prae.hu

 

ralpa
A Pásztor

I.

A lágyan hullámzó dombok között, a későtavaszi bujaságban legelt a birkanyáj. A vén birkapásztor ráncos arcára kellemes-hűs árnyékot vetett a délutáni napsütés megnyújtotta árnyék, melyet a közeli fenyves fái lebegtek ki magukból. A Pásztor unottan heverészett, egy tűlevéllel piszkálva fogait. Olykor-olykor feltekintett a fák mögé bukó Napra, hogy tudja mennyi is az idő. A nyáj elégedetten nyírta a füvet, Bundi meg Maszat, a két pumi vigyorogva lihegett körülöttük. Lucskos-rackás bundájukba bogáncs akadt. Szemük fehérjének villanása holdsarlót idézett. A nyáj hömpölygése szürke foltnak hatott a mozdulatlan táj szikrázó napsütésében.
-Bee-e-e! – rikkantott bele a gyönyörű tavaszi napsütésbe, a bujazöld rét felé a birka. A nyájból innen is, onnan is válaszoltak rá, jelezve, minden rendben. A birka is megnyugodott, miután észrevette a főkolompost, aki minden idegszálával a nyáj biztonságára ügyelt. Bár a Pásztoron semmi nem látszott, azért figyelt. Hatvan éve őrizte a nyájat, mindent tudott róla. Fel sem kelt, még a fejét sem emelte, ahogy rászólt a kutyákra:
-Há nye te nye! Jobba Bundi! Keríjj Massz! A csömbörlékes bumburnyákját nekijje!
Bundi és Maszat egyből visszaterelte a két kisebb, őszi bárányt, melyek figyelmetlenül nekicsellengtek a zöldnek. Az öreg ismét feltekintett a Napra, s elégedetten vette tudomásul, újabb nap telt el; ideje indulni. Komótosan felült, elkezdte szedegetni cókmókját.
A nyájban az egyik birka észrevette a Pásztor szedelődzködését. Lassú, fűtépő-harapdáló óvakodással a főkolompos mellé húzódott és egy tő pitypang letépése előtt félvállról megjegyezte:
-Beeee – hiába volt tele a birka szája, a főkolompos egyből értette, tudta mit akar a birka. A Pásztor mocskos zekéjébe süllyesztette a bicskáját, megragadta iszákját és füttyentett Bundinak, Maszatnak. A két kutya azonnal elértette és hajtani kezdett. A bóklászókat helyreharapták. A csellengőket visszacsaholták. A lustákat útra löködték. Végül Maszat odakapott a főkolomposnak, aki kelletlenül rázta busáját, megkondította kolompját és nekiindult. Útra kelt a nyáj, zúdult le a völgybe a főkolompos után. Jó két órás út következett az aklokig, a tanyáig, s közben még a pataknál is elidőznek, mert a Pásztor ott mindig-mindig megpihen.
A birkának ez már a harmadik éve volt; itt született apró bárányként, cseperedett birkává. Tudta a levonulás előtt a Pásztort valami odahúzza egy félórára a hatalmas fűz alá, a patakpartra. De addig még van idő, van alkalom egy-egy csábító fűgomoly letépésére, a kutyák, a két kis fekete vakarcs bosszantására. Mert ha megérkeznek a patakhoz, akkor semmi nincs. A Pásztor olyankor csak áll és nézi a vizet. Nem szól, nem füttyent, csak nézi a vizet, mintha olvasni akarna belőle. Mintha a múlt egy