prae.hu

 

ralpa
Írjunk egy történetet...

Százszorszép,
avagy hogy lett a hogy?
avagy út a Vörös Asztalhoz és azon túl




Szereplők:


Szergej: hol le, hol felvitézlő

Frankmájer: zavaros verselésű és beszédű

K. úr: kávéházi félvezető

Kovács: nemszeretem

Ms. Ismiss: csábos, ámde szereplő

Wolfrum: kicsit tu-fa, kicsit író, de hirtelen

Vásott Kölyök: vásott kölyök

Mindenki: nyugodtan is idegbajosan szotyizgató Mindenki (tipikus mellékszereplő, hol felbukkan, hol eltűnik)


és:


Kóró, Csülök, Nagy, Kun




I. rész


...Már bőven elmúlt kilenc óra, odakint teljesen sötét volt.

-Ó jaj! Te nem mindig vagy rendben – vetette oda Nagy – játszunk inkább valamit!

-Mit akarsz?

-Játszani.

-Jó, de mit?

-Írjunk egy történetet...

II. rész

Szergej



-Írjunk egy történetet.


-Nevezzük egyik hősét Szergejnek. Legyen alacsony, köpcös. Nem, legyen inkább magas – legyen fáradt, állandóan táskás szemű, kiélt arcú. Nevezzük Szergejnek.

Helyezzük el az időben. Mondjuk, legyen a XX. század, vagy legyen kortalan? Éljen, történjen úgy, hogy az lehessen, történhessen tegnap, lehessen, történhessen holnap. Tehát szóljon az örök mának.

Így – most már tudunk valamit. Tudjuk, hogy történetünk nem akadhat fent oly apróságokon, melyek kötik az időhöz, melyek kötik a korhoz. Nem mondhatom, hogy felszállt az Omnibuszra, mobiljával a kezében. No nem azért, mert Omnibuszra szállni mobillal a letiltott, s megnevezetten tiltott tevékenységek közé tartozik, hanem mert más idő, hanem mert más kor. Mert ugye Oly korban élni e földön lehet megrázó, vagy lehet felemelő.

Ha már Szergejnek nevezzük, helyezzük el térben is. Mivel időben, mivel korban már időre, korra lelt – az örök mára – hát nem tehetjük akárhová. Nem tehetjük az űrbe-hajóra, de nem kergethetik sárkányok-mérgesek sem. Helyezzük el ide, kis magyar ingoványunkba.

Kergesse a névtelen, vagy meg nem nevezett helyen egy érzés. Legyen vidám? Legyen szomorú? Legyen erős? Legyenge? Na? Nem? Akkor majd én: legyen boldog, de keserédesen búvalbélelt, hisz Szergej ekkor volt a legtermékenyebb. Mostanában egyre többet írt. Írt mindenről, ami eszébe jutott, aztán egy hatalmas gombóccá gyúrta, megrágta, lenyelte, majd az irodalmi kávéházak vörös asztalaira emésztette. A kérődző közönség pedig falta. Falta prózai helyleírásait, melyeken átütközött költői szelleme. Falta költői képeit, melyen átütközött dokumentarista naturalizmusa. Átcsapott leíró természetessége. Falta regényeit, melyen átütközött önnön élete. Hogy ne mondjam, az irodalmi sült minden szelete került általa azokra a bizonyos Vörös Asztalokra, gyertyafény és kandallók mellé, polcra mindenhova, na.

És esett, mert eső mindig kell, az élteti a növényeket és a keserédesen búvalbélelt, ámde vidám hősöket. Esett, mert az élteti a madarakat és a keserédesen búvalbélelt, ámde vidám hősök termékeny lelkületét.

-Nézzük csak a tegnapot – emlékezett Szergej homlokát ráncolva. Ilyenkor úgy nézett ki, mint Abraham Lincoln a híres amerikai bibliakutató és autógyáros – Reggel megittam a kávét, hisz az kell, mert az éltet. Aztán írtam, mert mostanában egyre többet írok. Írok mindenről, ami eszembe jut – Szergejben kezdett kialakulni valami ködös déjà vous. -Aztán egy hatalmas gombóccá gyúrom, megrágom, lenyelem, majd a pojácák – szőtte déjà vous –je elvékonyodó szálait tovább – a kávéházak vörös asztalainál rágódnak tovább rajta. De hát írni kell, mert máskülönben bennem marad, s ne legyen Szergej a nevem, MÁRPEDIG AZ!, ha ki nem adom. És ráadásul magasra is lettem – itt elakadt gondolatmenetében, mert újra jött az érzés mely mindig jön, ha valami ismerősnek tűnik.

-Nofene, ebből mi lesz?

Lépései elhaló hangon maradtak el mögötte. Szerette ezt az időt. Gondolatai ilyenkor ütemesen tódultak előtérbe. A zivatar kopogása száz magányos évre emlékeztette, melyben esett, esett és esett. "Ez már quez." Erre már ő is felfigyelt, szerette a szóvicceket, gyártotta, s belepottyantotta munkáiba. "Mi is volt az tegnap? Elfelejtettem felírni. Mindig itt bukok el. Vagy nem írom fel és elfelejtem, vagy felírom, és soha többé nem találom meg, hogy hova sikeredett. Fene."

Szóval lépései meg a zivatar. Egyet lép, száz meg száz csepp leesik. Egyet lép, száz meg száz csepp leesik. Felhajtotta kopott, fekete gallérját és befordult a következő sarkon. Elképzelése sem volt hova akart menni, így beállt a céltalanul bandukolók népes táborába. Szórakoztatta magát. Megkereste a repedéseket a járdán, s megpróbált csak azokra lépni. Egyszer egy szörnyedelmes pocsolya kaján sápadt napfény-visszaveréssel maga alá rejtette az összes további repedést.

-Elakadtam – mondta a mellette álló villanyoszlop felé, de az csak fölé hajolt, nem szólt.

-Elakadtam – ismételte – pedig én vagyok szergej a repedések kíméletlen taposnoka. Sőt, nem is: én vagyok Szergej, vagy még inkább SZERGEJJö!

De hiába nyomta hosszan meg a jét, s hiába ejtette ö-vel a végén

(-Persze, hogy a nyomaték kedvéért.)

a pocsolya nem tágított. "Ne is tágítson, inkább szűküljön. Hehe."

(-Hát így megy ez, én kitalálok, elmondom, ő kitalál és elmond. Elmélyedve a kínai bölcseletben: én álmodlak pillangó, én álmodlak Confucius!

-Ne már! Elrontod.)

Szóval pocsolya, mert elakadtam, elkalandoztam. Költőnk vívódott magában, most mi legyen? Aztán a feszített felszín alatt észrevett valamit. Valamit, ami újabb kérdések özönét zúdította szájába: "Selyemsál? Ahhoz túl keskeny. Kígyó? Ahhoz túl rövid. Kicsi kígyó? Ahhoz túl élettelen. Lánc? Ahhoz túl szemtelen. Mariana-árok makett? Akkor miért itt? Repedés? Repedés! A víz alatt van."

