prae.hu

 

Horváth János
Ismeretlen

Csak úgy köpte magából a havat a felhő.

            A környéken minden kihalt. A város, amint egykoron a Csend Tavának hívtak, ma már aztán kiérdemelte joggal ezt a nevet. A városka fényei kialudtak a hólepte éjszakában és már úgy nézett ki, mint 1870-ben, amikor építették. Sehol semmi fény, csak Hold és a hó fénytükre engedte láttatni a kis házakat, az iskolát, a templomot. Sehol semmi ember, mintha csak egy elhagyatott, utópikus kis település lenne.

            De bizony az is volt. Nemrégiben egy szörnyű, kiütéses, sejtmódosító járvány jelent meg. Maine állam e kis, otthonos települése már nem volt a régi. Nemrégiben lezárták a határait, az embereket elhurcolták és átvizsgáló központokba vitték őket, hogy megállapítsák, hogy ki fertőződött meg. A kormány tudósai még mindig nem jöttek rá, hogy a vírus pontosan honnan terjed, csak azt tudták, hogy jelen van és halálos. Az emberek eltorzulnak és meghalnak tőle. Az államot biztonsági okokból blokád alá vették. A Csend Tava csupán egyike a vírusfertőzött helyszíneknek. Persze a tudósok lépten - nyomon követik a vírus kiindulási pontjának lehetséges helyeit, de az első város, ahonnan elkezdődött, de kiderült, hogy számos más államban egyszerre diagnosztizálták a vírust. Chigagoban és Los Angelesben egy napon jelentek meg gyorsan a tünetek, s óránként háromszáz embert vittek be a sürgőségire. Egyesek szerint Mexikóból jött, de ott csak Los Angeles után jelentkeztek a hasonló tünetek. Borzasztó látvány.

            Andrew Smith, aki már teljesen kibukott az ellenőrzés járta rengeteg művelettől, most éppen a másik sárga sátorba indult katonai kísérettel. A bázis néhány mérföldnyire volt a Csend Tavától. Ott lakott barátnőjével, akivel egy képregényboltot vezetett. Andrew egyszerű srác volt, egyetemre járt, ahol képzőművészetet hallgatott, itt ismerte meg Sharont, akivel egy közös lakást béreltek, s hogy megkeressék a további szemeszterre a pénzt, nyitottak egy boltot a lány apjának anyagi támogatásával. Gyönyörű volt minden, ment az üzlet, jártak sokan a környező városból, de helyiek is benéztek egy-két csemegéért, az idősebbek általában a gyerekeknek vásároltak ünnepre.

            De most itt van és ki tudja, talán lassan meg is hal, a vírus lassan, akár napokig is lapulhat az ember sejtjeiben. Sharont nem látta órák óta, egy ideje nem is gyújtott rá, s már nem hiányzott annyira a cigaretta. A sok fehér műszer, röntgen és mindenfajta mütyür elvette az életkedvét. A sárga sátorok szörnyűek voltak.

            A katonák félelmet nem ismerve, gépiesen meneteltek mögötte. Andrew még talán sosem félt annyira, mint most. Meg akarta már tudni, hogy beteg-e, mehet-e a levesbe vagy sem. Már csak az utolsó, vizeletvizsgálat utáni vérvizsgálatot végzik el rajta és egy hasi ultrahangot, azután bezárják egy tömegbe, ahol talán Sharon is van. S talán neki sincs baja. Bár ez nem jelent semmit.

            Egy sárga sátor előtt megálltak és a katonák finoman betessékelték. Bent egy szemüveges, felül kopasz férfi várta, aki papírokkal bajlódott. Feltehetően már nagyon elege volt a sok munkából.

            Andrew leült elé, s felkészült, hogy egy tűt nyomnak a könyökhajlatába. Már rég vettek tőle vért.

            A férfi felnézett, végignézte némán az előtte ülő potenciális vírushordozót és jobb kezével aláírt egy papírt, majd ismét felnézett és elmosolyodott:- Jó estét, Dr. Victor Klausmann vagyok. Én fogom elvégezni az utolsó simításokat. Önt hogy hívják?

            - Andrew Smith. – válaszolta Andrew egy kicsit feszengve, s a katonákra nézett, az arcok sem mozdult.

            - Nos, Mr. Smith, kérem, húzza fel a pulóverét, a jobb karjánál.

            Andrew felhúzta a pulóvert és várta a doki további utasításait. Ez a Klausmann rendes figurának látszott.

            - Köszönöm. - mosolygott együtt érző mosollyal a doki. - Most jöjjön ide és üljön le arra a székre. – egy mellette lévő székre mutatott.

            Andrew felállt és odalépett a székhez, majd nagynehezen, mint aki feladta játszmát leült. A doki elővett egy fecskendőt és Andrew elfordult, hogy ne lássa, ahogy a tű behatol a karjába. Egy szúnyogcsípéshez hasonló fájdalmat érzett, majd mikor visszafordult dokihoz, az mosolyogva biccentett. - Készen vagyunk.

            - Ennyi? –kérdezte Andrew csodálkozva.

            - Még a hasi ultrahang hátravan, aztán a várakozóba kísérik önt. Körülbelül fél óra múlva megkapja az eredményt.

 

            A hasi ultrahang után Andrew-t egy kerítéssel körbezárt sátrakkal teli helyre tessékelték be, ahol vagy száz ember üvöltözte követelve a kiengedésüket. Három napja itt vagyunk!, skandálták sokan. Az emberek kint álltak a hóban és reszkettek a hidegtől, de úgy tűnt ez a legkisebb bajuk.

            Andrew megállt a kapuban és a szögesdrótos kaput nézte. Hihetetlen volt, hogy a huszonegyedik században előfordulhat ilyen. Sosem gondolt rá, hogy egyszer majd megjár egy tábort, amit katonák őriznek. Annyira nem tűnt számára valóságnak, s most az egyszer őszintén érezte, hogy ez csak egy rémálom lehet.

Minden bizonnyal három napig lesz itt. Nem tudni. Úgy hallotta, hogy vírus három nap alatt alakul ki az emberben. Gondolta, megvárják ezt az időpontot. Akkor meg minek vizsgálták meg őket?

Egy fiatal, fekete kabátos srác jött hozzá remegve. Kék sapka volt rajta, s láthatóan a feje így is fázott, mert néha megdörzsölte.

- Mi az ábra?- kérdezte. - Honnan hoztak?

- Csend Tava. – válaszolta erőtlenül Andrew.

- Engem Castle Rockból. – mondta a férfi beletörődve, és kezét nyújtotta. - A nevem Jerry Coleman.

-Andrew Smith. –rázott kezet Andrew. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy talán Sharon is itt van. A nyakát nyújtogatta, de sehol egy nő.

- Kedves Smith, örülök. - rázta meg a kezét Jerry és Andrew reakcióját látva elengedte és körbenézett, majd visszafordult. –Az asszonyt keresed?

- Igen. – Andrew hirtelen reményteli lett. - A nők merre vannak?

- Egy másik blokkban. Nem engednek össze minket. Tiszta összevisszaság van. Teljesen logikátlan az egész.

- Merre van az a blokk? Mit lehet tudni róla?

- Semmit. –felelte a férfi és katonák felé biccentett. - Ezek a puskafejűek semmit nem mondanak. Olyanok akár a gépek.

Andrew a katonákra fordította a tekintetét. Gépiesen álltak a lámpafényben és némelyikük egyetlen emberi megmozdulása a köhögés volt. Visszafordult Jerryhez, aki úgy tünt valami személyeset akar kérdezni.

- Ők is betegek már. Látszik. - s lehajtott fejjel, óvatosan körülnézve közelebb lépett. - Figyelj, öreg, páran meg akarunk pattanni innen. A hátsó kerítésen át. Mikor idejöttem, páran már megszöktek. Hátul nincsenek katonák, mert túl kevesen vannak már. Voltak ott őrök, de már nem. Állítólag Bostonban minden rendben van.

- Benne vagyok, de a női részleg felé kéne vinnetek.

- Az nehéz szülés lesz. - mondta eltöprengve Jerry és egy kicsit gondolkozott. - De van itt egy fószer, aki a katonák közül került ide. Ő is szökni akar.

- Megbízható?- kérdezte Andrew, végigpörgetve az eshető turpisságot t.- Nem vamzer?

- Nem. Neki is elege van. Ő is három napja van itt. Neki is azt mondták, hogy csak félóra lesz. Nos harminc perc helyett, pár nap.

- Oké. Benne vagyok. Mikor megyünk?

- Akár most is. Figyeld csak őket. - s katonákra mutatott. Némelyikük majd összeesett a köhögéstől. – Nemsokára ők is ide kerülnek, vagy az elkülönítőbe. De ha betegek az utóbbi. A vírus ide is elterjedt.

- Akkor menjünk.

- A nőt előkerítjük neked, csak mond meg a nevét és szólok az egyik embernek, aki gyorsabb lesz, és előre megy, hogy hozza el neked.

