prae.hu

 

Horváth János
A Szolgák Serege



12 éves korom emlékére

 

 

 

 

3-as kód

JELENTÉS

7-es számú gyártelep

Idő: 21:09:07

Ellenőrzési kód: 9872145674-0123

 

Pontos idő szerint délután 17:44-kor a 7-es számú gyártelep dolgozói minden előzetes indoklás nélkül felfüggesztették a munkájukat. A területfelelősök, műszakvezetők felszólították őket a feladatuk folytatására. A dolgozók válaszul nekik rontottak és különös kegyetlenséggel meggyilkolták őket.

A munkások megszállták a C, D, E csarnokot, továbbá a rakodótelepet, valamint a központi távközlési tornyot.  Becsléseink szerint az áldozatok száma eléri a száz főt. A telepvezető sokkos állapotban van, az A épületben őrizzük a vezérlőteremben. Vele együtt öten húztuk itt meg magunkat.

A telefonok nem működnek, még a mobiltelefonok térerejét is zavarják a távközlési toronyból. Az internet csatlakozás hol eltűnik, hol visszajön. Félő, hogy teljesen megszakad a kapcsolatunk a külvilággal. Ezért kérjük segítségüket, hogy mihamarabb küldjenek rendőröket. A dolgozók háromszázötvenkilencen vannak a névlista szerint. Gyanítjuk, hogy támadásra készülnek. 

Segítsenek! Segítsenek!

 

3-as kód

JELENTÉS

7-es számú gyártelep

Idő: 21:09:07

Ellenőrzési kód: 9872145674-0123

 

 

           

 

- Csak úgy leharapta az arcát a műszakvezetőnek! És úgy forgatta a szájában az arcbőrt, mintha valami darab marhasült lenne. – suttogta rémülten Flóra. – Aztán kiköpte és rám vicsorított véres fogaival, mint valami támadni készülő vadállat!

Tibi nem tudott hinni a fülének. A férfi, aki egykoron megtanította őt gitározni, aki rengeteg bölcsességgel látta el a nehéz napokon, most valami vérszomjas fenevaddá változott, a megvadult munkások vezérévé.

A vezérlőterem egyik étkezőjében ültek, egy kis fehér neonfényes szobában. Tibi átnyúlt az asztalon, megfogta lány kezét, gyengéden megszorította. Nem tudott mit mondani. Mit is lehet ilyenkor? Amikor egyre furcsább és hátborzongatóbb dolgok történnek. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogyan lehet, hogy az egyik percben még mindenki gőzerővel dolgozott a csarnokokban, majd hirtelen egyszerre nekimentek a művezetőknek? Valami új vírus? Ideggáz?

Az biztos, hogy a telepvezető, Gyuszi bácsi, nincs éppen a legjobb állapotban. Este hét óra óta az irodája kanapéján hever a plafont bámulva, kikerekedett szemekkel. Talán mérlegel.

- Imi, aki sosem bántott volna senkit. – folytatta Flóra. – Lehet, hogy az izmos külseje miatt sokan agresszívnak vélték, de nem bántott soha senkit.

Igen, Imre valóban úgy nézett ki hosszú hajával és kigyúrt testével, mint egy vad kelta barbár, de köztudott volt, hogy nyugodt, kellemes alak. Aki mellesleg egy albumon dolgozott zenekarával. Tibit többször is inspirálta a zenére, ellátta némi biztatással, rávilágított a hibákra, megmutatta a helyes irányt. Tibi és Flóra adatrögzítőként dolgozott az A csarnokban, diákszerződéssel, ezért igaz, nem olyan sokszor futottak össze vele.

Ebben a pillanatban Peti nyitott be a szobába rémülten. Remegő kézzel megigazította a szemüvegét, megpróbált egyenletesen lélegezni. – Gyertek gyorsan!

 

 

            A vezérlőterem ablakáról elláttak egészen az E épület téglalap alakú, kivilágított épületéig. A hatalmas távközlési torony tetején még pislákolt a vörös fény. Ezek szerint még működik. A D épület sértetlen, a mellette egykoron az egekig emelkedő daru azonban hét óra körül eldőlt. A piramis alakú, négy toronnyal körbeölelt C épület szintén sértetlen. Látszólag, mintha nem is történt volna semmi különös. Itt van egy kisebb város méretű gyártelep egy eldugott senki földjének kellős közepén, valahol Észak-Magyarországon, késő éjszaka.

