prae

Oblivio

Tóth Júlia Éva
0000. 00. 00. 00:00



Hová tűnsz lelkem gyermeke?
Szívem tava, magyar tengere..
Ne tépj, ne gyilkolj
Jöjj vissza, vagy tényleg menj érzés.
Csókos, vadvirágos, maró verejtékem
Küzdelmem veled.
Elemes csillagok sav könnye hull reám.

Emlékszel ott a stégen ígérted.
Isten tudja, hogy a víz az éj vagy férged
Elhittem, s ma csak a néma érzés velem
Mit korhadó deszka cipel.
Örökkét, örök kéjt, szerelmet, s biztost mozgott ajkad nekem
És ma ridegen zizegő lombok alatt gondolok erre.
Egy foltozott csónakban morzézi egy béka keserves emlékeim.

Ó de sok nappal s éj táncolt engem körbe míg eltemettelek.
De sok csirke forgott a panírba, hogy vendégtelen asztalomhoz üljön
És most itt vagyok újra veled, nélküled s imbolyog a kis vitorla.
Kimartál enyészet!
Pedig úgy de úgy bújtam volna hozzád.
De csak magányom biciklije tekert a most felé.
Nyikorogva egyedül.

Így kellett lennie, kivárva eltemetni téged.
Nem a nap alatt mikor eltűntél, s nem mikor egy padkán sírtam érted
Nem is mikor a stégnél láttalak újra
Hanem kikapart virágcserepek, gazdára lelt rántott csirkék, átaludt éjszakák után
Megtisztulva, mint a véres rongy, szüzen táncolva,
Altatót énekelni és nem szedni
Megpihenni békében - magammal s veled.

A cikket a következő címen találhatja meg: http://www.prae.hu/reviews.php?rid=5533