-A neve Sharon.  Sharon Goldman.

Jerry bólintott és Andrew-val elindultak, hogy összeszedjék, a szökésben résztvevő embereket.

 

Andrew volt az utolsó. Alig került ide, de már meg is fog szökni. Ez egy kicsit sok volt neki. Hogy Sharont látja-e még, azt nem tudta, de hogy fel tud-e mászni a kerítésre… A többiek már átjutottak. Ő rendre csak a tömeget nézte, hogy azok pár száz méternyire látják-e a szökést. Egyfolytában a katonák puskakattogása járt az eszében. Ha lelövik, mi lesz Sharonnal?

Jerry suttogva sürgette:- Siess már! Gyerünk! Mássz fel. - mutatott a szögesdrótokra.

Andrew kapott egy vastag kesztyűt, még mielőtt a többiek átmásztak volna. Felkapaszkodott és mászni kezdett. Akkor tűnés. Mászott, de nagyon félt, biztos, hogy meglátják a katonák. Bár őrtorony nem volt, mivel nem akadt idő építeni, gondolta akkor a legnagyobb baj, az lehet, hogy leesik.

A szögesdrótokat nagynehezen megfogta, érezte a szúrást, de tüskék nem hatoltak át a kesztyűn. Lassan, halálfélelemmel átfordult és szép lassan mászott le. Sharon! Megyek érted! Tarts ki. Ha nem esek le, akkor te is szabad leszel.

Mire lemászott egy kis csapat várta őt. Néhány nő. Andrew ösztönösen Sharont kereste. Végül meglátták egymást. Hihetetlen volt. Azonnal odarohant is hozzá és átkarolta. Némán álltak egymás karjaiban, majd a néma tömeget követték.

 

Nem szóltak egymáshoz, csak a havat bámulták a csituló hóviharban. Melléjük sorolt egy öreg fekete férfi, aki nagyon hasonlított Morgan Freemanre, balján egy fehér kislány. Andrew az öregúrra nézett, az kissé erőltetve szél miatt elmosolyodott.

- Maguk is a Csend tavából jöttek? – kérdezte az öregúr és kislány rögtön felnézett.

- Igen. - válaszolta Andrew. Sharon szőke haját hó lepte, s arcába folyt a homlokán megolvadt hó. Vékony lábai alig bírták az utat, de a kislányra nézve megnyugodott.

- Mi is. - mondta az öregúr. – Bár én nem vagyok idevalósi. New York-i vagyok. Nem ismerik őt véletlenül? – és a kislányra mutatott.

- Nem. - válaszolta Sharon. –Miért? A szülei elvesztek?

- Igen. A táborban biztos nem voltak. Kerestük őket, mi a vegyesen voltunk, az egészségesnek bizonyultak között. A barakkokban állítólag nem voltak a Greenberg családból egyik tag sem.

A félelem ült ki a lány arcára. Sharon együttérzően nézett a lányra, ha éppen tudott, mivel a szemét néha ellepték a szállingózó havak. Előttük Jerry ment az ex-katonával, mellettük néhány talán Castle Rockból, néhány fiatal és egy idős házaspár. Andrew szomorúan és elkeseredetten fordult az öreg férfihoz, aki bölcsen mosolygott.

- Ne féljen. – nyugtatta az öreg. - A nevem Jonathan Smith.

-Andrew Smith, ő pedig Sharon, a barátnőm. – Sharon kezet fogott az öregúrral.

- Na, akár rokonok is lehetünk. – nevetett az öreg. - Ne aggódjanak. Ha betegek lennének, már kiütéssel lennének tele. Mint a katonák a táborban. Ha nem megyünk el, mi is megfertőződünk.

Nagyon féltek így is, de a gondolat, hogy a vírus a nyomukban van, már összezúzta minden reményüket.

- Maga szerint honnan terjed a vírus?- kérdezte Andrew Jonathan-t.

- Nincs tudomásom róla. De ahogy hallottam a katonák beszédéből, amikor remegve susogtak, valami olyan vettem ki, hogy délen, talán Arizonában felrobbant valami katonai bázis, a vírusterjedés előtt három nappal. Nem tudom, de talán valami köze lehet az egészhez. Állítólag valami földönkívülieket kutató bázis volt eredetileg. Mint az az 51-es körzet. De ezt csak halottam, mondom.

- Lehetséges maga szerint?

- Nem tudom, de három nappal teljes terjedés előtt volt. Talán. Nem tudom. Szerintem van köze a dolgokhoz.

- Remélem, hogy nem. Bár nem tudom melyik a jobb, nem tudni, hogy honnan ered, vagy tudni.

- Ha engem kérdez, inkább tudni. - mondta az öreg Jonathan és elővett egy cigarettát .- Kér? Én nem akarok rágyújtani a kislány előtt, túl közel van hozzám, maga egy kicsit messzebb van. - A hóvihar lassan lecsitult. –Meg amúgy is le kéne szoknom, főleg most, nem árt egészségesnek lennem.

Andrew elvett egy szálat és rágyújtott.

- Köszönöm. - mondta hálálkodva és kifújta füstöt.

Az öregúr a kislány fordult.

- Menjünk arrébb egy kicsit Jessica.

- Oké. –mondta a kislány és gyermeki rosszallással nézett Andrewra.

Andrew Sharonra pillantott. Mindketten megnyugodtak egy kicsit a társaságtól. A lehető legjobban a helyzethez mérve persze. Ami azt jelentette, hogy a pánik elmúlt egy kicsit és reménysugár lepte el őket. De a félsz ott volt, hogy a vírus a nyomukban van, s akkor nem tudni, hogy látják még egymást valaha.

Sharon mondani próbált valamit, de a sokk még nem múlt annyira, hogy valamit is mondjon Andrewnak.

 

Órák óta voltak úton, amikor egy hegyet pillantottak meg. Már nemsokára kisüt a nap, s még egyikük sem aludt. Sehol egy város, csak fák mindenütt, s néhány puszta, na meg a térdig érő hó.

A katona megállt és távcsővel kémlelni kezdte a környéket. Közbe kommentálta a látottakat.

- A hegyen semmi szokatlan. Mellette a szakadékon semmi… a másik oldalon egy katonai létesítmény… Vagy nem is… De végül is igen… Egy átvizsgáló tábor… Látom a sátrakat… Életben vannak mind, ha jól látom, vannak páran. – sóhajtva letette a távcsövet. – Meg kell másznunk a hegyet…

Mindenki hangos Mi?- ben tört ki. A katona megfordult és a többiekre nézett és jobb kezével egy kis fény felé bökött.

- Az ott egy falu. – kezdte. - Még talán élnek ott. A fényekből ítélve valószínű. Biztos, hogy van náluk valami hegymászó felszerelés.

Jerry kibukott.

- Előbb nézd meg van-e út hegyen!

- Megnéztem. –fordult felé a katona. –Van. De fel kell készülnünk a lehetséges akadályokra.

- Te hülye vagy! –kiáltott fel Jerry, mire katona két marokkal megragadta és a szemébe nézett.

- Nincs más esélyünk. A katonák lelőnek minket. Tudom. Nekünk is ez volt a parancs, ha valaki a tábor felé jön. Nem én találtam ki! Úgyhogy jössz, vagy meghalsz itt a hidegben. A falut lassan eléri a vírus, ha nem sietünk. 

- Feltéve, ha nem levegőben terjed! – kiáltotta az öregúr.

A katona elengedte a rémült Jerryt és az öregúrhoz fordult egy kicsit higgadtabban. Látszott a katonán, hogy ugyanúgy fél, mint a többiek.

- Tudom, hogy a levegőben terjed. Biztos információnk van róla.

 

Így hát elindultak a kis település fele. Andrew és Sharon, na meg az öregúr és kislány hátul haladt, lemaradva kisebb tömegtől. Jobbnak vélték lejjebb maradni, mert ki tudja, a katona még is kattanhat. Sharon látni vélte, hogy fegyvert rejteget, akár besúgó is lehet, vagy ki tudja.

Andrew tisztán látta, hogy emberek sorakoznak a városban, s hogy némelyikük furán mozog, mint felhúzatós báb, aki nekimegy mindennek, ha az ember nem téríti el finoman. Tartott tőle, hogy a vírus egyáltalán nem éri be emberáldozattal.

Jonanthan nyugodt volt, s ez Andrew-t is reménnyel táplálta. Az öreg apai gondviseléssel bánt a kislánnyal, aki végig higgadt volt, de látszott rajta szülők iránti hiányérzetből fakadó szomorúság.

 

A település előtt elszabadultak az indulatok. Az emberek, akik kordont álltak, fennakadt szemekkel álltak. A katona visszatartotta Andrewt és a többieket. Jessica Jonathan mögé bújt, az öreg tátott szájjal bámulta tömeget.

Az emberek remegtek és össze-vissza mászkáltak, fennakadt szemmel és arcukon rengeteg seb volt. A szájuk habzott és némelyikük már annyira remegett, hogy félő volt, hogy valakinek nekirohan. A vírus megfertőzte őket. A katona hátrálni kezdett, míg a tömeg megindult feléjük. A katona megfordult és Andrewékra nézett rémülten: - Futás! Tűnjünk innen!

Nekiiramodtak a futásnak, a zombiszerű tömeg pedig követte a menekülő embereket. Jonathan felkapva Jessicát rohant és rohant, belekarolt a lassan haladó Andrewba, s húzta magával Sharonnal együtt. A katona a három fiatalt tolva maga előtt rohant. Jerry nem volt ilyen szerencsés, háromszor is elesett. Az élőhalott tömeg nem egyszer szinte már a markában tartotta, de Jerry küzdött és rohant. Végül az egyik nő kapta el és marcangolni kezdte a lábát. A katona hátrafordult és odarohant Jerryhez. Az egyik férfi elkapta, majd a tömeg rájuk vetette magát. Valami iszonyú sikolyok lepték el az éjszakát.

Andrew és Sharon nem is akart belegondolni mi történt velük. A három fiatalt is elkapta a tömeg egyrésze. Sikolyok és sikolyok, egybeolvadtak Jessica sikolyával. A tömeg miután megunta a vírus szaporítását menekülők után futottak. Andrew begyorsított és finoman maga elé tolta Sharont, s szinte kergette. Mindannyian érezték, hogy a tömegből furcsa bűz árad, s mindez egyre jobban a nyomukba ér.

Futottak, ahogy csak a lábuk érte. Puszta havas területen jártak, ahol a hó egyre mélyebb és talán legokosabb lenne a bázis felé rohanni. De nem, ott talán lelőnék őket, egytől egyig. De talán jobb, mint kínok között meghalni.

Andrew visszapillantva Jerryt pillantotta meg fennakadt szemekkel, sebes arccal, ahogy a tömeg közt fut. Nem úgy nézett ki, mint aki menekül. Hanem, mint aki rögvest átalakult. De hogyan? Mitől? Ez az egész nem logikus! Az emberek össze-vissza beszélnek! Semmi sem logikus! De mit is jelent logika? A logikának csak egy oldala van? Csak az ember szabja meg?

Ekkor hirtelen megfordult velük a világ, Andrew csak arra emlékszik, hogy megcsúszik és hogy hallja a saját ordítását, aztán sötétség.

 

Jonathan arcát látta.

- Jól van, Mr. Smith? –kérdezte az öreg aggódva. - Hall engem? –az öreg hangja visszhangzott a fejében.

Andrew lassan, de fokozatosan kezdett józanodni. A kezét valaki fogta. Sharon volt az, könnyei végigfolytak az állán és egy szót se tudott szólni. Sokkosan meredt Andrewra. A kislány nem mozdult, ült és kikerekedett szemmel nézte őt, s talán, ha Andrew elfordította volna a fejét, akkor is abba irányba nézett volna. Jessica is sokkos állapotban volt. Nem beszélve őróla.

- Hol vannak… akik üldöztek?- kérdezte Andrew kábán.

- Odafönt rekedtek.

Andrew már látta a lény-embereket, akik körülbelül öt méter magason álltak egy kisebb dombon, de nem jöttek le. Talán már ennyi is elég, biztos már elkapták tőlük. Csak várnak. Holdfényben álltak, kísértetiesek voltak.

- Mr. Smith!- élesztgette fel Jonathan. - Jobb lenne indulni, mert ezek lehet, hogy mégis lejönnek.

Andrew bólintott.

 

A hegy lábánál voltak. A nap már lassan felkelt és az utat belátták. A hegy útján egy házat pillantottak meg. Fehér, piros és zöld színekből állt. Talán éjjel-nappali, vagy valami. A hóvihar előtt kis utak voltak, amik a Maine állam déli kivezető útjához vezetnek. De az utat oldal keresztbe elfoglalta az átvizsgáló központ, amit rosszabbik esetben karanténnak is lehetne hívni.

Andrew nehézkesen járt, Sharon támogatta, a feje is lüktetett a fájdalomtól, jól beverhette. A kislányt a karjaiba vette az öreg Jonathan. Jessica még mindig sokkos állapotban volt. Mereven nézte Andrewt, de tekintete üresebb volt. Andrew el tudta képzelni, hogy min megy keresztül. A sikolyok. A futás. A nem-emberek. A csúszás hosszan lefelé és az ájult Andrew.

Jól gondolták, a hely egy kis üzlet volt. Ez azt jelentette, hogy a hegyen élnek emberek. Andrew belerúgott az ajtóba, de az nem nyílt ki. Belerúgott még egyszer, de akkor a lába még jobban megfájdult, úgyhogy inkább beleöklözött. Jonathan lassan, finoman átadta Sharonnak a gyereket és kedvesen félretolta Andrewt. Az öreg a kilinccsel szépen kinyitotta az ajtót.

- Ilyen egyszerű. - mondta mosolyogva.

Andrewból lassan kitört a nevetés, majd végül mindannyian, a kis Jessica kivételével nevettek. Ez most felettébb jólesett nekik, mintha a szó szoros értelmében ezer éve nem nevettek volna. Majd szinte egyszerre hagyták abba.

 

A viskóban volt konzerv, üdítő, sör és néhány csokoládé, ami hasznos lehetett. Ezeket berakták a zsebükbe, s néhány szatyrot is elvettek, de Sharon talált egy nagy, fekete sporttáskát. Jessica a pult mögött ült és továbbra is a semmibe révedt.

A táskát telepakolták élelemmel és Andrew zsebretett egy doboz cigit, majd néhányat még belehajított a táskába. Percenként olyan érzés fogta el, hogy fizetni kéne, s ezáltal felbukkant egyszer-kétszer egy kis bűntudat. Nehéz megszokni, hogy a rend, amihez hozzá szokott az ember lelke, most már nincs. Legalább is a környéken és Amerika minden táján, nincs.

Az emelkedőn hamar elfárad az ember. Sharon már Andrewba kapaszkodott, Jonathan jól bírta a gyűrődést, a kislányt magához ölelve is erőteljesen lépeget felfele. Mind ahányan reménykedtek, hogy a hegy túlsó oldalán van levezető út. Egyikük sem járt még erre gyalog, Andrew és Sharon csak kocsival hajtott át lent a kivezető úton.

Csoda, hogy katonák nem vették észre őket. Nyilván megbetegedtek. De lény-emberekkel mi helyzet? Azt végképp nem tudták. A vírus nem elégszik meg azzal, hogy elpusztítja sejteket, de át is alakítja az embereket? S ki tudja, lehet, hogy az a katonai bázis nem is akkor robbant fel, amikor már jelen volt a vírus. De a legszörnyűbb az a vízió volt, hogy mi lesz, ha nem lesz ellenszer? Ha ez a vírus a világ végét jelenti. Mert ha a katonai bázis nem a hadsereg létesítménye volt, hanem egy labor, ahol földönkívüliek voltak, akkor mi a helyzet? Csak a Marson van fellelhető ellenszérum? Vagy valahol egy másik naprendszerben? Nem! Nem szabad ezeken gondolkoznia az embernek.

Andrew unta csendet, valamivel el kell ütni az időt, nem szabad félni, félni lesz még lehetőség.

- Szintén Mr. Smith? –fordult Andrew Jonathanhoz.

Jonathan mosolyogva felé fordult.

- Igen?

- Mi terve? Maga szerint, hogy juthatunk el Bostonba?

Az öreg egy kicsit elgondolkozott. Arca most olyan volt, mint egy öreg bölcs zarándoké, aki az Úrhoz intézz szavakat kérdően.

- Mindenképp kell találnunk egy elhagyott járművet. Boston nem igazán a szomszéd utcában van. Erre fele van egy autószalon, néhány mérföldre a hegytől. Mercedesek. Ha nem tört be oda egy vírus, vagy embercsorda, akkor szerencsénk van.

- Csak érjünk el oda.

- Sötétedésig biztos nem érünk oda. Kivéve, ha van levezető út a hegy túloldalán. – egy kicsit bizonytalan arccal nézett Andrewra. Andrew nem szerette az ilyen arckifejezéseket a bajban, nagyon nem.

- Nem valószínű, mi?

Jonathan egy picit elmosolyodott.

- Az a tény, hogy van itt egy éjjel-nappali, az azt bizonyítja, hogy egy kisebb település található itt. Nagyon ritkán jártam erre, sajnos. A fiam lakott itt, de nem mindig tudtam meglátogatni. Egy színházat vezetek, vagyis… Úgy néz ki, hogy csak vezettem. Néha rendezek is, s akkor nagyon is a munkámmal törődök, teljesen belemerülök.

- Nem kell magyarázkodni. Értem. – mosolygott kedvesen Andrew. – Szóval, úgy néz, ki lakott terület felé megyünk, így legalább meghúzhatjuk magunkat valahol?

- Ha szerencsénk van, igen.