            Azonban, ha valaki lenézett a targoncák és különféle ipari járművek felé, jól láthatta, hogy rendezett, katonás sorban érkezik a fáklyás tömeg, élükön valakivel. Tibi a mellette álló Csillára, a C épületből kimentett műszakvezetőnőre pillantott.

            - Imre az. – mondta a fiú.

            - Ő akart széttépni. Az a vadállat!

            Tibi, Flóra, Peti, Csilla - az eddig megmenekült túlélők – halálra rémülten figyelték, ahogyan Imre egy láncfűrésszel a kezében közeledik a mögötte zombi hadseregként lépdelő nőkkel és férfiakkal, akik néhány órával ezelőtt még emberek voltak.

            - Felkeltem az igazgató urat. – mondta Csilla és elsietett.

             Imre mély hangon üvöltve megállt, s az égnek emelte a láncfűrészét. A tömeg hirtelen megállt mögötte.

            Peti a központi vezérlőpulthoz rohant. Beírta az azonosítóját a számítógépbe, a rendszer belépett. Reménykedett benne, hogy a nemrég elküldött jelentésre érkezett már válasz.

 

A 21:09:07 IDŐBEN ELKÜLDÖTT JELENTÉS TOVÁBBÍTVA A KÖZPONTI ELLENŐRZŐ ÁLLOMÁSRA

 

            Semmi válasz.

            -  A francba! – káromkodott Peti.

            Tibi és Flóra feléje fordult. – Mi az? – kérdezte a fiú.

            - Még nincs válasz. A számítógép azt jelzi, hogy megkapták az üzenetet, de lehet, hogy még el sem olvasták. Mondjuk az kizárt.

            - Ki tudja? Lehet, hogy feléjük sem jobb a helyzet.

            - Azt akarod mondani, hogy ez az őrület ott is bekövetkezhetett?

            - Háromnegyed hat óta semmin sem lepődnék meg.

            - Megpróbálom a rendőrséget.

            - Jó ötlet. A távközlési torony sértetlennek látszik.

            Peti beütötte a gépbe rendőrség hívókódját, mely teleppel összekötött, a hagyományostól külön frekvenciához tartozik.

 

A S.O.S. VONAL ÁTMENETILEG SZÜNETEL

 KÉRJÜK VEGYE IGÉNYBE A TELEFONVONALAT

            - Semmi. – sóhajtott Peti. – A vonal pedig öt perce is süket volt. Még egy árva recsegést sem hallani a telefonkagylóból.

            Ekkor Imre odakint hörögni kezdett. Peti az ablakhoz rohant.

 

 

            Imre démoni, mély hangon felüvöltött, miközben a láncfűrésszel feléjük mutatott. A hangja már torz volt, szinte nem is emberi. Mintha valami fantasy horrorba illő vérszomjas, sötét harcossá változott volna. A fogai vértől mocskosak, az arca pedig olyan volt, mint valami démonlovagé.

            - Gyertek ki, ti pénzéhes elnyomók! – üvöltötte. – Lejárt az időtök! Ha most kijöttök, akkor könnyű halálotok lesz! Ha pedig továbbra is odabenn bujkáltok, akkor olyan kínok között kerültök a másvilágra, hogy olyan gyötrelmet senki emberfia nem élt át ezen a bolygón!

            A zombi sereg ezt nyomatékosítva, hörögve skandálta, hogy: Gyertek ki! A kezükben lévő fáklyákat és szerszámokat ég felé nyújtogatták.

            - Három percetek van! – folytatta Imre. – Ha nem jöttök, akkor mi megyünk. És akkor az összes isten legyen nektek irgalmas! – egy pillanatot várt a hatás kedvéért, miközben le sem vette a szemét a felette az ablakhoz tapadó fiatalokról. – Mert mi nem leszünk azok!

 

            Tibi üvölteni akart, észhez téríteni egykori barátját, akivel a koncerteken együtt vedelte a sört, együtt pogózott, együtt nőzött. A jóbarát most három percet adott neki és társainak az épület elhagyására, könnyű halált ígérve. Hihetetlen, képtelenség! Petihez fordult reménykedve.

            - Hogyan tudnánk elhúzni innen a csíkot? Valami módja csak van, nem?