No, Szergejjö, most mit teszel? Belelépsz, s választod az ismeretlent, vagy feladod küldetésed, s kikerülöd a pocsolyát?

-Legyen, ha már választanom kell – fordult újra régi-új ismerőséhez, a villanyoszlophoz –, választok. Ööö... Kikerülöm – a pocsolya közepe felől mintha alig láthatóan, de sebesen hullámok indultak volna kifelé – új a cipőm, meg minden.

Azzal kaján vigyorral intett búcsút a villanyoszlop hallgatagságának.

És kikerülte! Feladta játékát, feladta útvonalát. Sikerélménye volt. Vidáman, de keserédesen búvalbélelten ugrott le a padkán. Eszébe jutott a tegnapelőtti kritika, mely egy országos lapban jelent meg: "Hogy azt mondja a művei tele vannak mindenféle pótlólagosnak tűnő kiegészítésekkel." Fel a járdán. "Még hogy! Én - Én csak tudom - egyszer írok le mindent. Nem is egyszer, hanem egyszerre, nagy szakaszokkal meg minden. Csakúgy folyik belőlem egy áradatként. Mostanában egyre többet írok. Írok mindenről, ami eszembe jut, aztán egy hatalmas gombóccá gyúrom, megrágom, lenyelem, majd az irodalmi kávéházak vörös asztalaira emésztem. A kérődző közönség pedig falja."

-Már megint ez a déjà vous! – bukott ki a fogai közt.

"De azt is írta, hogy olyan keserédes a lírám, átjön rajta az élet, meg minden. Találó! Tevékeny mostanában… Találó!" Kijött egy ferdére húzott mosoly, három szarkaláb és a pici orrcimpamozdulat. "Egy talált tálalót találó feltaláló…; No, ezt kimondom!"

-Egy talált tálalót találó feltaláló faragott makkot fogott fogai között!

E mondat hallatán a szembejövő Vásott Kölyöknek hirtelen fontos szájszéthúzási ingere támadt. Szergejjönek tetszett ez, s fogadni akart, mert szeretett:

-Fogadjunk, hogy még egyszer kimondom!

-Mi? –szólt a megfontolt reakció.

-Fogadjunk, hogy még egyszer kimondom!

-Mit?

-Amin mosolyogtál az előbb!

-Ja: Egy talált tálalót találó feltaláló faragott makkot fogott fogai között!

Erre Szergejjö nem tudott mit mondani. Így a gyerek balra el.

"Soha többé nem mondok semmit ki hangosan, ha egyedül vagyok. Soha! Hogy a francba lehet gondolatban nyomatékosítani? Erősebben gondoljak rá? Vagy gondoljam mellé, hogy kiáltom? Vagy mi?"

Valahol itt tartott, mikor hirtelen ismerős utca terült el előtte balról jobbra. Rá is fordult. Kellett már a jól ismert Vörös Asztalos. Még 200 méter, még 199, 198…

Valahol százharmadik és a századik lépés környékén eszébe jutott a keserédes gyermeteg felnőttekhez írt versikéje, mely még félkész volt:


"Ha én lennék egy futrinka,

Hasonlítanék Trockijra.

Jégcsákánnyal hegyet másznék,

Mexikóba vonatoznék.


Ha én lennék egy szalamandra,

Hasonlítanék Arafatra.

Karpovval nem sakkoznék,

Frankiába tartoznék..."


Valahol itt szakadt félbe a tegnap. Mostanában feltett szándéka volt, hogy költészetén keresztül vívja ki magának azt, mire mindennél jobban vágyott: így harminc felé nézzék, tekintsék, lássák felnőttnek; tudják, érezzék, féljék, hogy felnőtt. Mert zavarta. "Zavar a gondolat, hogy így harminc felé még egy nagy gyerekként kezelnek! De majd én, nem is: ÉN, Szergejjö megmutatom:

"...Ha én lennék egy anakonda,

Hasonlítanék Mubarakra.

Kairót, ha tehetném,

Magamról elnevezném...

Ilyet írjon az a Frankmájer! Még hogy!"

49, 48, 47 méter. Ekkor állt el az eső. Szergejjö boldog volt, de keserédesen búvalbélelt, hisz ekkor volt a legtermékenyebb. Csakhogy a Nap első halovány sugara a melankolikus bamba-réveteg állapot felé sodorta. Gyorsan, amíg lehet:

"Ha én lennék egy paripa,

Hasonlítanék Vadzspajira.

Megnézném, mit tervez,

Musaraf a Pervez.


Ha én lennék egy teve,

Hasonlítanék Blair-re.

Bokrokon átugranék,

IRAkot elkerülném."

Így lépett be a Kávézóba. Feltett szándéka volt a vörös asztal mellett kiönteni magából, hogy a kóbor Vendégek rávethessék magukat irodalmi pályafutása spirális – még véletlenül sem spirituális – vezérfonalára, mely a végeláthatatlan messzeségben a nyelvi közlés diszharmonikus, vagyis a kiegyensúlyozottságtól megfosztott érthetetlen és zavaros tengerében ér véget...


III. rész


Aznap délelőtt egy fiatal férfi támaszkodott szépen berendezett albérleti szobájában a falnak. Kezében úgy fogta a mobiltelefonját, hogy látszott rutinból telefonál, szervezkedik. Bozontos, fekete haja rendezetlen árnyékot vetett mellé a fehér meszelésre.

-Akkor hétkor a metrófeljáróban.

-Rendben – hallatszott a telefon túlvégén, majd kattanás.

"Fel kell még hívnom Csülköt és Kórót is. Ha ők nem jönnek, semmi értelme az egésznek. Berúgni csak velük jó." Ismét előkapta mobilját és keresgélni kezdett a nevek között.

-A, Abonyi, Bagoly – ezt minek tárolom még? -, Béla, Csülök...

-Szia Csülök! Komálnál egy holnap esti mítinget Nagynál?

- Szia! Ez kicsit hirtelen, de lehet róla szó. Mikor találkozunk?

-Hétkor a szokott helyen, majd fel Nagyhoz.

-Oké.

"Akkor már csak a Kórót kell beszerveznem."


