irodalom / gondolat
2018. 11. 07.
Beszalad a Piros-Fehérbe, de már jön is két energiaitallal. Az egyiket mosolyogva az asszony felé nyújtja. Az gyanakodva nézi őt, hiszen a férfi előbb még fenyegetőzött, hogy kiveri belőle a gyereket, most meg úgy csinál, mintha mi sem történt volna. Ittál, kérdezi a férfit, mire az közelebb hajol hozzá, a fülébe suttog.
2018. 11. 06.
Hetedik alkalommal rendezték meg október 16-án a madridi Universidad Complutensén a Jornadas de cultura y literatura húngaras eseményt, amely arra hivatott, hogy a spanyol egyetem hallgatóinak és minden más érdeklődőnek bemutassa a magyar irodalmat és kultúrát. A változatos programnak köszönhetően, idén először a közönség nemcsak konferencia-előadásokat hallgatott különböző tudományos és ismeretterjesztő témában, hanem a KMTG szervezésében az élő irodalom is bemutatkozott.
2018. 11. 03.
Egy jelenkorunkat leírni kívánó tárcasorozat abból a felismerésből táplálkozik, hogy környezetünkkel való viszonyunk hagyományos elképzelése ilyen leírásra nem alkalmas. Úgy értem, egyre nehezebb megmondani, mi van. A zsebünkben lapuló, hétköznapjainkat strukturáló okostelefonok, vagy a fenyegető ökológiai katasztrófa nem érthető meg a dolgokat a saját céljai érdekében használó ember felől. Napjainkban, úgy tűnik, már nem függetlenségünk és kitüntetettségünk válik fontossá: ha csak nyelvben és jelentésekben gondolkodunk, és efelől határozzuk meg a művészeteket, akkor elveszítünk valami valóságosat.
2018. 10. 31.
Kiírják a pályázatot. Elgondolkodom, hol tartok. Mim van eddig, mit akarok. Csak fotózni, még ha csak a fióknak is. Egy oldalban meg kell fogalmaznom magamat és a projektet, hát köszönöm szépen. Tudom, hogy nem sikerült, akkor már legyen semmitmondó a címe is: Budapest feketén, fehéren. Beadom. Egy hónap múlva anyukám lelkes esemest küld, kérdőjel, válaszolom, mostanában nem lehet túl sok mindenhez gratulálni. Aztán leesik, megköszönöm. Lemegyek a Bambi eszpresszóba, nyugodtan végigolvasom, mire kaptam alkotói ösztöndíjat. Túl szépeket blöfföltem a bizottságnak, most aztán futhatok a geometria és a véletlen együttállások után, amiket beígértem nekik. Picit megijedek, de hagytam magamnak néhány kapaszkodót, nem kell egy évig a sötétben botorkálnom.
2018. 10. 26.
Néhány éve, amikor egy berlini vendégoktatás alatt Limberg úrnál kaptam szállást, aki a Hungarológia szak öreg diákjaként a magyar könyvhétről írt fogalmazását nézette át velem, nem csekély meglepődéssel fogadtam a dolgozatában szereplő megjegyzéseket. Írásműve címe, Ki a könyvekkel az utcára!, elsőre kicsit visszatetszőn hathat, azonban szerzője benne amellett érvelt: mennyivel demokratikusabb a magyar könyvszemle, és inkább illik arra a könyvünnep megnevezés, mint ahhoz a neoliberális ökonómiához, amivel a Frankfurter Buchmessén találkozunk. Patriotizmussal telített tudatlanságomban bólogattam, miközben javítottam a nyelvhasználati hibáit. Majd amikor kiderült, hogy idén lehetőségem van a fiatal irodalom kritikusaként részt venni a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron, Tóth-Czifra Julcsi barátném csak annyit mondott: „Hát, ezt te nagyon fogod élvezni.” And she was not wrong there…
2018. 09. 10.
„Fejünk felett / nagy gyökerek, / fenyegető / fojtó kezek! / Ez aztán a / horror terror metró, / hogyha nem jó, / akkor is jó!” Bada Dada (öngyilkosságának 12. évfordulójára)
2018. 05. 03.
Emberismerete: mint a legnagyobbaké. Szagáról ismeri meg az emberállat összes bűneit. Különös tekintettel a pestiekre. A Rejtő-regények bődületes marhasághullámai közül az ember feljő és megnyilvánul – oly mindegy, ha körötte kibogozhatatlan hablatynak is tűnik maga a sztori.
2017. 12. 06.
Laza sorozatot kezdünk, melyben hol az irodalom, hol a zene, a színház, a film, az építészet, a képzőművészet vagy a gyerekeknek szánt alkotások játsszák a főszerepet. Nem titkoltan szubjektív válogatás a szubjektív válogatásokból.
2017. 11. 29.
Ürmi parázik: mi lesz a határon? A magyaroknak azt hazudod, hogy a tied, a szerbekkel majd én beszélek – mondom neki.
2017. 10. 28.
Az antropocén mint geológiai korszak válaszút elé állítja a kritikát. Egy olyan metakritika ez, amely túlmutat az ember határain. Előadásunkban egy poszthumán kritika körvonalait vetjük fel Timothy Morton hipertárgy-elmélete és szépirodalmi példák alapján. Adam Trexler szerint a regény mint műfaj kiválóan alkalmas az antropocén következményeinek regisztrálására. Az olyan posztapokaliptikus regények, mint Paul Auster In the Country of Last Things, és Colin Whitehead Zone One című művei a hipertárgy átható jellegére hívják fel a figyelmet. Ugyanakkor Trexlerrel szemben azt is felvethetjük, hogy még a legrealistább regény sem képes egészen magába foglalni az antropocént mint hipertárgyat.