Andrew nem akart most erről beszélni, de éles megmozdulások a szíve táján és az adrenalin gyorsan akarta tudni, mire lehet számítani, de nem. Nem fogja hagyni, most az út közepe fele begolyózzon. Jessica túl sokat látott már korához képest, Sharonnak nyugalomra van szüksége, úgy hogy a két férfinak kizárólag szép dolgokról beszélnie, hogy a két gyengébbik nem képviselője biztonságban érezze magát, legalább egy kicsit. Andrew ismét Jonathanhez fordult.

- Mr. Smith, színházat vezetet?

Az öreg mosolyogva fordult felé.

- Jonathan. Igen. – válaszolta az öreg és a hangjában volt szomorú lemondás, arcán pedig a mosoly keservessé vált. - Imádtam. Nagy valószínűséggel soha többé nem látom. Maga mivel foglalkozott?

- Van… Vagyis volt egy képregényboltom. Reméltem, hogy egyszer a saját képregényeimet is ott kell, majd árulnom. Sharonnal közösen vezettük. Nem volt valami kis olcsó patkánylyuk, ráment Sharon nyolc havi ösztöndíja és nekem meg pár havi fizetésem. Sokat tettünk fel, a szülők is támogattak. – Sharonhoz fordult, majd a szomorú, figyelő Jonathanra, arcán ugyanolyan keserves mosoly ült, mint az öregén az előbb.

Jonathan vigasztalóan biccentett.

- Az álmot semmi sem győzi le. - mondta. - Az alkotás elveszhet, de az álmok újjászületnek, s nem pusztulnak el soha. S tudja miért?

- Miért?- kérdezte Andrew őszintén érdeklődve.

- Mert még sem születtek. Az álom az alkotásig báb. Az alkotás után egy egyéni álomvilágba kerül és ott örök. Bár ezt sokan nem értik meg. – elgondolkodott. - Néha én sem. - arca ismét a bölcs gondolkodóvá változott át. 

Andrew nem tudott semmi se szólni, csak bólintott egyetértve és lenyűgözve. Tudta, ha bármi baj is jön, ez az öregúr nem fog majrézni, a félelem nem éri el majd úgy az öreget, mint őt. Ez az ember nem fog pánikba esni.

 

A csúcs felé egy határőrdzsipre bukkantak. Nem tudták elképzelni, hogy mit keres itt egy határőr kocsi. A kocsi mellett lábnyomok vezettek a szakadék felé, majd az út mentén lefelé a hegy lábához. A sofőr biztos New Hampshiretől menekült idáig. Talán csak haza akart menni.

Andrew intett, hogy várjanak és beült a kocsiba. A kulcs benne volt, s egy mosolygó fenyőfa kulcstartó lógott rajta. Andrew bízva abban, ami már valószínűleg már el van döntve, elfordította lassan kulcsot. A kocsi szenvedett egy kicsit és leállt. Sharonra nézett és megpróbálta még egyszer. A kocsi ismét pöfögött és leállt. Nincs remény, miért is áltatta magát, a sofőr nyilvánvaló, hogy nem gyalogolt volna le, ha tele lett volna tank. De azért megpróbálta még egyszer utoljára, ha nem indul be, ők is itthagyják a kocsit.

A kocsi pöfögött, de beindult. Andrew hosszan bámulta a műszerfalat, most körülbelül olyan feje lehetett, mint Al Bundynak a tv előtt. Jessica hirtelen ujjongani kezdett. Sharon nagyon sóhajtott megkönnyebbülten, Jonathan mintha tudta volna, csak mosolygott.

Az öreg és kislány beült hátul és bekötötték az övet és Sharon látva őket, ő is bekötötte és biccentett Andrewnak, hogy is kösse be. Andrew előremenetbe kapcsolt és a féket felengedve lassan gázt adott és elindult.

            Útközben elgondolkozott azon, hogy végtére is ő vezet, miért ne kapcsolhatná be a villogót, de a biztonság kedvéért inkább kihagyta. Az utat szépen szelték, úgy saccoltak, hogy fél óra múlva már a túloldalon lesznek.

           

 

            A félelem egy kicsit enyhült a túloldalon, a kivezető útra csatlakozó autópálya le volt takarítva, nagyjából tiszta is volt. Remélték, hogy nem csúszik olyan számottevően. Az már nagy baj lenne. A nap csodaszépen ragyogott, az idő minden félelmet megpróbált csökkenteni.

            A terület valóban lakott volt, de csak nem annyira számottevő, csak néhány kis ház foglalt helyet az út mentén, a létszám körülbelül alig érhette el a harmincat. Az egyik házban égett a világítás.

            - Megnézzük?- kérdezte Andrew és lelassított.

            - Egy kopogtatást megér. - válaszolta Jonathan.

            Sharon azonban ijedt volt. - Lehet, hogy nagy hibát követnénk el. - és Jonathanra nézett, hátha egyetért vele. – Biztos megéri?

            - Nem tudom. - felelte Jonathan.

            Andrew nyugtalan volt, leállt a kocsival. –Azért én megnézem. Ha valami bajom esik, tűnjetek el.

            - Nem hagyunk itt senkit! – kiáltott Sharon.

            -A hölgynek igaza van. - mondta az öreg. - Össze kell tartanunk. Ha baj van, én rám számíthat.

            Jessica halkan helyeselt. - Rám is.

            Ez mosolyt csalt mindenki arcára. Andrew Sharonhoz fordult és próbált nem búcsúzkodó lenni.

 

            Az ajtót egy fiatal, fekete nő nyitotta ki. Mosolya kedves és őszinte volt, de egy kicsit furcsa is. - Már vártunk magukra. – mondta.

            Andrew ezt végképp nem tudta, hogy hová tegye. Kérdően, zavarba hozva állt és egy kis ideig szólni nem tudott.

            -Ó, biztos összetéveszt minket valakivel. - s hátramutatott a kocsiban ülőkre. – Mi menekültek vagyunk, de egészségesek. Csak megnéztük, hogy önök rendben vannak-e, s némi információhoz szeretnék fordulni.

            - Magukra vártunk. –a hölgy felnevetett. - Jöjjenek be, mindent elmondok.

 

 

            Egy kis konyhában ültek és kérdően meredtek a hölgyre, aki látszólag őrült volt. De valahogy mégsem tünt annak. Nem tudták eldönteni.

            -A nevem Margaret Lawrence .- kezdte a nő. - A fiam, Todd… - felsóhajtott. - A fiam, Toddnak volt egy balesete. – ismét felsóhajtott. - Nyaktól lefelé megbénult. Egy kamion ütötte el. Az volt a szokása… - itt egy kicsit keservesen elmosolyodott. - Hogy bebújik a kamionok alá és hagyja, hogy azok elmenjenek felette. Ne kérdezzék! Tudom, hogy butaság volt. –itt majdnem könnyezett, de mosolyt erőltetett az arcára. - A fiamnak, Toddnak ezután furcsa látomásai lettek. Az orvosok szerint agykárosodás lehet az oka. Hogy a veszte… felé … tart… Egy éjjel azt mondta, hogy "Anya! Nemsokára világvége lesz!". S akkor jött ez a vírus. Most itt bujkálunk, mindjárt jön és ő is elmondja, amit tud. Azután egy nap azt mondta, hogy jön néhány menekült. Határőr kocsival, hogy megmeneküljenek. És akkor önök jöttek.

            - Fantasztikus. - mondta álmélkodva Andrew.

            - Nem tud járni? - kérdezte Jessica.

            - Nem, aranyom. – felelte keserves mosollyal Margaret.

            Ekkor begurult a kis Todd a tolószékkel. Alig lehetett tíz éves, talán Jessicával egyidős. Torkánál nagy cső helyezkedett el, és szájához szívószálak nőttek. De Todd derült volt, mintha csak most ült volna bele a székbe.

            - Jó napot!- köszönt kedvesen. –A nevem, Todd.

            - Szia, Todd. –felelték mosolyogva.

            - Elnézést, hogy megijesztettük önöket. – kezdte Todd. - De jobb, ha tudják mi a helyzet. Ugyebár egy vírus terjeng az országban. Amerika nemrég került blokád alá. A Mexikó határon senki nem jut át, aki mégis erőlködik, azt fegyverrel elkergetik. Nyilván, nem akarnak se vírust, s mivel nem lövik le őket, háborút se.

            - Tudod, honnan indul a vírus?- kérdezi Jonathan.

            -A vírus terjedése előtt három nappal egy arizoniai katonai támaszponton hatalmas robbanás miatt, elszabadult egy földönkívüli vírus.

            Andrew és Jonathan egymásra nézett és biccentett.

            - Hallottak róla? – kérdezte Todd.

            - Igen. Egy karanténban voltunk. – felelte Jonathan. - A katonáktól hallottam, persze titkos volt, ezért csak hallgatóztam. Ők is megbetegedtek. De mi egészségesek vagyunk.

