prae.hu

 

Horváth János
Kóbor démonok


És most engedjék meg nekem, hogy elmeséljek egy történetet egy hideg decemberi éjszakáról. Egy olyan fejezetet mutatnék be az életemből, amikor a rózsaszín gondtalanságom gondatlanságából egyenest a bűneim fogságába kerültem. Abban a három órában megtanultam, hogy senki sem menekül meg a visszajáró pofonoktól és a mára már elcsépelten hangzó tanulságoktól.

 

*

 

            Tizenöt éves voltam, boldog, és persze már megérkezett lázadó, anarchista korszak az életembe. Dohányoztam, piáltam, csajoztam, büszke voltam arra, hogy már öt lánnyal lefeküdtem, no meg arra, hogy még mindig népszerű vagyok a suliban. Nem voltam elszállva magamtól, egyszerűen csak kiegyensúlyozott voltam. A legnagyobb félelmem a cigivel való lebukás volt anyámék előtt. Az akkori barátnőmet Petrának hívták, ő volt a legdögösebb csaj a suliban, azonban senki sem merte csapni neki a szelet az apja miatt, akit mindenki csak Piszkos Harrynek hívott. Az öreg Jóska bácsi kemény, cinikus és baromira tapintatlan egy alak volt, ráadásul nem éppen a horoszkópja volt a nyilas, ha értik mire gondolok. Mindig mondta nekem, akárhányszor náluk voltam: Roland, én esküszöm, lelőlek, ha megcsalod a lányom! Szerencsére a lánya nem rá ütött.

            Egy éjjel a haverjaimmal elmentünk a helyi diszkóba bulizni. Mivel kinéztem tizennyolcnak, ezért gond nélkül kiszolgáltak szeszes itallal, és persze nem rizseltek a cigi miatt. Ezen az éjjelen megcsaltam Petrát a vécében egy Hajni nevű bigével, akit elkereszteltem Hatoskának, mivel ő lett hatodik lány, akivel közelebbről megismerkedtem. Nem voltam túl kedves vele, mert miután lerendeztem, leszedtem a gumit, felhúztam a gatyámat és szépen kisétáltam a vécéből. Elbúcsúztam a haveroktól és elindultam azon az úton, mely a pokolba vezetett.

 

*

 

            A József Attila út volt a leghosszabb útvonal hazafelé. Lepattant házak sorakoztak itt, a kisvárosi munkásosztály negyede volt, mely melletti párhuzamos útvonalon a romák negyede húzódott végig. Félelmetes volt a csend errefelé éjszakánként, mégis ezt az utat kellett választanom, ha nyugodtan el akartam szívni pár szálat anélkül, hogy lebukjak anyámék valamely ismerőse előtt. Nem messze már láttam a telefonfülkét, ami az út felét jelezte számomra. Onnan megint tíz perc séta és a Gábor Áron utcába érek, onnan pedig öt percre van az átnevezésre váró Tanácsköztársaság útja, ahol lakom. Úgy gondoltam összefirkálom a fülkét, vagy kirúgom az egyik üvegét. Eszméletlenül vágytam egy kis rombolásra. Akkor pedig megjelentek a démonok.

            Három kutya jelent meg a bokrok mögül. Nem tudom, hogy milyen fajták voltak, de az egyik fehér volt, a másik barna, a harmadik pedig fekete.  Nem tűntek túl barátságosnak, mert amint megláttak, szinte egyszerre ugattak felém. Mintha azt kérdeztek volna, ki a franc vagyok, és mit keresek én itt. Igyekeztem nem félni és lehetőleg kerülni velük a szemkontaktust. Az utóbbit még képes voltam megállni, de a félelmet semmiképp sem tudtam legyőzni, ezért gyorsítottam a lépteimen.

            Azonban morogni kezdtek. Gondoltam, mégis jobb, ha megállok, és valamilyen módon lenyugtatom magam. Nem szabad félnem, gondoltam, megpróbáltam erőre kapni, reméltem, érzik ezt ők is. A morgás ennek ellenére nem szűnt meg, továbbra jelezték ezek a dögök, hogy hamarosan szét fognak tépni, mint valami rongyot. Miért nincsenek sintérek, akik elintézik ezeket a rohadékokat? Miért nincs itt valami rendőr, aki leszedné ezeket? Vagy egy állatvédő, aki ezeket védi? Hol vannak azok kóbor kutyákat ajnározó kutyapártiak? Jöjjenek ide és dögöljenek meg helyettem! Megesküdtem, hogyha ezt túlélem, akkor beverek egyet egy állatvédőnek. Na meg, mint ahogy Robert Shaw vadászta a cápákat a Cápában, úgy fogok vadászni én is ezekre a dögökre. Undorodtam egy kicsit magamtól, amiért ilyeneket gondoltam.

