prae.hu

 

Nagypál István
Boldog borongós nap

Szabó Magda és Tóth Endre emlékére

Most mit siratsz? Emerencet nem sirathatod,
a halott mindig győztes. Csak az élők veszítenek.
Szabó Magda



Sejtelmem sem volt, mit kéne tennem, csak éreztem a szívem dobogását és lépkedtem a hitehagyott épületben. A falak összeszűkültek, villództak a szememben. Korhadt faajtók. Ablakok, melyekről lepergett a festék, alatta penészgomba uralkodott.
Megálltam egy feketére mázolt ajtó előtt. Átléptem rajta, és különös dolgot láttam: az ágyban egy öreg férfi fetrengett. Nem adott hangokat. Észre sem vett. Homloka vörös, teste "s" alakot vett fel. Kígyózó mozdulatai a hernyó perisztaltikájához hasonlítottak. Öltözéke hiányos volt. Mindössze egy fehér, hasánál sárga foltos inget viselt. Alul semmit.
A kórterem falai halványzöldek. Két öreg vaságy még a rendszerváltozás előttről maradt meg. Az ágybetét fedőszövetét moly rágta. A betét szivacsos része elsárgult. Az ágyszivacs teljesen nedves.
A szobában állva úgy éreztem, valamit tennem kell. Leültem a másik ágyra, és szembefordultam a fetrengővel. Lógattam a lábamat, mint egy kollégista diáklány. Egy rövid, érdes anyagú szoknya, színe vörös volt rajtam. Fehéren csillogó úttörő ing, és egy elmaradhatatlan nyakkendő. "Nagyon szeretem a nyakkendőket. Az igazi kedvencem a BKV-és, kékszínű." – mondtam, miközben mutogattam a kezemmel a ruhámat. Lábszáramat hosszú, csíkos zokni fedte el, persze nem mintha el kellett volna takarnom. Mert hát nem visszeres a lábam, bár kicsit szőrös. Nincs időm, szinte semmire sincs időm. Meg hát hogy néznék ki itt a pszichiátrián? "No de, kérem?" – mondaná a doktorúr asszisztense.
Miközben lábamat lógattam, felfigyeltem a halk csöpögésre. Közelről jött, de nem tudtam beazonosítani, tovább figyeltem. Az ágy alá néztem és láttam, ahogy a velem szemben lévő lábakról csöpög a sárga folyadék. Mindkét lábfejen elpattantak az erek. Az öreg férfi felkelt ágyából, és engem nézhetett – felnézni nem mertem. A láblógatást is abbahagytam. Lábai nem mozdultak. Csend lett, aztán ismételten hallottam valamit: ez most egészen más volt. Az öreg lábak már nem az előttem lévő ágyon himbálóztak. Már mellettem ülhetett. Kellemetlen volt. Hozzáért a csupasz feneke az ágyhoz, és cuppanás szerű hangot adott.
Az öreg csak figyelt, le sem vette tekintetét rólam, éreztem. Rideg testét nem hagyta el az idegrángás sem. Korábban történtekhez képest az arca frissnek látszott, nem láttam, hogy fájdalmai lennének. Nyakán, füle mögött májfoltos a bőre, szemei táskásak voltak.
Napok óta rosszul éreztem magam. Öklendeztem. Nézett az öreg. Nem tudtam, mit kell tennem. Csöndben maradtam. Ekkor az öreg lassan, halkan felállt, majd átült a másik oldalamra. Feszült lettem. Izzadtam. Éreztem a közeledését. Nem tudtam, mit akar. Azt reméltem, hogy nem nyúl hozzám.
A földre vetett árnyékából úgy véltem, felnézett a plafonra, amelyről apró darabokban pergett le a vakoltak. Aztán megfogta a kezemet, és mély hangján megszólalt. "Kedves kis unokám, mi bánt?"
Nem értettem tisztán. Nem válaszoltam. "Nem kell félned tőlem. Megmondhatod, miért látogattad meg szegény nagyapádat? Nem haragszom meg. Tudod, hogy sosem tenném. Mindig örültem neked. Szeretem finom arcodat nézni. Hogy kerülsz ide, mondd?" Nem tudtam szavait mire vélni. Fejemet lassan felemeltem, de csak az ajtó felé bámultam, majd az ablakra. Néztem a hegyek kócait. Nem éreztem semmit. Szavai jégdaraként pattantak le rólam.
"Gyermekem! Fiatal vagy még a bánkódásra. Tudom. Én átéltem már ezt. Hallgass ide! Nézz rám, kérlek! Hallgasd meg egy vénember szavait. Kérlek, figyelj rám! Szeretnék mondani neked valamit. Szeretnéd tudni, miért kerültem ide? Hát elmesélem, de kérlek, nézz a szemembe!"
A szavakat fel sem fogtam. Csak üres hízelgéseknek éreztem, semmi többnek. Nem hallgattam meg. Eljött az idő a távozásra. Fel akartam állni, de csontos kezével belém karolt. Maradásra kényszerített. Majd arcomat maga felé fordította. Finom lágy érintések voltak ezek. Megláttam az arcát. Szemébe néztem, könnyezett. Néztem mereven a szemébe. Szinte fájt a tekintete. Láttam, hogy boldog. Azt képzeli rólam, hogy az unokája vagyok, és ez valahogy rosszul érintett. A reménykedő mosolya sem lágyította meg szívemet. Ridegnek éreztem magamat. Fájóan múltak el ezek a közös percek.
Elengedte a kezem, majd visszaült a saját ágyára, és ismét megszólalt: "Tudom, hogy nehéz elhinni, de sajnos igen, itt vagyok. Ide kerültem, mert nem találtam magam nyugalmára gyermekem. És nem hittem volna, hogy egyszer eljön hozzám valaki. De most itt vagy. Itt vagy kis unokám. Boldoggá tesz látványod, szemed fénye. Helyes arcod meglangyosítja vén szívemet."
Ismét lefeküdt. Behunyta szemét. Halkan dúdolni kezdett egy lágy dallamot. A fák, völgyek, tavak. Nimfák zenéje szólt belőle. Dúdolt. Egyre halkabban és halkabban, de nem hagyta abba. Őszes haja úgy tűnt vörösesbarna lett. Ráncai kisimulni látszottak. Nem tudtam mitévő legyek. Mennem kell. Felálltam az ágyról, majd az ajtó felé vettem az irányt.
Majd a műszerek sípolni kezdtek. Kinéztem az ajtón. A folyosóról egy nővér szaladt be. "Kérem asszonyom, ne tartson fel. Vészhelyzet van. Theodore úr haldoklik, és talán meg is hal, ha nem segítek." Az öreg hangját már nem hallottam. Csak a nővér zaklatott hangját, ahogy az orvost hívja. Elkezdtem dúdolni, amit az öreg is.
"Kérem nővér, megmondaná az úr nevét?" – kérdeztem."Igen, kisasszony: Sir Theodore Fontane Beshop." Hát akkor igaz. Tényleg ismert. Én pedig hagytam meghalni. Rádöbbentem: a nagyapám most először érezte magát boldognak.


Kommentek:
Boldog borongós nap
nyomtatásnyomtatható változat
cikk ajánlásakötelező ajánlása
szólj hozzászólj hozzá!
Megosztásmegosztás  Megosztás
írok a szerzőnekírok a szerzőnek

feltöltés ideje: 2010. 03. 31. 19:31
keletkezés ideje: 0000. 00. 00.

_

Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05