            - Azt látom. –mosolyogott Todd. - Nincsenek magukon kiütések. Szóval, ott tartottam,- fogta komolyra a szót. - hogy elszabadult egy földönkívüli vírus. Azt nem tudni, hogy honnan valóak, de az emberekre veszélyes. A vírus - mint ahogy mondták a rádióban- három napig lappang, aztán elpusztítja a szervezetet, de nem állítja meg a folyamatot, mert a szervezetet újjáéleszti vírus formájában.

            - Ez megmagyarázza az őrülteket!- kiáltott fel Andrew egy kicsit hangosabban a kelleténél.

            - Igen. – mondta Sharon. - Ez a vírus rosszabb bármelyiknél.

            - Sajnos igen. - bólintott Todd. –De az ellenszer nem lehetetlen. Sokan dolgoznak New Yorkban a kísérleteken. De sajnos nem valószínű, hogy ésszerű megoldást találnak.

            Felsóhajtottak.

            - És állítólag ez a végső folyamat. - jelentette ki Todd. - A vírus nem tartogat még egy meglepetést. Ezt még apám mondta a telefonba. Ő tudós és a bostoni blokádnál van. Ő végzi a vírus kutatását. De ez önmagában így is veszélyes. Az ember vírussá válik.

            Sharon Andrewhoz bújt. A férfi érezte, hogy a nő reszket, s ez őt valami kis boldogsággal töltötte el, mert segíthet rajta, mert a lány bízik benne. És ez gyönyörű érzés valójában, de megvan persze rossz oldala is.

            -S az a folyamat, - folytatta a fiú. - nem különböző időben jön létre. Azaz nem függ a vírus szervezetbe hatolásának időpontjától. Nem tudni, hogy hogyan, de vírusok kommunikálhatnak egymással, mert a folyamat készülőben van. Csak még nem tudják mi is lesz.

            - Jézusom!- sóhajtott Andrew.

            - De az mellettünk szól, - folytatta Todd ismét. - hogy a helyzethez képest elég jól haladunk. S akár sikerünk is lehet.

            - Van esélyünk eljutni Bostonba? –kérdezte Sharon.

            Todd felsóhajtott.

            - Nem tudom. –felelte. - New Hampshire-t átlépni kockázatos. A területet milicisták és katonák őrzik. Bostonig az út nagyon veszélyes.

            -A milicisták veszélyt jelentenek. - kérdezte Andrew.

            - Igen. Nagy veszélyt. Az egészségeseket is elfogják és karanténba viszik őket. Pedig a megállapodás szerint máshogy kell cselekedniük. A mostani kormány rendelete alapján az egészséges emberek Bostonba, vagy California államba jutását biztosítaniuk kell. A másik állam, ami teljesen tiszta és blokád alatt van, az Minesota. De még mindig Boston a Kánaán. New Yorkban borzalmas a helyzet. Az emberek egymást lövik agyon, s nem engednek senkit sehová, nyugodt terepre. Az emberek megőrültek, s a zombik, úgymond a sejtmódosult emberek nem kevés államot leptek el.

            Jessicát kivitte a szobából Jonathan, mert épp eleget hallott szegény kislány. Előbb kellett volna megtennie, de életében először nem volt ura önmagának és tudni akarta mi várt rájuk. Margaret egy halom sütivel és tejjel bekísérte őket az előszobába. Jessica mohón falta az ételt és csuklani kezdett. De hamar elmúlt.

            Andrew csodálkozott a fiún, hogy mennyire okos. Biztos rengeteget olvas. Sajnálta, hogy így kell élnie, el se tudja képzelni, hogy mennyire nehéz lehet. De Margaret arca olyan volt, mint aki fiára még mindig, még így is egészséges emberként tekint. Ebből a családból erő sugárzott, akárcsak Jonathanből. Ilyenkor érti meg, hogy az érzelmek uralják a valóságot. Jöjjön bármi, de kitartás mindenfokon, s ezt az ő esetükben, akár vehetik készpénznek. Lenyűgözte az egész.

            Margaret a sütőhöz ment és mosolyogva kivett néhány süteményt. –Jöjjenek be az előszobába, a vendégeim.

            Andrew zavarba jött. - Ó, nem akarjuk önöket feltartani. Semmiképp.

            - Ne sértsen meg. Napok óta várjuk magukat.

            Todd helyeselt. – Bizony. - mosolya kedves volt és őszinte.

            Andrew és Sharon egymásra néztek.

 

            Néhány süti után mind kidőltek. Andrew, Sharon és Jonathan a konyhában ültek és beszélgettek a múltbeli életükről, miközben Todd és Jessica a tv-t nézték. Volt adás szerencséjükre és a Cartoon Network rendesen üzemelt.

            Todd és Jessica remekül kijöttek egymással, mintha már ezer éve ismernék egymást, mintha már gyerekkoruk óta együtt játszottak volna. Andrew és Sharon őket nézve igencsak elgondolkodott. Talán még lesz esély, talán túlélik? Talán egyszer ők is nagyszerű gyerekekkel lesznek megáldva? Egymás kezét szorosan fogva, ezt a célt erősítették.

            Jonathan már egyedül él, s unokái Bostonban vannak. Ez a szerencse nyugtatta, s az bölcs tudat, hogy kislányt el kell vinnie a nagyszüleihez, akik szintén Bostonban élnek. Ez éltette.

           

            Tíz perc múlva Todd szélsebesen beszáguldott a szobába és felkeltette őket. Nagyon izgatott volt.

            A szobában ülve tűkön ültek, hogy Todd elkezdje a mondókáját. A fiú ivott egy kicsit a szívószálon keresztül és felsóhajtott. - Volt egy álmom megint. Egy terepszínű ruhás férfiról álmodtam és láttam, ahogy szérumokat adat be embereknek. Katonáknak. És ettől elmúlik a betegségük.

            - Szóval, lehet, hogy van ellenszer?- kérdezte Jonathan.

            Todd elgondolkozott .- Ha igaz az  álom, akkor igen.

           

 

            Arizona állam, titkosított körzet, lezárt terület

 

            A lezárt katonai bázison Peter Meyer éppen a számítógép előtt ült izzadva. A kulcsrazárt szobában csak egy számítógép és könyvespolc foglalt helyett. Meyer a kutatók vezető professzora volt, idős volt már, lassan nyolcvan éves. Egy titkos e-mail címet nyitott, s az ellenszérum összetevőit írta le, hogy mindezt eljutassa az összes állambeli kollegájának. Ha ez sikerül, megmentheti Amerikát az őrült Elliot Charles Sanders tábornoktól, aki feltehetőleg a vírus terjedésében felelős.

            Észre sem vette, hogy áll mögötte valaki. Csak a hangot hallotta. A tábornoké volt, ismerte ezt messziről. - Csalódtam magában Mr. Meyer. – mondta higgadtan.

            Meyer nem fordult meg.

            - El kell küldenem, uram. Emberek százai halnak meg, minden államban, ha nem segítünk! Meg kell értenie! –s megfordult.

            A tábornok hatvanas éveit taposta, haja sűrű szőke, arca messziről ifjonti, de most látszódtak a ráncok az égkék szeme alatt.

            A tábornok elhúzott egy széket, ami még szobában volt és leült a doktor mellé. Hideg, kegyetlen szemeit a férfira meresztette.

            - Nos, - kezdte - mi nem vagyunk közös nevezőn. Maga nem tudja mit cselekszik, ezért nem haragszom önre. De nem hagyom, hogy holmi tudósok beleüssék az orrukat hadsereg dolgaiba. Maguk nem tudnak semmit arról, hogy mik folynak mostanság. Amíg nem volt vírus, addig nem volt becsület. Tudja, a szomszédom egy lusta ember. Sosem vitte ki a szemetet. Én mindig kiviszem a szemetet. Amióta kitört a járvány, ő kiviszi szemetet. A csapokat is meg kellett otthon csinálnom, egyedül, nem értek ehhez. S akkor a lányom elvetélt és a pasija sem vitte ki a szemetet. – egy kicsit nevetett. - Most már nem is fogja. Karanténban van. Az emberek sosem lőttek annyit, mint én. Csak piálnak és drogoznak. Zombik közt élünk. Sosem féltem a haláltól. - felállt és az ablakhoz ment, Meyer tátott szájjal bámulta a katonát. - Mindig is tudtam, ha egyszer eljön az időm, akkor meghalok. És nem viszem ki a szemetet többé. Nem lőttem sokat, a feleségem nem szereti. Vietnamban se lőttem, mert nem akart belőni a puska, mert a kéz nem szereti…- s itt sírni kezdett, lassan remegve. - Annyi barát. Mind lőttek, s most annyi barát… Mind elveszett… Egyedül vagyok… -majd hirtelen elkomolyodott, arca nyugodta lett. Valami eszébe juthatott, mert a képzeletbeli lámpával feje fölött elindult a doki felé. - Szerintem mindannyiunknak meg kell halnunk. Nem? Mi vagyunk a világ mocska! Amerika az emberiség pöcegödre! S miért?- itt várt egy kicsit, a doktor remegett a félelemtől. A katona elmosolyodott. - Mert senki nem viszi ki a szemetet és drogoznak!- üvöltött mosolyogva. - Nem?