szelete csobogna a vén fűzfa vízbe hajló ágai alatt. A kutyák is tudják, ilyenkor egyben tartják a nyájat. Nem csaholnak, nem vonítanak, csendben teszik a dolgukat. Az ideiek kivételével – de azok még mily ostobácskák! – a nyáj is érzi, most, csak most egy fél órácskát nem mozdulnak. Olykor az egyik a patakra megy hűskortyokat nyeldekelni. Vagy a másik beljebb húzódik a bodzás fehérvirágú zöldjébe, de el semmiért sem mennének. A balga ideieknek odaszólnak röviden, tömören:
-Be!! – s azok megértik, megtudják, nincs ideje a ficánkolásnak. Rózsaszín masnikról, viháncoló gyerekekről álmodoznak az illanó melegben. Mozdulatlan izgatottsággal várják az út hátralévő részét, s azon túl, a hodály biztonságot adó homályát.
Az öreg ma is lement a patakpartra, a fűzhöz. Együtt szomorkodtak. Nem volt bőbeszédű ember, kihez is szólt volna? Kinek mondta volna el, hogy ő is volt fiatal? Hogy ő is volt szerelmes: még tizenéves korában, mikor más tele van tervekkel. Neki persze nem voltak tervei. Az apja is, a nagyapja is pásztor volt. Mogorva, szótlan emberek. Napról napra járták magukban a dombvidéket semmire sem gondolva. Tudták holnap, holnapután, sőt még azután is ki kell terelni a nyájat, el kell tudni számolni a szaporulattal, az elhullással, a gyapjúval, bálával. Ha szóltak is, csak a kutyáikhoz. A Pásztor anyja korán halt, alig ismerte. A Pásztor nagyanyja is korán halt, őt nem is ismerte. Egyszerű és szép asszonyok voltak, de nem bírták a szótlan magányt. Mit is mondott erre az öregapja? Ja, igen:
-A zasszon! A zasszon! Fehérnépek mind. Mit is mondhatnók neki? – nem is mondott egyikük sem szinte soha semmit nekik. A Pásztor is volt szerelmes. Szép, telt menyecskét szeretett. Kedves, egyszerű lányka volt, aki még tán viszont is szerette. Évekig – tán kettőig? Háromig? Hja! mily rég volt!– jártak a fenyveshez a nyájjal. Aztán valami történt. Azóta jár az öreg a patakpartra, a fűzfa alá. Hallgatja a patakban a lány csobogó nevetését, látja a selymes fűben arany hajának lobogását. Kicsordul két könnycsepp szemei sarkából, sóhajt egy évszázadosat, s szótlan bánatba folytja a múltat.
A birka szinte percre tudta, mikor indulnak neki. A Nap korongja elérte a dombok peremét, a Pásztor elkent valamit a szeme sarkában, a főkolompos pedig nekiiramodott.
Az akolnál, a tanyán aztán a szűk szorítónál számba vette az állatokat a Pásztor, s mire kiengedte a nagy kutyákat, a Nap is alábukott. Mély csendes és mozdulatlan éjszakát hozva maga után.
A birka hallgatta társai vackolódást, a bárányok éj-félelmét, az ideiek csecs-szopását. Nyugvásra készült a nyáj. A főkolompos már el is hevert, jelezvén, mára ennyi. Mit is lehet ilyenkor tenni. A jó birka fogta magát és a sarokban pihent le. Pillogott kettőt-hármat, s lassan-lassan lábaira billentette fejét.

