bezár
 

Folyóiratok

Versek

Híd-avatás

Szólt a fiú: "Kettő, vagy semmi!"
És kártya perdül, kártya mén:
Bedobta… késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
"Egy fiatal élet-remény."

Az új híd partján ködszitálva
le-föl sétál komor Magány.
Eddig csoportterápiára
járt, mert azt hitte, úgy talán
majd lazíthat kicsit magán.

Ez nem jött be - s az életével
most párbajba ereszkedett,
ez éjfelen. Hová nem ér el
a vigasztaló szeretet,
ácsolt iszonyu mérleget.

Felénél jár - lenéz. A barna
folyó süketlik vastagon.
De mintha rég szólni akarna
s érezné, itt az alkalom,
kél egy-egy árnyék a habon.

Előbb csak a fej nő ki, állig,
s körülforog kiváncsian;
majd az egész termet kiválik,
s ujjonganak mindannyian:
"A számonkérés napja van!"

Fehér köpenyben, mint egy gólya,
a doktor úr emelkedik,
már - hopp! - a híd korlátját fogja -
"Apám, elvetéltél, pedig
szívedben hordtál évekig!"

Chorus:
Vissza! Vissza! Az élő vágyak
vagyunk, nevünk nem hallhatod.
Te nem voltál, csak puszta vázlat,
fércmű, dibdáb, vidám halott,
időnk már nem rabolhatod!

"Helyet!" - visítozik az ügyvéd,
a kongó lelkü Alderán -
"Pénzért eladtam volna önt, még
az ördögnek is - jó Apám!
Mért tagadott meg mostohán?!"

Mint láng a fényt, a köd ziháló
férfit formál ki élesen,
tengerhez szokott hangja vádló:
"Hajóm, utam és életem
felprédálta a félelem!"

Chorus:
Hullj vissza a folyó sodrába,
matróz - nem látod, hogy pirul
Magány?! Szégyenli, hogy az álma
tiéd volt - öntudatlanul!
Túl sokat képzelsz, hulla úr!

Örvény nyílik - és egy tanárnak
alakja mutatja magát,
arcában barázdák cicáznak;
hiába várják a szavát.
Elhallgatja, mi volt a gát.

Szétfutna mind - de késő lenne.
A sok testvér csak sír, zokog;
és, mintha vérpadra sietne
hóhérként, roppant váz robog
a hídra. "Én még itt vagyok!"

Chorus:
Szétporladsz te is, büszke senki!
Érezzük már rothadt szagod,
pénzember! Ő nem tud szeretni.
(Ez, testvérek, csak tetszhalott;
nem győz, de pusztítani fog!)

Egy szürke árny kucorg a pillér
padkáján - rímeket farag,
figyel, számít, figyel - azt hinnéd
ő is egy vágy volt néhanap…
Hát az is volt, és az maradt.

Figyelj! Ahogy sok fürge csontváz
másik hármat emel, ragad -
a hídra fel! - s a vízbe sorjáz!
fürtben, röhögve ugranak;
sokat szólítni sincs szavad.

Néz a Magány - nem érik többé
a régi vágyak vádjai,
de, a mint sűrübbé, sürűbbé
fonódnak sorsa szálai,
érzi, számítja valaki.

S nincs ellenállás e viharnak -
széttörni e varázsgyürüt
nincsen hatalma földi karnak. -
S mire az óra egyet üt,
újra éjfél van mindenütt.




Az előadás

Válasz Benjaminnak



"Colombina, galambocskám!"

Kis szekér döcög be a térre,
rajta felismerhetők a commedia dell'arte kellékei:
egy paraván, színes rongyok,
karikatúraszerű fegyverek. Elővillannak a festett arcok.
Ez sötét középkor, belső vidámsággal teli
drámai kaland. Egy kihívóan illegeti magát:
"Colombina, galambocskám!" - duruzsol hangja
szerelmesen. Válaszul mint ijedt madárka:
"Capitano! Ó, Capitano!"

A máskor szokatlan forgalomban heten-
nyolcan is összeverődünk a téren,
aztán egymással vagyunk elfoglalva.
"A rezonőr még várat magára, lássa
- lehel fülembe a mellettem álló renaissance angyal -
de én tudom a végit…"
Ismét Capitano: "Dottore, büszkeséggel tölt el a tudat!"
Kiváncsiságom egyértelmű,
az angyal mellém lép.

"A szín, lássa, egy mező ábrázata,
ahol szanaszéjjel hevernek a szétszerelt
kirakatbábuk. A cselekmény alighanem
bonyolult és szövevényes, mégsem szokatlan,
egyszerre tűnik (kinek-kinek)
jelentőségteljesnek és értelmetlennek.
ťBüszkeséggel tölt el a tudatŤ - ez
a visszatérő motívum. Colombina majd hagymát tisztít,
hogy sírjon, de túl sok a hagyma, de túl sok a hagyma,
de túl sok a hagyma és fenn a színpadon
már nem látnak a szereplők,
egymáson átesve botorkálnak a széjjelhagyott
műanyag testrészek között, aztán
Colombina mégis megtalálja a színes szövet fedte ketrecet,
ekkor már néhány néző is dörgöli a szemét,
lekerül a lepel és kinyílik a ketrec,
majd fogai közt olajágat tartva előlép,
és - a cselekmény zárlataként - szárnyra kap
a balkáni gerle."

Története hihetetlen.
Erről gondolkodom, amikor tényleg,
a paraván mögül
felszárnyal a rusnya, denevérszerű állat.



Lorcai ballada


Az elszabadult álpolicájhoz bekacsint az este,
hályogot a két szemére, a kezébe fegyvert ad.

Sötét van, sötét van, és az álpolicáj
az alvó faluvégre odaoson.

Egy fékevesztett áltűzoltózenekar is arra jár, arra jár,
"Mit csináltok, ti áltűzoltók?!" Csinna-dratta.

Szinte még éjszakázik az idő, mikor a sok tetemet
elvontatják a döglóval homlokiránt.

Jaj, ti álpolicáj, ti áltűzoltó, mit önkénteskedtek,
nem vagytok ti emberi intézmény.

Nem vagyunk, nem vagyunk, de még leszünk,
mert volt már így, és lesz itt még rend.



bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés