prae.hu

 

Zimmermann Joákim
A furcsa Rosenbach úr

István bácsi jóízűen felkacagott. Életének nyolcvanas éveiben az az egyetlen öröme, hogy itt a hentesnél, vagy a piacon még három zöldséges standnál megáll és jót beszélget az eladókkal. Most éppen a csinos, fiatal Klaudia nevetette meg, akit unokájaként szeret, lévén, hogy az ő vérszerinti unokái még karácsonykor sem látogatnák meg, a fiai pedig a régóta várt haláláért és a szegényes lakásáért imádkoznak. Az élet gyötrelmeit és a tizenkét éve tartó özvegységet csak ezekkel trécselésekkel, parksétákkal és otthoni olvasással tudta legyűrni.
            Amikor Klaudia a tekintetét a pultnál ácsorgó férfira szegezte, István bácsi rögvest odafordult. Ismerte a magas, erős testalkatú, ötven körüli fickót, aki folyton borostásan, fekete ballonkabátban feszített, sosem köszönt vissza lépcsőházban senkinek, és mint mindig, minden áldott nap, ma is egy kiló sertésmájat rendelt itt a legközelebbi piacon, pont ennél a hentesnél, ahová ő is jár. Igen, Dr. Rosenbach Álmos már csak ilyen furcsa ember volt, talán minden ilyen tudományos ember elmebeteg egy kicsit, István bácsi nem tudta megmondani,de most talán kiderül:
-Adjon Isten, Rosenbach úr! – üdvözölte kedvesen mosolyogva. – Látom, már megint májat rendelt! Minden nap máj! Folyton csak máj! Elképesztő!
Rosenbach nem mosolygott ezen, csak nézte őt a fagyos kék szemeivel, mint akinek módfelett derogál, hogy egy ilyen kis senki megszólította, ugyanakkor gyilkos nyugalom is áradt belőle, akár egy ragadozóból, aki már minden részletet felmért és készen áll a támadásra.
István bácsi arcáról lefagyott a mosoly, úgy döntött, inkább odébb áll, amíg ez az ember itt rontja a levegőt. Ám az továbbra is őt bámulta, amitől zavarba jött, tekintetét a májat csomagoló Klaudiához fordította segítségkérően, aki látszólag szintén nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Ez egy kínos leégés volt, nem több, nyugtatta magát, majd elfelejti, és nem fogja többet megszólítani ezt az embert – ha valaki ennyire magának való, akkor szíves egészségére.
Rosenbach kifizette a májat és köszönés, vagy egyéb mormogás nélkül távozott. Feszült csend maradt utána az üzletben. Klaudia a fejét ingatva, megnyugtató mosollyal István bácsihoz fordult.
- Ne is törődjön vele, ez egy őrült!
- Tudom. – legyintett az öreg. – És felettem lakik pont. Jó neked, lányom, hogy a földszinten laksz.
- Attól még minden nap látom. Milyen orvos ő?
- Állítólag valami sejtbiológus, vagy mi az ördög. Na, mindegy!
- Mindegy is. Mit főz ma, István bácsi?
- Csirkeleves, csirkepörkölt. És közben hallgatom a tévét. Jó műsorok lesznek.
- Az unokáknak kéne segíteni, nem pedig István bácsinak kell egyedül főzni.
- Ugyan! Kibírom én, majd csak átjönnek egyszer!
- Átrugdossam őket?
- Nem kell! –nevetett. – Megértem őket, mit foglalkoznának egy öreg senkivel? Az ő korukban én is a lányokkal voltam elfoglalva, meg a kocsmázással.
            Klaudia nem tudott erre mit mondani. Ő nem ismerte a szüleit sem, nemhogy a nagyszülőket, a mostohái pedig egész egyszerűen nem voltak komplettek, folyton veszekedtek, meg piáltak. Az egyetlen család számára a legnagyobb szerelme, Áron volt, akivel négy éven át jártak, tizennégy éves koruktól egészen tavaly nyárig. A fiú félrelépett, de nagyon megbánta és megpróbálta magát visszakönyörögni, ám ez a sértett Klaudiának nem volt valami megható, ezért kiadta az útját. Szörnyű karácsonya és szilvesztere volt tavaly, otthon üléssel és sírással, egyedül egy albérletben, egészen tavaszig, amikor is elkezdett flörtölni járni eleinte egyedül, aztán a barátnőjével különböző szórakozóhelyekre. Gyűjtötte a férfitrófeákat sorra, azonban ez is csak egy üresség. Szereti még Áront és minden éjjel úgy fekszik le azóta is, hogy elképzeli azt a bizonyos pillanatot, amikor ismét átöleli, de az álommanó már egyre gyakrabban összezavarja az agyát és aludni küldi, mielőtt bármit is mondana a fiúnak – néha az ölelést se látja.
            Ez a szegényt öreg meg itt szenved előtte, mintha csak a halált várná. Elhatározta magát:
  • Mi szólna, István bácsi, ha segítenék ma főzni? – kérdezte.
Az öreg szeme felcsillant. Valahogy fényesebben csillognának a falak, a nála is idősebb bútorok pedig énekelnének a múltról és az étel finomabb lenne bárminél az elmúlt tizenkét évben.
- Én nagyon örülnék, drága. De…
- Egy szót se, István bácsi! – vágott közbe a lány. - Délben átveszi Heléna a műszakot, én pedig felugrok magához és segítek!
Az idős bácsi a hálás mosolyon kívül más egyebet nem tudott reagálni.
 