 
II.

A nyugodalmas éjszakát egyetlen egy dolog zavarta meg mindösszesen. Érdekes módon csak egyetlen villanás, csak egyetlen dörrenés hallatszott valahol messze, a távolban. Sem a nyáj, sem a kutyák, de még a Pásztor sem figyelt fel rá.
Reggel aztán a Nap és a Pásztor együtt keltek. Bundi és Maszat már a betett ajtóban ültek, vártak a Pásztorra, zárja el a nagyokat, az éjjeli felvigyázókat.
-Óvvan Bundi, óvvan Massz! Mingy, mingy erak a nagykat – nyugtatta az ember a két állatot. Kiballagott és a három mérges-hatalmas házőrző zavartlapos kúszásban szűkölt elé. A negyedik sehol. Meghökkent a Pásztor:
-Mivva, no?! – kérdezte a kutyákat, de azok csak bújtak, csak kúsztak eléje. Bundájuk a port törölte, farkuk kis felhőket kavart, ahogy próbáltak az öreg megbocsátásáért esedezni.
-Ho azza mocsokos jóccág? Elkódorg?
Bezárta a hármakat, Bundi és Maszat kíséretében körbeindult a viskó és az akol körül. Rossz érzés volt az öregben, megfordult a fejében, hogy visszamegy még Koromosért, a legnagyobb, leghűségesebb nagykutyáért, tán az rálel a kölykére. Aztán mégis csak a két kicsivel indult az akácos irányába. Végül még az akácost is bejárta, hosszú botjával rendet igazítva a csalánosba. Sehol sem lelt a negyedikre:
-Evitt vón a rossznyavaly? Rühese?!
A nyáj azonban már türelmetlen volt:
-Beee! – ordították.
-Bee-e? – kérdezték.
A Pásztor visszatért, s kiengedte őket. Mély aggodalommal a nagykutya miatt, nekiindult fel, a legelőkre. Úgy döntött korábban jön majd le és akkor. Akkor keresi meg az elveszett kutyáját, vagy a nyomát legalább. Nehéz szívvel akasztotta le az akol előtti keresztfát, füttyentett a kicsiknek és azok a dombok irányába kezdték hajtani a türelmetlen nyájat. A Pásztor sokáig még vissza-visszatekingetett, hátha meglátja a kutyáját, de az sehol sem volt.
Az elhagyott tanyára már alig hallatszott a főkolompos giling-galangja, mikor a hodályban szalmaneszezés támadt. Az akol mélyén, a félhomályban egy ember feküdt a trágyával keveredett szalma közt. Megnyúlt pofája, izmos teste – ellentétben zavart tekintetével –, kitűnő egészségről árulkodott. Jó kéthetes, dúsgöndör szakállába szalmaszálak és birkabogyók tapadtak.
Ahogy felkecmergett ültébe, majd álltába, tagjaiba mély zsibbadás ékelődött. Botorkálva, esetlen lépésekkel indult pár lépést, majd megtorpant és tanácstalanul állt. Látszott rajta, valami hiányzik, valamire vár. Egy jelre, egy hangra? Maga sem tudta. Csak várt.
Jó fél-egy kilométerrel odébb, az akácoson igencsak túl, egy hatalmas tagbaszakadt ember kocogott az aklok, a viskó, szóval a tanya felé. Ugyanolyan zavart tekintet, ugyanolyan ápolatlan, de kicsattanóan erős test. Határozott léptekkel, ismerősként közeledett a poros földúton. Az itatónál megállt, orrlyukait a szélbe feszítette, majd, mint aki helyre tett minden szagot, hangot, képet, megnyugodott és hangosan, lendületesen inni kezdett a vályúból.
Az akol homályában a férfi hallgatózott. Hallotta a szomjátoltó elégedett nyújtózkodó nyögését és hallotta a három nagykutya boldog csaholását a kutricából. Ismerős hangok! Végre valami ismerős hang. Óvatosan a hodály kijáratához, a szűkítőhöz merészkedett, ahol ismét elhagyta csöppnyi mersze. Az itatónál álló óriás felkapta a fejét és egyenesen felé indult. Még csöpögött mocskos szakálláról a porosszürke víz, nyelvével nyalogatta a bajuszát. Egy darabig csak meredt a félhomályba, s a kicsi csak bízott benne, hogy nem látja meg.
-Gyere ki! Na, gyere már! – dörmögte az óriás. Volt a hangjában valami, ami ismerős volt, valami, ami biztonságot adott. A férfi kilépett a homályból és esetlenül, nyökögve így kérdezett:
-Ki vagy Te?- ennél többet nem is mert.
-Nem tudom – mondta az óriás, de a lényéből sugárzó határozottság erőt adó volt.
-És… és ki vagyok én?
-Nem tudom, de valamiként ismerlek.
-Találkoztunk már?
-Nem… – megakadt, majd helyesbített – nem tudom.
Közben leakasztotta a kaput, hogy a másik ki tudjon lépni. Aztán ott álltak szemben és tanácstalanul meredtek egymásra. Mindkettőjükben ott motoszkált a régi ismerősök bizsergése. A kisebbik érezte, semmi baja sem eshet, az óriás pedig valahogy tudta, óvnia, féltenie kell a másikat. Az itató melletti hatalmas diófa alá telepedtek, s szórakozott-tanácstalan szemeket meresztettek hol egymásra, hol a dombokra.