IV. rész


A Vásott Kölyök


-Legyen történetünk következő szereplője a Vásott Kölyök: Ő egy kicsit tagbaszakadt, egy kicsit kócos, ő, aki mindenhol ott van. Tudjátok, az aluljáróban, a tereken, a gangokon, mindenhol. A szemerkélő esőben ő is felhajtott gallérral rótta az utakat. Összehúzott szemében sápadtan csillant meg a Nap gyenge fénye. Bérházak tornyosultak felette, még egy másik századból maradtak itt. Talán téglapor is hullana róluk, ha az eső nem folyna végig rajtuk oly kedvesen. Egy üres kólástdobozt rugdosott, mert a sok rosszban az az egyetlen jó. Ahogy elhaladt a zöldséges kirakatpultjai előtt, beleharapott egy almába, s akkor már el is vitte. Ilyen volt, szerette az apró, az adrenalint épphogy kitermelő trükköket. Az életnek szóló cselvetésnek tartotta. Zsebre tett bal öklében egy szál gyufa, jobbjában alma. Egész nap csak kószált a városban, lökdöste a járókelőket. Zaklatás! Zaklatás folyt. Csehül érezte magát így tamáskodva fogadott minden közeledést. Buszra szállt, gondolta a sok ember között magányt talál, de rosszat választott, csak félálomban lévő hajléktalanok mulatták az időt, gondosan ügyelve nevetésükkel meg ne sértsék vékony burkát. A negyedik megállónál szállt le, s az első cseppek eszébe jutatták a tegnap estét. Memória játékot játszottak: ki meddig emlékszik a megivott felesek számára. Nyert, hisz ebben verhetetlen volt. Mindig emlékezett mindenre. Ez baromi jó móka volt és nem utolsó sorban sokat segített. Emlékezett minden egyes helyre, ahol járt, a gangokra, terekre, aluljárókra. Nem is tudom, hogy hívják ezt, de minden benne maradt, amit látott, hallott, megtapasztalt.

Azzal a lendülettel, ahogy leugrott a buszról elindult a következő kis utca felé, majd a sarok után nyugodt bandukolásba kezdett. Somolyogva nézte a felhajtott gallérú, magas férfit, akinek kiélt arcán látszottak gondolatai. Az felé közeledve így szólt:

-Egy talált tálalót találó feltaláló faragott makkot fogott fogai között!

Ezt nem lehetett vigyor nélkül kibírni. Ekkora baromságot! Erre a fáradt szemekben fény csillant:

-Fogadjunk, hogy még egyszer kimondom! – hallatszott, izgalom járja át.

-Mi? – egyszerűen nem jutott jobb az eszébe. Békésen battyog a porló párában, erre egy nyurga alak bukmékernek nézi.

-Fogadjunk, hogy még egyszer kimondom!

-Mit? – még mindig nem tudott mit kezdeni a pasassal, de már derengett valami keleten.

-Amin mosolyogtál az előbb! – dobta meg egy papírtantusszal az ismeretlen.

-Ja: Egy talált tálalót találó feltaláló faragott makkot fogott fogai között!

Jólesett neki a megrökönyödés, mely kiült az arcára, egyfajta Sikoly-ba temette két kezével arcát. Végül, még mindig vigyorogva elfordult és balra átrohant az utcán. Azonnal még jobb kedvre derült, az eső sem tudta volna elmosni már. Nem érdekelte a magány már, sem a másnap. Jöhetett bárki, csak vigyorogni tudott.



V. rész


Este háromnegyed hét körül a feljáróhoz végül is Kóró ért oda elsőnek. Fázósan vonta magán össze a kabátot, várakozó testtartást vett fel. Pár percen belül egyszerre jött Csülök és az örök szervező Kun.

-Sto tájm? Késtünk? – Csülök szlengje és furcsa következtetései ámulatba ejtették környezetét.

-Nem, sziasztok, még csak hat ötvennyolc van.

-Szuper, ezt már szeretem. Csak gondosan, mint egy pontos orvos, vagy pontosan, mint egy gondos orvos? Sose tom.

-Nagy idejön?

-Igen, mert egész nap gürizett.

-Szuper, akkor van még vagy fél óránk, mire ideér.

-Igyunk egy kávét addig.

Kóró már el is indult, s nyomában lépkedett Csülök is. Kun azonban elmélázott, pont, ahogy szokott.

-Hahó! Föld hívja Kunt! Föld hívja Kunt! Bi-bip, bi-bip.

-Ne csesztess már, csak elgondolkodtam.

-Tudom, azért szóltam, gyere már!

A kávé híg volt, a hely büdös, a törzsvendégek pedig szánalmasak. Ezért lett belép-hörp-kilép a dologból. Így is mire visszaértek Nagy elégedett vigyorral fogadta őket:

-Méghogy én kések mindig!

-Perszer te emberizink, csakhogy mi már azóta kávéztunk egyet.

Nagy vigyora mosollyá, majd keskeny csíkká, majd egy mormogássá szelídült:

-Tutmirlejd!

-Hogy egy majdnem idevágó idézettel feleljek: menigéljünk továbbság népies irányba! Úgyis megvártunk volna, elvégre hozzád megyünk.

-Úgyse zárom a lakást, ott is találkozhattunk volna.

VI. rész

K. úr


-Írjuk hát a történetet! Következő szereplője legyen K., a mindent tudó, mindig ottlévő, hajlott korú mindenes. Foglalkozására nézve egy kávéházat vezet, de csak félig-meddig, mert a tulajdonlást más élvezi. Ma reggel is, mint mindig, 10-kor kinyitotta a kis Kávéház ablakainak rácsait, s belépve végigfutatta szemeit a vörös asztalokon és a bársonyfüggönyökön. A vastag drapériák csak az összefutás résein engedtek át fénypászmákat, direkt, de félhomályos megvilágítást adva az ablak melletti asztaloknak. K., mint minden reggel széthúzta a függönyöket, kibámult a nedves utcára, majd felnézett és elgondolkodott:

-Ez is csak egy Nap, pont olyan, mint a többi. Kerek, fényes és közelről biztos, hogy nagyon meleg.

K. nem szerette a változatosságot. Viszont szerette például az olyan törzsvendégeket, akik nem csapongtak ide-oda. Szerette, ha így léptek be: "A Szokásost!". Egy valaki volt, aki bármikor választhatott, ha akart. Ő Ms. Ismiss volt az amerikás, a világi dáma.

"Ő, Ms. Ismiss!" sóhajtotta a Nap kibeszélése után.

Makulátlan fehér ingét ekkorra mélykék kötény takarta, mely örökké jobbra állt attól a fekete műbőr bukszától, mely K. támasza és egyben úgymond keresztje volt.

Első vendége Frankmájer volt. Csakhogy ne ő legyen a rend ellenszere, vagy az ellenrend szere, vagy a rendszer ellen, vagy az ellenrendszer, vagy mi.

K. azonnal elétette a reggeli kávé-fröccs-hamutartó triót, nehogy Frankmájer lázadjon. Nem is lázadt, csupán annyit mondott:

-Kösz’nöm K.!