            Peti igyekezett koncentrálni. – A legközelebbi város is csak tíz kilométerre van innen. Az erdőn keresztülhalad a vonat, de hajnali négyig még egy intercity sem jár arra. A helikoptert nem tudjuk a vezetni. Reménytelen…

            - És a markolók? – vágott közbe Flóra. – Az épület mögött várakozik néhány elhagyatva. A fülkében elfér legalább öt ember. Vagy a busz!

            - Ez jó ötlet! – mondta Tibi. – Vezettem már buszt… - a többiek egyszerre fordultak feléje. – Igaz csak egyszer. Beálltam egy parkolóba.

            - Nem számít. – bólintott Peti. – Menni fog. Most minden út számít.

           

            - Már csak két percetek van! – üvöltött Imre. – Két perc, különben megrohamozzuk ezt az átkozott épületet! Azt ajánlom, most gyertek ki! Vagy széjjelszabdalunk titeket, utána pedig meglakomázzuk azt, ami még megmaradt gyarló és velejéig romlott testetekből, lelketekből!

 

            Csilla zaklatottan érkezett vissza közéjük. Huszonnyolc éves, modellekhez hasonló, jó testű, szőke nő volt. Imre mindig mondta Tibinek, hogy egyszer majd felszedi őt és leteszteli a fiú számára. Jelen pillanatban szerencsétlen Csilla nem csak tesztelésre számíthatott. – Egy szót sem szól. Nem is mozdul. De még él.

            - Dobjuk ki nekik! – nyugtázta Peti, még mielőtt bárki bármit mondhatott volna. – Egy számító, mocskos kapitalista féreg, akik számára ezek a melósok csupán munkaeszközök voltak. Még időt is nyerünk vele. Míg ők marcangolják, addig mi lelépünk a busszal.

            A művezetőnő szemei elkerekedtek a döbbenettől. – Hogy mondhatsz ilyet? Hogy fészkes fenébe juthat ilyen az eszedbe?!

            - Igaza van, Peti! – rótta meg Tibi is. – Ez a szerencsétlen öreg tényleg egy szemétláda, de akkor se tehetünk vele ilyet.

            - Jó, nem gondoltam komolyan, de jólesett kimondani. – mentegetőzött Peti. - Az állásomnak úgyis lőttek már.

            - Kapjuk össze Gyuszi bácsit és húzzunk innen! – mondta Flóra olyan határozottan, hogy mind felé kapták a fejüket.

            - Mennyi idő alatt juthatnak be? – kérdezte Tibi Petitől.

            - A liftet lezártuk. A lépcsőház ajtaja az első emeletnél elbarikádozva. Körül-belül öt perc, mire áttörik. A másodikon, valamint itt a harmadikon szintén külön-külön öt perc. A vezérlőterem ajtaja mágnesesen záródik. Eközben mi megpattanhatunk… - Csillához fordult. – Hol a francba tudnánk megpattanni?

            - Az ablakon át. – vágta rá határozottan a nő.

            - Kurvajó! – káromkodott halkan Tibi.

           

            - Még egy percetek van! – hörgött Imre odakint.

 

            Peti két ujjával dörzsölte a halántékát. – Kell, hogy legyen valami más megoldás. Egy hatvanöt éves papát nem fogunk tudni magunkkal vinni, majd leereszkedni három emeletet.

            - Az előbb még ki akartad dobni nekik. – gúnyolódott Csilla.   

            - Hát lehet az kéne, a fenébe is!

            - Csak van valami más út arra.

            Tibi szeme felcsillant. – A szellőző!

            - Ez nem A bolygó neve:halál, Tibi. – jegyezte meg keserves mosollyal Peti.

            - De nem is A függő játszma. Elférünk a szellőzőjáratokon, nem?

            - Végül is, igen. De az egy labirintus. És ha eltévedünk?

            - Majd megyünk az orrunk után. – vágott közbe Csilla, majd megvonta a vállát.

            - Mennyi fegyverünk van, Csilla?

            - Két automata 45-ös, és egy sörétes vadászpuska Gyuszi bácsitól.

            - Nem sok, nem sok.

           

            - Lejárt az idő! – üvöltött a zombik vezére. – Az istenek irgalmazzanak nektek, hitvány elnyomó ostorcsattogtatók!