            Nem tudom, miért, de valami oknál fogva feléjük fordultam. Mind a hárman közelebb voltak és villanypóznák fényében tisztán láttam, ahogyan vicsorítanak felém. Életemben nem féltem még ennyire, mint akkor. Tisztában voltam vele, hogy a kutyákkal kerülni kell hosszabb szemkontaktust, mert azt kihívásnak, hergelésnek veszik, de nem tudtam másfele nézni. Csak őket bámultam felváltva, mint a Halál démonait, akik mögött a jó öreg kaszás már feltehetőleg kacsintgat rám kárörvendően. A fehér morgásai felerősödtek, én pedig megremegtem a rettegéstől. Baromi hideg van, hó még nem esett egy darab sem, nem halhatok meg úgy, hogy nem láttam a szép tiszta havat utoljára. Aztán a barna rám vakkantott, s ezt követte a fekete is. A fehér tett egy lépést előre, továbbra is vicsorgott rám. El kell futnom, de rohadt gyorsan, gondoltam, azonban tisztában voltam vele, hogy mind a hárman tudják már, mire készülök. Körbenéztem, de sehol senkit sem láttam az utcában, elmúlt hajnali kettő, szombat este van, ezen a környéken mindenki régen alszik már, ráadásul hideg is van, így senki nem fog sétálgatni.

            A mobilom!

            El is vigyorodtam egy pillanatra, ám hamar lehervadt rólam, mivel ha anyámék értem is jönnének kocsival, akkor lebukok a cigivel és a piával is. Ugyanez a helyzet a rendőrökkel. Ha ezekkel lebukok, akkor megbüntetnek tízezrekre, sőt, be is visznek egy kicsit, ki tudja. Petra alszik. De mit is tudna tenni? Talán az apja? Á, Piszkos Harry hamar rájönne, hogy megcsaltam a lányát. Apropó, Petra azt hiszi, hogy a keresztapáméknál vagyunk vendégségben, mivel azt hazudtam neki. Mobil kilőve. A fehér ekkor jó hangosat vakkantott, mire én elővettem az egyetlen cselt, ami éppen eszembe jutott. Tudtam, hogy ezzel csak másodperceket nyerek csupán. De muszáj volt megtennem, mivel a mobilról eszembe jutott valami más, ami segíthet.

            - Ott egy cica! – mutattam a bokrok felé. – Cici-cica!

            A bokrok felé fordultak.

            - Cicu-micuka! Cica! Cica! Sic! Cica!

            A fekete a bokrok felé ugatott.

            Amilyen gyorsan csak lehet, minden erőmmel nekiiramodtam az útnak. Hirtelen úgy éreztem, egy versenykocsit is le tudnék hagyni, annyira belejöttem. Alig tettem meg egy említésre méltó távot, már hallottam a dögök lábainak neszét mögöttem. El kell jutnom a telefonfülkéhez, de nagyon gyorsan! Annyira féltem, hogy megcsúszok valamiben. Sírni akartam, üvölteni a félelemtől, hirtelen olyan istentelen számkivetettség érzése támadt rám, hogy megbántam azt is, hogy megszülettem. Minden olyan értelmetlennek tűnt előttem, szó szerint minden! Vajon sokáig kell majd szenvednem? Vajon érezni fogom, hogy leszakítják a karjaimat, vagy már akkor rég átharapták a torkom? Ezek ki fognak nyírni! Nagyon gyorsak. Érzem a leheletüket! Itt vannak a seggemben! Utolérnek és darabokra szaggatnak! Dögöljetek meg! Még, hogy az ember legjobb barátai! Ki kell irtani titeket, ti álszent vadállatok! Az ördög teremtményei vagytok!

            Már csak pár méter, de már félszemmel látom magam mellett a fehéret. Rákapcsolok még jobban. El kell érnem! Nem tehetik ezt velem! Nem lehetnek ilyen szemetek! Nem kaphatok egy esélyt? Egy rohadt esély mindenkinek jár! Nem lehetnek ilyen mocskos szemetek!