 
III.

Fönt, a legelőkön Bundi és Maszat már tudták, amit a Pásztor még nem. Bundi nem tudott a feladatára koncentrálni, olyan ideges volt. Izgatottan rohangál le, s fel oda-odakapott a főkolomposnak, az ideieknek. Maszat viszont mindent megtett, hogy segítsen társán. Persze a Pásztor egész napon át csak zizegett és mocorgott. Nagyon bántotta a nagykutya eltűnése. Mind a hat kutyájában teljes mértékben megbízott, hisz együtt éltek, dolgoztak. Nap, mint nap ki-ki tette a maga dolgát: a négyek éjszaka vigyáztak a Pásztor, Bundi, Maszat és a nyáj álmára. Nappal pedig ők hárman vigyáztak a nyájra. Mind tudták, mind tették a dolgukat egészen eddig a napig. Most a negyedik eltűnt. Eltűnt!
-Istevee! – döntött az öreg. Füttyentett és a két pásztorkutya elindította a nyájat lefelé a völgybe. Gyorsan haladtak, türelmetlen volt a Pásztor. Még a pataknál, még a fűznél sem álltak meg! Ilyen pedig még a vén főkolompos busafejű életében soha meg nem történt. Még a fűz is valahogy mintha sokkalta szomorúbban csüngött volna alá. De a vén kos, s tán a fűz is tudta már, amit Maszaték.
-Bee! – dörrent hát a főkolompos a nyájra és még a hetes kisbárányok is tudták, most ez tényleg nem játék. Anyjuk mellé csupaszodtak, és szedték apró, törékeny lábaikat, ahogy tudták.
-Déjva! – nézett a Napra a Pásztor. Már látszott a tanya nappali csendje. Lenge szellő jött a hegyek felől, hátulról, s a nyáj meg Maszat ütemesen loholt haza. Egyedül Bundi nézte gazdáját, már el se mozdult mellőle, épphogy agyon nem taposatta magát.
-Bundi, nye te! Vessze meg! Mi vón veld? Rüh!
Az óriás egyre föl, a dombokhoz és tán azokon túl, a hegyek felé kémlelt, ahonnan a tavaszi lég ütemes kolompszót hozott. Társa egyre izgatottabban izgett-mozgott, látszott rajta, vonzza, csalja az ütemes giling-galang hangja. Ment volna, de nem mert elmozdulni a biztonságból. Jó hosszú, kövér percek teltek el, mire a tanyára ért a nyáj. A Pásztor egyember lévén, szúrós szemmel méregette a két idegent. Jó, ha két-három havonta vetődik erre teremtett lelkes lélek. Ráadásul most kettő is! És mi van a kutyákkal? Nem tombolnak, nem őrjöngnek! Nézd már! a Maszat, meg a Bundi sem acsarog. Sőt, a Bundi, mintha meg is nyugodna, le is kushadna az óriás előtt. Furcsállotta a Pásztor, sehogy sem fért a fejébe az egész. Csettentett a kutyáknak, még meg kell olvasni a nyájat. Ráterelték hát a szűkítőre és számolt az öreg. Hatvan éve, hatvan magányos éve terelte a nyájakat, de még soha egy sem hibádzott. Mindig, minden egyes állattal el tudott számolni, szálra-grammra a gyapjúval, télen a bálákkal. Erre ma! Reggel a nagykutya. Egyszer. A megkergült Bundi. Másodszor. Az idegenek. Harmadjára. S végül még a hiányzó birka! Mert hiába olvasta meg tán ezerszer is, egy birka hiányzott. Tombolt belül a Pásztor, arcizma sem rándult eközben. Csak morgott, morgott, motyogott félhangosan maga elé. Aztán újra megakadt a két idegenen. A kisebbik, a megnyúlt pofájú izgatottan kerülgette a nyájat, a nagyobb pedig az évszázados dió alatt hűsölt.
-Kimmaga? – került elé a birkaképűnek. Az rebbenten topogott és egyre a hodály-homály felé pillogott. – Kimmaga? Honn gyütt?
-Nem tudom. Tényleg nem! – a Pásztor meghökkent, hirtelen az óriásra pillantott, aki hűségesen leste minden mozdulatát. Mellette ott lihegett a két kicsi. Furcsa érzés támadt a Pásztorban, egy sssty-tyel elküldte a kicsiket és elnyújtva füttyentett. A három nagykutya boldogan ismerte fel a keresőjelet és jelezték, megvannak. Ekkor történt a csoda. Az óriás felkelt, odakocogott az öreghez, a lába mellé hevert és felnézett. A Pásztor csak állt és állt.