            A professzor remegve, de legyőzve félelmét így szólt. - Maga egy őrült.

            A katona egy kicsit elszomorodott, kinézett az ablakon. - A hősök, mind őrültek. Mert mernek tenni. Ez az, amit maga nem ért meg! – a dokihoz fordult, s arca olyan volt, mint egy jóbaráté, akar el akarja magyarázni, hogy mennyire szenved .- A ketchup piros, a vér vörös! Az atom pedig zöld! El kell pusztulnunk! Higgye, hogy nincs értelme élni az emberiségnek. És ez a vírus, a mi barátunk! Isten áldja! Vagy nem? – egy kicsit bűnbánó lett. - Nem. Sok gyerek van, akik babáznak, dúdolnak, számolgatják a leveleket. De Anglia még háborús.– ismét sírni kezdett.- Állatvilág. Londonban sok a tojás. Érti, hogy félek?

            - Mitől fél?- kérdezte a doki, s egy kicsit lehiggadt.

            A katona visszanézett az ablakhoz.

            - Nem tudom. –s ekkor féktelen röhögésbe kezdett, majd ismét sírni kezdett. A doki rémülten figyelte. - Én megmondtam. - a hangja elhalkult, nehezen ejtette ki a szavakat .- Megmondtam, hogy ha nem viszik ki a szemetet, s nem drogoznak, akkor jó lesz. S baj lett. Mindig igazam van! Most megyek. Iszom egy kávét és… Megöntözöm a rózsám. Ő szeret és jóbarátom. Ő is megérti, hogy köpni kell, ha nem ízlik a leves. – hirtelen a dokihoz a fordult- Minden gyereket azzal etetnek, hogy igyanak Georgai vízet! Ezzel szédítik őket, hogy aztán kólázzanak. A Georgai víz fekete utáló! Arizona afro-amerikaikat gyűlülő mocskos parasztvidék! Engem egy fekete mentett meg Vietnamban. Éjjel nappal lőttem. Most pedig kimegyek, mert maga úgysem érti! – s kiviharzott. Egy pillanatra visszajött. - Maga… csináljon azt, amit akar, nem érdekel. Folytassa a munkáját!

            A doktor remegő kézzel, de folytatta az e-mail írását és abban reménykedett, hogy a tábornok nem tér vissza egy puskával.

            Miután elküldte a csatolt fájlokat egyszerre csak mégis visszajött a tábornok. Kezében egy gépfegyver.

            - Le akar lőni?- kérdezte Meyer.

            - Nem is tudom. – gondolkozott el a katona. - Lelőjem?

            - Nem. Nem szükséges. –felelte Meyer és mosolyt erőltetett az arcára.

            A katona, mintha csak egy viccet értene, sejtelmesen elmosolyodott.

            - Oké. Nem lövöm le. Jó munkát. –és azzal elment.

 

 

 

            Maine állam, Lawrence lakás

 

            Jonathan épp megitta a kávéját, amikor Andrew lehúzta vécét. Elégedetten kijött onnan és leült a konyhába. Sharon segített- Margaret kérése ellenére- elmosogatni. A gyerekek barkopháztak. Todd hirtelen újra gyerekként viselkedett, Jessica pedig nagyon boldog volt.

            Andrew Jonathanhoz fordult.

            - Mikor induljunk?- kérdezte.

            Az öreg elgondolkozott.

            - Szerintem még várjunk, hátha lesz még egy látomása a fiúnak.

            - Hihetetlen, nem? Maga szerint igaz?

            - Bízom a gyermekben. - válaszolta az öreg a megnyugtató mosolyával. – Bízom.

            - Ha megvan az ellenszer, akkor van még remény. Az emberek újra régiek lesznek.

            - Csak már ott tartanánk.

 

 

            Másnap reggel elindultak, a búcsú egy kicsit nehéz volt. Toddot nem győzte puszilni Jessica. A kocsiba beszállva Andrew elgondolkozott egy kicsit Todd-on, hogy milyen nagyszerű gyerek.

            A kocsival elhajtottak és Todd mosolyogva követte őket. Olyan volt az arca, mintha ő lenne a kis Buddha. Bölcs volt, nem gyermeki, hanem nagyon is felnőtt. Egy olyan ember arca, aki nem adja fel.

            Andrew rágyújtott és lehúzta az ablakot. Az út hosszú lesz és szörnyen kalandos. Remélik, eljutnak Bostonba.

           

            Az úton haladtak, amikor egy kocsi jelent meg mögöttük. Szélsebesen hajtott utánuk. Andrew a visszapillantó tükörbe nézve, csak egy sötét alakot. Látott. A sofőr nem dudált, tehát nem tudni, hogy mit akar. Jonathan hátrasandított és a nap fényében egy sebes arcú, fennakadt szemű valakit látott a volánnál. Andrewhoz fordult és arcán tisztán látszott, hogy nagy baj van.

            Andrew beletaposott, le akart húzódni egy másik útra, de onnan egy kamion kanyarodott ki. Egy sebes arcú, férfi vezette. A kamion szélsebesen, hamar felgyorsulva jött utánuk. Az őket üldöző kocsi melléjük sorolt. Andrew minden erejével nyomta gázt, s ekkor vette észre, hogy a tank lassan üres.

            Sharon kinyitotta a kesztyűtartót, de semmi fegyvernek valót nem talált benne. Az előző sofőr már biztos elvitte, amikor kiszállt. Hátrafordult és csak kamion közeledő elejét látta, ami becsapódik a kocsiba.

            Nagyot lökött. Jessica sikított, s a sajgó hátú Jonathan az ölébe vette. Andrew a közeledő kocsinak ment, mire az megpördült és hátuk mögött lévő kamionnak koccant egy kicsit, majd utána felborult. De ez semmiképp nem lassította le a szörnyű helyzetet. Sharon hátrafordult és a vér megfagyott az ereiben.

            A kamion töretlenül haladt mögöttük és ismét nekik ment. Egy kicsit lemaradt, és úgy tűnt lelassul, de ismét gőzerővel közeledett. Andrew végképp nem tudta mit tegyen, csak várta a csattanást, ami talán az utolsó lesz.

 

            Arizona állam, titkosított körzet

 

            Elliot Charles Sanders tábornok a támaszpont irányító termében állt. Az üvegfalon levő digitális térkép előtt állt. A pirossal jelzett államok alkották a veszélyeztetett, vírusfertőzött államokat. Arizona szép lassan zöldre váltott, de egyes pontokon még vörös volt. A sötétebb piros szín, vagy a vörös jelezte a teljes átalakulást, azok a területek már a zombiszerű emberek.

            A tábornok ideges arccal bámulta a digitális kijelzőt. A vírus terjedése gyorsult. A parancsnokhoz fordult.

            - Jeremy! – kiáltott rá a fiatal férfira. – Azonnal jöjjön ide!

A parancsnok felpattant és odasietett. Nem látott semmi különöset az egészen, csak mindenféle villogást, szeme már végképp elfáradt az egész estés számítógép kezeléstől. – Igen, uram?

            - Azonnal küldjön ki egészséges járőröket és blokádolják el a környéket! Aztán

szóljon a egységeknek, hogy az államot vegyék szigorúbb blokád alá! Megértette?!

            - Uram, igen, uram! – s a katona munkához látott.

 

New Hampshire-i autópálya

 

Andrew megpillantott egy benzinkutat és egy autóspihenőt. Reményei szerint eljuthat oda, de a kamion még mindig a nyomukban volt. Egyre többet lökött kocsin, s Jessica már ájultan feküdt Jonathan ölében.

Jonathan ekkor hirtelen megpillantott egy winchestert az anyós ülés mögött. Felkapta és megveregette Sharon vállát.

- Vigyázzon Jessicára!- s azzal óvatosan átadta az ájult gyermeket Sharonnak.

 

            Az öreg megbizonyosodott róla, hogy a fegyver öltve van. A benzinkút már nincs messze. Cselekednie kell, ki tudja mikor találnak még egyet. Lehúzta az ablakot és kifelé fordulva tüzelni kezdett.

            A kamion ismét a kocsinak ment és az öreg majdnem elejtette a fegyvert. Hátravetődött a vezető felüli ülés háttámlájának. Kibiztosította a fegyvert és becélozta a kamion hűtőrácsait. A kamion ismét belendült és egyre közelebb jött, még kürtölt is egyet, hogy legyen egy kis ráadás. Az öreg lőtt. A kamion eleje füstölni kezdett és a jármű lelassult. A motorházat találta el.

            Most aztán nem hibázhatod el! Gyerünk! Lődd szét a motort! Menni fog! Menni fog, öregfiú! Megjártad már Vietnamot, mutasd meg magadnak, hogy tudsz még lőni! De ne kapkodj!