*
 
            Klaudia telefonja megcsörrent. Meglepődött, hisz soha senki sem hívta őt ebben az időben már évek óta. Alig tíz perce végzett, legfőbb vágya egy cigaretta volt, mivel ez jelezte a munkaidő végét nála. Elővette a telefonját és meglepődött. Áron. Még mindig Kis hercegként volt elmentve a telefonkönyvben, emlékszik is a napra, amikor az egyébként majd két méter magas fiúra aggatta ezt a nevet. A kicsi herceg, aki nekiment egy ágnak a budai rakpartnál sétálva, amikor ráadásul egész nap prüszkölt a növényektől, annyira allergiás mindenre. Vonakodott felvenni a telefont, mivel a büszkesége nem engedte, de annyira hallani akarta a hangját oly sok idő után újra, hogy megelőzve a makacssága térnyerését felvette a telefont.
  • Szia! –szólt bele színtelen hangon.
  • Szia! – jött a vonal végéről a félénk hang. – Zavarok?
  • Nem, dehogy zavarsz. Miért hívtál?
  • Hát, csak gondoltam, megkérdezem, mi van veled.
  • Semmi. Melózom egy ideje.
  • Ó! És mit csinálsz?
  • Állatokkal foglalkozom.
  • Mindig is szeretted őket, megértem. 
  • Ja. És veled? Mizú?
  • Én is melózom.
  • És miért hívtál?
Áron mondani akart valamit, de elakadt, nyílván Klaudia hidegsége miatt. A lány is tudta ezt, ezért egy kicsit megpróbált visszavenni. Ugyanakkor nem akarta éreztetni a fiúval, mennyire boldog most.
  • Mindig jársz kondizni? – kérdezte.
  • Nem. És te jársz oda? Vagyis, gondolom, nem, mivel nem kérdezted volna.
  • Máshova járok. Az Arnie-be.
  • Egyszer úgy elmennék veled. Egyedül jársz?
  • Nem, Szandival.
  • Aha. És pasik?
  • Vannak. Vagyis, akadnak.
  • Értem. Szóval, én kérdezni szeretnék valamit.
  • Csak nyugodtan.
  • Ráérnél ma? Talizhatnánk, ha van kedved. Sétálhatnánk. Na?
Bár a telefonja merülőben volt, Klaudia mégis várt egy kicsit, nem akart rögtön igent mondani: - Rendben. Egyre gyere elénk. Ha nem lennék ott, gyere fel. Oké?
  • Oké.
  • Merül a telefonom.
  • Jó. Akkor egy órára ott leszek. Szia!
  • Szia!
A telefon lemerült. Ekkor jutott eszébe az István bácsinak tett ígérete. A szájához emelte a kezét kétségbeesésében. Elviszi majd a töltőjét hozzá és felhívja Áront, fülkébe hiába is menne, mivel nem tudja fejből a számot, hiszen Áron ezt a szakítás előtt nem sokkal kezdte használni. Gyorsan felkapta a kabátját, elköszönt a vezetőjétől, majd hátul kisietett a piacról a téli, de most napsütötte világba.
 