 
IV.

Teltek a napok, hetek, s a két idegen ottmaradt a Pásztorral. Viszont sem a birka, sem a nagykutya nem lett soha többé meg. Az öreg még hetekig kereste a két férfival együtt őket, de aztán letettek róluk. A Pásztor végül nagy nehezen farkasra fogta a birka eltűnését, így számolt el vele a számadó felé is. A nagykutya emlékét a patakparti fűzfa alatti három kő őrizte. Napról napra, mikor lejött a dombok közül, megállt a pataknál félórácskára; a nyáj, a kutyák és a nyúlt arcú csendben vártak reá. Végezetül elkent valamit a szeme sarkában és útnak indultak a tanya felé.
A nagyobbik a tanyára vigyázott, ügyelt. Esetlen, mackós mozgása idővel energiával telt meg, egész lényéből sugárzott az erős emberek magabiztossága. A kisebbik pedig az öreggel terelte napra a nyájat. Benne volt valami tisztelet a kutyák iránt, holott Maszat és Bundi csak eleinte csípett, vakkantott neki oda-oda, de aztán megszokták az idegent.
Esténként, mikor a Nap elbukott a dombok mögé, gyertyák fénye mellett ült a Pásztor, az Óriás és a nyúlt arcú. Nem beszéltek, csak hallgattak estéről estére. Mikor a gyertyák félbe égtek az Óriás felkelt, odavakkantott egy búcsúszót a másik kettőnek és eltűnt az éjszakába. A nagyokkal együtt vigyázott a nyájra, tanyára. A pásztorok pedig nyugvásra tértek.



Kritika

Sopotnik Zoltán
2011. 09. 07. 10:40

Túl sok az elején a be-vagy felveztés. Népi szocio-szag lengi be a kerek erdő dimbes-dombjait, a szöveg ügyesen pörög ugyan, kerülgeti nyáját, fújja trombitáját, vagy milyét, de sok helyen üres marad. A végére bejön a misztikum, csak amíg eljutunk odáig az olvasó elfárad, vagy egyszerűen elkezdi unni, legalábbis nálam így zajlott le a dolog.

MIndenképpen rövidítenék a szövegen, hogy a zárlat erőteljesebben tudjon megjelenni az ember fia, lánya, kutyája, birkája  fantáziájában, és ízletesebb legyen a natúr hamubasült pogácsa. Az "odacsupaszodta
k" feltételezett nyelvújító kifejezésnek kifejezetten örültem. Jólesett lelassulni, megnyugodni kicsit, megszalonnáztatni beteg elmémet, akár hívhatnánk autogén tréningnek is.



Kommentek:
A Pásztor
nyomtatásnyomtatható változat
cikk ajánlásakötelező ajánlása
szólj hozzászólj hozzá!
Megosztásmegosztás  Megosztás
írok a szerzőnekírok a szerzőnek

feltöltés ideje: 2010. 08. 31. 12:10
keletkezés ideje: 0000. 00. 00.

_

Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05