            Az öreg ismét kibiztosította a fegyvert és lőtt. A kamion eleje égni kezdett. Jonathan belelőtt a szélvédőbe, de csak anyós ülés fele célzott. Az üveg pókhálós lett mindenütt és kamion fékezni kezdett. Jonathan Andrewhoz fordult. – Taposson bele! – kiáltotta. A kamion kifarolt és felborult. Őrületes gyorsasággal csúszott a jeges úton.

            Andrew kapcsolt és befarolt a benzinkúthoz. A kamion lassan, de átszakította a szalagkorlátot és az árokba zuhant. Az út jobb oldalán Andrew-ék biztonságban megérkeztek a benzinkúthoz.

            Kiszálltak a kocsiból, csak Sharon és Jessica maradtak bent.

            - Majd én tankolok! – mondta az öreg. – Maga csak hozzon minden ehetőt és ihatót, meg szükséges orvosi kellékeket, meg mi egyéb mást!

            Andrew bólintott.

- Meg egy plüssállatot, Jessicának!- tette hozzá még.

A benzinkúton belül egy lélek sem volt, erre számított már Andrew.

Felkapott egy kosarat és már meg is pillantott néhány plüssállatot. Egy tigris remekül megfelelt neki, gondolta, hogy Jessica odáig lesz érte. Bepakolt egy-két csokoládét, szendvicset, de a szalámi már romlott volt, így a szendvicseket visszadobta. Néhány üdítőt összepakolt és elővett még egy kosarat, amit teledobott keksszel. Aztán még egyet elővett a benzines és olajos kannáknak, meg néhány kötszert kihordott.

            A csomagtartó szinte színültig volt. Jessica magához tért és nagyon örült a tigrisnek. Andrew Jonathanhoz fordult.

            - Az autópihenőnél biztos van fagyasztott étel. – mondta.

            Jonathan egyetértve bólintott.

 

            Sharon talált néhány fagyasztott krumplit, húst, halat és friss olajat a konyhában, némi fűszerrel. A helyet rendesen megkopasztották. Néhány szavatossági időn belüli tojást megsütött és hozzá krumplit és húst, fűszeresen.  

            Toddéknál ettek utoljára ilyen jót. Andrewnak annyira jólesett, hogy még azt se vette volna észre, hogyha a kamion felrobbant volna. 

            A nap csodásan sütött, s ez reménnyel táplálta az embereket. Andrew miután befejezte az evést kortyolt egy nagyot a kólából elégedetten ült. Jessica elgondolkodva nézte őt, majd nagy kék szemeivel figyelve őt közelebb hajolt. - Ugye most nem fog pukizni?

            Jonathan majdnem visszaköpte a kávét a nevetéstől, Andrew zavarba jött és kilöttyintette egy kicsit a nadrágjára nedűt a nevetéstől. Sharon úgy szintén. Jessica csodálkozva nézett rájuk.

            Andrewba egy kis félelem is hatolt. Hallott valami halk neszt. Valahonnan a kijárattól jöhetett. A többiek feléje sandítottak, majd a kijárat felé. Valami mocorgást hallottak, mintha valaki az ajtón finoman átverekedné magát.

            Jonathannak eszébe jutott, hogy a puskát a kocsiban felejtették. Most nem tudná elhárítani a támadást. Tekintete a falon helyet foglaló poroltóra tévedt. Nem lehet valami nagy hatása, de távol lehet tartani egy vírusfertőzöttet. Felállt és lassan a falhoz sétált. Andrew egyetértően követte tekintetével az öreget. Mikor az leszedte a poroltót, hirtelen nyikorgott egyet az ajtó.

            Az öreg megindult előre és megállt a falnál. Becsukta a szemét és elszámolt háromig. Majd a rövid folyósora ugrott és akkor meglátta…

 

            Arizona, titkosított körzet

 

 

            Sanders tábornok remegő kézzel bevett egy kis fehér bogyót, s leöblítette kávéval. A tükörbe nézett és látta, hogy milyen gyűrött az arca. A haja, mintha nem is szőke lenne, hanem fehér és száraz. Egy kicsit bevizezte és ideges mozdulatokkal befésülte azt. Az arcát egy kicsit megmosta és víztől csillogóan nézett a tükörbe.

            Kiment a szobából. Egyenesen a központi terembe sétált, közben higgadtan szürcsölte kávéját. Belépve a szobába, letette a kávéját és Jeremyhez sietett. A férfi rettegve fordult meg ismerte a tábornok bakancsának kopogását.

- Jeremy!- kiáltott fel. – Elintézte, amit kértem?

- Igen, uram!- rebegte a katona. – Arizona lezárva. Néhány ezer ember átjutott még, de ők már karanténban vannak.

- Helyes. - bólintott a tábornok. - Most pedig az össze megbetegedett katonát zárják a karanténba!

- Igenis, uram!

Sanders Meyerhez fordult, aki rémülten vette tudomásul, hogy egy őrült látószögébe került. A katona lassan odalépett hozzá és fáradt, de csillogó égkék szemeit rámeresztette, hidegen és hatásosan.

-          Most boldog? –kérdezte a tábornok. – tudja miért nem lőttem le magát? Mert

tisztelem az idősebbeket. Mag talán az apám lehetne. Az apám is tudós volt. Növényországa volt. Látott maga már hatalmas kertet? Na oda nem visznek szemetet.

- Háború van szinte, - kezdte az öreg – maga idióta. S magát csak a szemetek

érdeklik?

-          Nem érti, de nem hibáztatom. Maga csak egy felületes seggfej, aki azt vizsgálja,

amit lát. Nem is értheti. Szeméttel és bűzzel van tele az ország. S maga ezt országot védeni akarja? Hát védje! De Arizona a földdel lesz egyenlő! S maga meghal… Meghalnak a katonáim… Az emberek… Az állatok… S én is… Nem fog érdekelni egy cseppet sem a fájdalom. Én nem vagyok nyápic! Nem úgy, mint maga.

- Miért? – kérdezte a doki nyugtatva önmagát, nagyon félő volt, hogy idegességében

rosszul lesz. Már szédült és homályosodott előtte a világ. Egy őrült markában van. – És miért? Azért halnak meg, mert maga jónak látja?

-          Nem csak én láthatom így! – kiáltott a katona, mire többiek odasandítottak. A

tábornok visszanézett rájuk, s azok dermedten fordultak vissza radarokhoz és számítógépekhez. – Maga is így látná, ha részegek rabolnák ki, maga is úgy látná, ha a lányát megerőszakolnák, maga is így látná, ha a gyereke pornófilmeken nőne fel, maga is így látná, ha ön fekete lenne, s valamelyik déli bunkó agyonverné, csak azért mert nem fehér, maga is így látná, ha okkultista barmok átkoznák meg magát! – nagy levegőt vett. – Magában még van hajlam, hogy mellém álljon! De nem fontos! Megvagyok maga nélkül is. Úgyhogy mostantól inkább fogja be azt a protkós pofáját és üljön le! – s itt egy darabig figyelte a rémült öreget. – Vagy pedig lelövöm! –s azzal kiviharzott a teremből.

Peter Meyer sokáig állt ott és elgondolkozott, hogy mitévő legyen. A tábornok szavai

visszhangzottak a fejében. Vagy pedig lelövöm! Valahogy azt súgta neki a bátrabbik énje, hogy ne adja fel. Ez a katona bár nem szimpla őrült, hanem valami irtózatos mélységbe merült valaki, de még menthető.

 

 

            New Hampshire-i autópálya

 

 

            Jonathan felkapta Jessicát és Andrew-t és Sharon-t követve a konyhába rohantak. Mögöttük három lény-ember szaladt, remegő, sebes fejjel, s síkitó hangot kiadva magukból. De nem kell sokáig menekülni, ha elérik a hátsó ajtót, akkor megmenekülnek. Andrew belekapaszkodott a hátsó ajtóba és kirántotta, maga elé engedte Sharont és az öreget a kislánnyal. Majdnem, hogy elkapták a lény-emberek, de ő az utolsó pillanatban kiugrott az útra.

            Hátul egy fekete Ford Escort várta őket. Andrew bepattant és indított, a kocsi beindult. A szörnyek ráugrottak és szélvédőre, az egyikük öklével betörte az ajtót, Sharon Andrewhoz bújt. Andrew a gázba taposott, de a két lény nem tűnt el szélvédőről. A harmadik pedig futni kezdett a kocsi után.

            Andrew hirtelen lefékezett, a lények leestek a kocsiról. De ahogy balra fordult, meglátta a kamionokat és kocsikat. Dudáltak, és nem emberi üvöltések hallatszottak. Ha nem megy az útra eltapossák, ha az útra megy talán lerázza őket. Gázt adott.

 

 

            Arizona, titkosított körzet

 

            Sanders a szobájában ült és bánatos arccal forgatta a kezében lévő pisztolyt. Hirtelen felállt és kilépett az ajtón. A katonák sorra tisztelegtek előtte. A tábornok lefelé indult a kijárat fele. A földszinten tudósok és katonák járkáltak fel-alá. Sandersnek tisztelegtek a katonák, majd továbbszaladtak.