            A tömeg egyszerre felhörgött, az égnek emelték a fáklyáikat, szerszámaikat. Olyanok voltak, mint valami szociálisan érzékeny horrorfilmes rémes jövővíziójának teremtményei az elnyomás következményeinek képsorán. Reszkessetek ti pénzéhes, kígyóvérű bürokraták, mert itt vannak az elnyomottakból újjászületett, bosszúszomjas zombifélék, kik a Tegnap Rabjai voltak, mostan pedig Jelen és Jövő új Örökösei!

            A Jövő Örökösei nekiiramodtak az épületnek…

 

            Éppen amikor leemelték a szellőzőjárat fémhálós lapját, akkor hallották meg, hogy az első barikád összeomlott. A tömeg hörgései szaporán közeledtek.

           

            Csilla megrázta a kanapén fekvő öreget, aki most már embriópózba kuporodott össze. A nő úgy érzete, mintha valami farönköt akarna felemelni. – Gyuszi bácsi! Gyuszi bácsi! Jöjjön! Menekülnünk kell!

            Az öreg telepvezető szakálla nedves volt a nyáltól. Amint kinyitotta a száját, habos nedv csorgott le a földre.

            - Jöjjön vagy széttépik magát!

            A második barikád is összeomlott. A vérszomjas sereg hörgései már tisztán kivehetők voltak. Ekkor Gyuszi bácsi hirtelen megszólalt. – Vége. Itt a vége. Megérdemlem a sorsomat. Ennek így kellett lennie!

            Csilla szemei könnybe lábadtak, de egy szót sem szólt. Felállt, miközben le sem vette a szemét egykori főnökéről.

            Az öreg telepvezető elmosolyodott. Szemei felderültek. Egy kicsit mintha bólintott volna. – De tiszta lélekkel megyek a Mennyországba. Már látom is őket. Olyanok, mint az álmaimban, amikor még kisfiú voltam.

            A nő érezte, hogy sírni fog, érezte, hogy itt akar majd maradni vele. De vezető volt, s munkás, aki felelőséggel viseltetik a kollégái iránt. Legyen az akár felettese, vagy éppen alkalmazottja. Kilépett a szobából. Még egyszer visszafordult Gyuszi bácsihoz és látta, hogy nem mozdul a mellkasa… Már ott van.

           

            Peti előre mászott, utána Flóra. Tibi Gyuszi bácsit figyelte, előre engedte volna Csillát, ám a nő közölte: - Én zárom a sort. Erősen tudok rúgni.

            - Nem kétlem, ilyen lábakkal. – jegyezte meg Tibi kacéran, majd füttyentett.

            - Ha nem ugrasz be, akkor rajtad melegítek be.

            A fiú gyorsan bemászott a szellőzőbe. A harmadik barikád is összeomlott. Csilla ijedten kapta oda a fejét. A mágneses ajtó két téglalapalakú ablakán meglátta az egykori munkások élettelennek tűnő arcát. Köztük Imre eltorzult tekintetét. Az arcot, amit korábban imádott, pár órával ezelőtt pedig mélységesen meggyűlölt.

            - Csillácska! – kiáltott Imre. – Nyisd ki szépen az ajtót és megúszod egy numerával!

            - Változz vissza és örömmel! – vetette oda neki a nő, utána felkapta a sörétes puskát faltól, s bemászott a szellőzőbe.

 

            Peti ügyetlenül markolva bal kezében a fegyvert, jobban a zseblámpát kúszott előre könyökeivel. Már látta az alagút végén a lejtést, ami fokozottan fog haladni a kijárathoz, ahol az a spéci busz várja őket. Azért még nem volt biztos abban, hogy az út valóban arra vezet. Mindegy. Lesz, ami lesz.

 

            A mágneses ajtó megadta magát és bezuhant a vezérlőterembe. Imre körülnézett vad, démoni szemeivel. Az egyik mellette álló, vágott arcú, zombiszerű emberlényhez fordult. – Ernő, merre vezet a szellőző?

            - Több irányba. – válaszolta az, mély, torz hangon. – Vezet a negyedik, ötödik szintre, a tetőre a helikopterhez, vagy ki a hátsó udvarra a buszhoz, a markolókhoz. Szerintem a buszt fogják választani.