-Nincsmit, hisz ezért vagyok – szerette magában és vendégeiben is tudatosítani, ő értük van. Kérhetnek bármit, bármikor, csak ha lehet a szokásosat. Ezért is volt bajban az egy-egy betévedő idegennel. Azok furcsamód mindig akartak valamit. Egy doboz cigit, egy kólát, egy kávét, egy doboz gyufát, egy WC-t, egy bármit, teljesen kiszámíthatatlanul. Egykor próbált rendszert felállítani: ballonkabát – fröccs; kalap – kávé; öltöny – gin és így tovább, és így tovább. De ez nem működött. Minden szisztémája körülbelül egy garnitúra vendégen át tartott, majd rá egy órára megdőlt. Aztán az évek során kialakult a megszokott rend. Frankmájer és a már említett triója reggel, majd már csak a fröccs. Aztán ott volt Kovács a maga lézengő stílusával és a tonikjával. Vagy Szergejjö a mindennap jól-meggondolom-kérem-e-de-kérem sörével. Ms. Ismiss a buborékos vizét gondos előkészületek után kapja meg. Ha lehet fél szelet citrommal, lágyan, enyhén hűvösen szervírozva, gondosan ujjlenyomat mentesítve, fehér textilszalvétán, 33°-ot balra elfordítva és! a legbájosabb mosoly kíséretében. Vagy Wolfrum, a kávé-cigi párossal. Mindenkiről tudta, hogy mit szeret, csak Mindenki nem mindig szerette azt, amit kapott.


VII. rész

Az úgyse zárt lakás első pillantásra inkább hasonlított egy kies pusztaságra dzsud idején, mint szállásra. Teljes berendezése egy hűtő, egy kanapé, egy asztal és pár ülőzsámoly volt. Mindenhol szétdobált könyvek, papír fecnik, füzetek és pizzásdobozok hevertek.

-Rendet raktál?

-Á, csak visszavittem az üvegeket!

-Pivo? – hallatszott Kun hangja a hűtő mellől.

-Egen.

-Én is.

-Van valami rövid itthon?

-Persze, kolbász.

-Hülye.

-A kolbász?

-Innivaló.

-Ja! Van jáger meg vöhér-kereszt.

-Ollé! Erről jut eszembe! Tudjátok mi az abszolút paradoxon?

-Mi?

-Suzuki Swift Sport.

-Tényleg, Kun, mi van a balesettel? Mi lett a vége? –szólt a sört átvéve Nagy.

-Baleset? Milyen baleset? – kottyant közbe Csülök

-Ne is mond! Nem elég, hogy fejreálltunk, de a rend fedhetetlen őrei is megjelentek...

-Azt nem úgy szokták?

-De, de hozzánk nem kellettek volna, mivel személyi sérülés nem történt, vagy mi.

-Milyen baleset?

-Lényeg az, hogy...

-Milyen baleset?

-Fejreálltunk a kocsival.

-Mikor?

-Két hete. Szóval, kicsúsztunk az esőben egy kanyarban, s a padka mellett megfogta a sár a kocsi elejét, majd pördült egyet, s megállt a fején. Teljesen egyedül voltunk az úton, de az utólag megállók között volt egy szolgálaton kívüli zsaru, aki hívta az épp szolgáló és védő bajtársait. Ezek kijöttek, s védelem gyanánt megkérdezték minden rendben van-e. Szolgálat gyanánt pedig megvágtak 2 rongyra, anyagi kárt okozó közúti baleset okozása címén.

-De azt mondtad egyedül voltatok!?

-Egen, de elhajtottunk háromszáznegyvenöt fűszálat, elgörgettünk negyvenegy követ, kavicsot és fél köbméter sarat is eltoltunk a helyéről. No meg totálkárossá törtük a kocsinkat.

-Hát ... valahol igaza volt, szerintem a kioltott hangya és egyéb életeket is figyelembe vette. Biztos buddhista volt, s most "bosszút" állt, hogy helyrebillentse a karmádat.

-Buddhista? Miért pont?

-Mert ők hisznek a lélekvándorlásba’.

-–n.

-Jó akkor –ban.

-Te buddhista vagy? -szólt bele Nagy.

-Nem mondhatnám. Inkább ateista, az legalább nehezebb.

-Hupsz egy bigott ateista – röhögött bele Kóró.

-Ennyi erővel akár bigott is lehetnék – mondta Kun.

-Te két istenben hiszel?

-Mi a...?

-Mert úgy-e szigorúan szó szerint nézve akár két istent félő is lehetne valaki, aki bigott. Ám e nyelvközi terrorizmus félreviszi az emberi figyelmet.

-De ezek neked úgy-e nem fájnak?

-Nem, viszonylag spontán jönnek.


VIII. rész

Kovács



A történet Kováccsal folytatódik. Mit is mondjak róla? Csúfnevén Beton, no nem azért, mert szilárd volt és kemény, hanem mert tipikusan az az ember volt, aki mindenkibe és mindenbe belekötött. De ezt csak és kizárólag a háta mögött mondták. Kötekedő volt szarkalábakkal a szemei sarkában, és mindenbe beleszólt lobogtatva hosszú bozontos haját.

Külvárosi panellakása mentes volt a csótányoktól, rágcsálóktól, penésztől, csendtől és a hőszigeteléstől. Lévén azonban, hogy a tizediken lakott, sosem volt része beázásban sem, viszont alsó szomszédját érzékeny fülei folyamatos háborgásra késztették, amit egy partvisnyéllel próbált Kovács tudtára hozni. Ilyenkor Kovács leballagott, becsöngetett, majd visszaballagott.

Reggelei majdhogynem unalmasnak és mindennaposak voltak. Szigorúan hat harminckor kelt, s megnézte a tévében a híreket. Élt-halt értük: egy robbanás, egy robbantás, egy csőtörés, egy baleset, egy kamatemelés, egy bulvár, egy szerződés, egy megállapodás, egy kiutasítás, egy menedékjog, egy elhalálozás, egy olajmező, egy tüntetés, egy sztrájk, egy születés, egy temetés, egy foci, egy kosárlabda, egy úszás, egy miniszter, egy miszter, egy elnök, egy hatalomátvétel, egy bántalmazás, egy jutalmazás, egy kitüntetés, egy döntés, egy kutyaharapás, egy kölcsönös, egy egyoldalú, egy különleges, egy újítás, egy művészeti, egy oktatási, egy jegybanki, egy lokális, egy kontinentális, egy interkontinentális, egy globális, egy univerzális, egy mérvadó, egy kacsa, egy mezőgazdasági, egy ipari, egy bezárás, egy betelepülés, egy közlekedési, egy megnyitás, egy menedékjogi, egy politikai és még egy politikai. Ezt imádta. A televízió számára egy Pandóra-szelence volt.

(-Mole nélkül.)