*
 
            István bácsi megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, hogy már csak mindössze egy lépcsősort kell megmásznia és szemben ott áll majd a zöld, öreg ajtaja, ami mögött ismét rázúdulnak az emlékek.
            Mikor felért, már úgy érezte, aranyérmet is érdemelne, de magában megjegyezte, némi öniróniával: inkább csak aranyérre számíthat. Elfordította a kulcsot, a zár megadta magát és az ajtó éles nyikorgással megnyílt. Éppen belépett volna a hideg lakásba, amikor hirtelen megjelent mögötte Rosenbach. István bácsi gyorsan odafordult, kissé megrémült a doki villámgyors, minden hangot nélkülöző felbukkanásától és tekintetének fagyos színtelenségétől. Ideje sem volt megszólítani, mert a férfi a nagy lapát tenyerével elkapta az arcát és benyomta őt az előszoba falához. Az öreg próbálta leszedni magáról a kezet, de azok erőteljesen tapadtak arcára.
            Rosenbachnak a szeme sem rezdült, úgy figyelte a kapálózó áldozatát, mint talán a májat is, amikor rámutatott a boltban. Egy hirtelen mozdulattal letépte István bácsi arcát, aki üvölteni kezdett a véres masszából, aztán ő kiakasztotta álkapcsait, mint valami óriáskígyó és egészbe bekapta a fejét. Ekkor adott hangot először, olyan volt, akár csimpánzé, aki teljesen megvadult. Miközben az öreg fejét cibálni kezdte, vászonnadrágja zsebéből kiesett a pénztárcája.
 
*
            Klaudia felmarkolta töltőt. Már szaladt is volna ki a lakásból, amikor bevillant neki valami. Egy hang a fejében. Lassan derengeni kezdett neki, honnan is való. Az álmából, igen, az előző esti álmából. Az országúton sétált, a sötétben, sűrű hóesés kellős közepette, az utat figyelte, ami olyan sötéten tárult elé, mint maga a jövő. Ekkor hallotta a megnyugtató, idős férfihangot: - És így szólok tehozzád, Klaudia, kérlek, bízzál meg bennem! Mert nagyon szeretlek!
            A torka összeszorult, sírni tudott volna, tetőtől talpig libabőrös lett. Aztán megrázta a fejét és elindult István bácsihoz.
 
*
 
            Az öreg ajtaja tárva nyitva állt. Klaudia első gondolata az volt, hogy nyilván csak most ért haza, ezért bekiabált neki. Ám válasz nem jött. Az előszoba fogasáról leestek az esernyők és egy kabát is, ami a megboldogult Izabella nénié volt. Klaudia szíve a fejében kezdett lüktetni.
            Beszaladt a lakásba. Az öreg bútorok még nagyobb hidegséget sugároztak felé, a dohányzóasztalon újságok szépen, rendezetten, különféle sport-és politikai napilapok. Az ágy bevetve. A falon a fiatal, dús fekete hajú, jóképű István bácsi, mellette a csodaszép felesége. A fürdőszobában senki. A konyhában úgyszintén. Talán rosszul lett és a szomszédhoz átküzdötte magát?
            Az előszobában véletlenül belerúgott valamibe. Egy pénztárca. De nem István bácsié, mert az övé öreg és kopott buksza, olyat a világon másutt látni sem lehet talán. Nem, ez egy nagyobb, vastag, tiszta, fekete tárca. Valódi bőr lehet, ki tudja. Leguggolt és szétnyitotta. Néhány darab húszezres. Iratok. Kihúzta a személyi igazolványt és ledöbbent. Egy unott tekintetű, rideg arc nézett vissza rá, mellette egy név: DR. ROSENBACH ÁLMOS. Otthagyta a tárcát és kiszaladt a lakásból. A rendőröket akarta hívni, de annak a hülye telefonnak is épp most kellett lemerülnie. Remélte, hogy nincs semmi baja szegény István bácsinak.
            Zakatolt a szíve, amikor megtette a lépcsőfokokat, egyre rosszabbra tudott csak gondolni. Eszébe jutott, hogy telefonálhatott volna a vezetékesről. Végül felért és Rosenbach szép fehér ajtaja előtt találta magát. Megnyomta csengőt, majd verni kezdte az ajtót:- Nyissa ki az ajtót, Rosenbach!
            Semmi. Egy moccanást sem hallott odabentről.
  • Nyissa ki ezt a kurva ajtót! Már hívtam a zsarukat, maga rohadt strici!
Több se kellett Klaudiának, lenyomta a kilincset. Az ajtó kitárult. Elég horrorfilmet látott már ahhoz, hogy tudja mit jelent ez. Kelepce. Azonban féltette az idős bácsi életét és nem habozott tovább, belépett.
 