            - Szerintem is. Menj és szólj a kint várakozóknak, hogy kerüljenek az épület mögé! Egy kisebb csapat pedig állja el a kijáratot. Egy kicsit megfuttatjuk őket, hadd legyen valami élvezet is ebben a játékban!

 

            Csilla tenyerével beleütött Tibi hátsójába. – Mozgasd a segged, vagy véletlenül bele találok lőni a puskával!

            - Azt nem szeretném, aranyom! – válaszolt a fiú.

           

            Ernő egy hörgéssel felszólította a többieket, hogy kövessék. Fáklyákkal kocogva megindultak az épület hátsó udvara felé. Intett egy rövid fekete hajú, terepszínű nadrágos, izmos nőnek, akit pár órája még Szilvinek hívtak és gépszerelőként dolgozott: - Szilvi! Szállj be a markolóba és álld el a kijárati kaput!

            A nő kifejezéstelen arccal bólintott, majd felpattant a mellette álló monstrumra. Beszállt, elfordította a kulcsot. A markoló hangja felsüvített.

 

            Imre a szellőzőjárat nyílásához lépett. – Gyuszi bácsi megmurdált! – harsogta. – Megúszta, hogy nem a kezeim között roppant össze! De ti nem fogjátok megúszni, patkányok! Egyenként tépkedem ki a végtagjaitokat!

 

            Szilvia a kapu előtt lassan keresztbeállt a járművel. Eközben Ernő felsorakozott dühös csapatával elállva a busz útját a másik irányba. Harcra készen lihegve várták, hogy meglássák áldozataikat.

 

            Peti lecsúszott a szellőzőn a lejtés vonalán. A járat alapja csúszós volt, szinte nedves, ezért nem okozott fájdalmat. A többiek már próbáltak lassítani, nehogy meglökjék Petit és az megüsse magát. Ha most elájulna, nagyobb bajba kerülnének.

            A lejtés után egy kanyar jött, amin Gyuszi bácsi, nem biztos, hogy átjutott volna. Újabb csúszás, de már meredekebb.

           

            Odakint a fáklyák fényében várta őket az autó nélküli munkásokat szállító busz. Vadiúj, sötétkék modell volt, beépített kis plazmatévével, ami az utasokat szórakoztatta az úton. Úgy várakozott ott leendő utasaira, mint az egyetlen dolog ezen hatalmas gyártelepen, ami még az ő oldalukon áll.

            Ernő mellé a gonoszan vigyorgó Imre állt. – Szép munka, Ernő. Praktikus.

 

            Már csak egy emelet. Flóra Peti lábaiba kapaszkodva csúszott le a lejtőn. Csilla maga mögé sandított, hogy nem-e jön mögötte egy féreg. Nem jött senki. – Ha ezen túl vagyok, megiszom egy sört.

            - Csak egyet?- kérdezte Tibi.

            - Többet is, szerintem.

            - Mindannyian befogunk rúgni valahol. – tette hozzá Peti. – Csak jussunk ki innen. Tibi, ugye padlógázzal megyünk?

            - Nem! Üresbe fogunk gurulni, közben fel is vesszük Imiéket!

            - Miért van olyan érzésem, hogy kint várnak minket? – aggodalmaskodott Flóra.

            - Talán mert tényleg ott várnak. De ne aggódj. Ha eljutunk a buszhoz, akkor a szavaikkal élve: az istenek irgalmazzanak nekik! Mert mi nem fogunk! 

           

 

            Amint a fényhez értek, Peti egy jól irányzott ütéssel kiütötte a szellőző alumíniumlapját. Belekapaszkodott egy vascsőbe és leereszkedett a talajra. Éppen vissza akart mászni, hogy Flórának segítsen, amikor látta, hogy lány egyedül is nagyon jó elboldogul. Peti kilépett az udvarra, ahol a markolók sorakoztak.

            Ekkor látta meg a tömeget, akik fáklyáikkal torlaszolták el az utat. Imre diadalittas, vigyorával figyelte a szemüveges, esetlen fiút. Az kiáltani akart, de egy feléje repülő fémlemez levágta fejét.

Flóra halálra rémült a fej nélküli test láttán. Tibi éppen akkor ereszkedett le, s még időben látta a tragédiát. – Peti! – üvöltött a fiú torkaszakadtából, megszédülve a rémülettől.

Flóra megragadta Tibit. – Vissza kell mennünk! Gyorsan!