 

*

 

            Elértem a telefonfülkét. Belekapaszkodtam az ajtóba, akkorára nyitottam, hogy éppen csak beférjek, utána, mikor bent voltam csuktam volna be, de végül a fehér fejét szorítottam be. Vicsorgott tébolyodottan, mint egy démon. A többiek megpróbáltak a résen bejutni. Beléjük rúgtam, azonban ez nem sokat hatott rájuk, mert körülbelül egy másodperc múlva ismét bele akartak kapni a lábamba. A fő probléma a fehér feje volt, meg a hősies küzdelme, hogy kiszabaduljon. Ha kifele engedem az ajtót, kiszabadul, s én rögtön becsukom az ajtót. Ám ez hülye ötlet, mert a fehér azonnal beugrik ide és rám veti magát, mint egy tigris. Tehát egyetlen megoldás maradt.

            Bumm!

            Akkorát levertem a dögnek, hogy még nekem is fájt. A fehér azonnal kiszabadult, az ajtót pedig becsaptam. El nem eresztettem. Éppen kezdtem volna kifújni magam, amikor megpróbálták elkapni a lábam az ajtó alatti kis résen át. Féltem, hogy be fognak jutni. Rugdosni kezdtem őket vissza, a barna belekapott a lábamba, szerencsére bakancs volt rajtam, ezért nem éreztem annyira a fogai szorítását, azonban húzni kezdte kifele a lábamat. A másikat a fekete kapta be. Belekapaszkodtam az ajtó fogantyújába, de féltem, hogy ki fog nyílni, ezért minden erőmet bevetve kiszabadítottam a bal lábamat a barna rohadék szájából és pofán rúgtam a feketét. Körülnéztem. Megpillantottam a telefonkönyvet. Érte nyúltam és ledobtam a réshez.

            Kifújtam magam. A dögök nem támadtak, csak figyeltek engem. A vicsorgás eltűnt a pofájukról. De valahogy mégsem tudtam lenyugodni. Elővettem a mobilom és tárcsázni akartam anyámékat. Nem! Rájönnek a cigire! Vagyis… Inkább jöjjenek rá, érezzék rajtam a piát, de legalább ezek nem ölnek meg, hanem kapok néhány sallert, meg kioktatást, egy szakítást Petrával és kész. Legalább Piszkos Harrytől sem kell többé félnem. Nem kell paráznom állandóan, hogy átszakad a gumi és Petra terhes lesz, vagy szaladni a hetvenkét órás cuccért.

            Észrevettem valamit.

            Jaj, ne!

 

*

 

            Még egy dög érkezett a csapatba. Ennek már ismertem a fajtáját. Egy dobermann. A többiekkel ellentétben, ennek volt nyakörve is. Biztos valami piásé, aki nyitva hagyja a kapuját állandóan, errefelé megesik az ilyesmi. Először azt gondoltam, ezek elhajtják innen, vagy széttépik, de nem. Mintha régi haver lett volna, megszagolgatták egymást, mint sugdolóznának. Itt van bent ez az ember, akit meg akarunk zabálni! Ha velünk vagy, kapsz belőle te is!

            Telefonálnom kell, vagy nemsokára a 101 kiskutya horror változata fog megelevenedni előttem. A rendőrséget hívjam? Á, megbüntetnek a cigi miatt. Bűzlök, cigiszagú a szám, no meg piás. Akkor anyuékat? Akkor tőlük kapok. De talán megsajnálnak! Hisz az életem forog kockán! Most minden percben vívódni fogok, vagy végre cselekszem? A francba már!

            A dobermann nekiugrott az ajtónak. Haszontalan próbálkozás volt, csak a frászt hozta rám. Aztán a beleharapott az ajtó külső fogantyújába, amitől majd összeszartam magam. Ennyire okos lenne? Ez nem lehet! Ez egy rémálom, tutira veszem! Húzni kezdte az ajtót, én pedig visszafele. A félelemtől nagyon gyengének éreztem magam, féltem, hogy sikerül neki. A többiek addig a telefonkönyvet támadták le, reméltem, vannak olyan a hülyék, hogy a lábamnak hiszik.

            Még sosem láttam ilyen közelről dobermannt. Pláne nem láttam ilyet élőbe vicsorogni. A fehér démon belekapott a lábamba, húzni akart kifelé és most erősebbnek tűnt, mint az előbb. Ettől gyengült ajtó védelme feletti előnyöm és még nagyobb szarban éreztem magam. Itt fogok megdögleni!