            A tábornok kilépett a hóba és fáradt szemekkel vette tudomásul, hogy ítéletidő van. Még Nevadában is havazott, nem beszélve Új- Mexikóról. Ott járhatatlan az út. Még sosem látott ilyet. Nem fázott, nem érdekelte a hideg. Csak a cél, hogy felszálljon a gépével. Hirtelen lehetetlenül egyedül érezte magát, s amikor a kint állomásozó katonák tisztelegtek neki, megállt és könnyes szemekkel nézett rájuk. A tisztelgő barettsapkások csodálkozva néztek rá, de hamar visszaálltak tiszteletből faarcra.

            Beszállt a lopakodó bombázóba és beült pilótafülébe. Szomorú arccal beindította a hajtóművet, felvette sisakot, elővett egy képet a zsebéből. A felesége volt rajta, s gyerekei, s ő, még tizedes korában. Szeméből könnyek buggyantak ki. Mint az első veszélyes bevetésén, most is kitette a képet a műszerfalra. Sablonos giccs, gondolnák most, de a szerettei odaát vannak, messze Új-Mexikóban. Ő meg itt. Ha örökre elmegy az ember, akkor legalább ennyi öröme legyen, ez a kép, hogy elbúcsúzzon.

            Felszállt és elsuhant. Észak fele megy majd. Nem biztos, hogy életben marad. De nem is akar élni. Katonaként akar meghalni.

            Megpillantott egy fehérbe borult hegyet. Szemét becsukta, a képet megérintette és a robbanás hangja és felgyülemlő lángok jelezték, hogy a hegybe valami becsapódott. Vagy talán valaki.

 

 

            New Hampshire-i autópálya

 

 

            Andrew padlógázzal haladt. Eszébe jutott, hogy ilyen gyorsan még sose ment. Sharon remegett, s úgy érezte, hogy még ha fegyvert fognának hozzá se tudna megszólalni. Jonathan folyamatosan lőtt, de kamionok egyre gyorsabbak voltak.

            A középső sávban haladó kamion nagyobb gázt adott és nekicsattan kocsinak. A kocsi hátulja behorpadt. Jessica felsikított, Jonathan hátradőlt. Kezével elkapta Jessicát és magához húzta. A kamion lelassított, de tudták, hogy újra próbálkozni fog. Andrew lesorolt balra, de egy kocsi mellé ért és látni vélt egy kopasz férfit, aki sebes arcával meredt üresen a férfira. Andrew balra rántotta a kormányt és a kocsit a szalagkorlátnak tolta. A kamion, ami az előbb beléjük csapódott, most már jobb oldalon volt. A kocsi és kamion egyszerre a kocsi felé rántotta a kormányt. Andrew látta, hogy itt a vég, de nem! A visszapillantóba nézett és a mögötte haladó konvoj messze volt.

            - Kapaszkodjatok! – s ekkor a fékre taposott. A kamion és kocsi oldalt ütközött, és összeakadtak. A kocsi felborult, a kamion jobbra próbált kitérni, de a súlya nem bírta a manővert és keresztbe fordult az úton. Andrew még átfért mellette, de a többiek, nem. Sorra ütköztek a kamionnak, de néhány kocsi átjutott amellett.

            Érezte, hogy percek kérdése és a kamionok is jönnek. Keze remegett a kormányon. Jonathan összeszedte magát és Sharon ölébe adta finoman, Jessicát. Az öreg tehetetlenül nézte, ahogy közeledik az első kamion. De hallott valami mást is.

 

 

            Eközben…

 

            Kesztyűs keze a célzókarhoz ért és az alatta haladó kamionokat pásztázta. A Ford Escort minden bizonnyal menekül, nem lehet a lény-emberek közé tartozó. Keze stílusosan követte a kamionokat. Elengedte kart és bekapcsolta a golyószórót. Ismét karhoz ért, de előtte az üveg tükrében halványan visszatükröződő arcára pillantott. Itt az ideje, Sanders, hogy hős legyél.

            A tábornok –aki letett az öngyilkosságról, és egy rakétát lőtt ki a lakatlan hegyre ijedtében – becélozta a kamionokat és tüzelt. Életben kell hagynia a vírushordózókat, vagy különben a vírus nyer.

 

New Hampshire-i autópálya

 

Andrew azt hitte, rájuk lőnek, de a visszapillantóban meglátta a lassan és alacsonyan szálló lopakodót. A gép pilótája tüzet nyitott az autókra és kamionokra. A kerekek durranása és a fékek nyikorgása lepte el az országutat.

Az egyik kamion anyósüléséről valaki tüzet nyitott a gépre. Sanders célba vette a kamiont és szétlőtte a motort. A kamion füstölni kezdett és lelassult. A gép megelőzte a konvojt, majd a messze távolban megfordult. Sanders a konvojjal szembe tüzelni kezdett a motorháztetőkre. Elhagyva ismét a járműveket, megfordult és hátulról csapott le.

A konvoj megállt és a gép elszállt fölöttük. Andrew nagyobb gázt adott és követte a gépet, ami ereszkedni kezdett és már a földön gurult.

- Megmentenek! – kiáltott Sharon és Jessicára nézett anyai mosollyal. – Megmenekültünk! Vége, Jessica!

Jonathan fáradtan nevetett, Andrew is megkönnyebbülten nevetett fel a többiekkel, és a kocsit a géphez kormányozta. Ekkor hallotta meg a kürtöt. Megfordult és egy kamion száguldott feléjük. A gép már leszállt. Ha a kamion átgázol rajtuk, akkor a gépet se fogja kímélni. Hirtelen lövéseket hallott. Gép felől jött. A kamion üvege pókhálós lett, de nem lassult. Jonathan látta, ahogy fémszörny betelíti a látószögét. És csatt! 

Jonathan megúszta most az egyszer, de a következő csattanástól már nagyon félt, hogy nem bírja ki. De a kamion eleje hirtelen füstölni kezdett és lassan lemaradt.

 

 

A gépnél…

 

Sanders várta őket, apás mosollyal az arcán. Tisztelettudóan biccentett feléjük és tisztelegett előttük.

- Elliot Charles Sanders tábornok vagyok, az Arizona állambeli katonai bázisról. A

vírus ellenszere megvan, s Bostoni blokád biztonságos hely lesz a számukra. Odaviszem önöket!

- Köszönjük. - sóhajtotta Andrew és Sharonba kapaszkodott.

Jessica reményteli mosollyal pillantott az őt tartó Jonathanre, aki viszonozta bölcs, széles mosolyával.

Felszálltak és a gép elindult Boston felé. Még talán sosem voltak ennyire megkönnyebbülve.

 

 

Vége

 

 

 

 

 

 

 




Kritika

Sopotnik Zoltán
2012. 01. 18. 09:02

Nem olvastam végig a szöveget, lévén  a kötelező-rovatba rövid darabokat várunk, mégis veszem magamnak a bátorságot, és leszek olyan inkorrekt, hogy egy-két véleményemet leírjam. Ez van, az élet harc, a világ gonosz.

Panelekből építkezik a mű rendesen, sokadosztályú akció filmek, vagy lágy sci-fik úsznak be a tudatunkba, olyan színészekkel, akik a színészet előtt valószínűleg géplakatosok voltak a Kadarka Mgtsz-ben. És mondanom sem kell, semmi baj a géplakatosokkal. És az esztergályosokkal sincs. Ezt még csak a mihez tarttás végett...

Hirtelen a tájra -és emberekre mászó vírus, karantén, táborok, őrök... a nagy hasú blabala-para pók szövögeti hálóját, nekünk olvasó legyeknek, zzz.

De ha már muszáj a történetet ilyenre megválasztani, próbálna a szerző valami erdetit kitalálni, amivel még menthető lehetne a sablon.

Sajnos el van nagyolva, sietve a dolog.

Nincsenek részletgazdag tájleírások, őrült pszichológus részletességével elénk tárt jellemrajzok, fura hangok, mániák, váratlanul, meglepő helyeken beszűrődő dialógusok, retorikai tündék,netán moszkítók.

Egy táborból való szökés egyetlen mondatban szinte meg is van szervezve. Mintha túl akarna lenni rajta szerző. Nem élvezkedik saját terepén, nyilván azért, mert nem saját terepe. Nem hatódik meg kitalált szereplői érzékenységén, butaságán, satöbbi.

Gépiesen nyomja oda gépnek, a gépbe, hátha a monitiron kafkai minőségű mondatok villognak majd.

Kafkainak, kafkai, csak nem úgy.






Kommentek:
Ismeretlen
nyomtatásnyomtatható változat
cikk ajánlásakötelező ajánlása
szólj hozzászólj hozzá!
Megosztásmegosztás  Megosztás
írok a szerzőnekírok a szerzőnek

feltöltés ideje: 2011. 08. 29. 23:50
keletkezés ideje: 0000. 00. 00.

_

Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05