- Azt már nem! – kiáltotta Csilla és leereszkedett. - Elfutunk a buszhoz és elgázoljuk őket!

Ezt hallva Imre felhorkant. – Milyen vad csaj vagy te, Csilla! Imádom a kemény nőket. Olyan rettenetes kefélés áldozata leszel, amire kamaszkorod óta vágysz!

A nőre rájött a hányinger a fej nélküli hulla láttán. – Szerencsétlen gyerek. Ő még csak egy gyerek volt, te szánalmas vadállat!

- A bűnösök gyermeke is bűnös!

Tibi megragadta Csilla és Flóra kezét. – Egyszerre. Háromra.

- Oké. – sóhajtotta Flóra.

- Egy…Kettő…Három!

 

A busz felé rohantak, a tömeg nem mozdult. Tibi a busz elején benyomta ajtónyitó gombot. A jármű vezetőfülkéje mellett kinyílt az ajtó. A két nő éppen felugrott volna a járműbe, amikor feléjük repült drótvágó. Csilla felsikoltott.

Tibi odaszaladt. Flóra szájából ömlött a vér. Egy szerszám átdöfte gyenge testét.

– Ne! Ne! – kiáltott Tibi és gyöngéden megtartotta a lányt, nehogy elessen.

Flórának még volt annyira ereje, hogy erőtlenül, de rákiáltson a fiúra. – Menj! Húzzátok el csíkot! Mi lesz már?!

A fiú finoman leengedte a földre a lányt, majd felpattant a járműre. A buszvezető, Feri bácsi, mindig tartott egy pótkulcsot az ülés alatti kis dobozban. A fiú elővette, kikapta a dobozból a kulcsot, utána beindította a járművet. Bezárta az ajtót.

Eközben Csilla megtöltötte a puskát. Kiütötte vele az ablakot és becélozta Imrét. – Megdöglesz, te rohadék!

Tibi a kapu felé indult. Imre elugrott a célkeresztből, mire Csilla a mögötte álló férfi fejét lőtte szét.

- TÁMADÁS!- üvöltötte Imre!

Csilla újratöltött. – Taposs bele!

- Mindjárt a kapunál vagyunk! – nyugtázta Tibi.

 

 

            Eközben a vezérlőterem központi számítógépének kijelzőjén megérkezett a válasz a központtól.

 

VÁLASZ-JELENTÉS

Központi Ellenőrző Állomás

Idő: 22: 01:07

Ellenőrzési kód: 48712345156-57645

 

Megkaptuk a 3-as kód típusú jelentésüket. Már elindítottunk egy huszonöt főből álló rendőrosztagot a mentésükre!

Jelenleg az összes számú gyártelepen is hasonló a helyzet. Megszűnt az összeköttetés a 3-as és a 8-as számú gyárteleppel, ahol még az oda érkező rendőri mentőosztag sem küldött válaszjelentést.

Tudomásunkra jutott, hogy egy szélsőséges szervezet juttatott számunkra ismeretlen összetevőjű kábítószert a munkások menzájába. Ez okozza azok agresszív viselkedését.

 

Tartsanak ki!

Az Isten legyen Önökkel!

 

VÁLASZ-JELENTÉS

Központi Irányító Testület

Idő: 22: 01:07

Ellenőrzési kód: 48712345156-57645

 

 

A tömegből többen a járó buszt kezdték ütlegelni. Csilla töltött, lőtt, de minden hiába. El kellett ismernie, hogy rengetegen vannak. A járművel szembe is felsorakozott egy másik tömeg. Tibi előkapta a fegyverét és a mellette lévő, nyitott kisablakon keresztül kezdte el lőni őket. Alig néhányat talált el, de sokra nem jutott vele. Ezek, mintha már nem is emberek, hanem valami gépszörnyek lettek volna.

Imre felpattant egy markolóra, felmászott a tetejére. A buszt lelassította a szembejövő tömeg. Bemérte a vetődési szöget, majd a buszt tetejére ugrott.

           

            Csilla hallotta a puffanást, nem kellett sokat agyalnia azon, hogy rájöjjön kivel is áll szemben. Újratöltötte a puskát és a koppanás felé lőtt.

            - Á-á! Nem talált, szivi! – nevetett Imre onnan.