 

*

 

            A szabad lábammal rátapostam a fehér fejére, amitől megszédülhetett, vagy mi, mert nem húzódott el és hangot sem adott ki. Még egyszer rátapostam, s akkor nyüszítve odébb állt.

            - Fájt, mi? – üvöltöttem feléje. – Igaz? Te utolsó rohadék dög!

            A dobermann meghátrált, elengedte a kilincset, de továbbra is ott vicsorgott a pofámba az üvegen keresztül. Át akartam ütni üveget, bele egyenesen a ronda pofájába, de nem vagyok akciósztár.

            A többi ugatni kezdett. Ki fogunk nyírni, te mocskos ember! Ki fogunk nyírni! Cafatokra tépünk! Egyre jobban éreztem a hideget, ziháltam a rémülettől, s újra-újra felvetettem magamban a telefonálás lehetőségét. Végtére is egy szar alak vagyok, megérdemlek egy alapos seggberúgást. Vállalnom kéne, hogy igenis egy gyárkémény vagyok, ahogyan Petrát sem hülyíthetem tovább. Na, jó! Ez nem én vagyok! Nem fogok itt vezekelni, inkább tépjenek szét ezek a dögök. Fiatal vagyok, és nem fogok bűntudatot érezni azért, mert próbálom élvezni az életet. Lehet, megdöglök hamarosan és akkor majd úgyis sajnálni fognak, elmosva minden kis bűnömet. Végül is, nem raboltam, nem gyilkoltam, nem rendeltem el népirtást, egyszóval csak egy átlagos kamasz vagyok, aki éppen most éli a lázadó korszakát. Ha ez bűn, akkor nyugodtan lógassanak fel az első akácfára. Ha annyira jólesne minden szánalmas erkölcsi prédikátornak, akkor nyugodtan kövezzenek halálra! Én kivárom ennek a harcnak a végét. És győzni fogok!

 

*

 

            Eltelt egy óra. Hajnali kettő óra harminchét perc. Továbbra is a kilincset fogom, azok a dögök pedig a fűben fekszenek. Ha megmozdulok, azonnal felém fordulnak és megmerevednek. Várnak.

            Az egyik tanárom, Putyera Miklós bácsi jutott eszembe. Őt mindenki csak Putyera elvtársnak hívja, még a tanárok közül is jó néhányan. Az öreg fekete keretes szemüveget visel, és egymás után szívja piros Symphoniát, az órákon néha tiszta idegbeteg, mert nálunk is jobban várja a szünetet, hogy végre rágyújthasson. Na, mindegy, egyszer mesélte, hogy két órán keresztül trónolt egy villanypóznán, mert a kóbor kutyák felkergették oda. Mennyit röhögtünk ezen a mesén, s most hirtelen mekkora szimpátiát éreztem az öreg komcsi iránt. Bár erre járna és segítene. Többé biztosan nem nevetnék rajta. Biztosan nem. Még rá is szólnék a többiekre, ha beszólnának neki. Ha túlélem ezt és nem fagyok halálra, akkor elmesélem neki mi történt velem.

             Rágyújtok. Eszembe jut, hogy tüzet kéne raknom. Inkább nem, mert szerintem lángra kapnék én is. Ennyire nem lehetek hülye. Kezdek meghülyülni? Egy óra után? Ennyi elég lenne? Ennyi?

            A rohadt dobermann vakkant egyet és nekiugrik az üvegnek, elejtem a cigit. Eltaposom és rágyújtok egy másikra. Putyera elvtárs biztosan rágyújtott a villanypóznán kapaszkodva. Két óra. Nem tűnik soknak. De én egy órája vagyok itt, mégis vagy ötnek éreztem. A dobermann vicsorog rám az üvegen keresztül. Úgy eltörném a lábait, melyekkel a kilincsre támaszkodik.

            - Juj, de rohadt büdös a szád! – vetem oda neki. – Innen érzem, te undorító féreg! Fúj! A gazdád biztos részeges naplopó! Nem igaz?

            Vakkant.

            - Gondoltam. Fogadjunk valami hülye, gyerekverő, ostoba piás, aki beszarva csoszog haza, hogy aztán szétverje a családját!

            Vakkant. A többiek is.

            - Á, szóval ismeritek a mesét! Rohadt dögök! Remélem kaptatok, mielőtt az utcára kerültetek. Hogy dögöltetek volna meg!

            Elnyomom a cigit. Újabbra gyújtok. Egyre jobban fázok, és a mentolos cigi csak rádob erre.

