prae.hu

 

Braum Özséb
Ördögöt festettem a házunk kék falára

1024x768 Normal 0 21 false false false

Vettem egy laptopot. Egy minit. Családom nem értette, miért, amikor amúgy sincsen pénzünk. Habár jutányos vétel volt.

- Nem tud semmit – fitymálta le Máté fiam - Ebbe még sok mindent kell beszereltetned. Így már nem olcsó.

Feleségem, Tilda veszekedni kezdett, mikor kiderült.

- Nekem nem engedted megvenni a retikült!

Igaza volt. Már akkor a laptopra gyűjtöttem. Tudtam, hogy rajtam kívül senki nem fog örülni neki. De nekem nagyon kellett!

 

Ötvenhat éves vagyok. Szinte világ életemben spedícióval foglalkoztam. Benne ragadtam. Pedig véletlenül lettem speditőr. Eleinte adatrögzítő voltam. Majd ügyfélszolgálatos és ez után lettem fuvarszervező. Estin elvégeztem a Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Főiskolát.

Sodródtam az árral. A páromat a főiskolán ismertem meg. Két gyermekünk született Dorina és Máté. Utánuk már nem mertem "ugrálni".

 

Azért vettem a notebookot, mert írni szeretnék. Mindig ez érdekelt. Ezt még a nejem sem tudja. Régen tudta, de azóta elfelejtette. Már nem is érdekli. A lányom és a fiam viszik a pálmát. A lányom manöken. Többet van külföldön, mint itthon. A fiam fejlesztőprogramozó. Ő még nálunk lakik. Talán egy lány egyszer ki tudja rángatni az otthonunkból. A nejem óvodapedagógus. Mióta megszülettek ikergyermekeink, huszonnégy órán keresztül anya. Minden értelemben. Én nem lettem apatigris. Képtelen voltam száz százalékosan feladni magam, mint Tilda (utaskísérő volt a Malévnál, a gyes ideje alatt végezte el az óvodapedegógusi szakot).

 

Pernye ül rajtam. Alatta, még néha éjjel, mikor nem jön álom a szememre, érzem, pislákol a parázs.

 

Munka után izgatottan loholok egy, a munkahelyem melletti teázóba. A galérián találok magamnak egy csendes sarokasztalt.

Régen nem tapasztalt érzés pezsegtet. De nem merem teljesen átadni magam neki. Elszoktam tőle. Kinyitom a laptopot és beleszürcsölök a gyümölcsteába. "Miről írjak?" Mikor beléptem, volt egy kósza ötletem. Elröppent. Hiába, utoljára huszonöt évesen fogalmaztam. Novellát.

- Szevasz, vater! Mit keresel te itt?!

Zavartan összecsapom notebookomat.

- Szia, fiam! – Egy kisebb társasággal van, a galéria túlsó végében ülnek le – Csak beültem teázni.

- Mondtam, hogy gagyi a géped, nem alkalmas wifizésre. Akkor mit csinálsz itt?

- Csak egy kis munka. Gondoltam ezen folytatom.

- Na, megyek. Este későn jövök. Csao, vater!

Szürcsölöm a teát. Újra kinyitom a laptopot, de tudom, itt már nem fogok tudni írni. Piszmogok. Találomra programokat nyitok meg. Nem mintha érdekelne, de ha már azt mondtam Máténak, dolgozom, akkor úgy is teszek.

Lassan telik az idő. A torkomban érzem a frusztrációt.

"Na, még öt percet piszmogok, aztán megyek."

Sóhaj szakad ki belőlem, mikor kilépek az utcára. "Akkor is írni fogok!", határozom el magam.

Felszállok a hármas metróra és a Deák téren szállok le. "A Gödör lesz nekem megfelelő hely!" Szerencsére van szabad pad, viszonylag kevés fiatal van a parkban. Meleg tavasz van. Még jól is esik: "Hm, szabadban, szabadon írni!"

 

Vidám, tavaszi virágmintás ruhát viselő hölgyön akad meg a tekintetem. Felszabadultan, hátra vetett fejjel nevet. Melírozott, rövid haja frissen mosott. Magas, szőke, szemüveges a partnere. Bölcsészhallgatónak gondolom. Az a baj, hogy nem tudom levenni a szemem a nőről. A mesterséges tó partján sétálnak kézen fogva, meghitten beszélgetnek.

Valami kellemesen vicceset mondhat a férfi a nőnek, mert hangosan felkacag és a nyakába ugrik. Csókolóznak. Mikor kibontakozik a férfi öleléséből, véletlenül szembe néz velem. Nem kapom el a tekintetem. Mereven mosolygok. Ő nem. Kiszökik a vér az arcából és a szájához kapja a kezét. Szerintem én is így reagáltam volna a feleségem helyében.

Közönyösen nézem, ahogy gyötrődik.

A szemüveges férfi is engem néz. Tilda valamit mond neki idegesen. Biztosan azt, hogy én ki vagyok. Erre elborul a fiú tekintete és egyik lábáról a másikra áll.

Valahogy nem tudok ideges, döbbent, vagy csalódott lenni. Sötét üresség van bennem. Szerintem képtelen vagyok "érzelmileg felfogni" a helyzetet.

Valahol azt hallottam, hogy ez az állapot a hirtelen felindulás után a második legrosszabb. Ilyen esetben később csapódik le az emberben a rossz élmény. Viszont akkor pokolgépként robban.

Én még távol állok a pokolgéptől. Jelenleg csak ülök ölemben vadonatúj laptopommal és a feleségemet és szeretőjét nézem.