            A nő erősen fülelt, becélozta a léptek zajának forrását. Tibi éppen bekanyarodott kapuhoz, amikor eldördült a lövés. A tetőn esett lyukon vér csöpögött a padlóra.

            - Ó, ez már talált. – nyöszörögte Imre.

            Tibi szíve talán kihagyott egy ütemet pár pillanatra. A kapu előtt ott állt a markoló, eltorlaszolva kijáratot. – A markolót használják barikádnak!

            - Menj a másik irányba, a kapuhoz! Adjál nagyobb gázt, farolj egy kicsit!

            A fiú rálépett a gázra, berántotta a kormányt, ügyelve arra, hogy a jármű ne boruljon fel. Az emberlények szerszámokkal ütlegelték a busz oldalát. Néhányat sikerült elütnie, viszont mintha egyre többen és többen lettek volna.

            Imre felüvöltött rémületében, a faroláskor pedig lezuhant a kaput eltorlaszoló markoló tetejére. – Csilla! Ezért széjjel foglak szabdalni! Hallod, te kis ribanc?

            Előttük tiszta volt az út, a népes tömeg mögöttük szaladt. A kivilágított telepen hajtva az embernek olyan érzése támadt, mintha egy másik bolygó kolóniáján járna. Vörös fényekkel villogó tornyok, piramis alakú épületek, akkora parabola antennák, hogy azt még a NASA is megirigyelné.

            Imre a dühtől még jobban eltorzult arccal felállt. A vezérlőterem felé intett karjával. – Harsogjanak a himnuszok! A düh felszabadító himnuszai!

            Abban minutumban fel is harsant a hangszórókból egy death metal szám. Az egykori munkások a fejüket rázták, utána pedig nekilódultak a célpontnak. A zene egyre hangosabbá és őrjítőbbé vélt.

            A Szolgák Seregének vezére, bemászott Szilvi mellé a markolóba. – Hajts Szilvi utánuk! Elkapjuk őket! Vigyázz a testvérekre! Nehogy egyet is elüss!

            - Igen is, Vezérem!

           

            Csilla szétlőtte az egyik harcos fejét, ám az még mindig sikonyált. A lány döbbenten meredt a fej nélküli, utánuk szaladó valakire. – Kik vagytok ti? Mi a jó büdös francok vagytok ti?

            A markoló melléjük ért. Imre a tetején állt és őt figyelte. Csilla Tibihez rohant. – Taposs bele! Siess! Siess!

            A fiú rátaposott a gázra. Ebben a pillanatban a Vezér beugrott az ablakon a járműbe. A nő megtöltötte a puskáját és rálőtt. A lövés ereje hátrarepítette a férfit, aki hátsó székeken landolt. A nő újra töltött, ám a férfi lendületből hozzávágta a kezében lévő vascsövet, ami kiverte a kezéből a puskát.

            Tibi már látta a hátsó kijárat kapuját. Még szerencse, hogy a feldöntött daru nem torlaszolta el az utat.

            Imre nekirohant a nőnek, aki szintén megindult felé. Összecsattantak. A férfi olyan erősen megához szorította őt, hogy Csilla azt hitte nyomban összeroppannak a csontjai. Felsikoltott.

            Tibi felkapcsolta a buszban a világítást és még mindig kormányozva megfordult felemelve a fegyverét. Látta Imre meglepett, eltorzult arcát. Kétszer lőtt egykori barátja - mi több -, mentora arcába. Az hanyatt esett. A fiú odadobta a nőnek a fegyvert. Az épp el tudta volna kapni, ám ekkor a markoló meglökte őket. A fiú kis híján kizuhant a vezetőfülkéből. A kapu már egyre közelebb volt.

            A fiú padlóig nyomta a gázt. – Csilla! Ülj le és kapaszkodj! Most! Azonnal! Nagyon kapaszkodj! Van egy ötletem!

            A nő oldalra vetődött, belekapaszkodott székekbe. Tibi felemelte a lábát a gázról, majd hirtelen lefékezett. Imre felpattant, hogy nekik vesse magát, ám amint a fiú fékezett, előrerepült.

            Kitörte a busz szélvédőjét és kapu felé röppent. Tibi alig kapott levegőt egyszerre a rémülettől, no meg a csodálattól. Imre nehéz súlyával nekicsapódott kapunak, ami rögvest szétnyílt előttük.