 

 

*

 

            Eltelt még egy óra. Megpróbáltam aludni, de istennek sem sikerült. A dögök továbbra is itt tanyáznak a telefonfülke körül, azonban nem növekedett a létszámuk – szerencsére. Nemsokára reggel van, az órámra pillantok: hajnali három óra negyvenegy. Senki keresett, senki sem keres. Egyre nagyobb a hideg, mozgatom a lábujjaimat, kezemet és az ujjaimat, néha melegítem a tökömet is kezemmel a farmeron keresztül. Jobb is, hogy nem aludtam el, mert már biztosan halott volnék. Szörnyű. Egyszerűen szörnyű ez az egész. Ha túlélem, sosem felejtem el.

            A fehér feje csattant az üvegnek, rám vicsorított, neki volt a legdémonibb a pofája. Ismét át akartam ütni az üveget haragomban, de letettem róla. A fehér elvonult – mint aki jól végezte a dolgát – és lekuporodott a többiekhez. Minden bizonnyal arra várnak, hogy végleg feladjam. Várhatnak.

            Ekkor a fiatal Putyera elvtársat láttam megjelenni a fülke előtt. Fiatal, fekete hajú, amolyan rock and rollos frizurával, fekete keretes szemüvegben, elegáns öltönyben magabiztosan feszítő srác. A belső zsebéből elővesz egy puhadobozos piros Symphoniát, ráz egyet rajta és egy barna füstszűrős csoda dugja ki magát belőle. A szájával kihúzza onnan, meggyújtja egy égő gyufaszállal, a gyufát elfújja és elhajítja kutyák felé. Nagy, sűrű füstöt fúj ki. Egy darabig figyel engem.

            - Szervusz, Roland! – szólal meg végre. – Tudom, mit érzel.

            - Jó napot, elvtárs! – köszöntöm gúnyosan.

            Elmosolyodik. - Gondolom, sokat nevetsz rajtam az órákon. Hiába, ezért diplomázik le az ember.

            - Sajnálom. Tudna segíteni?

            Lehervad a mosoly. – Segíteni? Rajtad?

            - Igen!

            - Rajtam sem segített senki. Miből gondolod, hogy neked majd fognak?

            - Miért ne tennék?

            - Azt hiszed, hogy jófiú vagy?

            - Fiatal vagyok.

            - Igen. És ez jó ürügy arra, hogy hülyítsél egy lányt. A cigiről ne is beszéljünk, bár a te korodban már én is nagyban szívtam. 

            - Tudom, hogy rosszat tettem. Petra nem ezt érdemli.

            - Nagyon megható. De nem érzem benned a megbánást. Az én koromban rengeteg ilyen kis csélcsap ember került ilyen helyzetbe, mint most te. Bár nem tanultak belőle, ahogy te sem fogsz.

            - Mitől ilyen biztos ebben?

            - Csak rád kell néznem, öregem. Csak rád kell néznem. Cafatokra fognak tépni a démonok. Nincs sok hátra neked. A halál már a válladat simogatja. És mindez a te hibád, nem pedig másé! Ne is próbáld másokra kenni a bűnödet, mert azzal csak még jobban magadra maradsz!

            Az ifjú Putyera elvtárs homályosodni kezdett, majd szép lassan eltűnt. Könnyek szöktek ki a szemeimből.

 

*

 

            Ismét egy óra múlt el. Négy óra ötvenegy. Három tetves órája rohadok ezen a helyen és kezdem úgy érezni, mintha a fél életemet töltöttem volna itt. Furcsa, de lassan meg mernék esküdni rá, hogy anyám itt nyomott ki ebben az ócska telefonfülkében. A rohadék dögök még mindig itt vannak. Minden egyes mozdulatomra felfigyelnek és tágítanak az istennek sem, egyszerűen hihetetlen. Ilyesmiről Putyera elvtárs legendájának kivételével még nem hallottam. Lehet, hülye vagyok, de nem gondoltam volna azt a kutyákról, hogy képesek lennének itt szobrozni egy vacsoráért, aki mellesleg én vagyok. Rég odébb kellett volna állniuk, elismerve a vereségüket!

            De nem.

            Itt vannak.