Minden hírt gondosan megjegyzett, majd elfelejtett. Az volt az elmélete, hogy ennyi borzalmat nem ellensúlyozhat ennyi kétes jóhír. Tehát az egyetlen dolog, amit tehet, hogy megjegyez, majd tüntetően elfelejt mindent. Nyolcra túljutott a feledésen is, meg a három kávéján, s kezdetét vehette a nap. Elindult, hogy busszal a városba jusson. Ez általában minden nap sikerült, így ma is. A kihalt buszon egy-két hajléktalan aludt, vagy bóbiskolt, halkan kacarászva. Az egyetlen esemény egy fiatal rövid, négy megállós útja volt. A srác láthatóan magányt keresett, de nem talált a buszon. Kovács utána bambult, ahogy leugrott a buszról. Szórakozottan figyelte az esőcseppek rajzát felhajtott gallérja mellett, de a busz már tova is zötyögött. Két megálló múlva jelezte leszállási szándékát, majd beugrott a sarki ócskáshoz. Szeretett itt kotorászni. Most épp egy régi csillárt keresett, ami illene tizediken lévő panellakásába. Az ötlet ugyan eleve halálra volt ítélve, de azért alkudni kezdett egy kovácsoltvas gyönyörményre. Ez egy idő után kissé kínossá vált, hiszen az ócskás mereven elzárkózott attól, hogy akár egy fillért is engedjen a portékájából. Kovács elégedetten idegesítette még egy kicsit, majd:

-Úgyse tetszik a színe! – kijelentéssel fordult ki a boltból. Egyenesen a Vörös Asztalhoz címzett kávéház felé vette az irányt, remélve, hogy már ott találja Szergejjöt, a keserédesen búvalbélelt költőt.

K.-nak csupán intett egyet, majd letelepedett a bejárattól balra, s kortyolgatni kezdte italát. Lassú kimért kortyokkal ivott, nehogy lemaradjon bármiről is, ami e kultúrhelyen történik. Eseménytelen negyedóra után Szergejjö hangtalan átsurranása a termen egy poros szárnyú pillangóra emlékeztette. Igaz róla mindig ez jutott eszébe. Szerette ugyan a költőt, meg a verseit is, de arra mindig gondosan ügyelt, nehogy ezt kimutassa. Úgy vélte ezzel járul hozzá a munkásságához. Építő kritika. Meggyőződése volt, hogy Szergejjö akkor írja a legjobb verseket, ha keserédesen búvalbélelt. És ezt mivel lehet elérni? Heccel, kötözködéssel, meg ilyenekkel.

Amikor Szergejjö leült átszólt hozzá.

IX. rész

A társaság magasröptű beszélgetése valahol itt tartott, mikor Nagy lassan kezdett a tompultság felé sodródni. Csülök óvatos intésére Kun mögéosont, s lelket vert belé. Nagy a tarkóját simogatva mérgesen nézett rá:

-Mi van?

-Gondoltam helyrerázlak, még fél kilenc sincs, és Te már tompulsz. Hívd fel inkább az embered!

-Jó ötlet. Adj egy telefont, az enyémet már megint kikapcsolták.

-Nem mondod, hogy megint elfelejtetted befizetni?! – döbbent meg Kun és kérdőn nézett Nagyra.

-De, nem megy nekem ez a precizitás. Majd holnap, ha nem felejtem el.

Erre a társaságból önfeledt kacagás csapott fel, s Csülök elégedetten dobta oda neki a mobilját. Miközben Nagy szolidan félrevonult telefonálni – már amennyire ez megtehető egy kamrával együtt 22 négyzetméteres lakásban – a többiek nekiestek a következő kör sörnek. Fél perc sem telt bele visszajött Nagy és Csülökre nézve így szólt:

-Mehetünk.

Kun és Kóró szeme ugyan összevillant, de meg se mozdultak.

-Mikor jöttök?

-Mázlim vagyon, itt…

-Muszlim vagyon.

-Hülye vagy Csülök. Itt találkozunk négy sarokkal lejjebb. Mennyit hozzak?

-Szerintem kettő elég.

-Oké – szólt vissza az ajtóból Nagy, s már dübörögtek is lefelé a sötét lépcsőházban.

X. rész

Frankmájer


Írjuk tovább. Itt lép színre az egyszerű életű, kisnyugdíjas poéta, aki valaha, valahonnan idevetődött, s ha már itt volt, nem távozott többé. Lázító verselése katonás műveltségről árulkodott. Oda volt mindenért, aminek köze volt Hellászhoz. Így Frankmájer hatalmas, ámde pontatlan tudását lázító sorainak okító jelleggel való felruházására használta. Verseit minden lap lehozta legalább egyszer. Viszont soha többé.

Aznap reggel is gondosan zárta be az ajtót, nehogy bárki is bejusson szerény, kisnyugdíjból fenntartott lakásába. A kihalt gangon a gravitáció hívószavának engedelmeskedve, csak az esőcseppek hullottak. A kisöreg lassú rogyadozó léptekkel elindult mindennapos, félórás sétájára, melynek vége a Vörös Asztalhoz címzett kávéház volt. Leérve belenézett a postaládába, majd a kapun kiberregtetve magát, fejébe nyomta kalapját és feddőn tekintett a sápadt reggeli Nap-pamacsra.

-Ehj, ehj! – mormolta, majd feddőn nézett egy Kölyökre is, aki épp egy üres kólásdobozt rugdosott a Zöldséges felé menet. És feddőn nézett a Zöldségesre is, amiért az nem vette észre, hogy a Kölyök elcsent egy almát. Végül majdnem átesett egy csatornafedőn, mely valamikor két éve hirtelen billegőssé vált.

Ennyi kalandot már kezdet nehezen viselni, hát felgyorsította lépteit. Kisnyugdíjas élete a monotonitáson alapult, lázító verselése viszont a lüktetésen. Anno a görög cipriótákhoz írt rövid verse biztos nagy port kavart volna, ha a történelmi párhuzamok kissé megalapozottabbak:


"Itt a török! Lázadj görög!

Kis hazádon végig görög.

Én is, mint te búsan török!

Lázadj görög! Itt a török!


Itt a török! Lázadj görög!

Felhő gyűlik hazád fölött,

Mohács után Ciprus nyögött,

Lázadj görög! Itt a török!


Őt sosem zavarta ez a majd öt évszázad. Sosem zavarta Oszmán, minden oszmánok atyja. Sosem zavarta Kemál, minden törökök atyja,

(-Alma-Atatürk, erre köss csomót!)

sosem zavarta semmi, ami kívül esett az érdeklődési körén. Lázítani akart. Ennyi.

Lassú bandukolása közben hirtelen meglátta a leszegett fejű örök kötözködőt, Kovácsot, de a kalandokkal teli reggel azonban messze sodorta az emberi kapcsolatoktól. Így befordult a sarkon és sietősre váltotta lépéseit.

