irodalom / gondolat
2019. 07. 30.
David Attenborough-t rocksztárként élteti a tömeg az egyik legnagyobb zenei fesztivál színpadán 2019-ben, hiszen nemcsak gyerekkorunk kellemes hangú természetfilmesét, hanem a klímaváltozás tényét és az azzal való szembenézést is hitelesen közvetíteni tudó közszereplőt látják benne. Különösen legújabb, a Klímaváltozás – Tények című filmje óta, ami a dokumentumfilmek kortárs szerepe, a globális jelenségek elképzelhetősége és az általános közhangulat felől sem érdektelen jelenség. Azonban maga az alkotás korántsem problémátlan mű.
2019. 07. 30.
Táncold magad tisztára, míg halálian olvad a sarki jég. Bánj másképp az anyaggal. K fülébe súgtam: próbáljunk meg boldognak lenni, ha már bizonyítást nyert, hogy a modern világ művirágokból áll, s halálhoz hasonlatos üvegburák alatt tenyésztik őket. (Refrén: Innen, ahol vagyok, tisztán látszik, miként öregszünk mi, fiatalok.)
2019. 07. 24.
Nyaralni megyek, vagyis dolgozni a Balaton partjára, csak ott nem érezni az aszfaltszagot, ezért elnevezem nyaralásnak. Mostanában rengeteget fotózom a városban, viszont egy kép sem passzol ide, ezért keresgélni kezdek. Ez a kép nem is tudom, mikori, a számítógépem sem rendel hozzá dátumot, ezért csiribú, legyen tegnapi. Csiribá, tegnapi lett, még bőven aszfaltszagú.
2019. 07. 19.
Egy szerdai nap délutánjában járunk éppen, egész nap esett, vagy legalábbis szemerkélt az eső, a levegő lehűlt, a bazsalikomjaim a balkonon végre megkapják a törődést, amit a feledékenységem sajnos túl sokszor von meg tőlük. A híd, a Boszporusz, Ázsia homályban. Ilyenkor összemosódnak a gondolataim is, drámát próbálok írni, de fáznak a szereplők, pedig semmi okuk nem volna rá, azt mondják, ők ma szeretnének inkább csendben, mindenféle párbeszéd nélkül dideregni, amíg én és egy elképzelt közönség békén hagyja őket mára. Bólintok. Akkor ma egész máson fog járni az agyam, semmi baj.
2019. 07. 12.
Az elmúlt hónapok egyik legizgalmasabb jelensége volt a magyar tudományos életben, hogy szinte robbanásszerűen jelentek meg a poszthumanizmussal kapcsolatos szakszövegek. Az év elején a Helikon közölt egy poszthumanizmus számot (Poszthumanizmus, 2018/4), majd ezt követően a könyvhétre két átfogó kötet is napvilágot látott a témában. A magyar szakmai közegben eddig inkább csak elvétve megjelenő poszthumanizmussal foglalkozó írások ráadásul úgy indultak most burjánzásnak, hogy világosan látszik az igény az alaposabb összefoglalókra, melyek képesek tisztázni a téma főbb irányait és alapfogalmait.
2019. 06. 30.
Anyu azt mondta, első munkahelynek tökéletes, gondoljak csak bele, egy úszó szálloda, és bár emlékeztettem, hogy még a vonaton is hányingerem lesz, ha háttal ülök, most be kell látnom, igaza volt, ez a hajó kicsit sem billeg, csak a motor zaja emlékeztet néha arra, hol is vagyok, ha hajnalban nem tudok elaludni. Kicsit félve írom alá a szerződésem, a papíron heti 48 óra van, szóban 72 hangzik el – de gondolom, amúgy is unatkoznék, mit csinálnék egy hajón a folyó közepén, és a pénz is több lesz.
2019. 06. 30.
Otthon hagytam minden kendőmet megint, a macskásat, a kakasosat, a zöldet, az összeset. Farketmez. Felöltöm én is az egyenkéket, a biztonsági őr eligazítja némileg a vállamon, vagy sem, az sem számít, a legtöbbször van velünk valaki, nézzük a plafont, Sultanahmet, Nurosmaniye, Dolmabahçe, felfelé nézek, alig hallom a suttogásodat az érdes anyagtól, amely a fülemet takarja. Meséled, hogy ezt mikor. És kicsodák. Én a versedre gondolok, amelyiket ebben írtad. Visszhangzik a csönd, egyre apróbbnak érzem magam, elmerülök ebben, talpam súrolja, de mintha mégse érintené a végtelenül puha szőnyeget, nem én döntök erről a viszonyról, átutazó vagyok, óvatos tisztelettel, lassú mozdulatokkal tértem be egy kapun, aztán majd egy másikon távozom nemsokára, vagy ugyanazon, a kapun túl pedig majd a pára visz tovább.
2019. 06. 27.
A kálvinista Rómában, Debrecenben születtél, én a szász-anhalti Wolfenben. Nem volt téma sosem, hogy egyugyanazon esztendőben. Neked azonnal német voltam, én viszont – csak útban arrafelé, amit magyarnak hívnak – nem kötöttelek sehová. Még nem volt mihez. Évekig csak tudtunk egymásról, pontosabban aktívan és intenzíven bolyongtunk egymás körül. Barátok végül Dóra miatt lettünk, aki szerkesztőd volt jó pár éven át, nekem pedig feleségem. Nőm szemében komoly fegyverténynek számított, hogy előbb ismertelek, mint ő, hogy a ’91-es Szétszóratás dedikálva ott figyelt a könyveim között, sőt, barátoknak is vittem belőle, amikor megjelent. Az első találkozás is megvan. Kazinczy utca, főiskolai lépcsőház a rendezői baloldalon, Te a jobb lábaddal a harmadik lépcsőfokon, a bal eggyel lejjebb. Fekete zakó, of course, fehér ing. A kézfogás intim dolog. Megvolt. Zárt rendszer. Nem ezt gondoltam, így emlékszem. A Térey.
2019. 06. 27.
Sorozatgyilkosság legyen vagy a bezárt szoba rejtélye? Noir vagy cosy? Folyjon benne a vér vagy inkább a gyilkos agyszüleménye szórakoztassa az olvasót? A pincéjében kuporgó pszichopata emeli meg az eladott példányszámot, vagy a szomszéd nagymamája, aki csak nagypénteken gyilkol? A nők inkább a pitesütögető Agatha Raisin-sorozatokat szeretik, vagy ők falják igazán Bernard Minier könyveit? Egyáltalán miért olvasunk krimit? És hogy tölti napjait egy krimiíró? Cserháti Éva cikksorozata a krimiírás kulisszatitkaiba vezeti be az olvasót.
2019. 06. 24.
Siklósi Kristóf újra szonetteket írt, és csak olyankor hagyta el írói rezidenciáját, mikor enni akart. Lehetne ez egy szép és igaz mondat. Ám az elmúlt napokban előbb a felhők kék, szürke és fehér pepitamintás pokróca omlott rá, aztán az áthatolhatatlan, pókhálószerű párában forgolódott, végül a zuhogó napfény ostroma késztette meghátrálásra. Feküdt a tétlen izzadság piros gúzsában. Ez a pillanat, a hétköznapok ihlettelensége, az élet szomorú, alkotásmentes zónája örökké tart majd.