            De jó lenne most Petrával lenni. Annyira bánom, hogy nem inkább vele voltam ma éjszaka. És ahogy most belegondolok, nem is azért jártam volna jobban, mert akkor megúsztam volna ezt a pokoljárást, hanem mert szeretet venne most körül. Szeret engem. Én pedig ezt nem becsültem meg, inkább becsaptam és elmentem erre a szar bulira, ahol szépen félre is keféltem. Megérdemlem a sorsomat, megérdemlem ezt a helyzetet, a halált is, ha úgy adódik. Meg én!

Anyuékról ne is beszéljünk. Hazudok nekik jobbra-balra, dohányzom, iszom, miközben ők úgy tudják, rágót és üdítőt veszek a zsebpénzből. Hányni tudnék magamtól, komolyan mondom. Becsapni azokat, akik a javamat akarják, akik legalább nem alkoholisták, vagy elmebetegek, akik nem vernek minden nap félholtra minden apróságért. Mivé lettem? És mivé lehettek majd a későbbiekben? Egy nap le fognak tagadni? Bűnöző leszek? Egy gátlástalan ámokfutó?

A kutyák most hirtelen angyalokká váltak a szememben, Isten gondoskodó angyalaivá, akik eljöttek értem, hogy pokolba taszajtsanak, ahová való vagyok. Nem mentség a fiatalkorom.  

            Meg kell tennem.

            Kinyitottam az ajtót és kiléptem közéjük.

 

*

 

            Felpattantak és morogni kezdtek. Rám vicsorítottak éles fogaikkal, melyek majd a halálomat fogják okozni. Azonban nem támadtak, testük ugyan megfeszült, de nem léptek előre egy centimétert sem. Biztosan jó ötlet volt ez? Biztosan megérte kilépnem ide a húsdarálóba? A fekete tett egy lépést felém, éreztem, ő fog először belém tépni, talán a torkomnak ugrik először – mindenesetre lepergett előttem, ahogy a farkamat cibálja le a helyéről. Most meg fogom tudni, milyen is az, amikor az ember élve szétszaggatják, megadva utolsó élményként a totális kínszenvedés gyötrelmét. Vajon a túlvilágon is fájni fog? Soha nem fog begyógyulni a seb? Hülyeség. Megpróbálom visszafogni a remegést, de nem sikerül, rájuk akarok üvölteni, hogy kapjanak már végre el, legyek túl az egészen egyszer, s mindenkorra. Ám ezek direkt várnak, talán ki akarnak készíteni, mielőtt végeznek velem. Praktikus.

            Ekkor lövés dördül el. A dögök a hang irányába fordulnak és mintha ismernék a fegyver gazdáját régről, elszaladnak, de ízibe. Csalódottan nézek utánuk, mert nem tették meg, amit kellett, nem kaptam meg a büntetést. Aztán a lövés irányába fordulok és a fegyver csövével találom magam szemben.

 

*

 

            Az öreg fószert elég kemény fából faragták, mert egy szál gatyában és egy félcipőben állt előttem, dacolva a mínuszokkal. A puskát továbbra is pofámba tartotta, közben úgy vicsorított, mint az egyik dobermann.

            - Meg akartad fejni a fülkét? – szegezte nekem a kérdést.

            - Nem. –válaszoltam. – A kutyák elől menekültem oda.

            - Persze.

            - Kérem, szar egy estém volt! Engedjen haza! Különben is, le fog fagyni a töke!

            Leengedte a puskát. – Annak úgyis mindegy már. Eredj! Ha még egyszer meglátlak erre ilyen későn szétlövöm a fejedet! Értem?

            - Értem.

 

*

 

            Nagyon féltem, míg sétáltam hazafele. Úgy éreztem, bármikor előjöhetnek azok a démonok. Egy biztos, tanulságos volt a ma éjszaka. Mikor hazamentem, írtam egy smst Petrának:

 

Szeretlek! Istenemre mondom, nagyon szeretlek!

Minél előbb látni akarlak! Szeretlek!

 

            Írhattam volna szebbet, de nem tudtam, annyira vágytam rá, annyira ölelni akartam, mint még soha. A kapcsolatnak nem lett vége, nem is olyan régen elvettem feleségül és magunkhoz vettünk négy kóbor kutyát.

 

2012.március-július

Dunakeszi

           

 

 

 

           


Kommentek:
Kóbor démonok
nyomtatásnyomtatható változat
cikk ajánlásakötelező ajánlása
szólj hozzászólj hozzá!
Megosztásmegosztás  Megosztás
írok a szerzőnekírok a szerzőnek

feltöltés ideje: 2012. 07. 03. 00:44
keletkezés ideje: 0000. 00. 00.

_

Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05