Sietős léptek. Valahogy mókásan nézett ki. Biztos Ti is el tudjátok képzelni: a folyamatos és magas véralkoholszint örökös imbolygást kölcsönzött járásának. Rövid mentéje esőcseppektől volt tarkított, keskenykarimás kalapja pedig mélyen hátratolva ült feje búbján. Gyanakvó, hogy ne mondjam feddő pillantása folyamatosan ide-oda cikázott és mindent észrevett. Az esze azonban ritkán tárolta ezeket az információkat, bármi volt is a dolog, amit rávett volna. Nem rendelkezett az összpontosítás áldásával, s ez kihatott egész lényére. Meglátszott öltözködésén, beszédstílusán, viselkedésén. Csak, hogy el tudjátok helyezni magatokban: Felemás, lehasznált zokni, kopott cipő, pecsétes nadrág, félig betűrt-félig kilógó csíkos ing, rajta foltos mente, cikázó szem és a kalap. Így nézett ki, ha a Nap verőfényben úsztatta a Földet, így nézett ki, ha esett az eső. Akkor is így láthatták, ha hó viharzott, és akkor is, ha metsző jeges szél fújt. Bárhová is ment mindig várta valahol egy meleg hely, ahol felmelegedhetett, vagy egy hűvös sarok, ahol lehűlhetett. Ez igazából azért volt így, mert összesen két helyre járt: otthonról a Kávéházba és a Vörös Asztaltól haza, a kisnyugdíjból fenntartott lakásába.

Végül csak megérkezett a Kávéházba és leült az asztalához. K. azonnal elétette a reggeli kávé-fröccs-hamutartó triót, nehogy Frankmájer lázadjon. Nem is lázadt, csupán annyit mondott:

-Kösz’nöm K.!

XI. rész

A nappal már az utolsókat rúgta, a sötétség azonban ügyesen félreállva egyre inkább teret hódított magának.

-Mióta ismered az embered?

-A kezdetektől fogva, majd hat éve.

-És megbízható?

-Minden szempontból. Kölcsönösen kellünk egymásnak. Nekem van pénzem, neki meg van minősége.

Erre Csülök már nem felelt. Egy dalt dúdolt magában, egy Huckleberry nevezetű zenekartól, melyet szinte senki nem ismert rajta kívül, ő viszont fanatikusan rajongott érte:

"Ez a törött pohár én vagyok.

A behergelt tömeg én vagyok.

Ez a kinőtt nadrág én vagyok.

A razzia a bárban én vagyok.

Ez a középkori könnycsepp én vagyok.

…"


És így tovább, és így tovább.

Mire odaértek, Csülök épp végzett a dudorászással és máris várakozó testtartást vettek föl. Csendes kilenc perc következett. Az utcai lámpák sárga fénye inkább félhomályt, mint világosságot teremtettek. Hirtelen egy sötét alak fordult be a sarkon és kezet fogott mindkettőjükkel:

-Sétáljunk! – buzdította őket egy kis mozgásra. Ezalatt Nagy egy kis kotorászás után észrevétlenül átadott neki két papírdarabot, mely a kínaiaknak köszönhetően mágikus jelentőséggel bírt a civilizáltnak nevezett emberek között. A következő sarkot már kézfogással köszöntötték, s pár semmitmondó szó után a két fiatal elindult visszafelé.

-Minden rendben?

-Mhm.

Kóró és Kun vidám beszélgetése a lépcsőház csendjét alaposan kikezdte, s elégedett vigyor ült ki arcukra meglátva a belépő emberkéket.

-Oké?

-Persze.

XII. rész

Ms. Ismiss


-Beszéljünk Ms. Ismiss-ről, a világi amerikás dámáról. Élete kis magyar ingoványunk peremén kezdődött, a Nagy ÍGÉRETEK Földjén folytatódott, s úgy néz ki újra itt ér véget. Egymunkás szerzőként robbant és hunyt ki. A népmese világából merített és dolgozott át. Meséjének főszereplője a Csillagszemű Juhász, s két testvére Napszemű Veg és Holdszemü Reg volt. A cselekmény a magyar mesevilágból jól ismert lehet: a három testvér, Juhász, Veg és Reg szegény özvegyember egyetlen három szem gyerekeként kezdte életét. Ám a továbbiakban hadd idézzem Szergejjö szürrealista tartamszolgáltatását:


Éhkopp bödön, gömböcbanya,

Heted7 eldugott tanya.

7fejű, 7mérföldes aranyalma,

És a tűzvető Sárkány hatalma.


Rőtszőrű táltos, lompos,

Rókaszőr, Lúdtilos, fokos.

Nyirettyű, vonyiga és tasziga

Kurta farkú Mare Operentia.


Egyik síró, másik nem szem,

Dánom-dínom, iszom-eszem.

Vérmes, nedves, kedves medve

Szerelemben elepedve.


Világszép és förtelmes,

Hatalmas és dörgedelmes

Terülj-terülj, illanón,

Mindenhol felbukkanón.


Hüvelyk, babszem, égig érő

Hamuban sült, rejtve égő.

Igazságos, rút és gonosz,

Fejről fejre járó kronosz.

Méltó jutalom, méltó büntetés,

Igazaknak járó kitüntettetés.

Szűr, reál is és valós

Nem csak gyerekeknek való.


Azt azért fontos tudni, hogy Szergejjö ezt úgy tudta előadni – lassan kezdve, versszakonként egy levegővel, majd a végén már tébolyodottan hadarva –, hogy mindenkit magával rántott a vers lendülete, lüktetése.

(-Hallgassátok meg ennek ismeretében is!)

Ugyan Ms. Ismiss ezt nem vette túl jó néven, de hát mit törődik az ember egy amerikás világi dámával. Legalábbis Szergejjö ezt így gondolta. Tegyük hozzá, hogy K. úr ezt méltatlannak találta egy irodalmárhoz, de ő határozottan elfogult volt Ms. Ismiss-szel kapcsolatban.

A világi dáma reggele elröppent a szokásos procedúrákkal, melyeket épphogy nem kínnal élt meg. Bosszankodva a szemerkélő esőn, úgy döntött ma a Kávéházban kezdi napját. Szeretett odajárni, mert őt is szerette ott Mindenki. Így taxiba vágta magát és percek múlva már a tett helyén is volt. Ahogy belépett K. megenyhült pillantása megállapodott rajta:

-Mit parancsol, Kedves?

-Öőö, legyen egy víz, nem inkább valami lónyál – bájolgott – tudjamitKlegyenaszokásos – hadarta el a másodperc tört része alatt.



XIII. rész


A Kávéház …



… a Vörös Asztalhoz, mely a kóbor Vendégeket csalta a város minden pontjáról, minden nap mágnesként vonzotta Szergejjöt is. Belépve, mélyet szippantott a füstös, dohos, borban, sörben, kávéban pácolódott helységbe. Jöttére, mint mindig most is csak a bejárat melletti törzsvendég emelte fel fátyolos szemét:

-N’pot Sz’gejjö! – mondta; szeménél már csak hangja volt fátyolosabb. A kiharapott hangok mindig enyhe zavart keltettek beszélgetőpartnereiben, de Szergejjö rutinból vette az akadályt:

-Szebb jó napot, Frankmájer! Hogy van mindig?

