prae

Szívhang

Magyar Csaba
2011. 06. 11. 00:00


A középsúlyú világbajnok homlokába húzott, kötött fekete sapkában zötykölődött az utolsó metrójáraton. Hetek óta a felkészülési terven dolgozott, és úgy elmerült a gondolataiban, hogy a végállomást jelző felszólítást sem hallotta meg. Csak az ajtócsapódásra riadt fel. Utolsóként lépett ki a szerelvényből. Alig néhányan haladtak előtte a kijárat felé.

 A megfelelő kondíción múlik minden, zökkent vissza korábbi gondolataiba a lépcsőhöz érve. Terepfutás, favágás, zsákolás, ugrókötelezés. A reflexek fejlesztése. Na meg a szív. Szív nélkül nem megy. A bajnok büszke volt a szívére, ami akkor is hajtotta előre, amikor már jártányi ereje is alig volt. A végén mégis mindig ő maradt talpon.

 A metróállomással szemben a buszmegállóban fázósan húzta össze magán a a kabátot. Zsebre tette a kezét. A csípős, éjszakai szél így is bekúszott a gallérja alá.

- Hány óra van, tata? – hallotta.

   A suhancok hárman voltak. A középső, bőrdzsekis tagbaszakadt, a másik kettő átlagos testalkatú. Egyikük keresztet tetováltatott az arcára. A középsúlyú bajnok nem mozdult. Ha tehette, kerülte a bajt.

- Mi van tata, csak nem töksüket? Magához beszélek – folytatta a nagydarab suhanc.– Mutassa az óráját!

A boxoló kihúzta kezét a zsebéből.

- Mindjárt éjfél – mondta nyugodtan. Nem ismert félelmet és a mérkőzések hevében sem veszítette el a fejét. A csuklóján viselt Doxát, melyet a világbajnoki címért kapott, alvás közben sem tette le. Legjobb tanítványának szánta, ha maga is világbajnok lesz. Másik kincsét, az aranykesztyűt, az edzőteremben tartotta.

- Mit motyogsz, tata? – kérdezte a bőrdzsekis. – Mutasd azt az órát!

Az idős edző jobb lábával hátra lépett. Boxállásba emelte a kezét.

- Nézzétek már az öreg csávót, harcias mint a szarvasbogár! – röhögött a tetovált arcú suhanc. – Kaphatsz egy kurva nagy maflást – mozdult a boxedző felé.

A világbajnok nem tétovázott. Elengedte rettegett bal kezét. A horog pontosan a tetovált arcú állcsúcsát találta el. A kölyök megtántorodott, de hamar összeszedte magát, majd a következő pillanatban mindhárman az idős embernek rontottak. Ütötték, rúgták, azután is, hogy elájult.
A volt világbajnok percek után tért csak magához. Felrepedt szeme diónyira dagadt, orrából vér szivárgott. Baloldalt két bordája megrepedt. Lassan, nehézkesen tápászkodott fel. A veréstől minden porcikája sajgott.
Mint hetvenegyben a döntőben, jutott az eszébe. A belső zsebébe nyúlt. Nem találta a pénztárcáját. Azon nem is csodálkozott, hogy az oráját is elvették. Aztán a klubra gondolt, az aranykesztyűre. Nem adtam meg magam. És a horog is pontos volt.
A sarkon befordult az éjszakai járat. A volt világbajnok felkapaszkodott a buszba. Húzta a jobb lábát. A sofőr alaposan végigmérte. – Pocsékul néz ki fater. Elesett?
Az idős edző pár sorral hátrább bicegett. Egy ablak melletti ülésre telepedett. Rajta kívül senki sem volt a járművön. A sofőr leállította a motort. A bajnok az út túloldalán a gyéren megvilágított kapualjakat nézte. A járdán egy nejlonszatyrot görgetett a szél.
Még húsz perc, gondolta, s szinte hallotta a saját szívverését.

A cikket a következő címen találhatja meg: http://www.prae.hu/reviews.php?rid=6224