*
 
            Orrfacsaró bűz ütötte meg az orrát. A rothadó hús és a savanyú káposzta szaga. Azonban az előszoba tiszta volt, a konyha mely közvetlenül mellette foglalt helyet, pont úgy festett, mintha éppen most szerelték volna össze. A nappali felől furcsa, szörcsögő hang ütötte fel a fejét.
            Klaudia a hang irányába fordult és lassan, óvatosan elindult felé. Átkozta magát, amiért nem szaladt haza késért, de ki tudja, talán késő lenne már – lehet, hogy így is elkésett. Szörcsögést és cuppogást hallott, egyre erősebben. Ökölbe szorította a kezét. Amikor beért a nappaliba, a szájához kapott.
            Rosenbach az ágyon meztelenül, kutyapózban falatozott egy fej nélküli hullából. A földön egy bőrdarab feküdt, melyen egy emberi orrot pillantott meg, aztán rongyokat, ruhafoszlányokat. Klaudia felsikított, mire a vadállat doki feléje fordult és csimpánzszerű üvöltéssel, négykézláb nekiiramodott.
            Klaudia megpróbált elszaladni, de az őrjöngő fenevad elkapta a lábait, amitől ő a földre került. Igyekezte lerúgni magáról a férfit, aki magához akarta húzni. Majd végül felült elkezdte püfölni annak fejét, teljes erőből, a rémületből és haragból táplálkozva. A doki engedett a szorításon, majd elernyedt és mozdulatlanná vált. Klaudia gyorsan kikúszott a kezek közül és vonszolni kezdte magát előre. Mielőtt talpra ugrott volna, észrevette, hogy nyitva van a fürdőszoba ajtaja. A tágas helyiség padlóján véres májdarabkák hevertek szanaszét és kád helyén egy furcsa, repülőcsészealjra emlékeztető valami foglalt helyet. Ezt látva felsikított a döbbenettől és felpattant, szaladni akart, de Rosenbach hirtelen mellette termett és ököllel arcon vágta.
            Klaudia kiterült a földön. Szédült, lábával a közeledő emberszörny felé rúgott, de elvétette. Roppanást hallott, mire annak tágra nyílt az szája, körülbelül akkorára, hogy egészbe le tudna nyelni egy egész embert. Ismét felé rúgott és eltalálta a térdét, mire az felsikított, eközben ő gyorsan talpra pattant és nekiiramodott kijáratnak. A doki nekiszaladt belökte a konyhába.
            Klaudia a mosogatónak esett, ahol megpillantott egy véres csontvágó kést. Felkapta és Rosenbachra szegezte. Az megállt és a kést bámulta, miközben állkapcsa lassan visszaállt a normális, emberi pozícióba.
  • Mi a fasz vagy te? – kérdezte a lány. – Mi a kibaszott fasz vagy te?
Rosenbach csak a kést bámulta és először jelent meg az arcán a félelem. Nyoma sem volt a felnőtt ember tekintetének, inkább amolyan gyermeki, csodálkozással elegyes rémület tükröződött róla.
-Miért kellett megölni őt? – szegezte neki a kérdést Klaudia és kibuggyantak a könnyei. – Mit ártott ő neked?
Rosenbach mintha meg se hallotta volna, egyre csak a kést bámulta és látszólag egyre jobban eluralkodott rajta a félelem.
-Félsz, mi? Félsz ettől, te rohadék, igaz? – feléje bökött, mire hátrált egyet. - Hamarosan a fejedben landol!
Erre az dacosan Klaudiára nézett, szemeiben lángra lobbant a gyűlölet. Felüvöltött a csimpánzhangján és nekiiramodott a lánynak. Klaudia egy percig sem habozott, belevágta a kést a férfi bal szemébe, mely meg nem állt a feltételezett emberi agyig. Rosenbach megmerevedett, majd kapálózott egy kicsit, miközben szörcsögő hangot hallatott, a szekrénynek lökte a lányt, majd térdre rogyott és elterült. Nem mozdult, látszólag vége volt teljesen.
  • Mi folyik ott? –kérdezte az ajtó felől egy ijedt női hang. –  Mi történt?
  • Hívja a rendőröket! – kiáltott a Klaudia. – Gyorsan!
Aztán ismerős hangot hallott meg: - Klaudia!
  • Áron! Áron!
A fiú beszaladt a konyhába. A magas, hosszú hajú, gyermeki arcú kis herceg döbbenten meredt a földön elterült hullára, majd a lányra. Nem kertelt, nem habozott, egy másodpercet sem várt és odasietett hozzá. Átölelték egymást, szorosan kapaszkodva mind testileg, mind lelkileg egymásba. Klaudia nem tartotta vissza a sírást, engedte, hogy kitörjön belőle.
  • Meg akart ölni! – mondta zokogva. – Megölte őt és utána engem akart!
  • Nyugodj meg, szívem! – súgta neki Áron. – Nyugodj meg, édesem!
  • Előbb jöttél. Miért?
  • Éreztem, hogy valami baj van. Mint mindig.
Klaudia még jobban magához húzta a fiút: - Szeretlek! Nagyon szeretlek, kis herceg!
  • Én is szeretlek! Most már minden rendben lesz! Nem engedlek el többé!
  • Én se téged!
Ekkor Klaudia fejében ismét megszólalt a hang: És így szólok tehozzád, Klaudia, kérlek, bízzál meg bennem! Mert nagyon szeretlek!
 