-Öö’?

-Ezt hogy érti?

Frankmájer nem válaszolt, de Szergejjöt már amúgy sem nagyon érdekelte. "Az ő versein nem üt át az élete!" – villant át az agyán jobbról-balra, amúgy bennemaradósan, érzékeltetve Szergejjövel, hogy minden állandó. Poros szárnyú pillangó módjára reppent át termen. Balra, az ablak alatt ült Kovács. Őt nem szerette, ezért hirtelen észrevett valamit a túl végen. Ez egy vörös asztal volt, ami úgy-e nem meglepő e helyen, ahol egészen pontosan tizenkét ilyen asztalka állt.

-Szergej –jelentette ki a pultos, K.

Egy óvatos biccentés jobbra, jelezve a "Szokásost!" K. úr felé. "Hova üljek? Ahova mindig, vagy szabotáljak és máshova?" Hát persze, hogy. Mire eldöntötte, már az asztalon várta a szokásos. Úgy, ahogy kell: kívül a pohár, belül a folyadék.

Mire leült, K. már mással perlekedett.

(-Ez jó! Megint tetszik! Kafka "összes": K., a kastély átváltozó ura. Vagy csehovistáknak: A revizor orr-takaró köpönyege. Na jó, ez már baromság, Hagyjuk.)

Szergejjö lehuppant a székre, s leeresztette orrát, amolyan bánatosan-gondolkodón. Ezt használta ki Nemszeretem Kovács, s így:

-Bánat? Bú? Vagy hevenyészett enyészet? Esetleg mélyre nyúló gond-tenyészet?

-Kooovááács! –fenyegette meg dallamot víve kijelentésébe Szergejjö – Hagyjál most.

-Akkor… - de csak eddig jutott, mert Frankmájer a sarokban rákezdte, az Amikor én a fellegekben jártam… című örök slágert:

-Hogy asszongya: Amikor én a fellegekben jártam / Mindig babám terád vártam…

K. a ferdeszemes ejnye-nézésével közeledett a hajlott modorú költőhöz.

-Ez egy KÁVÉHÁZ, nem egy dalárda, kedves költőm!

-Skandallum! – viharzott Frankmájer – Das ist ein… Zén kőlteszem ’ényege azunferzum láthatlan és érthetlen falójának szafakba ’ntött, ’zaz ferb’lis tükröződése.

-? – kérdezte K. szemöldöke.

Szergejjö segített:

-Tiltakozik, mert költészetében lehazudja a csillagokat is.

Mintha odamondott célzást tett volna Frankmájer költészetére.

-A verselés, mint olyan a valóság illuzórikus elemekkel való verbális ábrázolása – fonta bele magát Kovács az események fonalába. Szergejjö lesújtó pillantással fordult hátra, de elvétette, és a bársonyfüggönyöket alázta porba mérges-gyilkos tekintetével. "Mintegy mentendő saját reménytelen helyzetem, tovafordulok a… Nini, Ms. Ismiss!"

Szerencséjére a belépő asszony-pajtás mindannyiuk kedvenc beszélgetőpartnere volt. Mindenkihez mindig volt néhány szava, függetlenül attól, hogy Mindenki épp vágyott-e rá, avagy sem sem.

K. azonnal éreztette, hogy ő bármivel képes szolgálni Ms. Ismiss-nek, főleg, ha a szokásosat kéri. Ő volt az egyetlen, akitől K. nem vette volna zokon a változatosságot.

-Mit parancsol, Kedves?

-Öőö, legyen egy víz, nem inkább valami lónyál – bájolgott – tudjamitKlegyenaszokásos – hadarta el a másodperc tört része alatt.

-N’pot, ’dves!

-Ó, Frankmájer! Hogy van mindig?

-E zócska kricsmi.

-Megint énekelt Frankmájer?

-Pe’sze, hisz a küsz is fonít.

-Ideszakadt, gringóknak ruszkákkal példálózó fritzivadék! –kelt ki Szergejjö a székéből és magából.

Kovács ekkor próbált enyhíteni, de próbálkozása gyenge volt, mint csaláncsípésnek a nyál:

-Mrs. Miss…

-Hajadon vagyok!

-Pardon, akkor tegeződjünk, Mrs. Miss…

-Nem, nem. Ms. Ismiss.

-Ja – szólt Kovács, majd, mint aki elmondta, amit akart, K. úrhoz fordult – még egyet kérek K.!

Szergejjöben ekkor megpattant valami, mérgesen – nem vidáman, nem keserédesen – zöttyent le a székébe, hörpölte magába a Szokásost, fordult magába, vetett bántó pillantásokat szerteszét, és csendben fuldoklott.





-Elegem van Kovácsból, Frankmájerből, elegem Ms. Ismiss bájolgásából és elegem van Mindenkiből –mormogta amúgy csakidemagamnak-magamelé, de Kovács meghallotta, miközben balról-jobbra haladt Szergejjö hangkörének rádiuszán.

-Eleged csak akkor lehet, ha tevékenységed látható mennyisége arányosan növekszik a Föld önnön forgása által fémjelzett időskála telítődöttségével…

-Figyelj ide Te! – ragadta meg a levegővétel adta pillanatnyi szünet első szekundumát Szergejjö – Miért nem mondod egyszerűen? Ezzel akarod nem létező intelligenciádat fényesre suvickolni? Számodra találták ki a felnőttképzés rendszerét. Használd ki!

-Mi bajod a fennálló oktatási rendszerrel? – tapintott ügyesen a lényegre Kovács.

-Miért lenne bajom? Kérdezd csak meg, ööö, Wolfrumot! – örült meg a tu-fa irodalom jeles képviselőjének, aki ekkor lebbent a kávéház füstös porondjára – Wolfrum! Úgy-e, hogy kifejezett híve vagyok az oktatásnak?

-Üdv néktek halandók! Persze, hogy persze. A múltkor is órákat beszélgettünk a témáról. Én személy szerint nem mindenben értek vele egyet, de ez talán az elérhető legjobb rendszer, hát nem szapulni, hanem építeni! Építeni! Építeni! Mert vannak kritikák és vannak kritikák. Míg az előbbi rombol, az utóbbi épít...

-De...

-...tehát akkor szólj rosszat bármiről, ha ismered a témát! Te, emberizink! Mond azt, hogy több tanárt kevesebb pénzért, vagy kevesebb tanárt több pénzért! Vagy ne használjuk az iskolaépületeket, mert akkor nem rongálódnak! Vagy bármit csak el lehessen gondolkodni rajta!

