prae.hu

 

Leopoldi Lipót
Érzelmetlenség

Nagy Pétert generációja ígéretes tehetségei közt tartották számon sokáig. Aztán telt-múlt az idő, a zongoraművésszel inkább kamarapartnerként találkozhattunk neves művészek (pl. Kim Kashkashian) mellett, mint a hazai koncerttermekben. Egy ideig külföldön – talán Indonéziában – dolgozott, majd a Zeneakadémia zongoratanszékének vezetői székében találta magát. Ebben a minőségében maximalista hírében áll. Most (április 7-én), hogy végre szólóestjét hallhattuk a Zeneakadémián, kíváncsian vártam, ez a maximalizmus önmagával szemben is fennáll-e.
Ha le akarnám lőni a poént, röviden válaszolhatnék, nemmel. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. Nagy Péter három olyan remekművel állt ki a pódiumra, melyek közül bármelyik lehetne fő műsorszám. Beethoven Op.101-es A-dúr szonátája az ínyenceknek való – ínyenc zongoristáknak és közönségnek. Ennyi költészetet, ennyi érzelmet klasszikus keretek közé szorítani még beethoveni mércével mérve is nagy tett, az eredmény az egyik legkiemelkedőbb zongoraszonáta. Mindebből semmi sem valósult meg ezúttal. Az első tételben még csak a csúnya zongorahang tűnt fel, melyből a mezzoforte vagy a piano is hangosnak, zavarónak tűnt. A második félreértelmezett galoppozásában sajnos felütötte fejét a "kamuzás", mely rossz nyelvek szerint jellemző az előadóra. Nevezhetjük memóriazavarnak is. Nagy Péter egy pillanatra elveszítette a kontrollt, s bár nem végzetesen tévedt el (mint pl. a múltkoriban, amikor szakmai közönség előtt alig tudott kivergődni Bach Kromatikus fantáziájából és fúgájából), a bakit az egy csapásra elbizonytalanodó hangszínből (mely a dübörgést váltotta fel) az is észrevehette, aki nem ismeri betéve a művet. A harmadik műélvezetét (?) egy sorozatban megszólaló mobiltelefon zavarta meg. Mint utóbb kiderült, egy 90 éves, rém aranyos néni volt képtelen hatástalanítani a szerkezetet. Ha innen nézzük, kedves, emberi gesztusnak is tekinthetnénk – hangversenyen azonban más dimenziót ölt egy rövid idő alatt háromszor megszólaló mobil. Ugyanezt mondhatom Nagy Péterről is: ha azt nézem, valaki – akinek őrzöm jó pár évvel ezelőtti, Kelemen Barnabással közös hangverseny-felvételét, melyen többek között Furtwängler d-moll szonátáját mutatták be a hazai közönségnek – esetleg előadói válságban van (legalábbis ilyesmire utal, mennyire ritkán áll nagyközönség elé), s most három kimagasló remekmű előadásával bizonyítani akar: ez emberileg megkapó történet; ha azonban ez egy hangversenyen csak a hangok jó-rossz lejátszását hozza, az talán még a mobilcsörgésnél is kevésbé menthető. A negyedik tétel az első három szummáját hozta: csúnya, kopogó hangszínt, elkapkodott ritmusokat, türelmetlenséget, görcsösséget.
Schumann C-dúr fantáziáját a minap ugyanitt Várjon Dénes korszakos, a mű értelmezéséről újat mondó és adó értelmezésében volt szerencsém hallani. Talán ha ez a koncertélmény csaknem fél év után nem élne elevenen az emlékezetemben, könnyebben bocsátanék meg Nagy Péter tökéletesen üres tolmácsolásának. Pedig a zongorista minden hangot eljátszott, vagyis a második tételben csak majdnem minden hangot. Az előadás legfőbb jellemzője az volt, hogy a duzzadó, hömpölyszerűen építkező hangok nem álltak össze dallamokká, így hömpölygés helyett üres crescendókat kaptunk, melyek rendre kipukkadtak, a sor végén ott fityegett egy-egy odasöttyentett hangocska, melyről magunk sem értettük, hogy került oda, s ha nem ismernénk Fischer Annie, Richter vagy akár Kempff előadásait, Schumann agylágyulásának tudhatnánk be. De nem, a C-dúr fantázia bizony a Schumann-életművön belül is a legeslegnagyobbak közt foglal helyet, csak olyan attitűd kelletik hozzá, mely az előadóból tökéletesen hiányzik. A szünetben azon gondolkodtam, nem én értem-e félre Nagy Pétert, s nem egy gigászi próbálkozásnak vagyunk-e tanúi, melyen ezekről az emocionálisan túltelített művekről épp azt akarja bebizonyítani, hogy érzelmek nélkül, puszta dinamikával és tempóval is megszólaltathatók. Meg, de minek.
S bár Schubert c-moll szonátája technikailag és felfogásában is egységesebbre sikeredett, e kételyem mit sem változott a koncert végére. Szakmai értelemben jó előadásról persze itt sem beszélhetünk, a harmadik tételben olykor a metrumot sem értettem (hogy mondjuk 3-ban vagy 4-ben vagyunk-e), a negyedik tételben is bukdácsoltak a nyújtott ritmusok, tehát az első félidőbeli zenei türelmetlenség megmaradt. A csúnya hangszínt ennyi idő alatt se sikerült megszoknom, bár új élmény volt megtapasztalnom, hogy a zongora képes visítani (ld. még Ady Endre). Az előadás szalonképesebb volta azonban még ordítóbbá tette a különbséget, mely az elhangzó érzelemmentes, illetve az elképzelt és több előadó – pl. Kempff, Brendel, Richter – által megközelített ideális interpretáció között tátong. Nem emlékszem, mikor vártam egy Schubert-szonáta (és egy koncert) végét ennyire.
Azt hiszem, ezt nevezik teljes félreértésnek. Kereshetnénk okokat, magyarázatokat – de az ilyesmi nem tárgya egy koncertkritikának. Mint ahogy az sem, mit gondol az előadó saját teljesítményéről – ám ahogy a kedves gesztusként átnyújtott virágot a koncert végén átvette, abból a zavarból sok mindenre lehet következtetni. Én csak azt tudom, hogy egy darabig alighanem megint sok időnek kell eltelnie, hogy Nagy Pétert szólóban hallgassam.

2009. április 7., kedd 19:30 Zeneakadémia Nagyterem (Budapest)
Nagy Péter (zongora)
Beethoven: A-dúr szonáta, op. 101
Schumann: C-dúr fantázia, op.17
Schubert: c-moll szonáta, D 958



Kommentek:
Érzelmetlenség
nyomtatásnyomtatható változat
cikk ajánlásakötelező ajánlása
szólj hozzászólj hozzá!
Megosztásmegosztás  Megosztás
írok a szerzőnekírok a szerzőnek

feltöltés ideje: 2009. 04. 10. 11:30
keletkezés ideje: 2009. 04. 08.

_

Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05