- Megmagyarázom – mondja, mikor partnerét a tónál hagyva izgatottan megáll mellettem.

"Sablonos", gondolom, megszólalni nincsen kedvem, "Nem gondoltam volna, hogy ilyen esetben tényleg közhelyes szavak törnek ki in flagranti az emberből. Mint a futószalagon gyártott, romantikus amerikai filmekben. Csak ez most nem romantikus. Nem amerikai. És nem is film."

- Mondj valamit. … István. … Ne nézz így rám.

"További közhelyek. De legalább nem felindult, felkiáltójeles, hanem ijedt, bocsánatkérő." Végignézek Tildán. "Nem, nem mondhatom szánalmasnak. A helyzetnek megfelelő. Akkor viszont a helyzet közhelyes. Ezért mond Tilda kliséket. Én vajon mit mondanék a helyében?"

- István, kérlek… - ekkor hozzá lép a bölcsész.

- Bocsánat… Üdvözlöm… Akkor én megyek…

- Rendben. Majd felhív… - elharapja a szó végét – Szia… - mondja sután Tilda.

- Mióta tart?

- Egy éve… István, ő csak… ő csak…

- Találkoztam Mátéval. Azt üzeni, este későn jön haza.

- Igen? Hol?

- A munkahelyemnél, abban a teázóban.

- István…

- Lefeküdtetek? – "Tessék, most meg én közhelyeskedek. De azt hiszem, minden férfi ezt kérdezné."

- István…

- Hányszor? – "Ez is férfi kérdés. A mennyiség a fontos."

- Néhányszor.

- Ühüm. … Jó vele?

- István…

- Értem.

- Te tehetsz róla! Ezernyi figyelmeztető jelet küldtem feléd! Se házassági évfordulót, se Valentin napot nem ismersz! Hányszor kértelek, hogy menjünk el kettesben valahová! Soha nem figyeltél rám! Soha!

"Úgy nekem esett, mintha ő ért volna tetten és nem fordítva. Ebből elég."

Összecsattantom a laptopot és felpattanok.

Hátrahőköl, ijedten néz.

- Na, gyere – nyújtom a kezem – Gyere már. Menjünk. Haza.

Értetlenül néz rám. Nem szólok többet. A tenyerem továbbra is felé nyújtva tartom.

Lassan oldódik feszültsége. Félénken kezét kezembe helyezi.

Elindulunk.

Nem beszélünk. Nem hiányzik a szó. Közönyöm szétmorzsolódik. De nem lép helyébe düh. Megtisztulás marad utána. "Tabula rasa vagyok."

Fogalmam sincs, hogyan lesz tovább. Csak azt tudom, hogy a kezét fogom és együtt megyünk haza. Azután meglátjuk.

 

A "CTRL+P"-vel kinyomtatom otthon a szöveget. "Már csak a novella elejét és közepét kell kitalálnom. Szerintem nem lesz rossz."

- Tilda! Tildaa, hol vagy? – kiáltok feleségemnek.

- A konyhában!

- Ráérsz egy kicsit?

- Sütök. Mindjárt, berakom a tepsit. Miért?

- Mutatni szeretnék valamit?

- Jaj, képzelem mit…

- Na-a, semmi rosszat. Írtam valamit.

- Kell ez nekem? – de azért kézbe veszi.

- Olvasd el, kérlek. Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. Még nincs kész, ez csak részlet… Várjál, kimegyek.

Öt perc múlva lépek vissza.

- Milyen? – nézek rá türelmetlenül.

Nem szól. Kezdek megijedni.

- Ennyire rossz?! Mondtam, hogy nem teljes. Ez még csak a vége…

Az a baj, hogy már sejtem. Ismerem őt. Meg aztán valahogy megbizserget egy érzés.

Igen, biztosan tudom! "De fura!"

Dühöngeni kezd. Az arcomba vágja írásomat és szapul.

- Neked üldözési mániád van! Sohse voltál normális! Ez már sok! Hogy képzeled!… Hogy képzeled!... Direkt megváltoztattam a jelszavam!... Más nő eddig sem bírta volna veled!... Honnan tudtad meg! Mi!? Leskelődsz utánam!?... Jelszófeltörő programmal! Mi! Mondjad már! Mondd már!... Honnan az iwiw-es jelszóm! Beszélj! Az istenit! Ne állj úgy, mint egy faszent!

"Közönyösen nézem, ahogy gyötrődik. (…) Valahogy nem tudok ideges, döbbent, vagy csalódott lenni. Sötét üresség van bennem."





Kritika

Sopotnik Zoltán
2010. 02. 25. 11:21

Elhangzik a szövegben, hogy sablonos, és én is csak azt tudom mondani. Először, az elején szimpla önéletrajznak gondoltam, később átváltott bennem valami és szurkolni kezdtem érte. Annyira erős, volt a drukk, hogy na, történjen már meg a nagy fordulat, vagy a kicsi, de látsszon nagynak, hogy alig kaptam levegőt.

A novella közepétől meg volt az esély arra, hogy valami, vagy valaki felforgatja a világot, de nem. A nem az egyszerű szörnyű szó, bizonyos értelemben.

Kedves író, máskor ne hagyjon majdnem megfulladni!




Kommentek:
Ördögöt festettem a házunk kék falára
nyomtatásnyomtatható változat
cikk ajánlásakötelező ajánlása
szólj hozzászólj hozzá!
Megosztásmegosztás  Megosztás
írok a szerzőnekírok a szerzőnek

feltöltés ideje: 2010. 02. 17. 13:09
keletkezés ideje: 2010. 02. 17.

_

Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05