           

            Szilvi meghökkenve a látványtól nem vette észre, hogy az E épület felé száguld. Mire észbe kapott már túl késő volt. A markoló beleszáguldott az épület acélfalába, amitől levegőbe repült, tűzblokádot biztosítva az üldözők számára.

           

            A busz megugrott, ahogyan a fiú elgázolta Imrét. Ez nem kissé sokkolta, bár a tudat, hogy lerázták a tömeget és elhagyták 7-es számú gyártelep területét, enyhítette mindezt. Csilla melléállt és megpuszilta az arcát. – Szép volt, Tibi! Nagyon szép!

            - Köszi. – mondta a fiú elvörösödve.

            Kietlen, sivatagos területen jártak, amit egykoron fenyőfák öveztek. Hamarosan elérik a még megmaradt erdőt, aztán az amelletti aszfalt utat, mely az országút felé vezet.

            - Most merre, hölgyem? –kérdezte Tibi.

            - Sörözni! –vágta rá Csilla.

            - Kívánsága parancs!

 

            1997. Dunakeszi

           

 

 

           

 

 

 

 

 

 

 

 




Kritika

Sopotnik Zoltán
2011. 11. 14. 13:55

Olyan, akár a nyolcvanas évek nyolcadosztájú horror-akciófilmje, vagyis a forgatóköny. Rengeted didaktikus pontot lehet találni a szövegben, és kifejezetten vidám lettem attól, hogy a zombikat Iminek, Ferinek, vagy Ernőnek hívják, röhögésem azóta is tart. Mert ugye valahogy nem állnak jól ezek a nevek egy akció-novellának, vagy hívjuk bárminek az egyébként gördülékeny szöveget. És ha ezt időben észreveszi az író,már kemény előnyhöz juthat.
Az ilyen mondatokat kell azonnal kiszedni legközelebb a műből:

....A férfi, aki egykoron megtanította őt gitározni, aki rengeteg bölcsességgel látta el a nehéz napokon, most valami vérszomjas fenevaddá változott, a megvadult munkások vezérévé...

...ehet, hogy az izmos külseje miatt sokan agresszívnak vélték, de nem bántott soha senkit....

...igen, Imre valóban úgy nézett ki hosszú hajával és kigyúrt testével, mint egy vad kelta barbár, de köztudott volt, hogy nyugodt, kellemes alak.
..

...Azonban, ha valaki lenézett a targoncák és különféle ipari járművek felé, jól láthatta, hogy rendezett, katonás sorban érkezik a fáklyás tömeg, élükön valakivel...

...Imre démoni, mély hangon felüvöltött, miközben a láncfűrésszel feléjük mutatott. A hangja már torz volt, szinte nem is emberi. Mintha valami fantasy horrorba illő vérszomjas, sötét harcossá változott volna. A fogai vértől mocskosak, az arca pedig olyan volt, mint valami démonlovagé.
Gyertek ki, ti pénzéhes elnyomók! – üvöltötte. – Lejárt az időtök! Ha most kijöttök, akkor könnyű halálotok lesz! Ha pedig továbbra is odabenn bujkáltok, akkor olyan kínok között kerültök a másvilágra, hogy olyan gyötrelmet senki emberfia nem élt át ezen a bolygón!

A zombi sereg ezt nyomatékosítva, hörögve skandálta, hogy: Gyertek ki! A kezükben lévő fáklyákat és szerszámokat ég felé nyújtogatták...

...azt ajánlom, most gyertek ki! Vagy széjjelszabdalunk titeket, utána pedig meglakomázzuk azt, ami még megmaradt gyarló és velejéig romlott testetekből, lelketekből! ...

És még sok hasonlóval találkozunk, ráadásul nem tudom, hogyan is nézhet ki egy igazi démonlovag. Mondjuk el tudom képzelni, de abból megint csak röhögés lesz. Gondolom a szerző azért nem paródiának szánta. Csak így sikerült.








Kommentek:
A Szolgák Serege
nyomtatásnyomtatható változat
cikk ajánlásakötelező ajánlása
szólj hozzászólj hozzá!
Megosztásmegosztás  Megosztás
írok a szerzőnekírok a szerzőnek

feltöltés ideje: 2011. 05. 27. 23:44
keletkezés ideje: 0000. 00. 00.

_

Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05