             
 
           
 
 



Kritika

Sopotnik Zoltán
2014. 01. 19. 10:14

Manapság divatos a bio-horror, ebben a szövegben is valami ilyennel találkozhatunk Nagyon gördülékenyen sodor a szöveg a cselekmény felé, de sajnos ellaposodik, meg az az igazság, hogy mások fejét megevő emberi szörnyekből tele van a padlás, rengeteg ilyen filmsorozatot vetítenek ebben a témában. Az érdektelen és rossz dialógusok helyett, amelyeket simán ki lehetne venni a szövegből, mert semmi célt nem szolgálnak, kellett volna a történeti truváj, egy csavar, amitől elismerően csettint a nyelvével az ember, vagy emberszerű lény. És legalább három szereplőt illet volna részletesen megjeleníteni, ábrázolni, nem csak olyan céltalanul felkenni a papírra. Az alapötlet kevésnek bizonyult; nem kell megúszásra játszani, mer akkor nem lesz semmiből szépirodalom, csak fogalmazás, mondjuk abból ötös.
 



Kommentek:
A furcsa Rosenbach úr
nyomtatásnyomtatható változat
cikk ajánlásakötelező ajánlása
szólj hozzászólj hozzá!
Megosztásmegosztás  Megosztás
írok a szerzőnekírok a szerzőnek

feltöltés ideje: 2013. 11. 14. 21:17
keletkezés ideje: 0000. 00. 00.

_

Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05