzdve veszítő magányos hérosz megtestesítője legyen, akinek lelke még a tejútrendszerből kilépve is "hasztalan keres egy helyet, ahol megpihenhetne".

 

Mindeme túláradóan negatív, néhol már kafkai tónus talán két okból igazán zavaró: egyrészt, mert kevés esetben társul hozzá játékosság vagy geg, másrészt mert sokszor nélkülözi azt az iróniát vagy humort, amivel a szimplán keserű elgondolkoztatóan groteszkké nemesíthető. Mindez már csak azért is fájó, mert néhány esetben látható, Monzó eszköztárából nem hiányoznak teljesen ezek a képességek: elég csak az "Akaratra", vagy a "Mért forognak az óra mutatói az óramutató járásával megegyező irányban" című novellára gondolni, nem beszélve a mesetoposz-újraíró elbeszélésekről, melyek tán akkor a legjobbak, mikor valamely abbamaradt, megcsonkolt szituációt folytatnak ("A varangy", "Királyság"), amit a "Boldogan éltek, míg meg nem haltak" mondattal szokás rövidre zárni.

 

Minden sikeresnek látszó bedobozolási szándék ellenére a Minden dolgok miértjének Monzója igen vegyes kispróza-összeállítást tár elénk: egy tematikusnál egyszerűbb csoportosítási kritériumot követve, vannak benne inkább elmélkedő, gyengén kifuttatott novellák ("Meghunyászkodás" "Józanság" "Elszántság"), meg egészen kiválóak, elgondolkodtatóak, vagy épp megindítóak. Izgatottan várjuk a sorozat kiegészítő darabját, mely a baszk, katalán és spanyol szerzők után egy (nem épp kortárs, de annál fontosabb) spanyolul író galegóval, Emilia Pardo Bazánnal is megismertet, s hasonló érdeklődéssel tekintünk a sorozaton kívül megjelenő Savater-kötetre is, melynek szerzője igen pozitív kritikákat kapott M. Nagy Miklóstól.   

            





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05