Ahogy ezt mondta, teljes ötvenhét kilójával és százhatvan centijével a többiek fölé magasodva, olyan volt, mint egy nagyon, de nagyon mérges Piroska, aki okító célzattal magyarázza a Farkasnak, hogy ne egyen nagymamát, mert árt az egészségének. Mármint a nagymama egészségének. A két farkas – Kovács és Frankmájer – megszeppenve, de teli hassal tekintett a buzgó tu-fa szerzőre:

-?

-Tudás alapú társadalmat kell létrehoznunk! Nincs vita – süvöltette Wolfrum.

-Rendben ezt már tudjuk ... erre akarsz építeni?

Ezen Wolfrum fenn, a szava meg elakadt.

-Új témám van – terelte a témát másra a hirtelen természetű – egy halhatatlansággal megvert társadalomról szól. Figyeljetek! A túlnépesedést meggátolandó a születés szabályozását vezetik be, mintegy letiltva azt. De ha ez nem elég, lássatok csodát: e világ mikor még nem rendelkezett a halhatatlanság áldásával, rendelkezett vallásokkal; csakúgy, mint a Földön volt egy, ami a túlvilági jólétet hirdette, volt, ami a reinkarnációban és a harmadik pedig az ábrázolhatatlanban hitt. A halandóság kútba esésével értelmét veszti e három hit tanítása, mert nincs értelme a túlvilágnak, újjászületni pedig hogyan lehetne, s végül miért ne ábrázoljunk valamit, ami nem létezik? Mintegy áldásként – nyuszifülezett ujjaival Wolfrum – az emberek 86 éves korukig öregednek, majd a halhatatlanságba süppednek.

-Hehe, és a hallhatatlanságba.

-A természetes szelekció a civilizáció mesterséges betegségeire szorítkozik, úgymint a háborúk, balesetek és egyebek. A történet váza mellett fut az az apró mellékszál, mely rávilágít e társadalom visszáságaira, azaz mi lesz a szülészekkel, mennyi időre torzul a hitelfelvétel maximális határideje és egyebek.

-Te ezt akarod megírni? – ámult Szergejjö.

-És mi a cselekmény? – zökkent egyet Kovács.

-A ... cselekmény? Hát kereshetek két főhőst, akik egy elhagyott űrhajón...

-Vétó! A tu-fa regények 87,5234 százaléka így.

-Akkor a galaxisközi birodalom és egy közhasznú társaság...

-Talán Galaktikus Birodalom. Valahonnan rémlik.

Ekkor lépett oda Ms. Ismiss és mosolya beterítette a társaságot.

-Wolfrum!

-Igen, kedves?

-Tudta, hogy Szergejjönek új verse van? Tegnap felolvasta nekem.

-Én??

-Igen, az a madaras. Elmondja?

-Persze. Ugyan még nincs kész, de érzékeltetem, érzékeltetni fogom benne állatias világunkat, egyben egy utópisztikus ferde történelem is felbukkan, finom szálakkal kötődve ismert históriánkhoz. Figyeljetek!:


"Egyszer egy szép nyári napon,

Mikor a vándorok még itt,

A maradók meg szabadon,

Felreppent egy sokadalom.


Itt Szergejjö gondolatban szárnyalt, mint a madarak, tettleg pedig széttárta karját…


Egyesek V-alakban,

Mások ezzel nem törődve,

Egyenes sorokban

Felreppenő sokadalom.


Óvatos, színészies körültekintés…


Hogy mi történt? Elmesélem.

Hallgassátok kis regényem:

Uralomra tört egy kétfejű sas,

Itt reményt hozott, ott vigaszt.

Birokra kelt vele a medve

Gigászi küzdelembe’.

Majd jött az oroszlán,

Porba hulló múló foszlány.

Jöttek griffek, turulok, kakasok

Egytől egyig vitéz, deli pasasok.

Nem bírtak a hatalmas sassal,

Térdre kényszerültek, mély hódolattal.


A messzi távolban élt egy apró hüllő,

Szemek elől bújva, mint a legendás sellő.

Háborítatlan magányában,

A medve jótékony árnyékában

Sárkánnyá cseperedett,

Majd szélvészként felkerekedett.

Útjából mindent elsöpört,

Itt békét hozott, ott gyötört.

Végül meglátta a madarak királyát,

Már rég hallotta rengeteg viszályát…"


-Itt tartok – szólt mély átéléssel Szergejjö.

-Neked van befejezett versed? Ebből is mintha pont a végkifejlet hiányozna.

-Egy van, pont most fejeztem be idefelé jövet – mondta, s hirtelen felindulásból előadta a Ha én lennék… kezdetű versét. Tudjátok azt, melyet keserédes gyermeteg felnőttekhez írt a minap és az lett a címe, hogy Állati.

-Nekem a tevés rész tetszik a legjobban. Frappáns, kétértelmű és mélyenszántó. Elgondolkodtató,


XIV. rész

Nagy tétlen punnyadásba vágta magát az egyik zsámolynak dőlve, Csülök viszont előadásba kezdett:

-Képzeljétek – mormolta átesve egy pizzásdobozon – rájöttem melyik a legveszélyeztetettebb állatfaj.

-A tengeritehén.

-Nem, az ökörszem.

A többiek értetlen tekintetén jót mulatva, kisebb hatásszünet után folytatta:

-Nem elég, hogy a természetes és a mesterséges ellenei ritkítják, de ez az az állat, amelyik veszélyeztetve van a BSE és a madárinfluenza átka által is.

-Jaj!

Erre már Nagy is aktiválta magát, s a sarokba vonulva elmélyült szöszmötölésbe kezdett.

-Ó jaj! Te nem mindig vagy rendben – vetette oda Nagy – játszunk inkább valamit!

-Mit akarsz?

-Játszani.

-Jó, de mit?

-Írjunk egy történetet...

Már bőven elmúlt kilenc óra, odakint teljesen sötét volt…




Prológus

Valahol itt ér véget a történet, mikor Kun a transzcendens tudat metakommunikatív vizualizációja révén hanyatt vágta magát és tátott szájjal a plafonra meredt, arcára ült agyának minden cselekvést mellőző, tompa fásultsága.



Kritika

Balogh Endre
2007. 09. 22. 20:34

Kedves Ákos,
ez nagyon hosszú. Arra kérnénk, hogy valami rövidebbet mutass nekünk, és megnézzük.
A megértésedet nagyon köszönöm!
Balogh Endre



Kommentek:
Írjunk egy történetet...
nyomtatásnyomtatható változat
cikk ajánlásakötelező ajánlása
szólj hozzászólj hozzá!
Megosztásmegosztás  Megosztás
írok a szerzőnekírok a szerzőnek

feltöltés ideje: 2007. 07. 12. 10:27
keletkezés ideje: 2006. 01. 01.

_

Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05